Van a magyar faunának egy jövevény ragadozója, melyet nagysága és színezete szerint közepes rókának lehetne tartani, ha termetében s egész alkatában nem vallana annyira a farkasra. Vadászaink közül valószínűleg többen látták, talán lőtték is, vagy legalább hallottak erről a sajátságos állatról, melyet — ahol felbukkan — a farkas és a róka, vagy a kutya s a róka korcsának tartanak, de mely se nem ez, se nem az, hanem egy önálló, külön faj, a sakál (Canis aurous L.).

Ábra: A természet

Állatunk a magyar faunának nem rendes tagja, nálunk csak nagy ritkán fordul meg, a mennyiben igazi hazája a Földközi- és Feketetenger s a Kaspi tó körüli országokban van, honnan messze benyomul Afrikába és Ázsiába, egészen Kelet-Indiáig. Európai elterjedésének északi határa mintegy Curzola dalmácziai szigetnek a vonalába esik, azonban nagy ritkán Boszniában, sőt hazánk déli és középső részein is megjelenik. Igy a Nemzeti Múzeumban van egy példány, melyet 1882. január 17-én Hevesmegyében a debrői pagonyban lőttek; 1879. nov. 7-én Eszék közelében a nyárdi erdőben került egy példány terítékre, mely jelenleg a bécsi császári múzeum birtokában van, 1891-ben pedig Bellyén esett egy darab, melyet a zágrábi múzeumban őriznek.

Ugyanabban az évben állítólag Rumában (Szlavóniában) is lőttek egyet, de hogy ez a példány hová lett, arról nincs tudomásunk. Minthogy a sakál szaporodási viszonya is a farkaséval azonosak, föltehető, hogy fiai ez időtájt már nagyocskák, anyjuk most oktatja be őket a rablás mesterségébe s így alkalomszerűnek látjuk hazánk vadászait felkérni, szíveskedjenek e kiválóan érdekes ragadozó nyomait figyelemmel kísérni és az esetleg elejtett példányokat a Nemzeti Múzeumba beküldeni.

A sakál igazi hazájában százszámra menő falkákban kóborol s a nagyobb állatokat (pl. az antilopokat) is vakmerően megtámadja, nálunk azonban nagyobb kártétellel nem igen vonja magára a figyelmet, mert csak kisebb állatokat rabol s már a juhot és kecskét sem igen bántja. Szükségből a dögöt is megeszi, sőt gyümölcscsel és gyökerekkel is beéri. Nappal az erdőségben, vagy a nádasban bujkál s csak éjjelenkint jár ki rablásaira, nem csodálhatjuk tehát, hogy oly ritkán kerül vadászaink szeme elé. A sakál nagyon jó barátságot tart a kutyával, könnyen is kereszteződik vele, a mi külsejük nagy hasonlatosságánál fogva egészen természetes is. Hangja is a kutyáéhoz hasonló, rövid, szakgatott ugatással váltakozó vonítás. Megfigyelése annál kívánatosabb, mert életviszonyai tekintetében meglehetősen homályosak ismereteink. Alaktani vizsgálatához is fontos tudományos érdek fűződik, amennyiben még mai napig sem sikerült a sakál és a farkas között minden tekintetben megálló, biztos megkülönböztető bélyegeket felfedezni.

Mindössze is annyit tudunk, hogy a sakál jóval kisebb, (testhossza mintegy 76 cm., farkhossza 27 cm.) gyengébb termetű, de egész alkatában, feje szabása és fogazata szerint is annyira hasonlít a farkashoz, hogy csakis — egyébként rendkívül változékony — színezete alapján vagyunk’ képesek a farkastól megkülönböztetni. A déleurópai, szíriai, palesztinai és indiai sakál leggyakoribb színruhája a következő: Bundája a hátán fehérrel és szürkével vegyes rozsdavörös, a háta közepén sötétebb színű, feketével kevert. Alul s a végtagok belső oldalán szennyes fehér. Végtagjainak külső oldala, továbbá a mellsők mellső oldala, a hátsók hátsó oldala és lábai sárgás vörhenyesek. Melle előtt a nyakán egy élesebb, ez előtt pedig (mintegy nyaka közepén) egy valamivel elmosódottabb sárgásbarna harántsávja van. Fülének külső oldala és szegélye rozsdavörös, töve tájéka halaványabb vörhenyes. Arcza feketés, rozsdaszínű pettyezéssel, szemkarikái sárgavörösek. Hosszúszőrű farka rozsdaszínű s felső oldalának közepe előtt fekete foltja van.*)

