Kiss Róbert gímszarvasra vadászott Vásárosnamény határában, a Beregi-Tisza Vadásztársaság területén. Az elejtő maga számolt be az élményeiről:

Az 2023-as év úgy hozta, hogy a Beregi Tisza Vadásztársaságtól, melynek én is a tagja vagyok, kaptam ajándékba egy gímbika elejtési lehetőséget, amit itt is köszönök tagtársaimnak. Az idei bőgési szezonra amúgy is különleges várakozással készültem, mert szerettem volna a hagyományos vadászati módok valamelyikével terítékre hozni az erdők királyát.

Fotó: Kiss Róbert – Agro Jager News

Sokat gondolkodtam rajta, hogy az íj, vagy az elöltöltős fegyver legyen a kiválasztott, de régi vágyamnak nem tudtam ellenállni, így az íjra esett a választás. Miután ez a gondolat megérlelődött bennem, serényen nekiálltam gyakorolni, hogy a sikeres elejtésnek ne legyen akadálya egy pontatlan lövés. A szokásos lövési távolságot most elvetettem, (ami általában max 30-35 méter), készülve az esetleges nagyobb lőtávra, a gyakorlási távolságokat is jócskán megemelve, 60 méterig gyakoroltam, ami a bőgés kezdetére, teljesen rutinszerű lett.

Így jött el a várva várt szeptember eleje, mely a fiatal generáció számára az iskolakezdéssel azonosítható, az igazi vadászemberek számára pedig elhozza a vadászkarácsonyt.

A reggeli és esti cserkelések a következő rend szerint zajlottak: az íjat én vittem magammal, nyakamban a távcsővel, az egyik zsebemben a pontos célzást nélkülözhetetlen eszköze, a távolságmérő lapult, a másikban a szélirány meghatározásában segítségemre lévő, púderszerű port tartalmazó széljelző. A fegyverrel történő vadászathoz képest,a kisebb lőtávolságra felkészülve, felül álcaruhát, a kezemen pedig terepszínű, vékony kesztyűt viseltem, hogy amennyire lehetséges, minél tovább rejtve tudjak maradni a vizslató gímtehén szemek elől.

Az aktuális kísérőmet pedig megkértem, hogy hozza a fegyveremet,(mint a régi lovagok fegyverhordozói) arra az eshetőségre is gondolva, ha úgy futunk össze egy csodaszarvassal, hogy az íj elejtési távolságán kívül esik és olyan fenséges agancsot visel, hogy elejtésének a lehetőségét nem odázhatom el, /akkor csak elejtem fegyverrel is./

Fotó: Kiss Róbert – Agro Jager NewsAz első alkalmak egyikén, reggel, mikor még alig pitymallott, a vadföldnek vetett ciroktábla mellett, jó bőgésre lettünk figyelmesek hivatásos vadászunkkal. A keleti szelet figyelembe véve, – ami nekünk igen kedvező volt, – a ciroktáblát balról megkerülve, a szomszédos diós sarkára lopóztunk, és a sorok között beállva, egy bikát vettünk észre. A bika rövid tétovázás után elindult az irányunkba. Közben Petivel bírálgattuk és arra jutottunk, hogy egy kicsit fiatal még, de „úgynevezett” örök közepes, ezért elejthetőnek véltük. Csak azzal nem számoltunk, hogy a bika pont ott akar visszatérni a sűrűbe, ahol mi várakozunk, így szembefordulva velünk, a szügyét mutatva, egészen 42 méterig megközelített minket. Sajnos a kevés takarás miatt észrevett és hirtelen, nagy ugrásokkal balra fordulva váltott be a tölgyesbe, így nem adott lehetőséget, arra, hogy lövést tegyek rá az íjjal.

Fotó: Kiss Róbert – Agro Jager News

A szokatlan már-már nyárt idéző meleg miatt, nemcsak nálunk, hanem országszerte azzal küzdöttek a vadásztatók, hogy nem igazán akart beindulni a bőgés, így csak ímmel-ámmal , napról-napra változó intenzitással zengett csak az erdő.

