2023. szeptember 10-én Móczár István gímszarvasra vadászott a Farkasgyepűi Erdészet területén, Bakonyjákó határában. Az elejtő maga számolt be az élményeiről lapunknak:

Reggel meglőttem nálunk az idei első bikámat, majd délelőtt, Vízi Norbert, az erdészet fővadásza újabb videót küldött a bakonyjákói, évek óta visszajáró bikájukról. Mondtam neki, hogy nézzük meg este.

• Mert meglőnéd? -kérdezte.
• Ha a kora megvan és megengeded, akkor szívesen.

Azonnal igen volt a válasz és hatra meg is beszéltük a találkozót a farkasgyepűi házuknál. Kicsit elaludtam délután a fáradtságtól, de 6.08-kor már ott voltam. Norbi már az utcán várt. Bepakoltunk, elindultunk. A helyszín Bakonyjákó peremén volt, a Serengeti nevezetű területrészen. Először a falu alatti részről közelítettük meg a placcot, de rossznak ítéltük meg a szelet. Vissza Jákóra és másodszorra már az országút felől mentünk fel. Közvetlenül a gerinc mellett ott állt a les, amire fel is ültünk kb. hét óra magasságában. Ahogy elhelyezkedtünk, már jött is ki az erdőből az első tehén, majd a borja. 7.10-kor pedig utánuk egy bika is. Egyszerre állapítottuk meg, hogy ez ő. A távolság 333 méter volt.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Előzetesen a kérdés az volt Norbiban, hogy a kora miatt lőhető-e a bika? Szerintem már az ország összes meghatározó nagyvadász területén élő, hivatásos vadász ismerősével egyeztetett, kikérve véleményüket. Hülyeséget nem akart csinálni ekkora bikánál, ugyanakkor a kérdés még így sem dőlt el egyértelműen: a videó alapján megoszlottak a vélemények.

Viszont most jól meg tudtuk nézni még világosban, mondtam neki, hogy német nyelvterületen erre mondják, hogy “reifer Hirsch” (érett bika). Egyetértett velem, hogy meglőhetjük és meg is lőjük, ha tudjuk. Közben a bika visszament. A hely, a szomszédos gerinc alja volt. Hezitáltunk, hogy átmenjünk-e, de mivel mindig a hozzánk közel álló völgyben szokott kiváltani, inkább vártunk. Aztán már a szürkülethez nagyon közeli időben újra kiváltott. Természetesen az előző helyszínen… Azonnal spuri, át a másik dombra. Aztán átérve nem láttuk sehol. Míg egyszer csak Norbi a másik oldalon észrevett egy körtefát, alatta pedig egy tarvadat. Aztán mégy egyet, majd a bikát is. Nagyon rosszul állt, nem lehetett lövést tenni rá. Majd amikor jól állt, azonnal megcéloztam.

Mire lőni tudtam volna rá, már elindult vissza, lefelé. Mi is uzsgyi utána. Szerencsére a kiváltása helyén egy másik bika is előkerült, ott zörgött, mormogott. Hozzá igyekezett annyira, megnézni a betolakodót. Előttünk kanyarodott el, olyan 70-80 méterre. Szólj, ha megállítsam – mondta Norbi, amire nem szóltam semmit. Pont előttünk állt meg, kihúzta magát és próbálta észrevenni a másik bikát. A rossz fényviszonyok miatt rákapcsoltam a világító pontot. Ahogy ráhúztam a lapockájára, azonnal lőttem, nehogy elmenjen. Kirúgott, jól jelezte a találatot. – Ez koppant – mondta Norbi azonnal. De jól megcéloztad? – Szerintem igen! A bika csinált egy félkört, majd befutott az erdőbe. Zörgött egy keveset, majd nagy reccsenés. Szerintem most dőlt el – mondta.

Akkor én most elmegyek a kocsiért, találkozzunk lent – mondta Norbi. Így meglesz a kötelező cigarettaszünet is. Nehezemre esett, de kivártam, megvártam. A vért viszonylag hamar megtaláltuk az erdő szélén. Aztán 40-50 méterre a bikát is. Már nem élt, minimálisan a középtől hátracsúszott lapockalövése volt. Egy szederindásban esett össze, csak az agancs egyik oldala látszott ki. Már annak is nagyon örültünk, de aztán mikor kiszabadítottuk a másikat, lettünk igazán boldogok. Brutális volt a látvány és hála Istennek a kor is abszolút rendben volt. Aztán jött a nagy ötlet Norbitól, húzzuk ki ketten a sűrűből az erdő szélére.