Nem lehetetlen, hogy hazánk déli vidékein az ún. nádi farkassal (Canis lupus minoij zavarják össze, melyet a szerémségi vadászok jóval kisebb termeténél fogva határozottan megkülönböztetnek a rendes farkastól s mely állítólag messze nyugatra, egészen a Fertő tóig terjedt el. A nádi farkasnak tudományos leírása egyáltalán nincs, azonban, hogy nemcsak a vadászképzeletben élő, de valósággal létező alakkal van dolgunk, azt számos irodalmi följegyzés látszik bizonyítani. Jeitteles valószínűnek tartja, hogy a magyarországi nádi farkas az Eversmann-tól leirt dél-oroszországi, sárgásabb színezetű és kisebb, pusztai farkassal azonos.

A KONUS FLAME hőkamerája, egyszerű könnyen kezelhető és ráadásul vízálló! (Fotó: Agro Jager News)

Kramer már 1756-ban hangsúlyozza, hogy a vadászok a farkasnak két válfaját különböztetik meg, melyek egyike nádasokban tartózkodik, kisebb, szürkébb (!) színű és nádi farkasnak neveztetik. Tschudi szerint «Magyarországon a Hanságon nagyon gyakori az ún. nádi farkas. A nádi farkasban, a pontos tudományos vizsgálat talán önálló fajt deríthetne ki , mert testtagjainak arányai a közönséges farkaséitól jelentékenyen elütök.» Mojsisovics Ágost 1890-ben egy bellyei — sajnos, már szőnyegnek kikészített — farkasbőrt vizsgált, melyen az volt a feltűnő, hogy a sárgás vörösbarna alapszínen a hát közepéről a testoldalak felé, valamint a végtagok külső oldalára is fekete sávok húzódtak ; a végtagok belső oldala feketés-szürkébe hajlott; torka tiszta fehér volt; füle sötét vörösbarna, fekete sávos foltokkal; feje teteje a fülek közt rozsdavörös és fekete, hosszúkás foltokkal tarkázott; szeme alatt sárgás-fehér folt állott; arczorra feketeszürke.

A bozontos fark tövén vörösbarna, hátrább sárgás-szürke alapon fekete árnyalatú és közepe előtt a felső oldalán széles fekete foltot viselt; hegye tömött szőrű, fekete. A hasoldal szürkés fehér. Mojsisovics ebben a bőrben határozottan a nádi farkast vélte felismerni, én azonban sokkal valószínűbbnek tartom, hogy oly sakálbőr volt a kezei közt, melyen a túltengett fekete szőrözet az ősi alakra való visszaütésképen sávokba és sávalakú foltokba rendezkedett. Úgy látszik, Jeitteles volt az egyetlen szakbúvár, aki csakugyan látott magyarországi ún. nádi farkast, még pedig egy szt.-gothardi (vasmegyei) eleven példányt, mely 1866-ban a schönbruuni állatkertbe került, — e példány leírása azonban oly tökéletlen, hogy jobb rá sem térni.

A nádi farkas dolgában tehát a legsötétebb tájékozatlanságban vagyunk. Nem tudjuk, a farkasnak valamely határozott válfaját, vagy csak színbeli eltérését lássuk-e benne, — sőt még azt sem tudhatjuk, nem a sakál rejtőzik-e alatta ?! Bárhogy is álljon a dolog, azt csak beható kutatás és vizsgálódás utján lehet eldönteni s éppen azért kérjük vadászainkat, szíveskedjenek mindannak, a mi vidékükön «sakál», «nádi farkas», «farkas és róka korcsa», «kutya és róka korcsa» név alatt szóbeszéd tárgya, buzgón utánajárni, — ha áldozatok árán is — megszerezni és a Nemzeti Múzeum állattárába beküldeni. Nagy szolgálatot tesznek vele a tudománynak!

*Az afrikai sakál — mint már néhai trónörökösünk Rudolf főherczeg ő fensége hangsúlyozta — egészen más színezetű. Az a példány, melyet a múlt hetekben József Ágost főherczeg őfensége Algírban lőtt s dr. Lendl A. intézetében tömetett ki, még színezetében is a farkashoz hasonló, szennyes ordasszürke, helyenkint elmosódó fehér vegyitékkel és fekete foltos árnyalattal.

Írta: Méhely Lajos – A természet 1. évf. 20. sz. 7-9. (1898. június 15.)

***

A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.

Hirdetni szeretne? Itt jelentkezzen: marketing@agrojager.hu