Keressen minket

Vadászat

Szögi Tibor: A butaság ára

Közzétéve:

Feltöltő:

VADÁSZTÖRTÉNET | Hetek óta, valójában már két és fél hónapja, csak vasárnaponként járok át Padéra fácánvadászatra. Nagyon nincs az ínyemre az ilyen, reggel kocsiba ülök, vadászok (még hogy vadászok, ha egyáltalán ezt annak lehet nevezni), kutyagolunk öt-hat óra hosszat árkon-bokron, szántáson keresztül, és ha látunk egy-két fácánt, az jó. Utána megint kocsiba ülök és hazagurulok Zentára.

Nem tetszik, nem tetszik, de mégse tehetek másként. Nem maradhatok Padén több napig, mint ahogyan szeretnék, ahogy máskor tettem. Ugyanis föllázadt ellenem a természet, vagyis a lábam, pontosabban a bal térdem. Egy-egy ilyen félnapos gyaloglás után bedagad, fáj. Két-három napig kell kímélni, pihentetni. Annak meg nincs értelme, hogy átmenjek Padéra és ott egyedül gubbasszak a kis kuckómban, várva a jobbszerencsém. A tél sem volt az igazi, olyan trappereknek való, ezért könnyebben kibírtam a „koplalást”.

No de most, január második felében, Szent Péter megsimogatta deres szakállát, egy kevés hó is esett, a hőmérő még nappal is a nulla alá fagyott. Hát most már ez nem mehet így tovább! Ha bedagad, hát bedagad! Ha fáj, hát hadd fájjon! „Majd a nyáron kikúrálom”-elhatározással január 19-én bepakoltam egy kazal holmit a Puntóba. Meleg ruhát, vékonyabbat, vastagabbat, sétára és lesbe valót. Termocsizmát, alaszkai bakancsot. Nagy az étvágy, telhetetlen vagyok, mindent bepótolok. Puskát is teszek oda, kettőt: a drillinget (2×12/70+7x65R), meg a kis könnyű 223-as billenőcsövű gavallérpuskám.

Délelőtt már tíz körül, térden állva, könnybe lábadt szemekkel biztatom a pislogó tüzet őfelsége, a „kályhák királynője” (kraljica peći) előtt, a padéi házikómban. Dél felé már igazán kellemes az ittlét. Elolvadtak a jégcsapok a szoba sarkában. Szinte dübörög a kis kályha. Bevörösödik a kályhacső. Ingujjra vetkőztek még a vendégek is. Mert közben azok is érkeztek, Szabácsi Sanyi és Peho Anti barátaim. Beködösödnek a borospoharak amint koccintásra emeljük őket. Koccintunk Sándor délelőtti sikerére, egy szép nyári lúd formájában. Koccintunk a délutáni vadászat reményére. De nem utolsó sorban feleségeink egészségére is.

A hangulat emelkedett, az idő elszaladt. Ebéd után egy picit elpilledtem, úgyhogy a megbeszélt délutáni libalesről lekéstem. Sándor egyedül ment ki, a todrovácsi búzatábla melletti kopóba szerencsét próbálni.

No, azért én is csipkedem magam és fél négy után valamivel már nyeregben vagyok. Tekerem a pedált, és négy körül, a Nagy Tibi előtt a kerítésnek támasztom a paripámat. Messzire nem mehetek, mert rám sötétedik, ezért átdübörgök az Aranka vasúti hídján, és itt mindjárt a plyostinai „nádrengeteg” túlsó oldalán, a kis akácerdő végénél megbúvó, rogyadozó magaslesre „beköltözök”.

No, lehet, hogy az, hogy beköltözök, egy kicsit túlzás, de azért mindenem megvan a boldogsághoz. Habár hideg van, megdermed a leheletem, de a pufajka belseje testemnek meleget ad. A lelkemmel sincs gond, azt ez a hatalmas Csend helyre rakja.

Előttem a szétgombolt hátizsákon, terülj asztalkám: sonkás szendvics, narancs, alma, citromos tea. Hát kell-e ennél több? És még a látvány a kék ég hullámain himbálózó libacsapatok, a nádtenger felett szitáló vörösvércsepár, a tovasuhanó hamvas rétihéja, a nádas széli kaszálón ügyetlenkedő tapsifüles. Ez talán nem is valóság, inkább csak valami mámoritó álom.

Aztán egy pillanat alatt, mint amikor egy váratlan pofon ér, magamhoz térek. A szemem jobb sarkában megmozdul egy gyanús, szürkéssárga folt. Odakapom a fejem. Te jó ég, ez róka!

Túl a szántáson, egy hatalmas búzatábla közepe táján, tőlem elfelé igyekszik. Nem rohan, de azért szedi a lábát. Olyan jó háromszáz méternyire lehet.

Megnyálazom a tenyerem, nekiszorítom csókra csücsörített ajkamnak, befelé szívom a levegőt – és fölhangzik a fájdalmas nyúlsírás. Egy kicsit meg is cifrázom, mint amikor a tapsifülest torkolásszák. Hol elcsuklik a hangja, hol meg fülsiketítően fáj. Hej, de jól csinálom! Ha én róka volnék…

De az én rókám meg sem áll, hátra se néz. Egy picit várok, és újra próbálkozok, ha lehetséges még szenvedélyesebben, még csábítóbban. De a róka most sem áll meg. Talán még egy kicsit jobban is igyekszik.

Csalódott vagyok. Mindig is büszke voltam erre a tudományomra. És most tessék, füttyöt se hány rá ez a süket róka. Arra is gondoltam, hogy talán valami fontosabb dolga is akad a nyúlpecsenyénél. Másfajta mulatságra hivatalos. Hiszen most van a rókanász ideje. És bevallom öszintén, hogy helyette biztosan én is így döntenék.

Ezzel a gondolattal egy kicsit kiköszörültem a hiúságomon esett csorbát. No, de a valóság bizonyára még ennél is egyszerűbb. A róka itt lehetett valahol közelebb, a frissen szántott borozdában, és meglátott, amikor a lesre másztam föl. A hírem is eléggé rossz rókakörökben, ezért jobbnak látta odébbállni.

Kényelmesen ülök a magasles kemény deszkapadján. Már semmire se gondolok, a civil gondok, a térdfájás, minden, minden egy másik világba marad. A rókakaland is már rég köddé vált. Észre se veszem, hogy lassan eltűntek a nappali fények. Helyettük ezernyi apró szikra remeg az égen. Jobbról, a fejem fölött, az öreg sajtból is valaki lekanyarított egy keskeny karéjt, de Ő ezt nem veszi rossz néven. Bársonyos arannyal borítja be bal felől a nádbugákat, mellette a kaszáló elsápadt fűszálait, előttem a tízméternyi széles gazos, szamártövis, acat, ragacsos galaj, vadcirok, szederszáras szövevényét. Egyedül jobbról a hatalmas göröngyös szántásra már nem jut ereje. Az feketén tátong a barnássárga gazos és az ezüstösen csillogó búzatábla szorításában.