Öt percig próbálkoztunk, kb. öt centimétert haladtunk is. Mondtam, hogy a golyóim már régen leszálltak, ennél lejjebb már nincs keresnivalójuk, hívjunk inkább segítséget. Norbi egyik kedves ismerőse, egy favágó jött ki hozzánk vonóhorgos terepjáróval és 100 méter hegymászókötéllel. Még így is legalább öt percbe telt, míg kikínlódtuk. Kiderült, hogy ő volt egyébként, aki figyelte a bikát.

Megsimogatta, majd illően elköszönt tőle. Másnap a farkasgyepűi erdészet udvarán került fel a terítékre, méltó módon pezsgővel búcsúztattuk. Mint kiderült, ilyen magas ágszámú bika (páratlan 22) eddig még ott nem esett, nem is jellemző a területre. Csak reméljük, hogy a helyi állománynak sok ilyen jó képességű utódot hagyott hátra, javítva a bakonyi genetikát.

Tavaly 13 alkalom után tudtam a kiszemelt bikát elejteni, most elsőre. Az átlagérték még így sem kevés, de mint mondják, a vadászathoz szerencse is kell! Ez most maximálisan megvolt. Köszönet Dianának, Szt. Hubertusnak, tisztelet a királyi vadnak!

Írta és fényképezte: Móczár István

A Bakonyerdő Zrt. Farkasgyepűi Erdészetéről további információért kattints ide!

***

A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.

Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu

Kiss Róbert gímszarvasra vadászott Vásárosnamény határában, a Beregi-Tisza Vadásztársaság területén. Az elejtő maga számolt be az élményeiről:

Az 2023-as év úgy hozta, hogy a Beregi Tisza Vadásztársaságtól, melynek én is a tagja vagyok, kaptam ajándékba egy gímbika elejtési lehetőséget, amit itt is köszönök tagtársaimnak. Az idei bőgési szezonra amúgy is különleges várakozással készültem, mert szerettem volna a hagyományos vadászati módok valamelyikével terítékre hozni az erdők királyát.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy az íj, vagy az elöltöltős fegyver legyen a kiválasztott, de régi vágyamnak nem tudtam ellenállni, így az íjra esett a választás. Miután ez a gondolat megérlelődött bennem, serényen nekiálltam gyakorolni, hogy a sikeres elejtésnek ne legyen akadálya egy pontatlan lövés. A szokásos lövési távolságot most elvetettem, (ami általában max 30-35 méter), készülve az esetleges nagyobb lőtávra, a gyakorlási távolságokat is jócskán megemelve, 60 méterig gyakoroltam, ami a bőgés kezdetére, teljesen rutinszerű lett.

Így jött el a várva várt szeptember eleje, mely a fiatal generáció számára az iskolakezdéssel azonosítható, az igazi vadászemberek számára pedig elhozza a vadászkarácsonyt.

A reggeli és esti cserkelések a következő rend szerint zajlottak: az íjat én vittem magammal, nyakamban a távcsővel, az egyik zsebemben a pontos célzást nélkülözhetetlen eszköze, a távolságmérő lapult, a másikban a szélirány meghatározásában segítségemre lévő, púderszerű port tartalmazó széljelző. A fegyverrel történő vadászathoz képest,a kisebb lőtávolságra felkészülve, felül álcaruhát, a kezemen pedig terepszínű, vékony kesztyűt viseltem, hogy amennyire lehetséges, minél tovább rejtve tudjak maradni a vizslató gímtehén szemek elől.

