FELVIDÉK | Vadásztársaságunk minden tagjának nagyot dobbant a szíve, amikor a vadgazda kijelentette, hogy szabadon lőhető a megmaradt hármas dámbika. Ez a bevált szokás nálunk. Ha év végéig nem sikerül elejtenie annak, akinek odaítélték elmúlt évi érdemeiért vagy születésnapi jubileuma alkalmából a vad elejtését, attól fogva a társaság minden tagja egyforma eséllyel jogosult vadászni a tervezett vadra.

Hogy valóban egyformák-e az esélyek, emberileg vitatható. Van, aki akár naponta kétszer is taposhatja a vadászösvényt, van, aki csak hétvégén engedheti meg magának, és van – köztük én is –, aki ritka, mint a fehér holló a területen. A vadász azonban tudja, hogy amit neki kell elejteni, azt nem lövi meg más.

Zoli sem zaklatta túl sokat az erdő vadjait, ő még a régmúlt idők vadászaitól tanult vadászmesterséget, akik januárban már nem hajtották a vadat. Néha úgy éreztem, csak azért megy, hogy hazahozza nekem az erdő üzenetét, izgalmát, szépségét. Én magam akkoriban nem járhattam ki, de ő nagyon élethűen mesélt. Tudom, hogy mindig hozzátett egy kicsivel többet, mint a valóság, de szeretetből tette, én pedig pont így szerettem.

Olyan ez, mint a honvágy. Aki szereti az otthonát, de idegenben kényszerül élni, megdobban a szíve, ha egy hazafival hozza össze a sors. Jólesik az otthonról, az otthoni eseményekről, az otthoni emberekről hallani. Gyakran mondom, ha a természetbe indulunk – akár elhullajtott agancs után, akár vadászni, akár a kutyákkal gyakorolni –, ha kiérünk a faluból a természetbe, én már otthon vagyok.

Az erdő hiányzik. Úgy hiányzik, mint maga a levegő. Mindig más, mindig érdekes, mindig izgalmas és sohasem elég. Nem lehet vele betelni.

Mesélt egy „oltári nagy”, legalább 200 pontos agancsú dámbikáról a Sáskútban. Még állt a búza, amikor többször is látta. Nagyon erős, magas, széles lapátú dámbika, bár akkor még barkában volt. Barcogásra eltűnt, nem lehetett látni többet. Ki tudja merre húzta őt az ősi ösztön, hol készített hívogató szerelmi fészket pöttyösruhás háremhölgyeinek?

Üzekedés előtt egy hajnalon, amikor még alig pirkadt, agancscsattogás törte meg a párás hajnali csendet. Kevesig csendben hallgatta, majd halkan odalopódzott, hogy közelebbről is szemügyre vegye a csatamezőt. Két tekintélyes lapátú, szilaj dámbika mérte össze erejét. Folyt a harc szerelmi fészekért. Feszültek az izmok, az agancsok egymáshoz tapadtak, tajtékzó testük párolgott a hűvös reggelen, akárcsak ziháló leheletük. Az erdő visszhangzott az agancsok csattogásától.

Már egészen megvirradt, mire észbe kaptak, hogy nincsenek biztonságos takarásban, és egyszerre adták fel a harcot. Vigyázniuk kell magukra, nem lehetnek óvatlanok. Nekik küldetésük van. Életbevágó küldetés, a fajfenntartás ösztöne. Nehéz, erőt, kitartást próbáló idők elé néznek, amikor önmagukat hanyagolják és csak a küldetésre összpontosítanak.

Majd ha elmúlik a nász ideje, lesz idő megpihenni, feltölteni a kimerült energiát, visszaszedni a mámor hevében leadott kilókat, hogy a kemény tél már ismét jó erőben, felkészülten találja őket.

Elmesélte, hol vannak a barcogóhelyek, hol zeng legharsányabban az erdő, hol hallani mély hangú, nagy valószínűséggel korosabb, tekintélyesebb bikát. Ilyenkor láthatatlanok, enni-inni is csak lopva, talán éjjel járnak, és csak rövid időre hagyják felügyelet nélkül a gondosan körbejelölt szerelmi fészket. Az ügyes vadász azonban – kihasználva a barcogás hevét, amikor a bika önfeledten hallatja mély, rekedtes, utánozhatatlan hangját –, óvatosan, lépésről-lépésre meg tudja közelíteni, hogy szemügyre vegye. A vadász fülének ez a harsány erdei koncert a legszebb dallamok egyike.

