Vadászat
A beregi erdők „páratlan” királya
Kiss Róbert gímszarvasra vadászott Vásárosnamény határában, a Beregi-Tisza Vadásztársaság területén. Az elejtő maga számolt be az élményeiről:
Az 2023-as év úgy hozta, hogy a Beregi Tisza Vadásztársaságtól, melynek én is a tagja vagyok, kaptam ajándékba egy gímbika elejtési lehetőséget, amit itt is köszönök tagtársaimnak. Az idei bőgési szezonra amúgy is különleges várakozással készültem, mert szerettem volna a hagyományos vadászati módok valamelyikével terítékre hozni az erdők királyát.
Sokat gondolkodtam rajta, hogy az íj, vagy az elöltöltős fegyver legyen a kiválasztott, de régi vágyamnak nem tudtam ellenállni, így az íjra esett a választás. Miután ez a gondolat megérlelődött bennem, serényen nekiálltam gyakorolni, hogy a sikeres elejtésnek ne legyen akadálya egy pontatlan lövés. A szokásos lövési távolságot most elvetettem, (ami általában max 30-35 méter), készülve az esetleges nagyobb lőtávra, a gyakorlási távolságokat is jócskán megemelve, 60 méterig gyakoroltam, ami a bőgés kezdetére, teljesen rutinszerű lett.
Így jött el a várva várt szeptember eleje, mely a fiatal generáció számára az iskolakezdéssel azonosítható, az igazi vadászemberek számára pedig elhozza a vadászkarácsonyt.
A reggeli és esti cserkelések a következő rend szerint zajlottak: az íjat én vittem magammal, nyakamban a távcsővel, az egyik zsebemben a pontos célzást nélkülözhetetlen eszköze, a távolságmérő lapult, a másikban a szélirány meghatározásában segítségemre lévő, púderszerű port tartalmazó széljelző. A fegyverrel történő vadászathoz képest,a kisebb lőtávolságra felkészülve, felül álcaruhát, a kezemen pedig terepszínű, vékony kesztyűt viseltem, hogy amennyire lehetséges, minél tovább rejtve tudjak maradni a vizslató gímtehén szemek elől.
Az aktuális kísérőmet pedig megkértem, hogy hozza a fegyveremet,(mint a régi lovagok fegyverhordozói) arra az eshetőségre is gondolva, ha úgy futunk össze egy csodaszarvassal, hogy az íj elejtési távolságán kívül esik és olyan fenséges agancsot visel, hogy elejtésének a lehetőségét nem odázhatom el, /akkor csak elejtem fegyverrel is./
Fotó: Kiss Róbert – Agro Jager NewsAz első alkalmak egyikén, reggel, mikor még alig pitymallott, a vadföldnek vetett ciroktábla mellett, jó bőgésre lettünk figyelmesek hivatásos vadászunkkal. A keleti szelet figyelembe véve, – ami nekünk igen kedvező volt, – a ciroktáblát balról megkerülve, a szomszédos diós sarkára lopóztunk, és a sorok között beállva, egy bikát vettünk észre. A bika rövid tétovázás után elindult az irányunkba. Közben Petivel bírálgattuk és arra jutottunk, hogy egy kicsit fiatal még, de „úgynevezett” örök közepes, ezért elejthetőnek véltük. Csak azzal nem számoltunk, hogy a bika pont ott akar visszatérni a sűrűbe, ahol mi várakozunk, így szembefordulva velünk, a szügyét mutatva, egészen 42 méterig megközelített minket. Sajnos a kevés takarás miatt észrevett és hirtelen, nagy ugrásokkal balra fordulva váltott be a tölgyesbe, így nem adott lehetőséget, arra, hogy lövést tegyek rá az íjjal.
A szokatlan már-már nyárt idéző meleg miatt, nemcsak nálunk, hanem országszerte azzal küzdöttek a vadásztatók, hogy nem igazán akart beindulni a bőgés, így csak ímmel-ámmal , napról-napra változó intenzitással zengett csak az erdő.
A következő lehetőséget egy borongós reggel tartogatta számomra. Hajnali 5-kor találkoztunk Petivel, a 41-es melletti gáton. Itt elidőztünk egy kicsit, megnéztük az aktuális szélirányt, valamint latolgattuk, merre induljunk, amikor nem messze tőlünk a párás homályban megszólalt egy bika, „Eőőőh,eőőh! Ehhh! öh-öh-öh!”- szépen strófázta a vadászszívnek oly kellemes dallamot. Gyors akcióterv: balra egy árok, melynek a túloldalán fekszik egy tölgyes, valószínűleg a gímek ide tartanak, a tőlünk jobb kézre elhelyezkedő, csalitos legelőről. A bőgés tőlünk úgy 120-150 méter távolságra lehetett, így az árkon átmászva, két nagyobb nyárfa takarásába álltunk be, itt vártuk az éjszakai tivornyáról visszatérő csapatot. Gyors mérés, a távolság több mint megfelelő, az előttünk lévő csapa csak 29 méterre volt. A gím rudli szép lassan közeledett felénk, amit az ágak ropogása és a király folyamatos bőgése jelzett nekünk. 100, 80, 50,30 méter …. ahogy fogyott a távolság, úgy lett egyre nagyobb a vadászlázam, mígnem teljesen mellénk ért a társaság. Itt elkövettem egy olyan hibát, amely akár végzetes is lehetett volna. Arra gondolva, hogy gyors egymásutánban átvált a rudli az elég szűk lénián, megfeszítettem az íjamat. De az elől jövő vezértehénnek valami gyanús lehetett, mert amint teljes testtel kilépett, lecövekelt és mint akinek semmi dolga nincsen, nézelődni kezdett. Az íjon lévő célzóberendezés, piros pontja szépen megállapodott a lapocka mögött. Ejj, ha lőhető bika lett volna, – már nyomtam volna is az elsütő billentyűjét, útjára engedve a csendes elmúlást hordozó vesszőt. De ugye csak a tehén állt kint, a bika és a többi tarvad a fák takarásában várakozott. Így lövésről szó sem lehetett.
Így telt el 2,5-3 perc, miután kénytelen voltam visszaengedni az íjat, mert tovább nem bírtam tartani a kihúzott íjat. Mondom magamban: semmi baj, a tehén biztosan észreveszi a mozgást és pillanatok alatt átugrik az árok túloldalára, majd sorba követik őt a többiek, köztük a bika is. De nem ez történt, hanem a vezértehén észlelve a mozgást, a másodperc tört része alatt, megfordulva visszatört a csalitosban, magával rántva a rudli többi tagját is. Püff neki! Ennyi volt! Hiába várakoztunk, a csapat nagyobb kerülőt téve tért vissza a nappali pihenőhelyükre.
A következő alkalmak említésre méltó események nélkül teltek, csak a csizmánk talpába tett kilométerek növekedtek.
