Nagyot dobbant a szívem, amikor reggel az ablakon kinézve azt láttam, hogy sűrű pelyhekben hull a hó. A szomszédban lakó kisebb gyerekek már kacarászva gurították a hólabdát, készült a hóember. Böbe kutyám a kerítésnél vidáman ugatva buzdította őket, így ő sem marad ki a tél ebbéli örömeiből.

Néztem a nyomot, melyet az egyre növő hólabda hagyott maga után a havas udvarban, és eszembe jutott egy néhány évvel ezelőtti kaland, mely a nyomok olvasásával függ össze.
Igaz, akkor már tavasz volt, méghozzá igen száraz, meleg tavasz. A vadászházban mindenki tette a dolgát, látszólag ugyanolyan napnak indult az is, mint a többi. A vadőr előkészítette a kocsit, az utánfutót megrakta élelemmel, majd együtt kimentünk terepre. Előbb a zárt vadászterületen etettünk és néztünk szét, majd a kinti területre indultunk. Lassan haladva szemlélődtünk. Tudtuk, hol milyen vadat keressünk, mire figyeljünk.
A nap lágyan simogatta arcunkat, miközben kitágult orrcimpával szívtuk magunkba a rét illatát. Néztük a sasok meg vércsék etetőhelyét meg a sok kóbor kutyát, melyet a ragadozó madaraknak kihelyezett élelem csalt oda. Megállapítottuk, hogy nem jól van ez így. Nem a kóbor kutyák a hibásak, hogy kóborlóvá váltak, hanem a sok lelketlen gazda, aki miután megunja jószágát, fogja, és kihozza az erdőbe, majd sorsára hagyja az állatot. Mi nem lőhetjük ki a kóbor ebeket, így szomorú szívvel továbbmentünk.

Nemsokára odaértünk ahhoz a részhez, amelyet azelőtt bokros-csalitos aljnövényzet borított, fácánoknak, nyulaknak természetes búvóhelyet adva. Ezt a részt valaki kibérelte, és beültette tökkel. Csakhogy a tök vízigényes, de ott nem volt megoldható a locsolás. Mi már a kollégákkal régóta megállapítottuk, hogy ez sem lesz kifizetődő vállalkozás, de akkor még nem tudtuk, hogy az élelmes gazda más módon szeretne pénzhez jutni. Erre csak néhány hét múlva jöttünk rá, amikor kaptunk egy felszólítást, hogy szerdán, tíz órakor jelenjünk meg a tökkel bevetett föld szélén, mert a bírósági szakértő akkor állapítja meg, hogy a vaddisznóink mekkora kárt okoztak az ültetvényben.

Csak néztünk bambán, mert tudtuk, hogy a területen alig volt tök, a vaddisznóink sem jártak arra, így meglepve mentünk ki a megadott napon. A tulajdonos megbízottja és a szakértő már javában mért, fotózott, na meg számolt. Nekünk csak biccentettek, és a mérés végén fölényesen közölték, hogy sokba fog ez kerülni az erdészetnek! Összenéztünk a vadőrrel, és megkérdeztük, hogy miről beszélnek. Avassanak már be minket is.
A szakértő elővette a digitális fényképezőgépét, és diadalmasan kezdte mutogatni, hogy milyen szép nyomokat fényképezett a tökös földön! Ezzel bizonyítja majd, hogy mekkora vadkárt okoztunk! Már számolt is, és megállapította, hogy az összeg néhány száz euróra rúg.
Néztük a képeket a kollégával, és nem győztünk csodálkozni! Akkora nyomok voltak, amekkorákat vaddisznótól mi még sohasem láttunk. Azon a területen egyébként korábban legeltetés folyt, birkákat és teheneket is sokszor láttunk arra, úgyhogy megkérdeztük a szakértőt, tud-e róla. Mondta, hogy nem, de nincs rá szüksége, mert a nyomok egyértelműek! Ebben egyet is értettem vele, csak azzal nem, hogy vaddisznótól származnak. Éppen arról kérdeztem, hogy milyen módon óvták ezt a területet, amikor az erdős részből megjelent egy marhacsorda a félkegyelmű tehénpásztorral, és egyenesen a tökön át vonultak le az itatóhoz. Mi is fényképeztünk, majd nevetve hazamentünk. A szakértő pedig azóta is tanulmányozza a nyomokat, de pert nem indított.

hetnap.rs