Aztán mesélt egy éltesebb bikáról, amelyik enyhén sántít az egyik lábára. A bal lapátja ép, gazdagon csipkézett teli lapát, de a jobb lapátja mély ívben bevágott. Öreg, nyakas bikának nevezte. Tudtam, hogy most nem szándékozik dámbikát lőni, mert azt mondogatta, ő lőtt már eleget, hadd lőjön más is. Párszor azonban bevallotta, hogy ez az öreg harcos ellenállhatatlanul vonzza őt.

Azt hiszem, ha a helyzet úgy hozná, ezzel a bikával szemben nem tudná legyőzni vadászösztönét és fütyülne a többiekre.

Időnként fogta a puskát, és csipkelődve bejelentette:
– Megyek, feltöltöm az etetőket, utána kint maradok egy kicsit, meglövöm a nagy dámbikát!

A sunyi mosoly ilyenkor kötelező volt. Viccel próbálta eloszlatni szememből a sóvárgást, amit nem lehetett sikeresen leplezni.

Elmúlt a január és a dámbika még mindig nem került terítékre.

Csodaszép, napsütéses reggel volt a hónap utolsó napja. Hasonlóan ragyogó volt az én kedvem is, mert a lányom az esti telefonbeszélgetés végén megjegyezte, hogy ha akarok, másnap délután elmehetek vadászni, ő eljön apára vigyázni.

Akartam, de még mennyire, hogy akartam, csak izgultam egy kicsit, hogy valóban komoly-e az ígéret, és hogy nem jön-e valami közbe.

Zoli úgy tíz óra tájban szólt, hogy beiratkozik a vadásznaplóba és tesz egy sétát, megnézi járnak-e disznók. Ha ma délután én is kimehetek, akkor ígéretes helyre akar ültetni.

Kitekintve az ablakon láttam, hogy a fiatal hannoveri vérebet is toloncolja be az autóba.

Még mielőtt bármi máshoz hozzáfogtam volna, megkészítettem minden vadászholmimat. Áthúztam „porral lepett” puskám, hátizsákomba becsúsztattam egy párnát és a tetejére rögzítettem még egy összetekert meleg pokrócot is. Olyan régen ültem már odakinn, olyan régóta vagyok már bezárva a fűtött, meleg házba, hogy kicsit aggódni kezdtem az edzettségem miatt.

Négy éve, hogy apámat gondozom, akinek egyre romló állapota miatt kevesebb a lehetőségem kijutni, ezért ennek a röpke szabadságnak, amit ma a természetben tölthetek, szeretném minden egyes percét kiélvezni, és semmiképp sem szándékozom didergéssel tölteni.

Déltájban jött a telefon Zolitól, hogy igyekezzek mihamarább elhívni Vicát apuhoz, mert ő már úton van értem. Rekedtes, titokzatos hangja valami különös izgalmat sugallt.
– Felfedeztél valamit? – kérdeztem ugyanolyan suttogó hangon.
– Ma meglövöd a nagy dámbikát. Készülj, mindjárt ott vagyok érted!

Tudtam, hogy most nincs idő tétovázni, kérdezősködni, sem az elhangzottakon rágódni. Egy gyors telefon a lányomnak, szükséges teendők édesapám körül, és végül kisebb tortúra Bekivel, a szálkás szőrű tacskóval a megkészített vadászruhám visszaszerzéséért, amit birtokba vett és egész délelőtt fogvicsorgatva őrzött.

Nem tudom Beki ismeri-e a színeket, de a zöldet biztosan ismeri. Cirkuszi kasszasiker lehetne, hogy milyen közömbösen viselkedik, ha farmert vagy más ruhaneműt emelünk ki a szekrényből, és hogy ugrál métereseket örömében, amikor a vadászholmit szedjük elő.

Zoli ugyanakkor ért haza amikor Krisztián is magállította személyautóját a ház előtt. Kriszti fiatal vadászkolléga, aki még nem tagja a vadásztársaságnak, de már lassan két éve a tagság várományosa. Hétvégente van lehetősége malacra, süldőre vadászni a társaság valamelyik tagjával.