Ezen történések után kapok egy telefonhívást, hogy az egyik fiatal tagtársunk, erős bikát látott a „Bagiszegi” területrészünkön. Gyors egyeztetés, este erre a helyre megyünk. Szeretem ezt a területünket, mert nagyon szép vadászemlékek kötnek ide. Lőttem itt már gyönyörű bakot és napra pontosan 6 évvel ezelőtt, a legszebb villás bikámat is itt hoztam terítékre. Délután öt órakor találkozunk a Szipa zsilipnél, ifjú kísérőmmel. Fecó ellenőrzi a szélirányt, majd öles léptekkel elindulunk az erdő felé, mert reggel ott látta a gímeket. Miután keresztülvágunk egy lucernatáblán, amin egy közepes dámbikát láttunk csak, megállunk hallgatózni, hogy merre keressük tovább az agancsost. Alig telik el pár másodperc, zengeni kezd a tiszai ártéri erdő. Egymásra pillantunk, nosza gyerünk utána. Ezt így leírni könnyebb, mint kivitelezni, mert igazi dzsumbuj az erdő, mindenütt kidőlt és elszáradt fák sorakoznak, melyek igencsak megnehezítik az előrejutást. De az akadályok dacára, ügyesen, lépésről-lépésre haladunk előre, hangtalanul mint a szellemek, minden száraz ágat igyekszünk kikerülni. Külső szemlélőnek olyanok lehettünk, mint akik táncolnak. A bika bizonyos időközönként hallatja a hangját, segítve nekünk a helyes útirányt tartani. Így osonunk tovább, mikor apró ágreccsenéseket hallunk. Valószínűleg a koronás fő nincs magában és a hölgykoszorú társaságában igyekeznek minket balkézről megkerülni. Szerencsére a szelünk kiváló, lágy fuvallatokkal, nekünk balról fúj, így a kis csapatnak nincs esélye, hogy kiszúrja az árulkodó szagunkat.
Ekkor taktikát váltunk. Fecó leül egy nagyobb fa tövébe, én a fa mellé húzódok takarásba és ifjú kísérőm, rettentő ügyesen, a gímtehén „meh” hangját utánozva, megpróbálja visszacsalni a csapatot. Öt-hat hívóhang, majd egy kis szünet, közben elroppant néhány keze ügyébe eső száraz gallyacskát, majd újra öt ismétlés. Azért is írtam, hogy nagyon ügyesen csinálja, mert az ötlet bevált, a hárem közeledik felénk. Szép lassan csökken a minket elválasztó távolság és fák között itt-ott meglátjuk a felénk közeledő vad sziluettjét. Elől jön 3 tehén és őket követi a bika. A tehenek már jól láthatóak, nincsenek messzebb 35-40 méternél, de a király megáll, egy bokor mögött, és nem mozdul tovább. Ő sincs messzebb, mint 45 méter, az agancsa jó kivehető, 3-3as koronás, de a testét takarja a segítségére siető erdő. A távolság már pont megfelelő lenne az elejtéshez, de mivel nem mozdul, nem tudjuk érdemileg elbírálni, hogy lőhető-e. Egyet-kettőt kellene lépnie, de nem mozdul. Közben a három tarvad tovább közelit. Az álcám jó, mert egészen 15 méterig bejönnek és csak ekkor vesznek észre. Még most sem teljesen lepleződünk le, mert csak valami gyanús nekik, így apró lépésekkel elfordulnak és lassan távolodni kezdenek. Közben az bika egy rövid „Eőőh-eőőh” kíséretében, követni kezdi a háremét. No, ez nem sokan múlt, a macska rúgja meg! Ha megteszi még azt a néhány lépést, akkor tiszta lövési pozíciót biztosított volna és el is tudtuk volna bírálni. De ezt a háremurat, ezek szerint nem nekem szánta Diana istennő.
Nosza semmi baj, csendesen kilopózunk vissza az erdei útra, itt megállunk, hallgatózunk, hogy merre is tovább. Mivel bőgést csak a vadászterületünk szélén hallunk és fények lassan fogyni kezdenek, a gát irányába fordulunk és elindulunk a kocsi felé. Miközben bandukolunk, azért fülelünk rendesen, nem vesszünk-e észre valami árulkodó zajt. És ekkor újra beleordít egy király a közeledő estébe. Hopsz, ez hol lehet? Jobb kézre nekünk, van egy nagyobb letárcsázott tarló, a Keskeny holtág és az ártéri erdő között, és mintha ennek a táblának a sarkából hallanánk az „eőőh” -t. Nekünk sem kellett több, léptünket megszaporázva, igyekszünk a hang forrásának irányába. Gyanúnkat egyre jobban megerősítve, újra és újra halljuk a bőgést. Ahogy kiérünk a tábla szélére, bepillantunk a tarló sarkára, impozáns látvány tárul elénk. A fasor előtt ott feszít a háremúr, de magányosan, hárem nélkül. Gyors távcsövezés, széles terpeszű, sok korona ágú agancsot látunk. Egymásra nézünk, mint tegyünk. A távolság igen nagy, 370 méter, nyílt placc, semmi takarás. Itt íjjal nincs esélyem elejteni,(a nyílt terep miatt nem tudunk elég közel jutni hozzá), jöhet a „B” opció. A mellettünk lévő bozótos mentén kicsit csalunk a távolságon, miközben távcsőben szemléljük a csodaszarvast. De nincs tovább, a bozótos elfordul, nem tudunk tovább menni, és a távolság még mindig nagy. Itt kísérőm leteszi a lőbotot, melyre feltámasztom fegyverem, és az már ismertetett módon, tehénhanggal „rászól” a bikára, de most csak röviden. A kivitelezés hibátlan, a bika felénk fordul, és elindul irányunkba. Ahogy közeledik, egyre jobban elkap a vadászláz, szinte a fülembe hallom a gyorsuló szívverésemet. A céltávcső nagyítását a legnagyobbra véve csodálom fenséges agancsát. Ezt nem tudom elengedni, ekkor eldöntöm, ha lehetséges, akkor terítékre hozom. A közeledő bika beleorgonál az egyre gyorsabban fogyó lővilágba. Már csak néhány percünk, van és nem lesz elegendő a fény az elejtéshez. Kicsit vacillálunk a korát illetően, mert nem szeretnénk egy ígéretes fiatal háremurat elejteni, de ahogy keresztbe fordul egy kicsit, a kételyeink tovaszállnak, koros lőhető bikának bíráljuk.
Megkapom, a lőheted parancsot. Na, innen kezd érdekessé válni a helyzet, ennek már a fele sem tréfa! A távolság a távmérő szerint százötven méter, de lassan tovább csökken. A bika körülbelül 100 méter távolságig közeledik, itt megáll, mintha gyanús lenne neki valami. Tovább nem várhatok, de szemben áll velünk, így nem tudok lőni. Néhány pillanat múlva, – ami nekünk a feszült várakozás miatt -perceknek tűnt, kicsit oldalra fordult és ekkor a piros pontot a lapocka szélére téve, útjára engedem a lövedéket.