Az aktuális kísérőmet pedig megkértem, hogy hozza a fegyveremet,(mint a régi lovagok fegyverhordozói) arra az eshetőségre is gondolva, ha úgy futunk össze egy csodaszarvassal, hogy az íj elejtési távolságán kívül esik és olyan fenséges agancsot visel, hogy elejtésének a lehetőségét nem odázhatom el, /akkor csak elejtem fegyverrel is./

Fotó: Kiss Róbert – Agro Jager NewsAz első alkalmak egyikén, reggel, mikor még alig pitymallott, a vadföldnek vetett ciroktábla mellett, jó bőgésre lettünk figyelmesek hivatásos vadászunkkal. A keleti szelet figyelembe véve, – ami nekünk igen kedvező volt, – a ciroktáblát balról megkerülve, a szomszédos diós sarkára lopóztunk, és a sorok között beállva, egy bikát vettünk észre. A bika rövid tétovázás után elindult az irányunkba. Közben Petivel bírálgattuk és arra jutottunk, hogy egy kicsit fiatal még, de „úgynevezett” örök közepes, ezért elejthetőnek véltük. Csak azzal nem számoltunk, hogy a bika pont ott akar visszatérni a sűrűbe, ahol mi várakozunk, így szembefordulva velünk, a szügyét mutatva, egészen 42 méterig megközelített minket. Sajnos a kevés takarás miatt észrevett és hirtelen, nagy ugrásokkal balra fordulva váltott be a tölgyesbe, így nem adott lehetőséget, arra, hogy lövést tegyek rá az íjjal.

A szokatlan már-már nyárt idéző meleg miatt, nemcsak nálunk, hanem országszerte azzal küzdöttek a vadásztatók, hogy nem igazán akart beindulni a bőgés, így csak ímmel-ámmal , napról-napra változó intenzitással zengett csak az erdő.

A következő lehetőséget egy borongós reggel tartogatta számomra. Hajnali 5-kor találkoztunk Petivel, a 41-es melletti gáton. Itt elidőztünk egy kicsit, megnéztük az aktuális szélirányt, valamint latolgattuk, merre induljunk, amikor nem messze tőlünk a párás homályban megszólalt egy bika, „Eőőőh,eőőh! Ehhh! öh-öh-öh!”- szépen strófázta a vadászszívnek oly kellemes dallamot. Gyors akcióterv: balra egy árok, melynek a túloldalán fekszik egy tölgyes, valószínűleg a gímek ide tartanak, a tőlünk jobb kézre elhelyezkedő, csalitos legelőről. A bőgés tőlünk úgy 120-150 méter távolságra lehetett, így az árkon átmászva, két nagyobb nyárfa takarásába álltunk be, itt vártuk az éjszakai tivornyáról visszatérő csapatot. Gyors mérés, a távolság több mint megfelelő, az előttünk lévő csapa csak 29 méterre volt. A gím rudli szép lassan közeledett felénk, amit az ágak ropogása és a király folyamatos bőgése jelzett nekünk. 100, 80, 50,30 méter …. ahogy fogyott a távolság, úgy lett egyre nagyobb a vadászlázam, mígnem teljesen mellénk ért a társaság. Itt elkövettem egy olyan hibát, amely akár végzetes is lehetett volna. Arra gondolva, hogy gyors egymásutánban átvált a rudli az elég szűk lénián, megfeszítettem az íjamat. De az elől jövő vezértehénnek valami gyanús lehetett, mert amint teljes testtel kilépett, lecövekelt és mint akinek semmi dolga nincsen, nézelődni kezdett. Az íjon lévő célzóberendezés, piros pontja szépen megállapodott a lapocka mögött. Ejj, ha lőhető bika lett volna, – már nyomtam volna is az elsütő billentyűjét, útjára engedve a csendes elmúlást hordozó vesszőt. De ugye csak a tehén állt kint, a bika és a többi tarvad a fák takarásában várakozott. Így lövésről szó sem lehetett.

Így telt el 2,5-3 perc, miután kénytelen voltam visszaengedni az íjat, mert tovább nem bírtam tartani a kihúzott íjat. Mondom magamban: semmi baj, a tehén biztosan észreveszi a mozgást és pillanatok alatt átugrik az árok túloldalára, majd sorba követik őt a többiek, köztük a bika is. De nem ez történt, hanem a vezértehén észlelve a mozgást, a másodperc tört része alatt, megfordulva visszatört a csalitosban, magával rántva a rudli többi tagját is. Püff neki!  Ennyi volt! Hiába várakoztunk, a csapat nagyobb kerülőt téve tért vissza a nappali pihenőhelyükre.