Zolinak időközben akadt még némi elintéznivalója, ezért kicsit változott a fuvarrend. Kiderült, hogy én Krisztivel megyek ki a területre. Ők ketten szemmel láthatóan már megbeszélték a részleteket, ezért nem húztam az időt kérdezősködéssel, hanem teljesen rájuk hagyatkoztam. Mielőtt beszálltam az autóba, Zoli megszorította a kezem, és ezt mondta:
– Láttam a mélyen bevágott agancsú öreg bikát Újfaluban, egy csapat bika társaságában. Az első lesre fogsz ülni, de igyekezz minél előbb elhelyezkedni, mert hamarosan ki fognak jönni legelni. Messzire kell majd lőnöd, de ha lesz lövési lehetőséged, ne szalaszd el. Ha megsebzed, ne félj, én megkeresem neked.

A területen leállítottuk az autót. Oda ültem, ahova Zoli tanácsolta. Kriszti egyvonalban volt velem, de kétszáz méterrel odább.

Elhelyezkedtem a lesen, betöltöttem a fegyvert, ami kicsit már idegennek hatott a kezemben ennyi böjt után. Körbetekertem magam a pokróccal és beállítottam a távcsövet. Kezembe vettem újra a fegyvert, kitámasztottam, ellenőriztem a puskatávcsövet, próbáltam újra rutinossá tenni a régen gyakorolt mozdulatokat.

Ezután néztem csak körül. A látvány lélegzetelállító volt. Gyönyörűszép vadászterületen vadászunk, erdők, mezők, ösvények, szőlőültetvények, sűrű kökényesek és mezőgazdasági területek váltják egymást harmonikus egységben, telis-tele lélekemelő szépséggel. De innen, erről a dombra felállított magaslesről mindezt egyszerre szemlélheti az ember. Ilyen tiszta, napos időben, mint ez a mai, csodálatos messzeség tárul az ember elé. Ez a titkokat rejtő világ kiismerhetetlen, nyughatatlan, varázslatokkal van teli, az ember mégis itt leli meg leginkább a nyugalmát, lelki békéjét. Száz elmorzsolt ima sem nyújt annyi megnyugvást a léleknek, mint ennek a felejthetetlen élményekkel teli csodás világnak a látványa. Itt az ember elcsendesedik, gondolatai kitisztulnak, még a lelke is megújul. Gondolatban egyszerre minden rosszra tud jó megoldást, mert itt jó akar lenni, és mert itt könnyű jónak lenni.

A sok rohanásban, készülődésben fülem meghallotta ugyan Zoli szavait, de agyammal csak most kezdtem felfogni azokat. Bevallom, egyetlen szavát sem vettem komolyan, amikor azt mondta, hogy „ma láttam a bikát”. Meghogy „ma meglövöd, iparkodj elhelyezkedni, mert nemsokára kint lesznek a legelőn”.

Szeretetteljes mosolyt csalt arcomra a gondolat, hogy mennyire igyekszik kárpótolni túl szürke, túl egyhangú napjaimért, éveimért. Becsempészni egy kis izgalmat a szívembe, vagy legalább annak ígéretét. Ha hazaérünk megnyugtatom őt, hogy itt, Isten legszebb, legszentebb fölségterületén az erdő-mező látványától, kitaposott ösvényeit járva az ember boldogsága izgalmak nélkül is beteljesedik.

Miközben ezeken járt az eszem, távcsövemmel a messzi távolságot kémleltem. Amikor levettem a távcsövet a szememről akkor látom, hogy a hóval fedett repceföld alján, az erdő közvetlen közelében egy csapat dámbika legelészi a fagyos repcét. A távolság elég nagy, de ebben a verőfényes, kora délutáni órában távcső nélkül is jól láttam, hogy a hat darab bikából három erős, lapátos agancsú.

Egyből kiszúrtam a mély bevágású, öreg dámbikát. Semmi kétség, ez ő, és valóban igazi nyakas, sokat megélt dámbika.

Csapatban volt, valahogy mégis kivált közülük. Távolságtartó, tekintélyt parancsoló – igen, még utoljára megköveteli a fiatalok tiszteletét. Hamarosan ez a fenséges korona lehull, és jövőre neki már meg kell húznia magát. Következő agancsa már visszarakott lesz, és ő megadásra kényszerül, megszégyenül.

