Az aranysakál újbóli megjelenése óta csúcsragadozóvá vált hazánkban. A sakálok rejtőzködő életmódot folytató, fortélyos vadászok, és komoly veszélyt jelentenek a nagyvadállományra, de már megjelentek a lakott területek közelében is.

A sakál vadászata nehéz, így igazi vadászélményt jelent az elejtésük. Németh Gézának három példányt sikerült leteríteni Harkakötönyben

Megállíthatatlannak tűnik az aranysakál terjeszkedése Magyarországon: már felbukkantak olyan északkeleti régiókban is, ahol korábban nem találkoztak ezzel a ragadozóval. A faj egyedei hosszú ideig nem fordultak elő hazánkban, és amikor újból feljegyezték a megjelenésüket – amit a délszláv háborúk idejére datálnak –, még védettséget élveztek a kisragadozók. A faj rendkívül jó alkalmazkodóképességű, így 1994-ben már szaporodó párokat is feljegyeztek. A sakálok erős családi kötelékben élnek, és egy életre választanak párt maguknak.

A rohamos tempóban történő terjeszkedésükkel már több megyében is komoly károkat okoztak a vadállományban. Baranya megyéből szinte teljesen eltűnt az őzállomány, de a sakálok belakták Somogy erdeit is. A statisztikák szerint az országban a harmadik legnagyobb sakálpopuláció Bács-Kiskunban található. A csúcsragadozóvá váló sakálok ma már nem élveznek védettséget, a legfertőzöttebb területeken rendszeresen próbálják irtani az állományukat, de a rókánál sokkal fineszesebb ragadózóval szemben kevés hatásos módszer létezik. A legeredményesebbnek a hattyúnyak csapda tűnik – ami engedélyezett, de nem olcsó megoldás –, de puskavégre is ritkán akadnak a rejtőzködő életmódot folytató sakálok. Az Országos Vadgazdálkodási Adattár nyilvántartásai szerint 2017-ben Bács-Kiskunból 773, Baranyából 1043, Somogyból pedig 1668 darab sakál terítékre kerülését jelentették.

– Sakál ellen nincs orvosság, mert rafinált, okos állat. Megfigyelnek mindent, és alkalmazkodnak a körülményekhez. Megtanultak élni az emberek közelében is – mesélte Feketű Tibor, a Harkakötönyi Vadász Egyesület elnöke. Az ő vadászterületükön is régen ott vannak már a sakálok, melyek egyre közelebb merészkednek a lakott területekhez is. A napnyugta utáni, vérfagyasztó üvöltésük jelzi mindenfelé a jelenlétüket, de nagyon ritkán lehet meglátni ezeket az állatokat. A kotorékaikat is védett, nehezen felfedezhető helyekre építik. Nehéz rábukkanni a lakóhelyükre, de ha veszélyt éreznek, odébb áll az egész család.

A kötönyiekéhez hasonló tapasztalatai vannak Szepesi Ferencnek, a kiskunhalasi Diana Vadásztársaság vadőrének is, aki úgy véli, manapság már országos problémát jelentenek a sakálok. – Nem nagyon lehet bennük kárt tenni – mondta el a vadőr, aki maga is már több, mint tucatnyi sakált ejtett el.

Időnként szerveznek „sakálhajtásokat” is – egy ilyen közös vadászatra készülnek a harkakötönyi és a szanki vadászok –, de az már bebizonyosodott, hogy a kilövéses létszámapasztással sem lehet visszaszorítani a faj terjedését.

Az erdei vadállomány drasztikus csökkenését több helyen is leginkább a sakálok rovására írják. Vadászok elmondása szerint szinte teljesen eltűntek az őzeknél az ikergidák, de a dám- és gímborjúk, valamint a vadmalacok számára is halálos veszélyt jelent az egykoron török róka néven is emlegetett állat.

A sakálokat és zsákmányszerzési módszereiket gyakran a hiénákéhoz is hasonlítják, a sakálok sem vetik meg a döghúst, de mint egy puskás ember mondta: a ragadozók mindig azt fogják meg, amit a legkönnyebb.

A sakálok egyedül és családban is eredményesen vadásznak. Már a háziállatok sincsenek biztonságban tőlük, amiről a megritkított nyájak gazdái tudnának mesélni.

A szakemberek szerint az aranysakál őshonos ragadozó fajunk, de akkora állományuk soha sem volt, mint az elmúlt évtizedekben. Szinte minden körülményhez alkalmazkodtak, eddig csak a takarás nélküli, intenzíven művelt mezőgazdasági területeken nem jelentek meg. A táplálékkonkurens rókákat is elüldözték már több területről, hiszen a sakál a rókánál nagyobb testtömegű, 8–12 kg-os. A sakálok a rágcsálókat is szívesen fogyasztják, de komoly táplálékforrást jelentenek számukra a vadászatokból származó zsigerek is.

A sakálok által okozott kártételek is vitákra adnak alapot, így manapság is végeznek a táplálkozásukra vonatkozó kutatásokat, de a vadgazdálkodók és természetvédelmi szakma érvei nem mindig egyeznek.

Az aranysakál megjelenése és rohamos terjedése kapcsán egy másik aggálytól is tartanak. A „simulékony modorú” sakál ugyanis nem csak a kiszemelt áldozatai közelében szeret élni. Többek szerint valós veszélyt jelenthet, ha a sakálok kereszteződni kezdenek a kóbor kutyákkal – ami genetikailag lehetséges –, mert akkor egy idő után, akár a mostani aranysakáloknál jóval nagyobb testű ragadozók is megjelenhetnek erdeinkben.

Nem lehet mérgezni, csak csapdázni

A népnyelv többféle elnevezést – toportyán, nádi farkas, csikasz, török róka – is használ az aranysakálra, ami – Bulgária kivételével – szinte egész Európában kipusztult az 1940-es évekre. Bulgáriában 1961-ben védetté nyilvánították, és mivel jól alkalmazkodik, gyorsan szaporodik, az 1990-es évek elején a Duna és a Dráva mentén ismét felbukkant hazánkban.

Az aranysakál egész évben vadászható, de mérgezni nem lehet, csak csapdázni. Természetes ellensége a farkas, de tőle mifelénk még nem kell tartania. A sakálok – amik azért lehetőség szerint kerülik az embert –, évente négy-öt utódot nevelnek.

• Tízezer sakál és néhány farkascsalád él erdeinkben (magyarhirlap.hu)

baon.hu