A következő alkalmak említésre méltó események nélkül teltek, csak a csizmánk talpába tett kilométerek növekedtek.

Ezen történések után kapok egy telefonhívást, hogy az egyik fiatal tagtársunk, erős bikát látott a „Bagiszegi” területrészünkön. Gyors egyeztetés, este erre a helyre megyünk. Szeretem ezt a területünket, mert nagyon szép vadászemlékek kötnek ide. Lőttem itt már gyönyörű bakot és napra pontosan 6 évvel ezelőtt, a legszebb villás bikámat is itt hoztam terítékre. Délután öt órakor találkozunk a Szipa zsilipnél, ifjú kísérőmmel. Fecó ellenőrzi a szélirányt, majd öles léptekkel elindulunk az erdő felé, mert reggel ott látta a gímeket. Miután keresztülvágunk egy lucernatáblán, amin egy közepes dámbikát láttunk csak, megállunk hallgatózni, hogy merre keressük tovább az agancsost. Alig telik el pár másodperc, zengeni kezd a tiszai ártéri erdő. Egymásra pillantunk, nosza gyerünk utána. Ezt így leírni könnyebb, mint kivitelezni, mert igazi dzsumbuj az erdő, mindenütt kidőlt és elszáradt fák sorakoznak, melyek igencsak megnehezítik az előrejutást. De az akadályok dacára, ügyesen, lépésről-lépésre haladunk előre, hangtalanul mint a szellemek, minden száraz ágat igyekszünk kikerülni. Külső szemlélőnek olyanok lehettünk, mint akik táncolnak. A bika bizonyos időközönként hallatja a hangját, segítve nekünk a helyes útirányt tartani. Így osonunk tovább, mikor apró ágreccsenéseket hallunk. Valószínűleg a koronás fő nincs magában és a hölgykoszorú társaságában igyekeznek minket balkézről megkerülni. Szerencsére a szelünk kiváló, lágy fuvallatokkal, nekünk balról fúj, így a kis csapatnak nincs esélye, hogy kiszúrja az árulkodó szagunkat.

Ekkor taktikát váltunk. Fecó leül egy nagyobb fa tövébe, én a fa mellé húzódok takarásba és ifjú kísérőm, rettentő ügyesen, a gímtehén „meh” hangját utánozva, megpróbálja visszacsalni a csapatot. Öt-hat hívóhang, majd egy kis szünet, közben elroppant néhány keze ügyébe eső száraz gallyacskát, majd újra öt ismétlés. Azért is írtam, hogy nagyon ügyesen csinálja, mert az ötlet bevált, a hárem közeledik felénk. Szép lassan csökken a minket elválasztó távolság és fák között itt-ott meglátjuk a felénk közeledő vad sziluettjét. Elől jön 3 tehén és őket követi a bika. A tehenek már jól láthatóak, nincsenek messzebb 35-40 méternél, de a király megáll, egy bokor mögött, és nem mozdul tovább. Ő sincs messzebb, mint 45 méter, az agancsa jó kivehető, 3-3as koronás, de a testét takarja a segítségére siető erdő. A távolság már pont megfelelő lenne az elejtéshez, de mivel nem mozdul, nem tudjuk érdemileg elbírálni, hogy lőhető-e. Egyet-kettőt kellene lépnie, de nem mozdul. Közben a három tarvad tovább közelit. Az álcám jó, mert egészen 15 méterig bejönnek és csak ekkor vesznek észre. Még most sem teljesen lepleződünk le, mert csak valami gyanús nekik, így apró lépésekkel elfordulnak és lassan távolodni kezdenek. Közben az bika egy rövid „Eőőh-eőőh” kíséretében, követni kezdi a háremét. No, ez nem sokan múlt, a macska rúgja meg! Ha megteszi még azt a néhány lépést, akkor tiszta lövési pozíciót biztosított volna és el is tudtuk volna bírálni. De ezt a háremurat, ezek szerint nem nekem szánta Diana istennő.