Becsapódást hallok, a király egy kicsit megemeli az elejét(tipikus találatjelzés), és vad száguldásba kezd! Tőlünk balra távolodva a nyílt területrészen követem az újratöltött puskával, hogy ha megáll, újra rá tudjak lőni. De nem ad alkalmat újabb lövésre, hanem 250 méter megtétele után, egy nagyobb kanyart téve, bevált egy igen sűrű fiatalosba. Hallgatózunk, nem hallunk törést a sűrűben.
Nem tudjuk mi történt. Egymást kérdezgetjük, ki mit hallott-látott. Én majdnem biztos vagyok a jó találatban, Fecó pedig a beváltás előtt, mintha látta volna megbilleni és kicsit tétován belépni a bikát a fiatalosba, de csak kétségek között vagyunk, mert ilyen távolságon csak el kellett volna esnie.
Mitévők legyünk?
A fejlámpák a kocsiban(miért is hoztuk volna magunkkal?), így csak telefonjaink lámpájának fényénél kezdünk el utánkeresni.
Egymástól kissé távolabb, amennyire a gyér fény engedte, alaposan átvizsgáltunk a rálövés helyétől, a beváltás helyéig mindent, de érdemleges vért nem találtunk. Nagyon gondolkodóba estünk, mit is csináljunk. A fejemben mindenféle gondolatok jártak. Elhibáztam, vagy valami rossz lövéssel csak megpiszkoltam e nemes vadat? De akárhányszor visszapergettem magam előtt a lövés pillanatát, szinte biztos voltam a találatban, úgy éreztem, jó helyre ment a lövedék.
Érdemi lámpa hiányában és az esetlegesen, csak sebzett fővad felesleges zavarását elkerülően, a vadásztársakkal telefonon egyeztetve, arra az elhatározásra jutottunk, hogy a keresést csak reggel, nappali fény mellett folytatjuk. Közben telefonon rákérdeztem vérebes barátomnál, hogy ha szükséges, akkor másnap meg tudná-e nézni a kutyájával, de reggel már elígérkezett máshova, és csak a másnap délutáni kutyás keresés jöhetett számításba.
Az éjszaka folyamán, többször is átgondoltam a lövés pillanatát, mert nagyon zavart a bika elvesztésének, vagy csak megsebzésének a lehetősége, de mindig nyugtattam magamat, hogy helyesen céloztam.
Természetesen az este és hajnalban (mert miért is ne), nagy eső esett, ezzel is nehezítve az eredményes utánkeresést. Amint elállt az eső és egy kicsit fölszáradt, rögtön nekiveselkedtünk az előttünk álló feladatnak. Nyolc órakor találkoztunk a tegnapi kiindulási ponton a gátőrháznál. Hatan voltunk, Fecó a tegnapi kísérőm, Gergő és Zsolti barátom, az öcsém, valamint Peti, a hivatásos vadászunk, készülve az igen sűrű fiatalos alapos átfésülésére. Peti hozta a kutyáját, hátha a segítségünkre lesz.
Újra átbeszélgettük a tegnap esti történéseket, és mindenki biztatott, hogy jó lesz az, ott lesz a bika elfeküdve a sűrűben. Ahogy odaértünk a csalitos szélére, öten, tízméteres távolságra felálltak egymás mellett, én pedig visszaléptem a tábla sarkára, készülve arra, ha a vad csak megsebesült, akkor terítékre tudjam hozni. Épp csak elindultunk, Peti máris kiabált: „Gyere Robi, itt a bika”
Ezt a mágikus szót vártam,”itt a bika”, rohantam is vissza hozzájuk. A tegnap esti, vélt beváltási helytől pár méterre, ott feküdt a „beregi erdők páratlan királya”. Azért is „páratlan” mert számomra minden bőgőbika elejtése páratlan vadászélményt jelent, valamint a jobb száron hatos, a bal száron ötös koronát viselt, amihez a három főágat hozzáadva, vadásznyelven „páratlan 18-as bikának nevezzük.
Boldogságom határtalan volt. Csak jól céloztam, nem okoztam felesleges szenvedést e nemes vadunknak! Tegnap este is jó helyen keresgéltünk, de még fejlámpával felszerelkezve sem biztos, hogy megtaláltuk volna a sűrűben. Nézem a találat helyét, egy kicsit magas lövés lett, ezért nem találtunk vért tegnap este.
Miközben vártunk, hogy Vezse Péter , vadásztársaságunk elnöke a traktorával érte jöjjön a „koronás úrért”, (utólag itt is köszönöm ezt neki)alaposan szemügyre vettük az agancsot, mindenki találgatta a lehetséges súlyt és a bika korát. Arra a megállapításra jutottunk, hogy kiváló bika fekszik előttünk, helyes volt a bírálatunk, mint korban, mint súlyban is kivételes agancsost sikerült terítékre hoznom. Majd itt helyben megejtettük a zsigerelést is. A zsigerelés után megnéztük a lövedék útját, mert nem ütötte át a vad testét és Zsolti barátom rövid keresgélés után meg is találta a lövés utáni maradványtestet, mely tovább bővítette e kiváló vad különleges trófeáját.
Este a jándi vadászházunk udvarán méltó terítéket készítettünk a bikának, tölgyfaágakkal körülvéve. Később minden vadásztársamnak elmesélve az elejtés történetét, újra és újra átéltem a semmi máshoz nem fogható pillanatokat. Majd a történtek után megéhezve, nagy elégedettségek közepette fogyasztottuk el, szakács barátom által reprezentált finom sült császárszalonnából készült vacsorát. Amit e koronás vadhoz illő, eperfahordóban szelídített szilvapálinkával öblítettünk le.
Így telt el számomra ez a felejthetetlen nap, ami a vadászemlékek között az első oldalak egyikén fog szerepelni. Ezért is köszönöm, minden barátomnak a gratulációkat és hogy velem osztoztak e királyi vad elejtésének az örömében! Valamint , de nem utolsó sorban Ferenc Megyesi kisérőmnek is hálásan köszönöm, az eredményes vadászatot!
Utóirat: Az agancs másnap kifőztük, melynek nyers súlya 8,66 kiló lett
Írta és fényképezte: Kiss Róbert
***
A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.
Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu
Vadászat
Adventi vadászat Biharnagybajomban és a hírhedt bajomi avatás – GALÉRIÁVAL
Biharnagybajomba tartok, a Nagy-Sárrét szívébe, amely a sár, a víz és a nád miatt aligha tudott megőrizni épített emléket, mégis az itt élő népek, ma is szilaj, vad, de becsületes nézésében ott csillog a régi világ. Hit, becsület, tisztesség. Pillérei ezek a reformátusoknak s hogy nem tévedünk, ebben bizonyosak lehetünk. Igazolták már ezt százszor a mögöttünk lévő évszázadok. A régi, vízjárta sík ugyan eltűnt, de erek, lappok és olyan vendégmarasztaló sár várja az ide igyekvőket, hogy még a helyiek is meggondolják, beleállnak-e a hajtásba a nyúlért. Vastagon, nagykabátba öltöző embert itt nem találunk, mert itt menni kell, itt keményen meg kell dolgozni ma is a sikerért, ahogyan tették a régi-régi sárréti emberek. A hazug, a szavát nem tartó, sunyi embernek errefelé sok jövője nincs, jóra az ilyenféle fajta itt, a Sárrétben, ne is számítson. A Dózsa Vadásztársaság vendégeként akasztottam a tarisznyát a vállamra, fogtam puskát a kezembe és engedtem a kutyámat az ismeretlen sűrűkbe, partoldalakba…
Ádventben járunk s hogy ezt az időszakot komolyan veszik a helyiek, mi sem bizonyítja jobban, minthogy református templomukat advent első vasárnapján szentelték fel. Református népek lakják, Bocskai szabad hajdúi, akik büszkék arra, hogy Szigetvár védelmében is ott voltak az elődeik s megütköztek a törökkel.