Most azonban itt van előttem ereje, szépsége teljében, és a természet nekem kínálja. Erre a gondolatra hirtelen mélyre süllyedt egy pillanatra a szívem, és ereimben őrült tempóban kezdte pumpálni a vért.

Szememhez emeltem a távcsövet, hogy alaposabban szemügyre vegyem és hangosan szaladt ki a számon,
– Atyám!!!

Fölösleges volt kapkodni, mert egyrészt a bikák önfeledten belemerültek a legelésbe, másrészt pedig ez a számomra leküzdhetetlennek látszó távolság kizárta az elejtés lehetőségét. Szememhez emeltem ugyan a fegyverem, ráhúztam a célkeresztet a bika testére, de nyomban vissza is helyeztem a földre. Várni kell, hátha irányt váltanak, bár valami azt súgta, hogy nem fognak.

A mellettem levő lesről Krisztinek ugyanez a látvány tárult a szeme elé. Felhívtam őt, hogy pár szót váltsak vele.
– Látom, Évike!
– Mit gondolsz, megmozdulnak onnan?
– Nem tudom, lehet!
– Túl nagy a távolság – sóhajtottam.
– Bemértem, innen tőlem majdnem 300 méter.
– Tőlem valamivel kevesebb, de nekem így is túl messze van.

A következő mondatát (és később még egyet, de arról majd később) talán sose felejtem el:
– Mindenesetre ez egy soha vissza nem térő alkalom!

Igen, az volt, csak ne lenne olyan messze.

Felemeltem még egyszer a puskát, célba vettem, de még a gondolatára is, hogy el kell húznom a ravaszt, olyan remegés fogott el, hogy gyorsan vissza is állítottam a sarokba.

Felhívtam Zolit. Bátorítást, biztatást vártam tőle. Feloldozás ígéretét, mert erre a nemes vadra ilyen távolságból kívánok lőni, ezzel a fegyverrel, ezzel a távcsővel.
– Kint van a bika, de nagyon messze.
– Majd felljebb jön, várj még egy keveset.
– Nem fog, elfelé halad, még pár lépés és már nem is látom.
– Évus, ahogy te érzed, de ha úgy döntesz, hogy lőni fogsz, a hátgerincét célozd meg.

Sokra mentem a tanácsoddal – gondoltam. Semmi biztatás, semmi bátorítás. Egy bűbájos csábítás valamint a bizonytalanság merev fogságában rekedtem.

Időközben észrevettem, hogy az öreg bika egészen kivált már a csapatból, és külön, kicsit odább tartózkodik. Ha még tesz néhány lépést, tényleg takarásban lesz előlem.

Döntöttem, meg kell próbálnom! Valami belső megérzés azt súgta, sikerülni fog. Letekertem a pokrócot a derekamról és ráterítettem a les előlapjára. Ráhelyeztem a fegyvert és bal kezemmel leszorítottam, a jobb könyököm pedig egy gerenda sarkába szúrtam. Célba vettem a bikát. A kereszt meg se mozdult. Kibiztosítottam, felhúztam a rögtönzőt.

Ebben a pillanatban a szemem sarkából észrevettem, hogy valami megmozdult. Felemelem a fejem a távcsőből és látom, hogy Kriszti alól két fiatal dámbika üget keresztül a repceföldön, és nyílegyenesen a bikacsapat felé tart.

Pillanatnyi pánik lett úrrá rajtam: ha ezek odaérnek, lehet, hogy szétverik a csapatot.

Nem tudom honnan, de hirtelen elsöprő erejű önbizalom töltött el. Elröppent minden kétely, minden szorongás, mindenféle negatív variáció.

A bika feje már takarásban volt, amikor a célkeresztet lassan felhúztam az első lábán a hátgerincig. Nyugodt voltam, mint a nyár esti tó tükre. A kezem meg se rezzent. Túlzásnak tartottam egészen a gerincre célozni, ezért egy picit lejjebb süllyesztettem a keresztet és lassan elhúztam a ravaszt.

Minden érzékemet megfeszítve figyeltem a lövést követő pillanatokat. Tágra nyílt szemem már küldte is az információt az agyamba, a bika megugrott, és hátsó lábaival kirúgott. Emellett tisztán hallottam a becsapódást.