Nosza semmi baj, csendesen kilopózunk vissza az erdei útra, itt megállunk, hallgatózunk, hogy merre is tovább. Mivel bőgést csak a vadászterületünk szélén hallunk és fények lassan fogyni kezdenek, a gát irányába fordulunk és elindulunk a kocsi felé. Miközben bandukolunk, azért fülelünk rendesen, nem vesszünk-e észre valami árulkodó zajt. És ekkor újra beleordít egy király a közeledő estébe. Hopsz, ez hol lehet? Jobb kézre nekünk, van egy nagyobb letárcsázott tarló, a Keskeny holtág és az ártéri erdő között, és mintha ennek a táblának a sarkából hallanánk az „eőőh” -t. Nekünk sem kellett több, léptünket megszaporázva, igyekszünk a hang forrásának irányába. Gyanúnkat egyre jobban megerősítve, újra és újra halljuk a bőgést. Ahogy kiérünk a tábla szélére, bepillantunk a tarló sarkára, impozáns látvány tárul elénk. A fasor előtt ott feszít a háremúr, de magányosan, hárem nélkül. Gyors távcsövezés, széles terpeszű, sok korona ágú agancsot látunk. Egymásra nézünk, mint tegyünk. A távolság igen nagy, 370 méter, nyílt placc, semmi takarás. Itt íjjal nincs esélyem elejteni,(a nyílt terep miatt nem tudunk elég közel jutni hozzá), jöhet a „B” opció. A mellettünk lévő bozótos mentén kicsit csalunk a távolságon, miközben távcsőben szemléljük a csodaszarvast. De nincs tovább, a bozótos elfordul, nem tudunk tovább menni, és a távolság még mindig nagy. Itt kísérőm leteszi a lőbotot, melyre feltámasztom fegyverem, és az már ismertetett módon, tehénhanggal „rászól” a bikára, de most csak röviden. A kivitelezés hibátlan, a bika felénk fordul, és elindul irányunkba. Ahogy közeledik, egyre jobban elkap a vadászláz, szinte a fülembe hallom a gyorsuló szívverésemet. A céltávcső nagyítását a legnagyobbra véve csodálom fenséges agancsát. Ezt nem tudom elengedni, ekkor eldöntöm, ha lehetséges, akkor terítékre hozom. A közeledő bika beleorgonál az egyre gyorsabban fogyó lővilágba. Már csak néhány percünk, van és nem lesz elegendő a fény az elejtéshez. Kicsit vacillálunk a korát illetően, mert nem szeretnénk egy ígéretes fiatal háremurat elejteni, de ahogy keresztbe fordul egy kicsit, a kételyeink tovaszállnak, koros lőhető bikának bíráljuk.

Megkapom, a lőheted parancsot. Na, innen kezd érdekessé válni a helyzet, ennek már a fele sem tréfa! A távolság a távmérő szerint százötven méter, de lassan tovább csökken. A bika körülbelül 100 méter távolságig közeledik, itt megáll, mintha gyanús lenne neki valami. Tovább nem várhatok, de szemben áll velünk, így nem tudok lőni. Néhány pillanat múlva, – ami nekünk a feszült várakozás miatt -perceknek tűnt, kicsit oldalra fordult és ekkor a piros pontot a lapocka szélére téve, útjára engedem a lövedéket.

Becsapódást hallok, a király egy kicsit megemeli az elejét(tipikus találatjelzés), és vad száguldásba kezd! Tőlünk balra távolodva a nyílt területrészen követem az újratöltött puskával, hogy ha megáll, újra rá tudjak lőni. De nem ad alkalmat újabb lövésre, hanem 250 méter megtétele után, egy nagyobb kanyart téve, bevált egy igen sűrű fiatalosba. Hallgatózunk, nem hallunk törést a sűrűben.

Nem tudjuk mi történt. Egymást kérdezgetjük, ki mit hallott-látott. Én majdnem biztos vagyok a jó találatban, Fecó pedig a beváltás előtt, mintha látta volna megbilleni és kicsit tétován belépni a bikát a fiatalosba, de csak kétségek között vagyunk, mert ilyen távolságon csak el kellett volna esnie.

Mitévők legyünk?