A következő lehetőséget egy borongós reggel tartogatta számomra. Hajnali 5-kor találkoztunk Petivel, a 41-es melletti gáton. Itt elidőztünk egy kicsit, megnéztük az aktuális szélirányt, valamint latolgattuk, merre induljunk, amikor nem messze tőlünk a párás homályban megszólalt egy bika, „Eőőőh,eőőh! Ehhh! öh-öh-öh!”- szépen strófázta a vadászszívnek oly kellemes dallamot. Gyors akcióterv: balra egy árok, melynek a túloldalán fekszik egy tölgyes, valószínűleg a gímek ide tartanak, a tőlünk jobb kézre elhelyezkedő, csalitos legelőről. A bőgés tőlünk úgy 120-150 méter távolságra lehetett, így az árkon átmászva, két nagyobb nyárfa takarásába álltunk be, itt vártuk az éjszakai tivornyáról visszatérő csapatot. Gyors mérés, a távolság több mint megfelelő, az előttünk lévő csapa csak 29 méterre volt. A gím rudli szép lassan közeledett felénk, amit az ágak ropogása és a király folyamatos bőgése jelzett nekünk. 100, 80, 50,30 méter …. ahogy fogyott a távolság, úgy lett egyre nagyobb a vadászlázam, mígnem teljesen mellénk ért a társaság. Itt elkövettem egy olyan hibát, amely akár végzetes is lehetett volna. Arra gondolva, hogy gyors egymásutánban átvált a rudli az elég szűk lénián, megfeszítettem az íjamat. De az elől jövő vezértehénnek valami gyanús lehetett, mert amint teljes testtel kilépett, lecövekelt és mint akinek semmi dolga nincsen, nézelődni kezdett. Az íjon lévő célzóberendezés, piros pontja szépen megállapodott a lapocka mögött. Ejj, ha lőhető bika lett volna, – már nyomtam volna is az elsütő billentyűjét, útjára engedve a csendes elmúlást hordozó vesszőt. De ugye csak a tehén állt kint, a bika és a többi tarvad a fák takarásában várakozott. Így lövésről szó sem lehetett.

Így telt el 2,5-3 perc, miután kénytelen voltam visszaengedni az íjat, mert tovább nem bírtam tartani a kihúzott íjat. Mondom magamban: semmi baj, a tehén biztosan észreveszi a mozgást és pillanatok alatt átugrik az árok túloldalára, majd sorba követik őt a többiek, köztük a bika is. De nem ez történt, hanem a vezértehén észlelve a mozgást, a másodperc tört része alatt, megfordulva visszatört a csalitosban, magával rántva a rudli többi tagját is. Püff neki!  Ennyi volt! Hiába várakoztunk, a csapat nagyobb kerülőt téve tért vissza a nappali pihenőhelyükre.

A következő alkalmak említésre méltó események nélkül teltek, csak a csizmánk talpába tett kilométerek növekedtek.

Ezen történések után kapok egy telefonhívást, hogy az egyik fiatal tagtársunk, erős bikát látott a „Bagiszegi” területrészünkön. Gyors egyeztetés, este erre a helyre megyünk. Szeretem ezt a területünket, mert nagyon szép vadászemlékek kötnek ide. Lőttem itt már gyönyörű bakot és napra pontosan 6 évvel ezelőtt, a legszebb villás bikámat is itt hoztam terítékre. Délután öt órakor találkozunk a Szipa zsilipnél, ifjú kísérőmmel. Fecó ellenőrzi a szélirányt, majd öles léptekkel elindulunk az erdő felé, mert reggel ott látta a gímeket. Miután keresztülvágunk egy lucernatáblán, amin egy közepes dámbikát láttunk csak, megállunk hallgatózni, hogy merre keressük tovább az agancsost. Alig telik el pár másodperc, zengeni kezd a tiszai ártéri erdő. Egymásra pillantunk, nosza gyerünk utána. Ezt így leírni könnyebb, mint kivitelezni, mert igazi dzsumbuj az erdő, mindenütt kidőlt és elszáradt fák sorakoznak, melyek igencsak megnehezítik az előrejutást. De az akadályok dacára, ügyesen, lépésről-lépésre haladunk előre, hangtalanul mint a szellemek, minden száraz ágat igyekszünk kikerülni. Külső szemlélőnek olyanok lehettünk, mint akik táncolnak. A bika bizonyos időközönként hallatja a hangját, segítve nekünk a helyes útirányt tartani. Így osonunk tovább, mikor apró ágreccsenéseket hallunk. Valószínűleg a koronás fő nincs magában és a hölgykoszorú társaságában igyekeznek minket balkézről megkerülni. Szerencsére a szelünk kiváló, lágy fuvallatokkal, nekünk balról fúj, így a kis csapatnak nincs esélye, hogy kiszúrja az árulkodó szagunkat.

