A főszámtanácsos úrnak lila volt a képe a dühtől. Még sohasem történt vele, hogy eredménytelenül fejezzen be egy vizsgálatot, és az államtitkárjának ne kedveskedjék egy-két tisztviselő fejével. Most azonban úgy látszott ez lesz a vége, mert íme már két napja kínlódik, de ez a Kerekes mindenre tud kadenciát.

A főszámtanácsos úr találomra kinyitotta az iktatókönyvet és szeme végigfutott a teleírt rubrikákon.
— Olyan szemem van, mint a keselyűnek — biztatta magát gondolatban. — Messziről meglátok mindent, ami rothad. Lehetetlen, hogy most is meg ne találjam…

Hirtelen felpattant az ajtó és két pufók képű, barnapiros kisfiú rohant be a szobába. Kacagott mind a kettő s a kisebbik odafutott Kerekeshez:
— Apuka!… — kezdte, de az idegen urak láttára torkán akadt a szó és a másiknak is ajkára fagyott a kacagás. Kerekes gyors mozdulattal tuszkolta őket az ajtó felé:
— Apuka most nem ér rá fiacskáim. Menjetek szépen játszani.

A főszámtanácsos úr ideges türelmetlenséggel várt, amíg az ajtó bezárult a két apróság mögött, aztán ujjaival dobolva az asztalon azt mondta:
— A Rothbauer-féle aktát kérem. Múltévi kétezer-háromszázhetvenhat — közben élesen figyelte Kerekest, aki mintha megrezzent volna. A főszámtanácsos úrnak úgy elkezdett dobogni a szíve, mint a vadásznak, mikor meghallja az őszi erdőben a szarvas csörtetését.
— Itt a disznóság — mondta magában. — Csalhatatlan ösztönöm van, mondom! Pedig csak onnan jutott eszembe, hogy ezek a Rothbauerék, amint hallottam, a leggazdagabb fakereskedők itt.

Egymásután kezdett dátumokat diktálni, aztán egyszerre nagyot ütött az iktatókönyvre:
— Megvan! Ez a fellebbezés később érkezett, de Ön hamis dátum alatt iktatta, mintha előbb kapta volna! Önt a törvény nevében felfüggesztem!

Kerekes még csak nem is próbált védekezni. Könnyek között hebegte, hogy ez az egyetlen szabálytalanság, legyen a méltóságos úr irgalmas, tekintve a két ártatlan kisfiát. A főszámtanácsos úr ridegen rázta a fejét.

— Kozocsa úr! Holnap reggelre írja meg a jegyzőkönyvet. Kerekes úr mindent beismer. — Kozocsa úr mosolyogva bátorkodott bólintani. Hisz tudta, ma délután a főszámtanács úr medvelesre megy.

*

A főszámtanácsos úrnak, nagy Nimród lévén, régi vágya volt, hogy egy mackó bőrével szaporítsa a vadásztrófeáit, s mikor ezt a kiküldetését megkapta a felvidéki kisvárosba, tüstént arra gondolt, hogy most itt az alkalom. Levelet szerzett a minisztériumból a kincstári erdészethez és vásárolt egy ismétlő golyós puskát. Mielőtt a kocsi értement a szálloda elé, célzási gyakorlatokat tartott, egyéb hiányában Rudolf trónörökös képére. A híres medvevadász képe azonban mintha gúnyosan elmosolyodott volna:
— És azt hiszed, meg mered lőni azt a medvét? Na! Na!
A főszámtanácsos úron kellemetlen borzongás futott végig és nagy szeretettel gondolt az otthon hagyott sörétes puskájára.
— Mégis ahhoz kellett volna golyós patrónokat csináltatni. Ez a szokatlan fegyver!… És a medve!…

Mert, hogy az igazat megvalljuk, a főszámtanácsos úr, ha nagy vadász volt is, nemigen lőtt addig egyebet foglyoknál, nyulaknál és vadrucáknál. De most már benne volt a dologban, nem lehetett többé szégyen nélkül megretirálnia. Már csak azért sem, mert Kozocsának olyan szakavatott előadást tartott a medvékről, mintha egész életét közöttük töltötte volna.