Annak ellenére, hogy a hátrarúgás az szakirodalom szerint szívlövésre utal, a bikát ez szemmel láthatóan hidegen hagyta, mert makkegészséges látszatot keltve elsőként tűzött befelé az erdőbe, maga után húzva a csapat többi tagját.

Úgy tűnik, a vadászláz nálam a lövés után jelentkezik, mert ebben a pillanatban olyan remegés fogott el, hogy képtelen voltam még egy zsebkendőt is előkotorni a zsebemből.

Higgadtságot erőltettem magamra, és még egyszer lejátszottam a fejemben a történteket. Zolit hamarosan informálnom kell, és nem szereti, ha össze-vissza halandzsálok. Ha a vadat keresni kell, minden információ fontos, mert nagyban befolyásolhatja az utánkeresés menetét.

A lövést biztosan hallotta, de már régen megbeszéltük, hogy az hív, aki lőtt, mert a telefonberregés elvonja az ember figyelmét, és akkor nem lehet jól hallani a vad menekülésének az irányát. Ez néhányszor már felesleges nézeteltéréseket okozott kettőnk között.

Tárcsáztam tehát, de a rövidre sikerült eszmecsere számomra arra utalt, hogy ő már Krisztivel mindent megtárgyalt.
– Messzire lőttem, de jól meg volt célozva – számoltam be a történtekről. – A bika jelezte a találatot, és becsapódást is hallottam. – Ennyi volt az információm, melyre kurta válasz érkezett:
– Rendben, találkozunk a rálövés helyén.

Nem volt túl lelkes a hangja, ebből arra következtettem, hogy Kriszti nem látta túl fényesnek az esélyeket. Később kiderült, pont nem nézett oda a lövés pillanatában, de a becsapódást ő is igazolta. Ám hozzátette azt is:
– Nem tudom, de nagyon vígan szaladt befelé az a bika.

A rálövés helyét próbáltam betájolni, ami ilyen távolságban a lestől nem is volt olyan egyszerű. Csendben forogtunk pár percig a tett mezején. Éreztem a levegőben, hogy Kriszti kimondatlanul is vakmerőséggel vádol, ezzel szemben Zolin azt láttam, hogy vasakarattal hinni akar bennem. Meg is fogtam ezért a karját, és megbiztattam.
– Egész biztos, hogy eltaláltam, sőt jó lövést adtam le. – Az azonban, hogy egy csepp vért sem sikerült ezidáig találni, nem emelte a közhangulatot.

Megerőltettem a gondolataim. A lövés pillanatában a bika fejét már takarta az a bokor, így a lesre rápillantva máris be tudtam tájolni, hol állhatott. Lenéztem, és megpillantottam a letarolt kis földterületet, ahol a vad megugrott. Ez máris bizakodóvá tett, amiben Zoli még megerősített, amikor megígérte, hogy lehet, hogy nem ma, de ez a trófea biztosan éke lesz a vadászgyűjteményemnek. Bea, imádott szlovák kopónk már szinte egész Szlovákiát bejárta a sebzett szarvasok és dámok nyomán. Remélem nem hagy minket sem cserben.

A megugrás helyétől követtem a vad menekülési útvonalát, és az erdő szélében, a hóban megpillantottam az első vércseppeket.
– Vér! – kiáltottam olyan lelkesedéssel, mint aki a sivatagban hirtelen vizet talál.

Kutyával való utánkeresések alkalmával már megtanultam, hogy a vad menekülési útját nem szabad összejárni, az csak összezavarja a kutyát és sokkal nehezebben bogozza ki az irányt. Ezért csak távolról mutattam rá a felfedezett, reményt adó vércseppekre.

Zoli szólt, hogy mi Krisztivel maradjunk kint, ő bemegy pár métert, és ha tovább vezetnek a vércseppek, akkor megyünk kutyaért.

Lassú, óvatos léptekkel haladt benn az erdőben, miközben mi Krisztivel ismét átvettük a látott részleteket, latolgattuk az esélyeket.

Egyszer csak halljuk Zoli ujjongó, szinte éneklő hangját a közelből:
– Itt van, gyertek!

Talán ez volt az a pillanat, amit a mai vadászat csúcspontjának, örömöm beteljesedésének neveznék. Ez a röpke mondat megkönnyebbülést, határtalan boldogságot, de főleg feloldozást jelentett.