Magam is ott lebegek valahol a föld és az ég között, teljesen átszellemülve. Egészen megfeledkezve a sarokba támasztott puskámról, arról, hogy én most valójában vadászni jöttem ide, ebbe a mesebeli paradicsomba.

Amilyen mesebeli ez a paradicsom, olyan sejtelmesnek tűnik az az árnyék, ami a hátam mögül, balról, a kaszáló alig kitaposott csapáján mellém kúszik. Olyan csöndben, olyan kísértetiesen, hogy be kell csuknom a szemem, majd újra kinyitni és erősen figyelni: valóban ott jön valami, vagy csak képzelődöm.

A járása nem billegő, nem olyan mókás nyusziforma. Simán csúszik, mint egy lopakodó macska. Most megáll, pont irányomba. Nem lehet messzebb tíz méternél. Mozdulni se merek, még pislantani sem. Errefelé figyel. Biztos, hogy nem vett észre, csak az ösztöne dolgozik. Érzi a veszélyt. Lassan tovább indul. Olyan tizenötre lehet, amikor óvatosan, nagyon óvatosan a puskám felé nyúlok. Amikor a puskatus a vállgödrömnek szorul, föllobban a fény. Puskalámpám sárgásfehér halogén fényében megtorpan a jövevény.

Szürkésbarna bunda, kurta farok, te jóságos ég. Eljut az agyamig a felismerés. Itt áll előttem egy gyönyörű jószág, vágyaim netovábbja, egy aranysakál!

Csak egy pillanat, odaszorítom a célkeresztet a lapockára, a mutató ujjam óvatosan a hideg vashoz ér… és akkor, szinte alig hallható surranással, a kabátom ujja a deszkapalánkhoz ér.

Szinte föl se foghatom. A sakál megpördül, úgy ugrik meg balra, a nádas felé, mint akit fenékbe rúgtak. A fénycsóva még csak betakarja, de a kereszt az már bizonytalan, hol erről, hol arról csúszik le a hátáról. Kellemetlen testhelyzetben, balra kicsavarodva kéne lőnöm. Közben a magasles oszlopa is útba van. A nádas is túl közel. Az agyam pattanásig feszül. Lőjek, ne lőjek?

Mielőtt a rohanás elérné a nád szélét, mielőtt a kurta farok mögött bezárulna az aranysárga nádfüggöny, elernyed a szorítás. Kiegyenesedik a mutatóujjam. Nem, nem lövök bizonytalanra. Nem zavarhatom meg így ezt a gyönyörű éjszakát. Majd holnap vagy holnapután. Lesz még nap, amikor kárpótlást nyer a jóságom. Az órámra nézek, fél hat múlt öt perccel.

Maradok még egy órát, esetleg másfelet. Pár percig még tart a feszültség. Lüktet a halántékom. De meglepő módon semmi keserűség, semmi rossz szájíz. Inkább valami meleg, jó érzés, elégedettség lesz úrrá rajtam.

Közben megindul az élet. Mind sűrűbben hangzik föl a vörösfrakkos legények lakodalomba induló kurjantása. Megpróbálom föltérképezni, behatárolni őket.

Legelőször a hátam mögül, valahonnan a vasúton túlról szól a nóta. Majd balról, a nádason túlról (hogy a nádas túlszélénél, vagy talán az Aranka töltésén áll a bál, azt nem tudom). A Szabó gyümölcsöse tájékáról is kitartóan jelentkezik egy legény. Tőlem jobbra, ez lehet legközelebb, mert amikor felém fordulva köszörüli a torkát, szinte megborsódzik a hátam. És mintha mind közelebb és közelebbről hallanám. Lehet, hogy ide tart? Az erdőm szélén van találkája? Talán még lövéshez is jutok hamarosan… De aztán mégse. Elcsitulnak a legények. Ki dolgavégeztével, ki meg szomorúan, lelógó farokkal nyugtázza a napot.

Szépen csöndben összecsomagolok és lemászok a létrán. Két párhuzamos acélcsík mutatja az utat egészen a faluig. Akárhogy próbálok észrevétlen maradni, ez nem sikerül. Szinte fáj a törött kő harsogása a bakancsok léptei alatt. „Holnap biztos, hogy nem ezt az utat választom”-elhatározással lépek le a vasúti híd lemezpadlójáról.

* * *

Másnap egy kicsit korábban, úgy fél órával előbb indulok. A falu végén, az utolsó háznál, a juhász kerítésének támasztom a bicajom. Át a Jézda hídon, végig a rogácsás úton, egészen a második vasúti rámpáig, a Weishman keresztig. Igyekszem minél gyorsabban és csöndösebben eljutni a kis erdőcsík keleti csücskében megbúvó magaslesemig.

Most majd jobban odafigyelek. Semmi fölöslegest nem viszek föl a kalitkába. A hátizsák is lent marad, a magasles alatt elhelyezett vadetető szénarácsába fektetve. Csak a puska…

Apropó puska, sokat töprengtem otthon, hogy melyik puskát vigyem. A drilling sörétes csöve jó szolgálatot tenne a magasles közelében rohangáló célpontok esetében. Viszont a kis 223-assal sokkal messzebbre és pontosabban oda tudok nyúlni, mint a drillingem golyós csövével.

„Hát két egymást követő napon úgysem ismétli meg magát a jószerencsém”-elmélkedéssel, ismét a kis 223-ast választom (mint majd a későbbiekből kiderül, ez nagy BUTASÁG volt). Tehát a puska mellett még csak a puskalámpa, akkumulátor, egy alma és egy narancs a jobb és bal zsebbe. Így nem lesz semmi, amibe megakadok, megbotlok, akció közben. A padot is egy kicsit előrébb húzom. Befészkelek, mint egy kotlós a tojásain. Vállhoz emelem a lövcsit. Kihajlok jobbra-balra, előre. Kényelmes, jó lövés esik (esne), minden irányból.

A puskám a sarokba támasztom. Hátradőlök, kikönyökölök mindkét oldalról, habár szűk ez a fránya kalitka, mégis nagyon, de nagyon jól érzem magam. A tegnapi fél ötösi róka nyilván zokon vette előző napi kísérletem. Ma valahol máshol beszélt meg találkát.

A majdnem telihold, a csillagok, most is megbízhatóak. Most is pontosak. Jönnek, amikor jönniük kell. Beragyogják a színteret. Csak a színészek késnek. Lehet, hogy kevesellik a gázsit?

Elmúlt már fél hat, hiába nézegetem ötpercenként az órám, nem jön az én sakálom. Lehet, hogy túlságosan ellazultam, átadtam magam a gyönyörnek, ami oly sejtelmesen ölel át. Lelankad az éberségem.