Decemberre mindig csendesedik az idő. Odakint csak a búza, az örök reményt adó búza zöldell s ha jó is, szép is volt az ősz és jóformán egyszerre is vetettek a gazdák, mégis, a megannyi fajta, a különféle földek és a szokások miatt, minden búzaföld más és más. Még azok a táblák is elütnek egymástól, amelyekbe ugyanolyan búza került, mert ’iszen az egyik föld éppen könnyebb, míg a másik nehezebb húzású. Aki nem járja a határt, aki nem ismeri a földet és annak az ízét, annak talán egyforma, de aki itt nőtt fel, az becsukott szemmel tudja, hogy mi vár arra, aki a Malomközi csatornának indul…
KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban
Részletekért kattintson!
Korán érkezem, de az udvaron már gyülekeznek. Odabent a vadászházban Dobos Sándor vadászmester és Szilágyi Ferenc jegyzi fel a neveket és ha már megjelent a tagság, számba veszik, kinek, milyen kintlévőségei vannak, ki akar ebédelni, ki nem és úgy általában véve a helyszínen rögtön elintézik, amit el kell.
– Szóljatok Tóth Lacinak, hogy írja alá a jelenléti ívet! – szól Dobos Sanyi!
– Persze, ebéd is lesz! A múlt heti récékből kása lesz – feleli Szilágyi Ferenc!
A főzés „Bajomban” nem képezi a vita tárgyát, mert minden vadászatra egy szakács érkezik a vadászházba, így hát senki nem marad bent, senkinek nincs kötelező vállalása. Mindenki jöhet vadászni és így minden vitát csírájában le is zárnak.
Kis időre kiugrasztom a kutyámat, Ottokárt, az autóból, de látom, hogy sok „kollégája” illedelmesen pórázon, megkötve várakozik, így hát ő sem maradhat ki a jóból, de a hajtás végén is rendre pórázra veszik a kutyákat – mintha Pomázi Ágoston tanította volna itt is. Hiába no, a régi iskola!
Szabó Károly, a Dózsa Vadásztársaság elnöke érkezik. Mindenkihez van egy szava, körbejár, így illik és aki teheti, megszorítja a másik kezét, ha másért nem – becsületből. Úgy illik az, hogy senki le ne maradjon s a fiatalabbak még virtusnak is veszik, ki mekkorát tud szorítani. Régi dolgok ám ezek! Aki meg a másik ujját szorítaná meg, úgy kapja el, hogy a kézfejét elől szorítsa meg, az legközelebb pórul jár, mert akkor az ő kezét éppen úgy fogják elkapni, ahogyan tette. Akiben meg valami ősi erő lakik, az meg elkapja rendesen, s van úgy, hogy megrogyasztják a másikat. Úgy! Úgy! Az olyan embert le kell térdeltetni – teszi hozzá valaki, de meg kell hagyni, hogy itt, Bajomban ilyenre, a Sárrétben aligha számíthatunk, mert se hitvány, se pedig az erejét csak úgy fitogtató – nincs. De akkor honnét tudják, ki, miféle?
Na, jó a hangulat és mondjuk ki, a Kis-Sárrétben élők viselkedése sem másabb, mint a Nagy-Sárrétieké. Úgy látszik, hogy a kemény élet, a közös hit, a közös hiedelemvilág egyféle forma embert gyúrt a az évszázadok folyamán. Máskülönben a főtéren, a templom előtt áll egy faszobor. A szigeti veszedelem alakjai tűnnek fel s a magyar vitézek között az ellenséget, a törököt is megformálták, mert hát úgy járja, hogy arra is meg kell emlékezni. Ha valakinek idegen is, mi erre tudjuk, hogy mindenkinek jár a tisztelet.
Jólesően nézek körbe. Igazán nem azért mondom, de kicsit hazajöttem, mert a Tiszántúlon, a reformátusok között, mégis csak otthon érzem magam. Ennyi régi vadásztáskát, mellényes, vékonyan öltözött puskás-, vadászembert régen láttam. Végtére is, lehet nem is tudják, hogy a régi vadásziskola ma is élő tagjai! Akin valami újabb gúnya van, annak kijár a piszkálás: majd ebben vagy abban a tanyában felavatjuk! De fel ám!
Töltények az övekben. Egy-egy vadász csak éppen annyi lőszert rak zsebbe, ami kell, mert többet nem fogunk lőni, mint amennyi kell az ünnepi asztalra. Nincs miért s míg zötykölődünk a platón hosszasan nézem a ködös tájat s merengek a reggeli gondolaton… nincs miért?! Annyi halat fogtak a Sárrétben, amennyi kellett. Annyi jószágot vágtak le – ha volt – amennyi kellett és most, ha más korban is élünk, csak annyi vadat vadászunk, amennyi kell. Mindenki a magáét viszi, mindenkinek az a kedves, amit ő vett fel, amit az ő kutyája hozott s ha fácánt nem bocsátanak ki, ha mind vadfácán, akkor úgy is van.
Tóth Laci meséli a múlt heti élményeit.
Mikor leszálltunk az uniós útnál, akkor alig ment el a hajtás, már rögvest három kakast is lőttünk. Így volt – teszi hozzá Hodosi András. Bizonyosan így volt, mert én voltam ott a harmadik s az előző hetekben, ha tehettük, együtt vallattuk a csatornapartokat. Szép volt a havas vadászat is, annyi szent!
A Dózsa Vadásztársaság ma, 5800 hektáron gazdálkodik. Döntően szántói vannak s a terület jó, ha tizedén találunk erdőt. Nyár, kőris, helyenként tölgy s egy-egy matuzsálem mellett a mezővédő erdősávok fasorai színesítik a tájat. A területet átszeli a Hamvas-Sárrét csatorna, a régi Ó-Berettyó és persze a Berettyó. Aki erre él, tudja, hogy a nyáron is alig-alig csörgedező Berettyó, sokszor ragadja el az embert. Feljebb, Bakonszegen született az unokatestvérem férje s „ippen” az apukája meséli, hogy milyen örvények, kutak vannak a mederben. Ha abba valaki egyszer elmerül, sose látja a családját. Volt, hogy egészen lent Szeghalom alatt tette ki a kis folyó, amit sokszor alig tudnak a gátak között tartani és Berettyóújfalutól egészen végestelen végig olyankor tömegek lesik: lám-lám, hogy megmérgesedett a Berettyó. Vigyázni kell véle!