Csupa értelmetlen butaságot mormoltam az öröm mámorában, amíg a vadhoz értünk, de egy jóleső mondat Krisztitől belém fojtotta a szót. Ez a másik dolog, amit sose fogok elfelejteni:
– Tudod Évike, eddig is nagyra tartottalak, de ezentúl méginkább felnézek rád! – Akár komolyan gondolta, akár csak egy kimondott közhely volt, engem abban a pillanatban még boldogabbá tett.

Odaértünk az élettelen dámbikához. Gyönyörű lapátjainak látványa elnémított egy pillanatra mindenkit. Rápillantottam Zolira, és meglepődve láttam, hogy tele van a szeme könnyel, sőt miközben gratulált és átnyújtotta a töretet, éreztem, hogy alig tudja megfékezni a feltörő zokogást.

Odaért közénk Jozef is, aki nem messze szintén a hármas bikára vadászott. Rápillantva a nem mindennapi trófeára egy pillanatra neki is elakadt a szava, de utána egy huncut mosollyal emlékeztette Zolit, hogy ilyen még neki sincs.
Hát tényleg nincs – mosolygott Zoli –, kár volt belőle vadászt csinálni…

Kihúztuk az erdő szélére, és egyszerre kezdték firtatni, hogy ez azért nem volt kis távolság, vajon mennyi lehet. Krisztinek van távolságmérője, 264 méter, hallottuk a bemért távolságot.
– Legalább már nem fogják többet lenézni a „kis” puskám (így nevezik) – viccelődtem, mert boldogságom alig bírtam féken tartani.

Megadtuk a vadnak a kellő végtisztességet, és megörökítettük ravatalán ezt a páratlanul szép vadat.

Este, mikor kettesben kinyitottunk egy üveg bort a nap örömére, rákérdeztem Zolinál a könnyeire. Erre így mesélte el a délelőtti előzményeket:

„A vadásznaplóba pillantva bizakodóbb lettem, mivel a területnek az a része néhány napja zavartalan volt. Az autót közvetlen a főút mellett leállítottam, hogy minél kevesebbet zavarkodjak, és a sokat taposott erdei ösvény felé vettem az irányt. Tudtam, hogy ezen a részen szívesen tartózkodnak öregebb dámbikák is, hisz szinte minden évben megajándékoznak fejük ékességével, amikor elhullajtják az öreg agancsot, hogy ősszel, barcogásra erősebbet, még szebbet növesszenek.

Alig mentem kétszáz métert, amikor megpillantottam az első csapat bikát, amint a reggeli legelésből tartottak visszafelé a biztonságot nyújtó erdőbe. Valószínűleg azért merészkedtek ilyen messzire, mert itt, a déli oldalon már teljesen elolvadt a hó, míg a túloldalon még másfél centis hótakaró burkolta dermedt palástba a repcét.

Ügyesen megkerültem őket, és sikerült mintegy hatvan méterre megközelítenem a csapatot, amit a fiatal, szófogadatlan hannoveri véreb egyáltalán nem könnyített meg. Ekkor vettem észre, hogy köztük van az öreg, nyakas bika, amelyik széles, hosszú lapátjaival egészen kiválik a csapatból. Mindjárt a fegyveremért nyúltam…, de a lövést végül mégsem adtam le.

Eszembe jutottál, hogy olyan ritkán jutsz ki, olyan régen ápolod már apádat a négy fal közé bezárva, pedig tudom mennyire vágyódsz ki, mennyire szeretsz vadászni. Arra kértem Dianát, ha engedi, akkor ne nekem, hanem neked!

Csendben megvártam, hogy a bikák zavartalanul visszatérjenek az erdő takarásába, és akkor hívtalak fel, hogy készülj. Azért sürgettelek, mert tudtam, hogy ez a gyönyörű napsütés hamarosan újra kicsalja őket a legelőre.

Amikor megpillantottam a hóba bukott hatalmas lapátokat, a boldogság és a büszkeség könnyeit láttad a szememben. Amíg odaértetek Krisztivel, azt mormoltam éppen: „köszönöm Diana, helyesen döntöttél!”.

A dámbika életkora tizenegy év, a trófea kifőzés után 24 órával 4,64 kg volt, 191,65 CIC pontot kapott. A lövedék a szíve csücskén hatolt át. Az elejtés dátuma 2014. január 31.

Híves Tóth Éva