Egyszer csak azt veszem észre, hogy közvetlen előttem, alig tíz méternyire, a gazos árnyékából kigurul két fekete gombóc. Egy pillanatra megállnak, majd szépen lassan, mint akik tétováznak – erre menjek, vagy arra – megindulnak a lesem felé.

Itt nincs mit várni. A puskám után nyúlok. Már útközben kettőt kattintok a világítós kereszt gombján. A lámpámra nem lesz szükség. Az aranysárga alapon, koromfeketén világító két süldő kitűnő célpontot mutat. Továbbtart ezt elmondani, mint amilyen gyorsan az események megtörténtek. A süldők már a magaslesem lábánál vannak. Fel kell állnom, ki kell hajolnom, hogy célra tarthassak. Amikor a világító kereszt az egyik süldő szeme közé ragad, csattan a lövés. Sivalkodik, elvágódik a disznó. De a következő pillanatban már rohan. A halálvágtát kíséri a hideg, halogén fény…

Vagy mégse? Kapkodva veszek elő egy újabb lőszert a pufajka zsebéből. Újratöltött puskával, ideges fénycsóvával pásztázom a helyet, ahol az imént még rohant, törte-zúzta az útjába kerülő száraz gazt a tébolyult állat.

Nézem a szántást, a búzatáblát. Mindenütt síri csend. Megfagyott, mozdulatlan az egész világ. Csak a szívem akar kiugrani a tokjából.

Nyugtatom magam. Ott lesz az valahol a borozdában, a gazos szélében. Hiszen minden annyira egyértelmű. Félkör alakú halálvágta, az utolsó leheletéből megtett, kétségbeesett ötven-hatvan méteres rohanás…

Nem dohányzom. De azért illik megvárni a két cigi végtelenségnek tűnő időtartamát.

Csak most vetek egy pillantást az órámra, háromnegyed hat múlt két perccel. Közben egyre keseredik a számíze. Csak most gondolom végig. Az előbb nem volt rá idő. Az ilyen rövid távolságról, a lövedék, a távcső magasságával, öt-hat centivel lejjebb csapódik be, mint ahova célzok.

Nono, nem szabad így hozzáállni. Ott lesz az valahol a borozdában.

Lemászok. Körbenézek, először csak úgy holdvilággal, majd a lámpával is. A gazosban, a szántásban, a búzavetésben. Sehol semmi. Nem akarom túlzottan összekuszálni a nyomakat. Majd holnap, napvilágnál…

* * *

Másnap, reggeli után, úgy fél kilenc felé, szép, ropogós napvilágnál indulok meg a remény útján. Most világoson megtehetem, egészen a vasútig karikázok föl, a megfagyott földesúton. A süldőt könnyebb lesz így hazatolni, mint háton cipelni – gondolattal.

A rálövés helyét nézem meg legelőször. Nem volt nehéz megtalálni, pár lépésre a magasles lábától. Kéttenyérnyi rózsaszín folt, az ezüstösen csillogó, deres letaposott fűben. Nem igazán vér volt ez, inkább olyan szétfröcskölt agyvelő vagy mi, tele apró csontszilánkkal. A legnagyobbat, olyan kiskörmöm nagyságút föl is veszek, megvizsgálom. Olyan lukacsos, szivacsos forma az egyik oldalán, a másik fele vékony, fehér sima csont. Papírzsebkendőbe csavarom és elteszem. Az ujjaim között megolvasztom, majd szétkenyek egy gyufafej nagyságú lágy részt.

Nem, ez nem lehet agyvelő. Akkor helyben maradt volna… No, meg az állaga. Nem izomszövet, attól lágyabb, de a velőtől valamivel kötöttebb.

Megpróbálom fölidézni a tegnap estét. A disznó pont szemben állt velem. Én fölülről, merőlegesen a szeme közé céloztam. Ha a lövedék, a pár méteres lőtáv miatt négy-öt centivel a célzóvonal alatt csapódott be, akkor én ezt a süldőt szépen orrtövön lőttem. Hajszállal, de elkerülte a koponya agyi részét. Szétzúzta az orrsövénycsontot (ebből származhat a fölvett csontszilánk), majd a szájpadlást, a nyelvet átütve (innen származhatnak a talált lágy részek a rálövés helyén) áthaladt a felső és az alsó állkapocs között, úgy hogy azok valószínűleg nem sérültek.

No de menjünk tovább, mert megöl az izgalom. Könnyű dolgom van, az aranysárga fűszálakra száradt vörös permet mutatja az utat. Nincsen sok vér, de folyamatosan, szépen meg van húzva a vágta vonala.

Jó húsz méter után a kaszálóról bekanyarodok a derékig érő gazosba. No, itt aztán még könnyebb a dolgom. Az eszméletlen rohanás törte csapás körívén lépten-nyomon, tenyérnyi, kéttenyérnyi véres maszat. Rohanok előre. Izgatottan ver a szívem. A remény, a bizonytalanság valami furcsa keveréke szinte elmámorít.

Már látom a csapa végét. Előttem tízméternyire véget ér a sűrű, kezdődik a szántás. Előttem egy vállig érő, sűrű nádfoltocska. Jaj, Istenem, bár csak ott feküdne!

Lázas izgalommal rántom szét a függönyt. Két kézzel hadonászva hajtom szét a nádszálakat jobbról is, meg balról is. Nem akarom elhinni, de csak be kell látnom, hogy vesztettem. Egy piros maszat a borozda mellett, egy pár csöpp a szántásból kiálló kukoricacsután…

Egyértelmű, be kell lássam, a remény itt szertefoszlik. A süldőm nem esett el, a szántáson, búzavetésen keresztül ment tovább. Még egy tizenöt méternyit tudom követni a haladás útját. De ez is legalább egy fél órámba telik. A csonttá fagyott talajon nem látszik meg a paták nyoma. A vérzés is nagyon gyönge. Pár gombostűfej nagyságú rubintocska. Föladom. Ezzel semmire se megyek. Az irány, amit fölvett, egyenesnek tűnik. Arrafelé négy-ötszáz méteren minden sík, sima, mint a tenyerem.

Távcsővel átvizsgálom, de semmi gyanúsat nem találok. Nyakamba veszem a lábam és nekivágok. Odébb, kicsit balra, van egy kézilabdapálya nagyságú nádas. Végigjárom annak is a szélét, hátha megtalálom a maszatot, ha netán ide bújt volna a sebesült. De semmi. A remény már lassan elkopott. Most már csak a becsület, ami hajt. Ennyi mindenkinek jár. Ha tehetem, meg kell rövidíteni a szenvedést.