Ahogy szállnak le az emberek, egy gyepen fordítják meg a traktort. Bennünket tovább visznek, mert hajtjuk össze a területet s ahogy lenézek, egy teli doboz sörétes patront pillantok meg! Le is kiálltok, hamar lesz is gazdája s megegyezünk még, hogy kapok belőle! Hodosi András csak neveti: na, majd meglátjuk, Péter!
Rettentően gazdag település volt Biharnagybajom, igazi színes alföldi város, amelynek mindig is nagyon fontos volt Nagyvárad, vagy ahogyan errefelé mondjuk „Várad”. Ha minden igaz, 100 év után újra közelebb kerül mindenkihez, mert ’iszen az I. világháború utáni sokkból határon innen és túl, most fog felocsúdni, Csipkerózsika álmából most fog felébredni a táj, felébredni a megannyi féle fajta ember.
Temetők futnak el mellettünk, régi és még régebbi temetők, sírboltok, amelyek arról árulkodnak s tesznek tanúbizonyságot, hogy valaha itt pezsgett az élet. Régi írások, Dávid-csillaggal ékesített márványlap árválkodik, mintegy őrködik a többi felett. Az öreg temető kerítésére még a legrégebbi vadászok sem emlékeznek. Egy azonban biztos, hogy itt azelőtt se és most sem vadásznak. Szent helyek ezek „Bajomban” is.
Fordulunk.
Míg a településen 2700 laknak, addig a tagság 17 fő – meséli az elnök. Kések kerülnek elő, mindenki madzagot vág, úgy akasztja fel a zsákmányt a kocsioldalba. Ki-ki a saját kampójára. A társaság lucernásokkal is gazdálkodik, amelyeken bőven tudnak szénát termelni s annál jobb takarmány a nyúlnak, őznek nem kell. Éves szinten 44 őzbakot ejtenek el s bár ez és a tavalyi esztendő is jobban a túlélésről, az állományok megtartásáról szólt, hozzá kell tenni, hogy nagyon büszkék a 620 grammos őzbakjukra. Kétségtelen, hogy az erő, a genetikai potenciál benne van az állományban, de az évjárati hatás dönti el, hogy mit arat a Nagy-Sárrétben élő.
Mezei nyúlra szívesen vadásznak. Szeretik a nyulat és Dobos Sanyi, a vadászmester oda-odaszól, na nem hangosan, a helyieknek, hogy segítsék a vendéget. Különösen egynek kedveznének, mert az első nyulára vadászik, de az oly udvarias, hogy amit nem ő lőtt, azt a világért sem fogadná el.
Tóth Laci csak sóhajtozik, hogy ebből nem lesz így avatás. Bár régen volt már deresre húzás „Bajomban”, de azt tudni kell, hogy e hagyomány talán sohasem fog kikopni innen. Az ország egész területén ugyan kivezették és megszüntették a deresre húzást és nem volt szabad köztéren a büntetések kiszabását ilyen módon végrehajtani, addig Bajomban, ez a szokásaihoz igen ragaszkodó nép, a vadászati hagyományaiban tovább ápolta. Állítólag – és a vadászaton még vita tárgyát is képezte – , hogy egy régi deres még a padláson talán-talán megvan.
Egy biztos, hogy ezekről a hajdúkról érdemes tudni, hogy hitükhöz, szokásaikhoz módfelett ragaszkodnak. S az évek, évtizedek alatt valahogy a vadászavatás úgy járt, hogy ötvöződött a deresre húzással, s akit itt avatnak, az úgy néz ki, hogy még büszke is erre, hogy őt biz’a Bajomban avatták! Egy múlt héten avatott fiú sárrétudvariból meséli is, egy távoli érkezett vendégnek, hogy
– Engem itt avattak vadásznak, „Bajomban”!
Nincs mit tenni, a szokás és a hagyomány erősebb mindennél s ha arra gondolok, hogy Orseoló Péterrel szemben a Sárrétből indult a Vata-féle lázadás, hát nem igen látok különbséget az 1000 évvel ezelőtt élők és a maiak között. Láttam én már sokféle avatást, de ilyet még bizonyosan nem s mikor első alkalommal részese voltam, örültem, hogy engem még édesapámék, meg Szegeden, a Kiss Ferenc Erdészeti Technikumban régi jó tanáraim, csaknem minden vadra felavattak.
– Az semmi, Péter! Meg kell azt ismételni „Bajomban”! Akkor leszel ember! Akkor leszel csak igazi vadász!
Erre felderül mindenki s kiderül, hogy a tagság döntő részét valóban itt avatták s hogy ezt a törvényt szentesítsék, a legöregebb vadászt még ráadásul rendesen, deresen avatták fel!
Hitetlenkedve hallgatom, de van itt még aki emlékszik rá, hogy úgy szorították a nyakát, hogy meglilult a feje!
– Állítólag le akartam ugrani! – de arra már nem igen emlékszem!
A vadászat életet követel, de amit elejtünk, hazavisszük és tudni kell minden ifjú vadásznak, hogy mit jelent elejteni egy állatot. Így állnak ehhez s ha addig nem tudná, mit jelent vadásznak lenni, azután biztosan megtanulja!
– De ma Ádventben járunk Tóth Laci! – mondja a vadászmester.
– Abban bizony, ezért is nagy ünnep, hogy nálunk ejti el az első nyulát. Méltóan meg kell tisztelnünk nekünk is a vadat!
– Hagyományosan! – veti közbe valaki és derül a társaság.
A törvény az törvény és a szokások, ha a XXI. század modern világát is éljük, még mindig fundamentumai a társadalomnak. Hihetetlen, hogy itt Biharnagybajomban, a Nagy-Sárrét szívében, a református Tiszántúlon ma is mennyire fontosak a szabályok, mennyire fontosak a közösségen belüli szokások, hagyományok. Régi törvény, régi iskola s lent a Nagy-Sárrétben, a bajomi vadászokkal vallatjuk a határt…
Aki kutyával jött, nem lehet elálló! Mindenki tudja, hol szokott menni, hol szeret vadászni, hogy merre esik a hajtás. Nekem András int, hogy a balszárnyat húzzuk fel és induljunk Ottokárral, miközben a hajtás vonala szépen rendeződik. Látom én, hogy nem az elsőéves vadászok az itteniek. Mindenki egyenlő távolságra áll. És úgy tartják a vonalat, hogy akár golyóval is el lehetne lőni, vagy előtte, vagy mögötte a sornak. Bocskai szabad hajdúi ezek a népek, hűséges katonái ma is, példásan, csatárláncba állnak. Zsákolni nem zsákol senki és esze ágába nincs senkinek se, hogy előre szaladva, rohanva, törtetve, a másik elé lőjön vagy kapzsiskodjon. Azt hiszem, hamar ki is vetnék maguk közül. Aki ilyen, ne is jöjjön ide, mert sokáig ezek a népek nem fogják tűrni és ha tetszeni fog, ha nem, megszólítják. De itt egy hangos szó nincs. A munkán nevelkedett ember, a sárréti ember, még ma is tudja mit jelent naphosszat villázni, kazlat rakni, fát vagy éppen erdőt vágni.