A fejlámpák a kocsiban(miért is hoztuk volna magunkkal?), így csak telefonjaink lámpájának fényénél kezdünk el utánkeresni.

Egymástól kissé távolabb, amennyire a gyér fény engedte, alaposan átvizsgáltunk a rálövés helyétől, a beváltás helyéig mindent, de érdemleges vért nem találtunk. Nagyon gondolkodóba estünk, mit is csináljunk. A fejemben mindenféle gondolatok jártak. Elhibáztam, vagy valami rossz lövéssel csak megpiszkoltam e nemes vadat? De akárhányszor visszapergettem magam előtt a lövés pillanatát, szinte biztos voltam a találatban, úgy éreztem, jó helyre ment a lövedék.

Érdemi lámpa hiányában és az esetlegesen, csak sebzett fővad felesleges zavarását elkerülően, a vadásztársakkal telefonon egyeztetve, arra az elhatározásra jutottunk, hogy a keresést csak reggel, nappali fény mellett folytatjuk. Közben telefonon rákérdeztem vérebes barátomnál, hogy ha szükséges, akkor másnap meg tudná-e nézni a kutyájával, de reggel már elígérkezett máshova, és csak a másnap délutáni kutyás keresés jöhetett számításba.

Az éjszaka folyamán, többször is átgondoltam a lövés pillanatát, mert nagyon zavart a bika elvesztésének, vagy csak megsebzésének a lehetősége, de mindig nyugtattam magamat, hogy helyesen céloztam.

Természetesen az este és hajnalban (mert miért is ne), nagy eső esett, ezzel is nehezítve az eredményes utánkeresést. Amint elállt az eső és egy kicsit fölszáradt, rögtön nekiveselkedtünk az előttünk álló feladatnak. Nyolc órakor találkoztunk a tegnapi kiindulási ponton a gátőrháznál. Hatan voltunk, Fecó a tegnapi kísérőm, Gergő és Zsolti barátom, az öcsém, valamint Peti, a hivatásos vadászunk, készülve az igen sűrű fiatalos alapos átfésülésére. Peti hozta a kutyáját, hátha a segítségünkre lesz.

Újra átbeszélgettük a tegnap esti történéseket, és mindenki biztatott, hogy jó lesz az, ott lesz a bika elfeküdve a sűrűben. Ahogy odaértünk a csalitos szélére, öten, tízméteres távolságra felálltak egymás mellett, én pedig visszaléptem a tábla sarkára, készülve arra, ha a vad csak megsebesült, akkor terítékre tudjam hozni. Épp csak elindultunk, Peti máris kiabált: „Gyere Robi, itt a bika”

Ezt a mágikus szót vártam,”itt a bika”, rohantam is vissza hozzájuk. A tegnap esti, vélt beváltási helytől pár méterre, ott feküdt a „beregi erdők páratlan királya”. Azért is „páratlan” mert számomra minden bőgőbika elejtése páratlan vadászélményt jelent, valamint a jobb száron hatos, a bal száron ötös koronát viselt, amihez a három főágat hozzáadva, vadásznyelven „páratlan 18-as bikának nevezzük.

Boldogságom határtalan volt. Csak jól céloztam, nem okoztam felesleges szenvedést e nemes vadunknak! Tegnap este is jó helyen keresgéltünk, de még fejlámpával felszerelkezve sem biztos, hogy megtaláltuk volna a sűrűben. Nézem a találat helyét, egy kicsit magas lövés lett, ezért nem találtunk vért tegnap este.

Miközben vártunk, hogy Vezse Péter , vadásztársaságunk elnöke a traktorával érte jöjjön a „koronás úrért”, (utólag itt is köszönöm ezt neki)alaposan szemügyre vettük az agancsot, mindenki találgatta a lehetséges súlyt és a bika korát. Arra a megállapításra jutottunk, hogy kiváló bika fekszik előttünk, helyes volt a bírálatunk, mint korban, mint súlyban is kivételes agancsost sikerült terítékre hoznom. Majd itt helyben megejtettük a zsigerelést is. A zsigerelés után megnéztük a lövedék útját, mert nem ütötte át a vad testét és Zsolti barátom rövid keresgélés után meg is találta a lövés utáni maradványtestet, mely tovább bővítette e kiváló vad különleges trófeáját.