Fotó: Kiss Róbert – Agro Jager News

Ekkor taktikát váltunk. Fecó leül egy nagyobb fa tövébe, én a fa mellé húzódok takarásba és ifjú kísérőm, rettentő ügyesen, a gímtehén „meh” hangját utánozva, megpróbálja visszacsalni a csapatot. Öt-hat hívóhang, majd egy kis szünet, közben elroppant néhány keze ügyébe eső száraz gallyacskát, majd újra öt ismétlés. Azért is írtam, hogy nagyon ügyesen csinálja, mert az ötlet bevált, a hárem közeledik felénk. Szép lassan csökken a minket elválasztó távolság és fák között itt-ott meglátjuk a felénk közeledő vad sziluettjét. Elől jön 3 tehén és őket követi a bika. A tehenek már jól láthatóak, nincsenek messzebb 35-40 méternél, de a király megáll, egy bokor mögött, és nem mozdul tovább. Ő sincs messzebb, mint 45 méter, az agancsa jó kivehető, 3-3as koronás, de a testét takarja a segítségére siető erdő. A távolság már pont megfelelő lenne az elejtéshez, de mivel nem mozdul, nem tudjuk érdemileg elbírálni, hogy lőhető-e. Egyet-kettőt kellene lépnie, de nem mozdul. Közben a három tarvad tovább közelit. Az álcám jó, mert egészen 15 méterig bejönnek és csak ekkor vesznek észre. Még most sem teljesen lepleződünk le, mert csak valami gyanús nekik, így apró lépésekkel elfordulnak és lassan távolodni kezdenek. Közben az bika egy rövid „Eőőh-eőőh” kíséretében, követni kezdi a háremét. No, ez nem sokan múlt, a macska rúgja meg! Ha megteszi még azt a néhány lépést, akkor tiszta lövési pozíciót biztosított volna és el is tudtuk volna bírálni. De ezt a háremurat, ezek szerint nem nekem szánta Diana istennő.

Fotó: Kiss Róbert – Agro Jager News

Nosza semmi baj, csendesen kilopózunk vissza az erdei útra, itt megállunk, hallgatózunk, hogy merre is tovább. Mivel bőgést csak a vadászterületünk szélén hallunk és fények lassan fogyni kezdenek, a gát irányába fordulunk és elindulunk a kocsi felé. Miközben bandukolunk, azért fülelünk rendesen, nem vesszünk-e észre valami árulkodó zajt. És ekkor újra beleordít egy király a közeledő estébe. Hopsz, ez hol lehet? Jobb kézre nekünk, van egy nagyobb letárcsázott tarló, a Keskeny holtág és az ártéri erdő között, és mintha ennek a táblának a sarkából hallanánk az „eőőh” -t. Nekünk sem kellett több, léptünket megszaporázva, igyekszünk a hang forrásának irányába. Gyanúnkat egyre jobban megerősítve, újra és újra halljuk a bőgést. Ahogy kiérünk a tábla szélére, bepillantunk a tarló sarkára, impozáns látvány tárul elénk. A fasor előtt ott feszít a háremúr, de magányosan, hárem nélkül. Gyors távcsövezés, széles terpeszű, sok korona ágú agancsot látunk. Egymásra nézünk, mint tegyünk. A távolság igen nagy, 370 méter, nyílt placc, semmi takarás. Itt íjjal nincs esélyem elejteni,(a nyílt terep miatt nem tudunk elég közel jutni hozzá), jöhet a „B” opció. A mellettünk lévő bozótos mentén kicsit csalunk a távolságon, miközben távcsőben szemléljük a csodaszarvast. De nincs tovább, a bozótos elfordul, nem tudunk tovább menni, és a távolság még mindig nagy. Itt kísérőm leteszi a lőbotot, melyre feltámasztom fegyverem, és az már ismertetett módon, tehénhanggal „rászól” a bikára, de most csak röviden. A kivitelezés hibátlan, a bika felénk fordul, és elindul irányunkba. Ahogy közeledik, egyre jobban elkap a vadászláz, szinte a fülembe hallom a gyorsuló szívverésemet. A céltávcső nagyítását a legnagyobbra véve csodálom fenséges agancsát. Ezt nem tudom elengedni, ekkor eldöntöm, ha lehetséges, akkor terítékre hozom. A közeledő bika beleorgonál az egyre gyorsabban fogyó lővilágba. Már csak néhány percünk, van és nem lesz elegendő a fény az elejtéshez. Kicsit vacillálunk a korát illetően, mert nem szeretnénk egy ígéretes fiatal háremurat elejteni, de ahogy keresztbe fordul egy kicsit, a kételyeink tovaszállnak, koros lőhető bikának bíráljuk.

Megkapom, a lőheted parancsot. Na, innen kezd érdekessé válni a helyzet, ennek már a fele sem tréfa! A távolság a távmérő szerint százötven méter, de lassan tovább csökken. A bika körülbelül 100 méter távolságig közeledik, itt megáll, mintha gyanús lenne neki valami. Tovább nem várhatok, de szemben áll velünk, így nem tudok lőni. Néhány pillanat múlva, – ami nekünk a feszült várakozás miatt -perceknek tűnt, kicsit oldalra fordult és ekkor a piros pontot a lapocka szélére téve, útjára engedem a lövedéket.