Éber a fácán. Jobban csak tyúkot áll Ottokár, a kakasok hamarébb kélnek. Csípek egy-egy csipkebogyót, egy-egy kökényt, már amit meghagyott a madár és hallgatjuk, ahogy a hajtásderékban szól a puska. Egy kakas csak befordul, de közel vannak már a leállók, mikor András elébe tud fogni. Megbillen, de már duplázni, nem dupláz a titkár s nézzük, hogy húz át a jobb szárnyra, ahol Tóth Laci szemfülesen leszólítja. Látja mindenki: ugyan szép lövés volt.
A pusztában mezei verebek emelkednek fel a bokrokról, de nincs hova repülni és jó nagy forduló után, csak visszakanyarodnak. Itt ülnek velem szemben, mert áll a hajtás, én meg csak nézem őket.. A bokron túl, a távolban egy kis motorvonat hagyja el a már felújított biharnagybajomi vasútállomást, amely oly kedves a helyiek szívének. Bizony, aggódnak is érte!
Megfordult az idő! Szokatlan, keleti szél vág az arcunkban és olyan foga-hegye van a szélnek (hideg van), hogy feljebb húzom a cipzárt a pulóveremen. Ottokár is ráfordul. Lessük, vajon mit hoz Várad felől az idő, mikor meglátjuk az első hópihét. Tán fehér lesz a karácsonyunk? Látom, hogy mindenki keletre néz s egy kicsit hazagondolok én is, mert egy szép , fehér karácsony mégiscsak valami. Enni, reggelizni, nekiállni a tarisznyának, mindenki csak a kocsin fog, csak úgy nem üljük meg – haladjunk, menjünk, vadászunk. Enni otthon is lehet és van ebben valami, valami régi. Vékonyan is vagyunk öltözve hozzá, hogy ácsorogjunk és menni is kell, mert ránk sötétedik és estére nem tudjuk meghajtani a Csemetekertet. Ha már meglátjuk a lángját a csőnek, akkor fácánra már nem illik vadászni…
Aki azt hiszi, hogy a Csemetekert csak egy pár hektáros hajtás lesz, annak elmondhatom, hogy csalódnia fog, mert majdcsak felmentünk Nagyrábé alá s onnét ereszkedünk vissza Bajomnak.
Egy igen sáros, kerékkel szabdalt, tócsákkal teli úton ballagunk fel. Én, meg Tóth Laci a Berek-ér partjáig megyünk s hogy András merre keveredett el, azt nem tudom. Laci kedvez nekem, mert mehetek a part élen, ami első látásra könnyűnek tűnik, de egyáltalán nem az, miközben ő próbálja összefogni a jobbszárnyat a hajtásban. Igen, tőlem balra. Én meg a jobbszárny élén ismeretlen sűrűben töröm az utat előre. Valakinek menni kell itt is, miközben egyáltalán nem egyszerű, mert sűrű is az erdő, sok helyen járhatatlan. Meg lehetne kerülni a sűrejét, de akkor kitörne a madár s a kutyával szépen fogjuk, kerítjük az erdőt. Egyszer fent, egyszer lent s ha most nehéz is, akkor majd később jobb lesz. Bár, szoktam volt mondani, hogy mindig van lejjebb! Viszont egyszer minden sűrűnek, egyszer minden hajtásnak vége lesz s akkor meg milyen büszke rá az ember: Na! Itt én mentem el elsőnek! Gyere! Próbáld meg te is! S ó mennyire igaz ez az élet minden területére. Sok a hangoskodó. Tudja ezt mindenki, aki dolgozik és mindenki tud olyat megnevezni, aki mellét verve, hőbörögve, teli szájjal mondja, hogy ő sokkal jobban „megcsinálja”, bármi is legyen az. S ma olyan kort élünk, hogy hátrébb lépve, nem tehetve mást, csak annyit mondunk: Tessék! Tessék akkor megmutatni! S ami addig szép volt, jó volt, ahelyett, hogy még jobb lenne, csak lesilányul, értéktelenné válik. Jóformán tűzrevaló lesz…
Ami igaz, az igaz: szép ruhába, ide nem kell jönni! Viszont olyan hegyes sarkantyús kakasok röppenek fel előttünk, amelyekről sok vadász csak álmodhat! Ilyen kakas nem terem a volierben! Elég egy hibázás és a másik aggatékára kerül. Gyors, robbanékony igazi vadkakasok, amilyen az itteni nép! A múlt héten szépen járt a madár Tóth Lacinak, most nekem kedvezett a szerencse és ami kakast meg tudtam szólítani, itt lóg már az aggatékomon.
A Berek-érnél már igencsak havazott s kint a partoldalban takarosan összekötött, kötegekbe rakott gyalogakácot pillantok meg. Ott a gazdája is. Egyesével, egy nagy sújtókéssel kivágja, majd gyűjti s mikor nem fér több a markába, akkor köti össze. Egyedül dolgozik a határban, úgy bérel három kilométert a vízügytől s azt tartja rendbe – meséli, mikor megállok két szót beszélni véle. Gyanús, hogy nem tüzelő lesz belőle, mert módfelett szépen dolgozik. Nem is titkolja, hogy koszorúk keretének viszik a virágkötészek. Nád már nem igen van errefelé, de úgy látom, hogy a technika nem sokat változott. Amit a Sárrét terem, abból az itteni ember értéket teremt ma is, még akkor is, ha a gyalogakác az egyik legértéktelenebb faj s invazív volta miatt, ellensége minden erdésznek, természetvédőnek…
Úgy mondják a bajomiak, hogy az Elles-erdőtől visszább, a fenyves sarkánál lőttem az első kakasomat. Na, nem életem első kakasát, mert azt meglőttem én apám oldalán, hanem a bajomi, adventi kakasomat. Rosszat sejtek és gyorsan pontosítani kell, mert Tóth Laci, ha itt van egy hajtáson, akkor az ápolja, gondozza a bajomi hagyományokat!
A távolban fasorokat húznak föl, onnan is szépen kél a madár és igaz, tényleg igaz, hogy mind a Cserepes lestől visszább, a Kerek erdőbe húz. Hallani, hogy az erdő túlfeléről is szól a puska s igen, a másik oldal is felért Bajom alól. Ügyesek. Egy nádfolt előtt állok meg, mikor leültetem a kutyámat s a szárnyat lezárva, később intek neki, hogy indulhat. Türelmesen ki is várja, azután beveti magát. Alighogy beugrik, emerről már röppen is a kakas, amit jó elé fogva lecsalogatok az égből. Tóth Laci megkerülve feljebb áll és ha tévesztek akkor is a terítékre kerül, mert tudjuk milyen jól lő. Láthattuk.
Ám ahogy megtöröm a puskám, kél a másik, amit Tóth Laci meglő.
- Szárnyas! – kiáltják! – és Ottokárt küldöm, „aki” már repül is érte!
Büszke vagyok rá, mert mondhat a gazda bármit, majd a vadászaton mutatja meg, mit tud egy vizsla. Hogy állja a lövést? Hogy keres és visszahívható-e. Aki vadászik, annak mindig jobb a kutyája és a hajtó is akkor jó hajtó, ha ebben nőtt fel, netán még vadász is! Manapság szokás, hogy elmegyünk a kutyával dolgozni, segíteni egy-egy vadászatot! Csak az ne legyen szokás, hogy valaki kedvet kap hozzá és kihozza a kiskutyáját, mert vizsla. Attól mentsen meg minden vadászt a Jóisten, hogy se a hajtó, se a kutya nem ismeri, miként kell a hajtásban viselkedni. Arról meg ne is beszéljünk, ha mindezek felett, még minden végzettség nélkül, azt is megmondja, hogyan kell másoknak viselkedni. Szerencsére azonban Biharnagybajom a nagyvárosoktól messze van, de ha valaki ilyen hajtót hívna meg, ő maga is felelne, hogy kit hozott a vadászatra. Mindenki azért felel, akit magával hozott. Nem kell ezt magyarázni, régi dolgok ezek..
Benn az erdőben szól a puska s mivel összezárt a kör, a távolban ellábaló kakas után nézünk, amit persze Ottokár orrára kellett bíznunk. No, de hát ezért is van nekünk kutyánk és csak úgy szimatolja, „tuktukolja” az avart, hogy régi, ősi, hangutánzó vezényszavakat is megelevenítsek.
Nehéz hozzátenni bármit is a bajomi vadászathoz, a bajomi, a sárréti emberekhez, a tájhoz. Aki keres valamit a régi világból, aki keres valami valódit, értéket, valami kézzel foghatót, kerekedjen fel. Szálljon meg akár itt, vagy a híres füzesgyarmati fürdő szállójában. Ide nem kell, sőt felesleges is cifra ruha. Akárhogy is öltözünk, mindenki számítson arra, hogy hamar kiismerik a szokásait, hogy miféle? Miközben megválasztja majd az első szántás is az ideérkezőt.
A hosszú hajtásokban, a sárral, a sok kilós nehezékkel a csizmákon, a nyulakkal a derekán elgondolkozik mindenki az életén. Hamar mérlegre teszi a Jóisten a vadászt. Helyet cserélni, kikerülni, ha lehet is, szégyen. Viszont cserébe valami olyat kap ezen az ősi vidéken az errejáró, amit igazán csak itt lehet megérteni. Más világ. Régi világ. Jó világ.
Mire visszaérünk Ottokárral, addigra már jóformán a fenyőgallyakkal körbekerített terítéken sorba rakták a vadat.
Elől a dúvad!
Úgy járja! Utána jöhet a nemes vad. Szőrmés – tollas, szőrmés – tollas – visszhangzik fülemben a lecke s mivel rókát nem lőtt senki, így hát egy derék szajkó fekszik legeslegelől. Azután a nyulak, a fácánok. Nem kell itt mondani semmit. Jobb, ha csendben marad mindenki és figyel, tanul, mert azt mindig, mindenhol lehet. Itt, tényleg csak az szólaljon meg, aki tudja, de ha tudja, akkor jöjjön is, csinálja is meg. Nagyon tudják ám a bajomiak, bár meg kell hagyni azt is, hogy van még más, régi-régi, ősi szokás is.
A régi terítékkészítésük, amit csak akkor használnak a bajomiak, ha maguk között vannak, az úgy van ám, hogy ami az enyém, magam elé rakom s ha több van, ami nekem jutna, akkor azt egy sorral feljebb teszem ki. Ebbe a sorba rakja fel minden vadász a többletet és, ha szépen szólt a puska, egész sort raknak. A fácánokat és a nyulakat jó szorosan! Elegáns, nagyvonalú megoldás, hiszen a reformátusoknál a kérés nagy szégyen, s a közösből könnyebben felveszi a másik, könnyebben kiadja a vadászmester is, de oda is, csak akkor lép az, aki nem tudott lőni, ha szólítják! Rendkívül ízes, rendkívül szép vadászszokása ez a bajomiaknak. Kívánom nekik, hogy sokáig megtartsa őket a Jóisten ebbéli szokásaikban, különösen így, adventben, karácsonyra, az ünnepre készülődve!
Persze a köszöntések és kompetencia-osztás nem maradhatott el, ahogyan az avatás sem, melyet nemcsak túl, hanem a bajomiak szerint: meg is kell élni. Ám nincs olyan tagja a társaságnak és a környező településekről érkezők közül senki nincs, aki ne lenne arra büszke, hogy „Bajomban” lett vadász. Azt hiszem erre és hagyományaikra tényleg nagyon büszkék is lehetnek.
Engedjék meg, hogy innen a Nagy-Sárrét szívéből, Biharnagybajomból, a reformátusok egyik ősi fészkéből a magam és az Agro Jager szerkesztőségének a nevében kellemes karácsonyi ünnepeket kívánjak a Dózsa Vadásztársaság tagjainak, Biharnagybajom lakóinak és egyben minden kedves olvasónknak!
Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.
lapigazgató
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
Vadászat
Évzáró rendezvény a Szombathelyi Erdészeti Zrt.-nél
Évzáró rendezvényt szervezett a Szombathelyi Erdészeti Zrt.
Évzáró rendezvény adventi gondolatokkal, jótékonysággal, elismerések átadásával. A Szombathelyi Erdészeti Zrt. az évzáró ünnepségén adta át a hosszú időn keresztül kiváló munkát végzett munkatársaknak az elismeréseit, és hagyomány már a jótékonyság, valamint az is, hogy az eseményen egy-egy egyházi és ismert világi személyiség mondja el adventi, karácsonyi gondolatait. Idén az alapvető jogok biztosa, Kozma Ákos is részt vett a rendezvényen.
Az ünnepségen ARANY ERDÉSZCSILLAG A VAS VÁRMEGYEI ERDŐK SZOLGÁLATÁÉRT EMLÉKÉRMET vehetett át Bakó Csaba vezérigazgató-helyettes, erdőgazdálkodási igazgató, valamint Dolgos József kerületvezető erdész. Az ÉV ERDÉSZE címet Németh Péter kerületvezető erdész, az ÉV VADÁSZA díjat Perjési Balázs és Viserálek Martin kerületvezető vadász kapta.
Bugán József, a Szombathelyi Erdészeti Zrt. vezérigazgatója számok helyett köszöntőjében a harmóniában működő természet világot összetartó erejéről beszélt, kiemelve, hogy az erdészek munkája a természet iránti alázat és tisztelet nélkül nem végezhető.
Az ausztriai Hagensdorf plébánosa, Szabó Eugen, Jenő atya Pornóapátiból származik. 1981-ben mindössze egy bibliával szökött át a határon, hogy szolgálhasson. Az adventi koszorú négy gyertyalángjának: a békének, a hitnek, a szeretetnek és reménynek a történetét elmesélve arra hívta fel a figyelmet, ha a láng el is alszik, minden kell valami, vagy valaki, aki feléleszti.