Este a jándi vadászházunk udvarán méltó terítéket készítettünk a bikának, tölgyfaágakkal körülvéve. Később minden vadásztársamnak elmesélve az elejtés történetét, újra és újra átéltem a semmi máshoz nem fogható pillanatokat. Majd a történtek után megéhezve, nagy elégedettségek közepette fogyasztottuk el, szakács barátom által reprezentált finom sült császárszalonnából készült vacsorát. Amit e koronás vadhoz illő, eperfahordóban szelídített szilvapálinkával öblítettünk le.

Így telt el számomra ez a felejthetetlen nap, ami a vadászemlékek között az első oldalak egyikén fog szerepelni. Ezért is köszönöm, minden barátomnak a gratulációkat és hogy velem osztoztak e királyi vad elejtésének az örömében! Valamint , de nem utolsó sorban Ferenc Megyesi kisérőmnek is hálásan köszönöm, az eredményes vadászatot!

Utóirat: Az agancs másnap kifőztük, melynek nyers súlya 8,66 kiló lett

Írta és fényképezte: Kiss Róbert

***

A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.

Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu

 

Szakács Márton gímszarvasra vadászott az Abaúji Aranyszarvas Vadásztársaság területén. Az elejtő maga számolt be az élményeiről:

A terület már nem volt ismeretlen számomra, hisz hosszú évek óta bérvadászkodom az Abaúji Aranyszarvas Vadásztársaságnál. Először vadkáros bérvadászként, majd 4 évvel ezelőtt, mint lesbérlő voltam jelen a társaságnál. Már akkor tudtam, ha alkalmam lesz bőgésben bikára vadászni, azt itt mindenképpen szeretném megtenni.

Így is lett. Eljött 2023 tavasza, és három év kihagyás után visszatértem a területre lesbérlőként, – korábban az ASP megjelenése miatt – okafogyottá vált az itteni vadászati lehetőség. Meg is beszéltem a hivatásos vadász kollégákkal, hogy amennyiben lenne mód rá, szeretnék az idei szezonban, bőgési időszakban, egy 8-10kg közötti koronás gímbikát elejteni. Természetesen pozitív válasz érkezett kérdésemre.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Eljött a várva várt szeptember hónap, így egyeztetve a szakszemélyzettel, kísérőmnek Szabó Zsoltit kaptam, kit régről ismerek és mondhatom baráti a viszony közöttünk. Nem volt kérdés, hogy a közös vadászatunk nagyon összehangolt lesz, mondhatni zökkenőmentes.

Hamar elkezdtük a bikavadászatot. Már szeptember hatodikán kimentünk, felmérni a kezdődő bőgést, hol, milyen hangú és agancsú bika lehetne az elképzeléseimnek megfelelő. Ez tényleg csak ráhangolódás volt, hiszen sötétben kezdtek csak „bőgicsélni”, még inkább legeltek a tarvadakkal, mint sem hajtották volna őket. Meg is beszéltük, hogy 15.-e után fog ez inkább beindulni, akkor folytatjuk.

Így is tettünk. Legközelebb már sokkal aktívabbak voltak, már az első este rácserkeltünk egy jó hangú bikára, ami tarvadakkal volt egy völgy alján lévő patakmeder oldalán, épp egy kidőlt fa ágaival viaskodott. Fejdísze az általam elképzeltek határát súrolta, így lövés nélkül továbbcserkeltünk a többi hang irányába. Mint ahogy az lenni szokott, Diána a tökéletes helyzet kihasználatlansága miatt büntetett a következő kimenetelkor. Fiatal, kímélendő, súlyban jóval az igények alatti bikákkal futottunk csak össze.