Ej, ha most itt lenne Kesztyű kutyám! Most megmutathatná, mi is az a tacskó virtus. Már túl lehetnénk az egészen. Koccintanánk a szerencsémre, Kesztyű rátermettségére, feleségünk egészségére, meg ami ilyenkor még az eszébe jut az embernek. De hát nincs, süldő sincs, koccintás se nincs… Eb a vadász kutya nélkül! Mennyire igaz!

Lassan dél felé jár. Szikrázóan süt a nap. Ez megteszi a magáét. A csizmám még egyszer akkora és ólomnehéz. No, ez majd jót tesz a térdemnek. De nincs mit tenni, valahogy haza kell még jutni.

Kicsit odébb van egy mély árok. Náddal, szederindával van benőve a partja. Srégan hazafelé mutat. A kinyomazott csapa is arrafelé mutat. Ha nem tért el, azt kellett, hogy keresztezze. Letaposom csizmámról a koloncot. Az árok partja szerencsére kemény, füves. Könnyebb rajta a járás, mint a fölolvadt szántáson, búzavetésen. Ballagok hazafelé, de azért figyelmesen vallatom az árokszéli nádszálakat, szederbogjákat. Ahogy közeledek a vasúti sínekhez, mind kisebb a remény…

Milyen gyarló is az Ember! Reménykedem a másik balsorsát, a végzetét. És az Ő reménye? Az életben maradás, a túlélés? Istenemre, vadászi becsületszavamra mondom, esküszöm, hogy most már tiszta szívemből Neki drukkolok! Túl kell, hogy éld, kispajtás!

Zenta, 2016. január 22.

Vadászat

Harmadik vérebfajtánk: az alpesi tacskókopó

Published

on

Fenn északon, Abaújban él Oravecz Attila, aki, valamikor 1996, 1997 táján, a SEFAG Zrt. hivatásos vadászának, Ozvári Zoltánnak az írásába botlott, aki az alpesi tacskókopóról, mint mindenes vadászkutyáról írt. A tacskókopó magyarországi története azonban 1980-ban kezdődött, mikor is Csehszlovákiából, Dr. Prezenszky János, az akkori Heves megyei fővadász importált néhány kutyát. Pomázi Ágoston, híres magyar kynológusunk 2014. január 14-én publikált cikkében úgy fogalmaz, hogy a magyar vonal gyakorlatilag Ozvári Zoltán kitartó munkájából indult, s mára, egy rendkívül értékes harmadik vérebfajtánkká vált. Pomázi Ágoston arra is felhívja a figyelmet, hogy a tacskókopó vonatkozásában sikerült távol tartani a divatot és a használati célok és érdekek maradtak az elsődlegesek. A szakember hangsúlyozza, hogy a németeknél a tenyésztők, valamint a fajtát tartók és használók 40%-a hivatásos, 50%-a sportvadász és csupán 10%-a szimpatizáns. Cikkünkben most Oravecz Attilával és az Abaújban otthont találó alpesi tacskókopókkal ismerkedünk…

Egy alpesi tacskókopó gímbikájával. Forrás: Oravecz Attila / Agro Jager

A tacskókopóval először 1996-1997 magasságában találkoztam – mesélte az Agro Jagernek Oravecz Attila, akivel az elmúlt hetekben több alkalommal is foglalkoztunk itt a „Jager” felületein. A Bélusvölgye Vadásztársaság hivatásos vadásza abban az időben kezdte a pályáját, aki az itteni szakemberekkel együtt nagy kutyás hírében áll. Úgy emlékszik vissza: éppen csak szibériai lajkám nem volt.

Kezdő fizetés mellett, ami akkoriban 9000 Ft volt, egy elérhetetlen álom volt csupán egy tacskókopó, mert a 30 000.- forintot közölünk senki nem tudta kifizetni, de az biztos, hogy menthetetlenül beleszerettem a kutyába, ami nem másnak, mint Ozvári Zoltánnak köszönhetek.

Akkoriban már voltak tacskóim. Tenyésztettem és kinek nem voltak jagdjai? Ozvári Zoltán cikke után úgy megtetszett és el is határoztam, hogy egyszer, ha megtehetem, lesz nekem ilyen kutyám! Sóvárogtam utána: de jó lenne vaddisznó hajtásra menni egy ilyen kutyával, vagy utánkeresni, mert állították, hogy mind a kettőre képes ez a kutyafajta.

Aki felüti a szakirodalmat, pontosan jól tudja, hogy ez egy osztrák fajta és olyan helyen, olyan helyeken vadásznak velük, az Alpok meredek lejtőin, ahol a bajorhegyi vagy a hannoveri véreb már küszködve tartja a nyomot. Ott teljesít igazán nagyot a tacskókopó. Valójában az Alpok viszontagságos körülményeire tartották! Az a kutya, amelynek lábai hosszabbak, mint a tacskóé, ma is egy kemény, sokszor durva szőrű kutya. Ám viselkedése kiegyensúlyozott, gondolkodása gyors és a helyzetet felismerve, önállóan is képes döntéseket hozni. Talán emiatt is van, hogy a vaddisznós munkákban kevesebb a fajtán belül a sérülések száma. Akinek van, tudja, hogy miről beszélek!

Alpesi tacskókopó őzbakkal. Forrás: Oravecz Attila / Agro Jager

De ne szaladjunk ennyire előre, mert a 90-es évek végén még csak sóvárgás volt és az igazi nagy szerelem, ezzel a fajtával, majd jóval később bontakozott ki. Tény: egyszerűen nem tudtam hozzájutni a fajtához, de az élet mást hozott. Megnősültem, babát vártunk, építkezni kellett. Közben lettek erdélyi kopóim, szlovák kopóim, fox-, wells terrierek sora, na, meg mindenféle keverék kutyák, amelyek, ha nem is voltak kiállítási darabok, de nagyon kedves és jó teljesítményű, hajtó kutyák voltak. Sok disznó volt. Sőt! Kisebb utánkereső munkák akadtak, de a falkáinkkal szépen levezényeltük az akkor oly jellemző disznóhajtásokat. Persze a vadőr kollégák is jó kutyákat tartottak és így ment ez akkoriban. Minden kornak megvoltak a maga legjobb kutyái. Ez akkor is így volt és ma is így van!

Az utánkeresések sűrűsödése miatt lett egy hannoveri vérebem, de sajnos diszpláziával küszködtünk, majd jött a következő, de annak meg a hajszakedve nem jött meg. Egyáltalán nem ment és akkor elvette a kedvemet az utánkereséstől, de égett bennem a tűz és egy hannoveri szukám csak bevált és igen jó kutyám lett: hogy úgy mondjam, ráéreztem az ízére!

Akkoriban, itt, Abaújban, nem igen volt senkinek vérebe és elhívtak még a Bükkbe is, de, ahogy lenni szokott: megöregedett és elpusztult. A hannoveriek sora után lettek bajorhegyi vérebem, de nem nőttünk össze s egyre jobban, egyre többen foglalkoztam a tacskókopóval.