Alfons Mensdorff-Pouilly gróf, aki Vas vármegyében és a határ túloldalán is gazdálkodik, régi kapcsolatot ápol társaságunkkal, az erdészek jövő generációért végzett munkáját hangsúlyozta. Beszélt egy meghatározó kisgyermekkori karácsonyáról is, mikor 1956-ban szülei a Magyarországról Ausztriába menekülteknek, több száz embernek próbálták szebbé tenni az ünnepet. Édesanyja, gróf Erdődy Ilona a második világháború idején önkéntes ápolónőként és műtőasszisztensként sebesült honvédek ezreinek nyújtott segítséget.
A Szombathelyi Erdészeti Zrt. 2021-ben, egy ombudsmani vizsgálatnak köszönhetően került kapcsolatba a Vas Vármegyei Gyermekvédelmi Központ rumi Százholdas Pagony Különleges Gyermekotthonával. Az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala által feltárt hiányosságok következtében indult az ombudsmani gyermekotthon-felújítási program, amelybe társaságunk is bekapcsolódott, és aktív segítőjévé vált a rumi otthonnak. Ezúttal nettó 1,9 millió forint értékben támogatjuk higiéniai, tisztító és tisztálkodó szerekkel az intézményt. Az adományt jelképesen Kázár Szilvia, az otthon vezetője vehette át.
Az alapvető jogok biztosa, Kozma Ákos sok-sok ajándékkal érkezett, a rumi gyerekek személyre szóló meglepetéseket kaptak tőle és munkatársaitól. Az ombudsman köszönetet mondott a gyermekotthonokban dolgozóknak, és hangsúlyozta, hogy neki és hivatalának kiemelt feladata a gyermekek védelme is. A jövő nemzedékéért végzett munka nagy felelősséggel jár. A természeti kincsekkel való gazdálkodást is úgy végzik az erdészek, hogy az erdők hasznából mindenki részesüljön, és a következő generációknak is jusson.
A rumi különleges gyermekotthon lakói kis műsorral: verssel, énekkel köszönték meg a támogatást és az ajándékokat. Évzáró rendezvényünkön ebben az évben is a Brenner-iskola kisdiákjai betlehemeztek. Nagyné Fekete Zita osztályfőnök vezetésével az intézmény tanulói rendszeres szereplői évzáróinknak. Köszönetként egy erdei iskola foglalkozásra hívtuk meg az osztályt a Stájer-házi Erdészeti Erdei Iskolánkba.
A betlehemező kisdiákok egyike az SMA-betegséggel küzdő Katona Olivér volt, aki egy kisfilmben mutatta be hétköznapjait, és arról is beszélt, hogy nyomozó szeretne lenni. Így hát adventi rendezvényünkön a Vas Vármegyei Rendőr-főkapitányság munkatársaival közösen megleptük a csillogó szemű kisdiákokat, köztük a Olivért: tiszteletbeli nyomozó címet kapott, és megismerkedhetett Lupával, aki – ha nagy lesz -, kábítószerkereső kutya lesz. Ráadásként az osztály tavasszal eltölthet egy napot a rendőrségen, és megismerhetik a gyerekek a nyomozók munkáját.Az adventi ünnepségünkön a Művészeti Szakgimnázium Cselló Kvartettje közreműködött.
Áldott, békés ünnepeket kívánunk!
Forrás: Szombathelyi Erdészeti Zrt.
KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban
Részletekért kattintson!
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
Vadászjegyváltás 2025/2025 évre
A digitális állampolgárság szerepe a vadászjegy érvényesítésében:
Megszűnik az Ügyfélkapu
Az Országgyűlés a 2023. évi CIII törvény keretében elfogadta a digitális állampolgársági programot, amelynek elsődleges törekvése az állami szolgáltatások digitális térbe való költöztetése. A Vadászkamara online térben intézhető hatósági ügyeit is közvetlen befolyásolja a kormányzati rendszereket érintő változás.
Megszűnik az Ügyfélkapu, amely jelenleg az online vadászjegy érvényesítést és a vadászati engedély igényléséhez szükséges bejelentkezési felületet is biztosítja. A rendszert pont a vadászjegy érvényesítési dömping kezdetével, 2025. január 16-án vezetik ki, és ideiglenesen az Ügyfélkapu+ lesz használható helyette, de az is csak 2025. december 31-ig. Az Ügyfélkapu+ lényegében a kétlépcsős azonosítás bevezetése, ami a felületekre történő bejelentkezéshez egy megerősítést (QR-kód beolvasását vagy egy generált 6 jegyű kódot) kér az általunk választott háromféle hitelesítő alkalmazáson keresztül. Ennek beállítása csupán pár percet vesz igénybe, a felhasználó egy videóból is segítséget kaphat, amely elérhető ide kattintva.
A másik azonosítási lehetőség a Digitális Állampolgárság (DÁP) mobilalkalmazás, a jövőben kizárólag ezt az azonosítási módot tudjuk majd igénybe venni. Ez egy jóval összetettebb szolgáltatáscsomagot kínál, amelynek csupán egy eleme az e-azonosítás.
Az eSzemélyi igazolvánnyal rendelkezők kényelmesen, az applikáción keresztül is tudnak regisztrálni abban az esetben, ha az igazolványuk a személyigazolvány PIN kódjával aktiválásra került. Azok, akik 2021. június 23-a előtt kiállított okmánnyal rendelkeznek, a regisztrációt Kormányablakon keresztül tudják megtenni. Az ügyintézéshez külön ügymenetet biztosítanak: ha előzetesen letöltöttük az alkalmazást, az ügyintéző által kinyomtatott QR-kódot beolvasva tudjuk azonosítani magunkat a rendszerben, tehát maga az ügyintézés csak néhány percet vesz igénybe.
Az állami alkalmazás segítségével történő bejelentkezés során csupán QR-kód beolvasására van szükség, vagyis nem kell minden alkalommal megadnunk a felhasználónevünket és a jelszavunkat, majd pedig a külön applikációban generált hitelesítő kódot, mint az Ügyfélkapu+ esetében.
Jó tudni: egy mobileszköz csak egy profilt tud kezelni, és a DÁP mobilalkalmazást sem tudja az összes mobiltelefon használni (technikai feltételeknek megfelelő okos készülék kell hozzá). Érdemes tehát elsősorban a DÁP mobilapplikációt preferálni, hiszen hosszútávon az azonosítás ezen keresztül fog történni, és a bejelentkezés folyamata is egyszerűbb, mint az ideiglenes Ügyfélkapu+ esetében.
Az egyéb igénybe vehető szolgáltatásokról érdemes bővebben tájékozódni, azonban kiemelten fontos, hogy az új azonosítást a vadászoknak minél hamarabb célszerű megtenni annak érdekében, hogy a Vadászkamara által biztosított ügymenetek gördülékenységét – így elsősorban január 17-étől a vadászjegy érvényesítését – a kormányzati azonosítási szolgáltatások változása ne akassza meg.
Forrás: OMVK