*

A keskeny erdei ösvényen elöl lépkedett a kerülő, utána a főszámtanácsos úr, leghátul az erdész. Alig haladtak háromszáz lépést, a kerülő egy levágott fatörzsre mutatott, amiből egy jókora darab le volt hasítva.
— Medvenyom!
A főszámtanácsos úr elképedt:
— Ezt a medve hasította le? Miért?
— Hogy kiszedhesse belőle a kukacokat.

Kicsivel odébb egy óriási szikla hevert amit szemmel láthatólag elhengerített valaki, mert az oldala még földes volt és a helye is tisztán látszott a puha talajon. Lehetett vagy három mázsa.
— Ezt a sziklát is a medve fordította fel! — mondta a kerülő. — Férget keresett alatta.

A főszámtanácsos úr enyhülni érezte a nyomást a szíve táján.
— Hát ennyire jámbor állat ez, hogy egypár kukacért ennyit képes dolgozni?
Az erdész bólintott:
— Általában elég jámbor. Nem bánt senkit. Csak az anyamedve veszedelmes. Az, ha kölykét megsebesítik, utána mászik a vadásznak a fa tetejére is.

A főszámtanácsos úr nem felelt. De egy cseppet sem találta vonzónak sem a fenyveserdőt, sem az előttük elterülő völgy gyönyörű panorámáját. Alföldi kukoricákra gondolt, amelyekből surrogva kél a fogoly a hajtógyerekek előtt s ahol az egyetlen veszedelem, amit az embert fenyegeti, hogy az állatorvos meg találja serétezni.

Egy kicsit megnyugodott, mikor az erdész feltessékelte a magaslesre. Olyanféle alkotmány volt ez, mint a lóversenytér bírói páholya, fenyőfából durván összetákolva s előtte félholdas zabvetés zöldellt.
— Itt egészen bizonyos, hogy lesz medve. Rájár a zabra — mondta az erdész. — Csak mozogni nem szabad és dohányozni. Erre, erre és erre lehet lőni. Erre csak a két sípjel között. Mert különben meglőhet engem, vagy a kerülőt…

Mire a főtanácsos úr észbe kapott, hogy legalább a kerülőt nem kellett volna elengedni maga mellől, már egyedül volt. Egyedül az ismeretlen veszedelemmel szemben, a rengeteg közepén, egy faalkotmány tetején, amit semmi egy medvének megmászni, még semmibb kidönteni.

Vajon merről fog jönni az a bestia?
— Onnan bizonyosan! — állapította meg a főszámtanácsos úr, és borzongva képzelte el a pillanatot, amikor a bozontos, barna fej megjelenik az alagút torkolatában. Ott fogja agyonlőni!…
Felemelte a puskáját és célozni próbált. A keze gyalázatosan reszketett.
— Fene egye meg! Minek is keveredtem ebbe a szamárságba!

Éles szúrást érzett az arcán és nyomban rá a nyakán is. Odakapott, de a szúnyog zümmögve szállt el a füle mellett. És ahogy feltekintett, egész rajt látott kóvályogni a feje fölött. A főszámtanácsos úr egyszerre kiderült, mert mentőötlete támadt. Mit is mondott az erdész? Hogy csendesen viselkedjék és ne dohányozzék? Hát éppen ellenkezőleg!

Szivarra gyújtott és a zsebkendőjével elkezdett csapkodni maga körül. Persze csak a szúnyogok ellen, de titkon azért, hogy a medvét elriassza. Mert akkor már teljesen tisztában volt vele, hogy Rudolf trónörökösnek igaza volt: nincs az a kincs, amiért ő itt rá merjen lőni a medvére.