Eredményes utánkeresés után valahol Abaújban. Forrás: Oravecz Attila / Agro Jager

A tacskókopót ugyanis aránylag kevés munkával lehet fejleszteni és váltakozva kellett nálunk, hol őzet, hol szarvast, hol vaddisznót keresni. A klasszikus vérebmunka során a kutyákat szarvasra készítik fel. A vérebvezető egy-egy kantól így igencsak félt, ami érthető is, hiszen óriási értéket képvisel egy jól bevadászott kutya!

Köteles Pisti barátom azután valahogy hozott, vett két kutyát Ozvári Zoltántól! Ezeket a kutyákat közvetlen közelből láthattam és láttam, hogyan dolgoznak. Mindenben igaza volt a fajtatulajdonosoknak és Ozvári Zoltán írásában sem kellett csalódni: nem hazudott egy sort sem!

Köteles Pistinek szerencsére lett egy, két kölyökkutyája és azok kimagaslóan jól teljesítettek. Csoki egy nagyon jól vadászó és nagyon jó utánkereső kutya lett. A disznósebzés akkoriban sok volt és Csoki brillírozott! Én láttam, hogy hajtókutya volt, de mikor vezetékre került, teljesen megváltozott a viselkedése.

Teljesen mindegy volt, hogy őzet, vaddisznót, vagy szarvast keresünk. Többször kísértük és nagyon jó kutya hírében állt. Mind a két feladatot tudta. A ’96-os, 97-es cikket teljesen igazolta. A tacskókopót rátehetjük ugyanis friss nyomra is, de jól teljesíti a munkavizsgában előírt kritériumokat is. Biztosak lehetünk benne, hogy behozza másnap is az esti sebzéseket.

Gímbika utánkeresése után az elejtő és egy alpesi tacskókopó. Forrás: Oravecz Attila / Agro Jager

Egy másik vadőr kollégám, aki Heves környékén volt gyakorlaton, egyszer csak megjelent egy fekete cser változatú kiskutyával. Abban az időben Zsolti barátom Béci kankutyája már jó éves lehetett és már akkor sokat járt gyalog, a kutya meg minden nap vele volt és hordta magával. A szemünk előtt vált legendává! Végül hajtó és utánkereső is lett a Béci. Zömében disznós kutyaként viselkedett és csak a disznó, csak a disznó volt a mindene, de egy vadászaton végül lelőtték…

Az élet azután úgy hozta, hogy megismerkedtem Dankó Miklóssal és Pátyon kaptam három tacskókopót és elindultam én is ezzel a fajtával!

Nálunk sok a fedett terület, kukoricák, őzbakvadászatban már összekuszálódott repcék és olyan elhagyott, hátrahagyott sűrűk, amiben igazán és háborítatlanul élhet a vaddisznó. Oda ember nem jut be és a vérebeket sem engedjük be szívesen, ellenben a tacskókopókkal!

Az utánkereső kutyát vezetni, megtanítani, az első két évben kell. Sürgetni nem szabad. Amikor a kutyába ezt belesulykoljuk, hogy csak a vezeték, csak a vezeték, tudjuk elkezdeni vele az igazi munkát.

Agro Jager News

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Míg nálunk ilyen körülmények várnak a kutyákra, addig Szlovákiában, a Kárpátokban, olyan sziklás részeken járnak a tacskókopókkal, aminek a láttán feláll az ember hátán a szőr! Ott aztán kijön a kutyából az igazi énje!

Egy fekete-cser aplesi tacskókopó és tarvadja. Forrás: Oravecz Attila / Agro Jager

A magyar tacskókopó klub 2014-ben alakult meg és mivel a kutyáim nem voltak törzskönyvezve, nem tudtam aktívan részt venni a munkában. Azért, hogy beléphessek, megvettem Linda Gerlachovsky Drovt, aki „Ügyes” hívónévre kereszteltem és vele kezdtem el a munkát. Utánkeresésre és vaddisznó hajtásra képeztem ki, de nem volt igazi vezetékes kutya. Inkább, egy mozgékonyabb, hajtó típusú kutya volt és nagyon sok disznót hoztunk be ezzel a kutyával. Ha volt sebzett, akkor biztos megkereste és órákig tartotta, míg oda nem értünk. Bármilyen hegyvidéken, bármilyen sűrűben megvárt bennünket a vaddal. Mondhatom, hogy egy álmom vált valóra és a klubbon belül megismerkedhettem Ozvári Zoltánnal, aki a fajta magyarországi pioneerjének számít ma is, no meg olyan nevekkel, mint például Pölöskei Balázs. Érdemeik megkerülhetetlenek és elévülhetetlenek. A fajta sosem indulhatott volna el nélkülük.

Az internet meg egyre jobban fejlődött és nagyon sok szakemberrel vettem fel a kapcsolatot, itthon is és külföldön is. Jó barátom lett Simara Tamás, az Ormánságból, meg Czebei József, akinek inkább a hajtásokban remekeltek a kutyái.

Annyira belemerültem, hogy nagyon sok kutyát össze is gyűjtöttem a csehektől, a szerbektől, a horvátoktól, az osztrákoktól és persze a szlovákoktól is, akikkel eközben nagyon jó barátságok szövődtek.

Ne maradj le a mezőgazdaság legfontosabb híreiről! Kövesd az Agro Jager Newst a Facebookon is! Kattints a képre!

Mikor bent voltam a klubban, a magyarországi állományt akartam fellendíteni, beleszállni abba, amit Ozvári Zoltán kezdett el. Sok és jó képességű kutyát gyűjtöttem össze és eltökélt voltam abban, hogy legyen a szakmánknak egy igen jó, ha úgy vesszük, mindenes kutyája. Igazi vadőr mellé való! Tegyünk a fajtáért! Ez volt a célunk.

Itt Abaújban összeszedtem a kutyás vadőröket, vadászokat és összehoztuk az Argos hajtócsapatot, ami sok vonatkozásban jó volt, de egyben biztosan: munka közben láttuk a fajtát és a tenyésztésben vittük tovább a legfontosabb tulajdonságait! Ami belefért, amit úgy láttunk, hogy be tudunk fejezni, azt elvállaltuk.

Egy alpesi tacskókopó és vaddisznója. Forrás: Oravecz Attila / Agro Jager

Büszke voltam rá, hogy a csapat mindegyik kutyája legalább valamilyen vizsgával rendelkezett! Ez napjainkban is kiemelkedő lenne!