Sok-sok további kimenetel után jött a 23.-ai reggel. Nagyon jó bőgés volt hajnalban, azonban ahogy világosodni kezdett, húzódtak vissza a sűrűbe a szarvasok. Itt is lett volna lehetőségem lövést tenni két bikára, de mindkettő max. a hét kg-ot tudta volna, így lövés nélkül kullogtunk vissza a kocsihoz. Már azon gondolkoztam, hogyan adagolom be a családnak, hogy 12-jére sem lett eredmény, így folytatni kell. Ekkor két jó hangú bika bőgése árasztotta el a völgyet. A hangok a völgy másik oldalán lévő erdőből érkeztek. Kísérőm remek gondolatára, átmentünk – a szelet figyelembe véve – az erdőbe, a hangok irányába. A bőgés egyre erőteljesebb és sűrűbb lett, ahogy érkeztünk a bikák közelébe. Kiderült, hogy hárman vannak, az egyik egy vékony hangú, fiatalnak gondolt bika, és két erőteljes, mély hangú. Észre is vettük az egyik nagyot, azonban az egy öreg villás 10-es bika, nem hosszú, inkább zömök, de nagyon vastag abronccsal rendelkezett: kísérőm szerint, min. 10 éves és 8kg-os. Igen ám, de én koronás bikát szerettem volna terítékre hozni, így bár nagyon nehezen, de megálltam, hogy lövést tegyek arra a bikára. Ekkor vettem észre a villás bika mellet a vetélytársát. A sűrű aljnövényzet miatt, nem láttuk rendesen az agancsot, pillanatok alatt egymásnak feszültek, visszhangzott az erdő az agancsok csattogásától. Az öreg villás hármat lökött a másik bikán, amit már koronásként azonosítottunk. Amikor „kilökte” oldalra az ellenfelét és győzelmi bőgésbe kezdett, ezt sikerült is telefon kamerájával felvenni, de csak a hangokat.

A győztes bika vonult lefelé a völgy irányába, a kivert mellékbika pedig méltatlankodva bőgött a gerinc alatt. Jött az újabb haditerv, menjünk a gerinc felé, ahonnan bőgött párat a vesztes fél.

Pár lépés megtétele után, azonban síri csend lett az erdőn. Na, gondoltam is, megint egy tökéletes ziccerhelyzet, ezt sem becsülted meg Marci, újabb bünti lesz emiatt. Ekkor kísérőm előkapta a szarvastülköt és bőgött 2-3-at, erre a korábban nyekergő hangú fiatal kíváncsian érkezett, de lövésről szó sem volt, majd le is lépett a helyszínről. Tovább haladunk a korábbi célunk irányában, amikor Zsolti megtorpant, de ekkor már én is láttam, hogy a gerincen lévő tölgysarj szélénél, épp revansot vesz a vesztes bika, – egy tölgyfán.

Elő a kürt, újabb bőgés szonett, a bika kilépett a sarjból és egyenesen az irányunkba tartott. Én ezt már a lőbotra felhelyezett puska céltávcsövén keresztül néztem, ahogy közeledik.

Látom 4-4-es koronaágak, sötét agancs, fehér ágvégekkel, lombár széles terpeszű, kívánatos trófeájú bika ez.

Zsoltinak súgom: – Lőhetem? – válasza: – Pillanat!

Újból kérdezem: – Meglőhetem? – nincs válasz.

Harmadjára kérdem: – Hadd lőjjem meg! – válasza: – Kicsit vékonynak ítélem, de lőjed!

Abban a pillanatban DURR, szólt is a 8x57js kaliber és a tökéletesen szemben álló bika szügyén behatolt a kamrába a Brenneke TIG lövedék, súlyos roncsolást végezve. A bika kb. 40m-t halálvágtázott és annak végén esett össze. Némi surrogás az avaron és végleg elcsendesedett.

Odaérve a bikámhoz, óriási volt az örömöm, mi több, nyakába ugrottam Zsoltinak.

„Ilyet, pont ilyet szerettem volna Zsolti, elejteni” hangzott el tőlem a mondat.

Terítéken az erdők királya, páratlan 14-es 8,5kg körüli agancsú, 9 éves gímbikám.

Nagy köszönet Szabó Zsoltinak, aki végig tartotta benne a lelket és sikerre vitt egy ilyen gyönyörű gímbika terítékre hozatalában, a vadásztársaságnak a lehetőségért, és nem utolsó sorban feleségemnek és két gyermekemnek, akik hősiesen tűrték távolléteimet az elmúlt három hétben.

 

Üdv a Vadásznak! Békesség a Vadnak!

Vadászüdvözlettel: Szakács Márton

 

***

A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.

Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu