DR. BIHARI CSABA | Elsőre talán meglehetősen szokatlannak hangozhat, hogy a vadászember az erdők királyát nem a közeli erdőkben keresi, hanem fogja és beleveti magát a nádtengerbe. Kézenfekvő és tán túlontúl egyszerű lenne a közeli tölgyesben nyíló tavalyi tarvágásfoltokban lesben állni, ahol az alacsony sarj terülj-terülj asztalkaként, mint a mágnes vonzza a szarvasokat. Adná magát a fiatal akácos is, amit egy lucernatábla szel ketté, de mi mégis a végtelen nádasnak indulunk. Egyeseknek talán meglepő lehet, de nem csak a sertevad, hanem a gímszarvas is kiválóan érzi magát ebben a közegben, olyannyira, hogy csak igazán ritkán hagyja azt el, akkor is csak rövid időre, és nem megy messzire.

A Fertő-tó nádasa, amelyről most írok, 178 km2-es kiterjedésével Európa második legnagyobb összefüggő nádasát alkotja. Számos csatorna szeli keresztül, amely kapocs a belső kisebb, nagyobb tavakhoz. Rendkívül gazdag élővilág, gyakorlatilag háborítatlan, javarészt mocsaras ingovány fogadja a betolakodót, amely rendkívüli jártasságot igényel, hiszen a nem is olyan távoli múltban jónéhányan belevesztek, kik ilyen-olyan okkal nekivágtak. A modern technika ellenére sem ajánlatos tapasztalt vezető nélkül nekivágni, ha már egyszer bent van az ember, amerre a szem csak ellát mindenfelé olybá egyformának tűnő nád veszi körül, és a bokáig érő víz a következő lépésnél már könnyedén mellig érhet.

Mitagadás a nádasban gímszarvas bika után eredni kihívásnak és izgalommnak, de mindenképp élményekkel teli vállalkozásnak ígérkezett. Tapasztalt kísérőm, Zoli felkészített arra, amit azért sejteni lehetett, hogy nem nagyon lesz lehetőség nézegetni a bikát, ha kilép, ő gyorsan bírál és ha kiadja az engedélyt akkor azonnal cselekedni kell, hiszen pár lépés és amilyen gyorsan jött úgy el is fog tűnni.

Nemsokára bőgés hallatszott a nádas mélyéről, majd locsogás, amely a csatornán átkelő vadat árulta el. Ahogy a Nap nyugovóra tért, mintha közeledett volna felénk a bőgés, majd egy magányosan álló diófa tetején rikácsoló mátyásmadár okozott hevesebb szívverést, hiszen nyilván valami mozgást látott, amit közhírré kell kiáltania.

Eegy ideje már csend honol és a lővilág is kezd fogyni. Nem bánom. Az érintetlen környezet, a körülöttünk nyüzsgő élet bőséges élményt adott. Zolival egymásra nézünk, kérdezi, hogy mennyire látok még? Belenéztem a távcsőbe, mondtam, ha nem jönne túl messze akkor egy pár percig még azért tisztán látnám. – Rendben, akkor egy cigit még elszívok, annyit még várunk mindenképp!

Elővette mellényzsebéből a doboz cigit, én közben a lábam elé szaladó pocokra pillantottam, majd Zolira, ahogy mozdulatlanná merevedik mielőtt az öngyújtó szikrát vetne.

– Ott a bika! – Ahogy fordítom a fejem, látom, hogy egy masszív test áll előttem a nyiladékon és csak úgy világítanak a fehér ágvégek. Lélegzetvisszafojtva keresem a szálkereszttel a lapocka közepét, s ahogy megpihen rajt, Zoli már súgja is: Lőhető, de most kell lőni, egyből!

• Tovább a teljes cikkre (hunormagazin.hu)