A magyar klub mellett egyre többet találkoztam a szlovák tacskókopó klubbal, ami közelebb is esett hozzánk és olyan dinamikusan, olyan fegyelmezetten, egyetértve fejlődtek, hogy azt vettem észre, hogy egyre többet vagyok Szlovákiában. A barátság kölcsönössé vált és ők is elfogadták a meghívásomat. Ma már, mind földrajzi, mind szakmai vonatkozásban nagyon közel állunk egymáshoz és baráti kapcsolatot ápolunk. Itt vagyunk 30-40 kilométerre és nagyon jól megtaláljuk a hangot egymással. Közös programok, amelyeket a schengeni bővítés csak élénkített!

A tacskókopó, minden fontos tulajdonsága mellett, még komoly apporthajlammal is bír. Alkata, szőrzete, a zord körülmények között is megállja a helyét. Láttam már tacskókopót vadkacsa után, a hideg vízben úszni!

Agro Jager News

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Az elmúlt években közel 50 darab kutya fordult meg a kezem alatt. Voltak jobbak és voltak gyengébbek. Ma már 14 éve csak ezzel a fajtával dolgozom. A munkabírása, a csapázása, az a mély hang, amit vadállításnál tud a kutya, egyik fajtához sem hasonlítható. Keményen állítják a vadat, de azt is látják, ha a telefonálok, akkor hajlamosok, kibúvókat keresni és már csibészkednek is.

Ha ránézek a tacskókopóra, egy igazi, lógó fülű, mokány kutyát látok, ami, ha kell nagyon tud menni is. Hosszú derekú, fürge kutyák. A tenyésztése egyébként nehéz, de szigorúnak kell lennünk. Az első osztrák standard kiváló alapokat adott. Tág orrlyuk, erős váz, miközben mégsem annyira nagytestű, hogy akadályozza a mozgásban.

A vaddisznó utánkeresésére egy alpesi tacskókopót használtak. Forrás: Oravecz Attila / Agro Jager

Vannak játékos egyedek, de nagyon komolyak is. Jellemző rájuk a komolyság. Más kopókkal szemben előnye, hogy nem mennek túl messze a vadásztól, viszont, ha ráakadnak a sebzettre, elmennek kilométereket is, de alkatuk miatt az a megfigyelés, hogy a keresett vad hamarabb szembefordul velük, miután a tacskókopók helyben tartják a vadat.

Számtalan élményünk van és mi, egy páran a hajtóvonalat erősítjük, de komoly munkára is bátran elvihetjük. Nálunk, itt,  Abaújban még mindig van disznó és a szarvasra képzett kutyát sokan féltjük is, ilyenkor szokott Ruszinkocs Dani megjelenni Mayával vagy a Vándorral. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy most ő is szerzett magának egy tacskókopót. Látja, hogy a fajta rendkívül sokoldalú!

A mindenes alpesi tacskókopó. Forrás: Oravecz Attila / Agro Jager

El kell mondani azt is, hogy vannak később érő kutyák. Ismertem egy kutyát: mikor két éves lett, egyszer csak megfordult benne valami és egy jó, de inkább kitűnő kutya lett. De addig? Munkájával inkább bosszantotta a gazdáját a hajtásokban – nevet Oravecz Attila. Egy másik meg csak a vaddisznóra állt be. Ott azután találkozhatott szarvassal, őzzel a kutya, de arról a csapáról biztos, hogy nem állt le és be tudták hozni a vadat!

Sok történetünk gyűlt össze másfél évtized alatt, a barátaim is megannyi esetet, vadászatot tudnak felsorolni, elmesélni. Emlékezünk egymás kutyáira, de azt le kell szögezni, hogy minden nagyvadas területen dolgozó kollégámnak ajánlom, hogy tegyen szert egy ilyen kutyára, mert a kocsiban könnyen elférnek. Kezesek, megülnek az első ülés előtt is, de a boxokat is jól viselik. A leseken nyugodtak és ha nem is hízelgők a vendéggel, de kényelmesen ott lehetnek velünk. Arról meg ne is beszéljünk, hogy egyszerűbb helyzetekben pár perc alatt ott állhatunk a vad mellett. A munkakutyák a mai világunkban is fontos feladatokat töltenek be s ha kell is rá energiát, időt szánni, mindennapjaink fontos társai, munkatársai lehetnek.

Az alpesi tacskókopó sokoldalúan használható kutyafajta. Forrás: Oravecz Attila / Agro Jager

A tacskókopó számomra egy fiatalkori álomként indult, amelyre közel másfél évtizedet kellett várni. Ma már könnyebben hozzá lehet jutni az osztrákok hőn szeretett fajtájához, amelyet itt Európában rendkívül szeretnek a vadászok. Hányattatott sorsa az első világégéssel kezdődött és itthon nehezen vetette meg a lábát. Helyzete ma sem egyszerű, amit a fajtát szerető, használó fajta tulajdonosok számának emelkedésével az idő, majd helyre tud billenteni.

Mi, itt, Abaújban így vágtunk bele a tacskókopózásba, de egy biztos, ha nem ragadott volna tollat – ma már jóbarátom – Ozvári Zoltán és nem írt volna erről egy cikket, lehet, hogy később vagy egyáltalán nem ismerkedek meg ezzel a fajtával s ha úgy vesszük: hálával tartozom neki, emiatt is – mesélt Oravecz Attila, a Bélusvölgye Vadásztársaság hivatásos vadásza az Abaújban meghonosodott alpesi tacskókopókról az Agro Jagernek.

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M., lapigazgató
Fotókat gyűjtötte: Oravecz Attila

Agro Jager News

Tovább olvasom

Vadászat

Az első muflonkosom

Published

on

Budai Judit élménybeszámolója:

“Nem az számít,hogy hány kütyü van a tarsolyunkban. Az a legfontosabb,hogy a szeretteink mellettünk állnak és segítenek valóra váltani az álmainkat”. Ezúton is szeretném megköszönni a családomnak és a barátaimnak ezt a nem minden napi születésnapi ajándékot! ❤️ Főleg Gábornak, amiért a legnagyobb titokban leszervezte ezt az egész kalandot számomra, egy gyönyörű szép helyen, a Gerecse hegységben, ahol vadászhattam ebben a néhány napban. Hálás vagyok azért is, amiért elkísért oda és átélte velem a magyar ötösöm utolsó hiányzó nagyvadjának elejtését! 

Fotó: Budai Judit – AJN

Nem volt időm gondolkodni. A szombati szülinapi bulin Gábor közölte velem, hogy holnap délben indulunk…..szóval hétfő hajnalban már a lesen ültünk, egy csodaszép helyen. Reggeli és esti lesvadászaton próbáltuk elejteni az “ajándékomat”. Szerda reggelre terveztük a hazautazást, de mindaddig nem láttunk akkora kost, amekkorát szerettünk volna terítékre hozni. Így úgy döntöttünk, maradunk még szerda esti lesvadászatra. Eljött a fél három, amikor találkoztunk a kísérőnkkel. Izgatottan indultam neki a hegynek, az utolsó esti vadászatunkra. Nagyon sokáig nem mozdult semmi, pedig itt minden nap láttunk muflonokat. Mindenki feszülten figyelt. Az idő már fél öt felé járt és a nap hamar lebukott a hegy mögött, rohamosan kezdett szürkülni az addig színes erdő.