Egészen lehúzódott a mellvéd mögé, nyugodtan szivarozott és csapkodta a szúnyogokat. Közben azért szemmel tartotta az alagút nyílását, ahonnét a medvét várta, mert hogy másfelől is jöhet, az nem is jutott eszébe. Egyszerre azonban úgy tetszett, a mellvéd résein át valami mozgást lát a zabban. Mi lehet az? Dobogó szívvel, óvatosan emelte fel a fejét, keze görcsösen kapaszkodott a Mauserbe és kinézett.

A zabvetés közepén nagy barna állat mozgolódott: — Medve!

Mikor jött ez ide és honnan? És hogyhogy nem ijesztette el a csapkodás? Hiszen az erdész azt mondta… A főszámtanácsos úr első gondolata az volt, hogy fegyelmit indíttat az erdész ellen. De majd csak azután! Előbb ki kell menekülni ebből a szörnyű helyzetből. Szíve a torkában lüktetett és a térde úgy reszketett, hogy nem volt képes felállni. Vagy nem is akart? Pedig az igazi rémség még csak ezután következett!

A főtanácsos úrnak először az volt az optimista gyanúja, hogy talán a ijedtségtől lát duplán. Mert mégegy medvét vett észre. Sőt egy harmadikat is. Mi ez? Jó időbe telt, míg fel bírta fogni, hogy nem a szeme káprázik és hogy a másik két medve jóval kisebb, mint az első. Két bocs! A nagy tehát az anyamedve, amelyik a fára is utánamászik a vadásznak!

Segítségért szeretett volna kiáltani, de ki tudja, meghallják-e. És mire idejönnek, addigra a medve már szét is tépi. Üvegesedő szemmel bámulta a három állatot, amelyek egészen érthetetlenül viselkedtek. Különösen a két bocs. Kergetőztek, lelapultak, bukfencet vetettek, felfordították egymást. Az öreg pedig felállt két lábra, nyalábra fogott egy csomó zabot és kezdte a kalászukat lerágni.

Meddig tartott ez így? Nem tudott volna számot adni róla. Arról sem, hogy egyszerre miért torpant meg és miért rohant el a három állat hirtelen, ész nélkül az erdőbe. Őméltósága addigra már félig halott volt és jó időbe telt, amíg ráeszmélt, hogy a veszedelem szerencsésen elmúlt a feje fölül.

Mire azonban a sípjel felhangzott, amely az erdész közeledését jelezte, már rendben volt egészen. Vidáman mászott le a leshelyről és kacagva mesélte a kalandját: ott volt a medve két boccsal, de olyan aranyosak voltak, hogy nem volt szíve szegényeket bántani.
— Higgye el, erdész úr, a hasamat fogtam nevettemben, olyan komikusak voltak azok a kis medvék, ahogy bukfenceztek, kergetőztek, az anyjuk meg valósággal gyönyörködött bennük!…

*

Másnap reggel Kozocsának még színesebben és érdekesebben adta elő, hogy milyen kedves állat a medve.
— Kétszer is ráfogtam a puskát, de nem tudtam elsütni. Bizony isten úgy éreztem amikor a két kis bocsra néztem, hogy gyilkosságot követnék el. Közönséges gyilkosságot.

Kozocsa úr illő figyelemmel helyeselte főnökének a medvével szemben tanúsított nagylelkűségét, aztán bátorkodott elébe terjeszteni a jegyzőkönyvet.
— Na igen! — mondta a főszámtanácsos úr hivatalos ábrázatot öltve. — Aláírta Kerekes?
— Alá! Igenis. Olyan volt, mint a kezes bárány. Csak a két kisfiát emlegette.

A főszámtanácsos úr kedvetlenül vont vállat:
— Hogyisne! — mondta. — Az lenne a legkönnyebb! Hogy a kölykeiért elnézze neki az ember a gazságát! Az ilyen hivatalnok olyan, mint a fenevad! Ki kell pusztítani irgalom nélkül!

Részlet Csathó Kálmán: Vadászzsákmány című könyvéből (1933)