Fotó: Budai Judit – AJN

Aztán egyszer csak megpillantottam az erdei nyiladékon, tőlünk balra, egy kost ballagni. Halkan, remegő hangon szóltam a többieknek, hogy jön alulról egy kos a szóró felé. A kísérőm egy gyors bírálat után mondta, ha jól áll, lőhetem. Az erdő csendjét a lövésem hangja törte meg és a kos, amit az égiek az utolsó pillanatban küldtek nekem, csendesen elpihent. Az öröm határtalan volt. Lemásztunk a lesről, birtokba vettük a vadat, megadtuk a neki járó tiszteletet.
És a kísérőim muflonkos vadásszá avattak!

Tisztelet a vadnak!
Winchester XPR Thumbhole, 308 win.
Lapua mega 12g, lőtáv kb. 80-90 m.

Írta és fényképezte: Budai Judit

 

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Tovább olvasom

Vadászat

Szebenye-pusztán találkoztak a bélusvölgyi vadászok

Published

on

Észak-Csereháton, a Bélusvölgye Vadásztársaság Szebenye-pusztai vadászházában szervezte meg az ide trófeamustráját, amelyen mintegy 36 gímbika trófeáját lehetett megtekinteni, illetve ekkor vehették át ünnepélyes keretek között az elejtők. Kövér János, a vadásztársaság elnöke kiemelte, hogy amellett, hogy ismét egy forró, csapadékszegény, aszályos nyár után köszöntött be a szeptemberi szarvasvadászat, egy meglehetősen eredményes bőgést zárhattak. Eredményeikre büszke, az elért sikerek mögött pedig pontos és tapasztalt, gondos vadgazdálkodást láthatott minden vendég a területen. A munka tovább folytatódik, amelybe, a vadásztársaságon túl, a térség vadgazdálkodóinak összefogása is ott rejlik – tájékoztatta az Agro Jagert Oravecz Attila.

Megnyitó. Forrás: Oravecz Attila / Agro Jager

Egy vadásztársaság életében a trófeamustra mérföldkő. Egy-egy ilyen szemlén, nemcsak a társaság, aktuális helyzetét, lehetőségeit láthatjuk, hanem a hivatásos vadász, a vadőr is mérlegre kerül. Míg a múlt héten a Drávamentén tapasztalhattuk meg, hogy a társaság kitárta a kapuit, addig most itt Észak-Csereháton tekinthetünk körbe, hogy valójában mire képes a szarvas és körülötte az ember.

A minden agancs mellé az elejtő megkapja a grandlikat is, ízlésesen csomagolva. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager

A Bélusvölgye vadásztársaság ezen a napon megmutatta és akinek kedve tartotta, kilátogathatott Szebenye-pusztára, hogy milyen gímbikák estek 2024-ben. Oravecz Attila kiemelte: örömmel fogadták, hogy a Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Kormányhivatal vadászati szakigazgatásában dolgozó felügyelők elfogadták a meghívásukat, ami visszajelzés számukra, hogy a kormányhivatalban is fontos, mi történik, nemcsak itt, hanem a környező társaságok területén.

A Bélsuvölgye Vadásztársaság Szebenye-pusztai vadászháza. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager

A szarvas kettős életet él. Napjainkban számokban, íróasztalok felett is megjelennek, de igazán csak a terepen, egy-egy társaság, egy-egy térség egészében lehet megérteni, hogy mit jelent egy-egy populációval gazdálkodni, őrizni. Egy állományt nem lehet pár ezer hektárra beszorítani, azzal integráltan, egységesen kell gondolkodni. Ha jó is a kapcsolat, ha 20 éves barátságok kötik össze az itt dolgozó vadőröket, hivatásos vadászokat és működik az együttgondolkodás, azonban a jogszabályi előírásoknak meg kell felelni. Ez azonban akkor működik igazán jól, ha egy-egy térség lehetőségeire, szaknyelven fogalmazva, a vadeltartó képességére illesztik és nem egy egységes, országos direktívának kell megfelelni.

Agro Jager News

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Trófeák a Bélusvölgye Vadásztársaság bemutatóján. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager

Úgy gondolom, hogy ehhez időszerű lesz bevezetni egy új fogalmat is, amely a földtulajdonosok irányába mutat, miszerint mire képes, mit képes megtenni a szarvasért, a vadért a gazdaember? Szerencsés együttállás, ha vadászik, de még szerencsésebb eset, ha az agrárszektor stabil lábakon és kiszámíthatóan működik – nyugodtabb gazdasági helyzetben minden szereplő nyugodtabban reagál.

Bélusvölgye Vadásztársaság, Szebenye-puszta. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager

A gazdákkal, a földtulajdonosokkal való kommunikációban a Bélusvölgye vadásztársaság vonatkozásában kétoldalú kapcsolat rajzolódik ki, melyet mi sem példáz jobban, hogy egy terület bokros, elhagyatott részeit kitisztítva, Oravecz Attila megkereste a földtulajdonost, hogy ha lehetne és a tervezett munkában nem hátráltatná, akkor mentsék meg a régi almafákat. Személyes sikere Oravecz Attilának, de amellett, hogy régi almák maradtak meg a gyümölcsnemesítőknek, az erdőjáró embernek, de ott maradtak az öreg fák, amelyeket minden évben felkeres a vad is. Ez a terület kitakarítása után sem változott meg. Sőt!

A Bélusvölgye Vadásztársaság vendégét köszöntik a Szebenye-pusztai bemutatón. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager

Oravecz Attila kiemelte, hogy mire beköszöntött az ősz, a leseket kijavítgatták, a sózókat feltöltötték és a vadföldeket előkészítették. Ez utóbbi kapcsán sok-sok éves gyakorlat, hogy a vadföldekbe őszi árpát vetnek, amit nem takarítanak be, hanem lábon hagynak. Azon úgy bagózik a szarvas, a vaddisznó és minden vadja az erdőnek, ahogyan csak szeretné, mikor már tejesen érik. Mikor aztán odakerül a sor, hogy aratni kellene, sem vágják le. Aki ismeri az árpát, tudhatja, hogy érés után csakhamar összetörik, összeborul. Nyár közepén aztán nehéz tárcsával leforgatják, bekeverik azokat a szemeket, amit a vad elhagy, ami kipergett. Vetésre, több, mint elég. Az első augusztusi esők hatására aztán kicsírázik és őszre nemcsak bokáig érő, hanem már szárba szökkent árpa várja a szarvasokat, de jó legelője minden vadnak.

Agro Jager NewsHirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

A szarvas az elmúlt években jobban helyben maradt az Észak-Cserehátban – folytatja Oravecz Attila és a kollégákkal, vadőr barátokkal egyre kevesebbszer állunk meg egy-egy trófea előtt: Na, ezt láttam én is! Sokat beszélgettünk erről – teszi hozzá, de arra jutottunk, hogy a tarvadnak kedvezve, az sem mozdul ki messzire s a rudlikat a bikák sem keresik. Ilyen megfigyeléseket szűrtünk le, amelyet érdemes lenne itt is tudományos eredményekkel igazolni, mert tapasztalataink erre mutatnak.

Ravatalon a Bélusvölgye Vadásztársaság 36. gímbikája a társaság Szebenye-pusztai trófeamustráján. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager

A 2024-es bőgés nagyon jól indult és sem a meleg, sem a száraz idő nem vetette vissza a bikákat – meg is szólaltak! Szeptember 2-án terítékre került az első gímbikánk és azután sorban szólt a vadászkürt a szarvasok felett. Az összes kolléga is dolgozott a szomszédban, néha-néha tudtunk beszélni, s ha már nem hallottunk egymásról, akkor fogtuk a telefont és összecsörögtünk. Persze az utánkeresések megadták a közös hangot, mert mi is, a szomszédok is át-átmentünk a szomszéd területére. Akkor már hívtuk is a kollégát, hogy szükségünk van a segítségükre, mert nagyon úgy tűnik, hogy „vendégvadászatra” érkezünk. Ez megszokott, mindennapos – együttműködés nélkül nem tudnánk ilyen eredményeket elérni.

Pontos, precízen tervezett vadgazdálkodás az alapja a szarvasgzdálkodásnak. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager

Sokan kérdezik, hogy a bőgőhelyeket, hogyan gondozzuk? Mi azt látjuk, hogy az a legjobb, ha az ősi beállóhelyekre mi egyáltalán nem megyünk be – semmilyen eszközzel. Azt a birodalmat meghagyjuk a szarvasnak. Ha azt választotta, akkor mi tiszteletben tartjuk s ha a királynak megfelel, akkor mi nem akarjuk, hogy jobb legyen. Viszont körülötte, azért kedveskedünk neki. Aztán meg: mindig örülünk, ha augusztusban újra és ugyanott megszólalnak a bikák, hiszen jelzés, hogy valamit csak „eltaláltunk” idén is…

Trófeák díszítették a Bélusvölgye Vadásztársaság Szebenye-pusztai vadászházát. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager

A trófeamustra idei legjobb gímbikáját 12 évesre bírálták és 9,37 kilogrammot nyomott. Remélem nem gondolja senki, hogy nagyképűség a társaságunk részéről, de ez a bika „csak” egy mellékbikája volt egy csapatbikának, „akit” lehetőségeink miatt nem hoztunk terítékre. Talán ilyet még a társaság soha nem tett, de meghagytuk. Elnök úrral sikerült egyeztetni és megmaradt nekünk jövőre, megmaradt a teheneknek. Mondhatom, lehet, hogy a valaha lőtt legjobb gímbikánk lesz. Keveset láttuk, de annál többet hallottuk. Úgy gondoltam, ha ez a bika maradhatna még egy évet, akkor olyan erős genetikával fordulhatunk rá a következő évtizedre, ami meghatározó lehet a gazdálkodásunkban.

Vendégek a Bélusvölgye Vadásztársaság Szebenye-pusztai vadászházában. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager

Hogy találkozunk-e ezzel a bikával? Hogy jövőre ide fog-e beállni? Senki sem tudja. Egy viszont biztos: jó pár csatát megnyert ezen az őszön és láttuk, ahogy terelgeti a teheneit. Kell egy ilyen új dolog és nem szeretnénk ezekből az elképzeléseinkből engedni. Újat, változást szeretnénk s legyen ennek a szarvasnak az erdő az otthona, legyen még a mienk. Neveljen az erdő, neveljen az Észak-Cserehát még szarvast: sokkal jobbat! Mi, amit tudunk, megadjuk a szarvasnak. Sokkal többet már nem tehetünk hozzá, maradt hát az önmérséklet.

Díszvendégek Szebenye-pusztán: Hrabovszki János, az OMVK Békés Vármegyei Területi Szervezetének elnöke és kedves felesége. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager

vendégekkel, tagtársakkal, a kollégákkal jól telt a Szebenye-pusztai napunk. Szükségünk is volt erre, mert a nap, nap utáni vadászatok elfárasztottak mindannyiunkat. Korai kelések, késői fekvések és napközben a rengeteg munka, nemcsak a vadászházban, hanem területen is. Trófeakikészítések, út a kormányhivatalba, a kamarához. Krotália igénylések, dokumentációk, papírmunka, megannyi feladat, amit nem görgethetünk napról napra, azt el kell végeznünk minden nap. S arról még nem is beszéltem, hogy a tacskókopóinkkal is foglalkozni kell, mert hát a napi tréning mindenkinek kell, embernek, állatnak egyaránt.

Oravecz Attila, a Bélusvölgye Vadásztársaság hviatásos vadásza, vadőre a 2024-ben megrendezett Szebenye-pusztai trófeabemutatón. Fotó: Bélusvölgye Vadásztársaság

Panaszra egyáltalán nincs okunk, itt, a Bélusvölgye vadásztársaság területén, feladat viszont bőven terem. Hozzá kell tenni, hogy az érmes arányunk 40%-os, az érmes bikák átlagsúlya 7 kilogrammot ért el. A korosítás és a minőségi szelekció felé mozdultunk el és a fiatal, már láthatóan gyenge adottságú szarvast is vadásztuk a bőgésben – új vonulat, de nem engedtük el, ha találkoztunk. Meglátjuk, milyen eredmények jönnek, ami persze egy, két év alatt biztosan nem fog látszódni, mint ahogy az az eredmény sem, hogy a trófeamustrán annyi gyerek játszott a Szebenye-pusztán, hogy sokszor keresni kellett, kinek, merre van a sráca. S ha meg is mosolyogtuk a gyerekricsajt, azért tudni kell, hogy belőlük lesznek a következő generáció hajtói és apukájuk, a nagyapjuk, a nagybácsijuk mellett válnak olyan vadásszá, akik mellett majd mi is leállunk egy-egy standra vagy beülünk melléjük majd az autóba, mikor megállnak a házunk előtt, hogy gyerünk ki a hegyre, oda, ahová régen mi vittük őket – mesélt Oravecz Attila az Agro Jagernek a Bélusvölgye Vadásztársaság Szebenye-pusztai vadászházában…

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.
Fényképezte: Oravecz Attila és Szabó Róbert

Agro Jager News
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Tovább olvasom