Becsapódást hallok, a király egy kicsit megemeli az elejét(tipikus találatjelzés), és vad száguldásba kezd! Tőlünk balra távolodva a nyílt területrészen követem az újratöltött puskával, hogy ha megáll, újra rá tudjak lőni. De nem ad alkalmat újabb lövésre, hanem 250 méter megtétele után, egy nagyobb kanyart téve, bevált egy igen sűrű fiatalosba. Hallgatózunk, nem hallunk törést a sűrűben.

Nem tudjuk mi történt. Egymást kérdezgetjük, ki mit hallott-látott. Én majdnem biztos vagyok a jó találatban, Fecó pedig a beváltás előtt, mintha látta volna megbilleni és kicsit tétován belépni a bikát a fiatalosba, de csak kétségek között vagyunk, mert ilyen távolságon csak el kellett volna esnie.

Fotó: Kiss Róbert – Agro Jager News

Mitévők legyünk?

A fejlámpák a kocsiban(miért is hoztuk volna magunkkal?), így csak telefonjaink lámpájának fényénél kezdünk el utánkeresni.

Egymástól kissé távolabb, amennyire a gyér fény engedte, alaposan átvizsgáltunk a rálövés helyétől, a beváltás helyéig mindent, de érdemleges vért nem találtunk. Nagyon gondolkodóba estünk, mit is csináljunk. A fejemben mindenféle gondolatok jártak. Elhibáztam, vagy valami rossz lövéssel csak megpiszkoltam e nemes vadat? De akárhányszor visszapergettem magam előtt a lövés pillanatát, szinte biztos voltam a találatban, úgy éreztem, jó helyre ment a lövedék.

Érdemi lámpa hiányában és az esetlegesen, csak sebzett fővad felesleges zavarását elkerülően, a vadásztársakkal telefonon egyeztetve, arra az elhatározásra jutottunk, hogy a keresést csak reggel, nappali fény mellett folytatjuk. Közben telefonon rákérdeztem vérebes barátomnál, hogy ha szükséges, akkor másnap meg tudná-e nézni a kutyájával, de reggel már elígérkezett máshova, és csak a másnap délutáni kutyás keresés jöhetett számításba.

Az éjszaka folyamán, többször is átgondoltam a lövés pillanatát, mert nagyon zavart a bika elvesztésének, vagy csak megsebzésének a lehetősége, de mindig nyugtattam magamat, hogy helyesen céloztam.

Természetesen az este és hajnalban (mert miért is ne), nagy eső esett, ezzel is nehezítve az eredményes utánkeresést. Amint elállt az eső és egy kicsit fölszáradt, rögtön nekiveselkedtünk az előttünk álló feladatnak. Nyolc órakor találkoztunk a tegnapi kiindulási ponton a gátőrháznál. Hatan voltunk, Fecó a tegnapi kísérőm, Gergő és Zsolti barátom, az öcsém, valamint Peti, a hivatásos vadászunk, készülve az igen sűrű fiatalos alapos átfésülésére. Peti hozta a kutyáját, hátha a segítségünkre lesz.

Fotó: Kiss Róbert – Agro Jager News

Újra átbeszélgettük a tegnap esti történéseket, és mindenki biztatott, hogy jó lesz az, ott lesz a bika elfeküdve a sűrűben. Ahogy odaértünk a csalitos szélére, öten, tízméteres távolságra felálltak egymás mellett, én pedig visszaléptem a tábla sarkára, készülve arra, ha a vad csak megsebesült, akkor terítékre tudjam hozni. Épp csak elindultunk, Peti máris kiabált: „Gyere Robi, itt a bika”

Ezt a mágikus szót vártam,”itt a bika”, rohantam is vissza hozzájuk. A tegnap esti, vélt beváltási helytől pár méterre, ott feküdt a „beregi erdők páratlan királya”. Azért is „páratlan” mert számomra minden bőgőbika elejtése páratlan vadászélményt jelent, valamint a jobb száron hatos, a bal száron ötös koronát viselt, amihez a három főágat hozzáadva, vadásznyelven „páratlan 18-as bikának nevezzük.

Boldogságom határtalan volt. Csak jól céloztam, nem okoztam felesleges szenvedést e nemes vadunknak! Tegnap este is jó helyen keresgéltünk, de még fejlámpával felszerelkezve sem biztos, hogy megtaláltuk volna a sűrűben. Nézem a találat helyét, egy kicsit magas lövés lett, ezért nem találtunk vért tegnap este.

Fotó: Kiss Róbert – Agro Jager News

Miközben vártunk, hogy Vezse Péter , vadásztársaságunk elnöke a traktorával érte jöjjön a „koronás úrért”, (utólag itt is köszönöm ezt neki)alaposan szemügyre vettük az agancsot, mindenki találgatta a lehetséges súlyt és a bika korát. Arra a megállapításra jutottunk, hogy kiváló bika fekszik előttünk, helyes volt a bírálatunk, mint korban, mint súlyban is kivételes agancsost sikerült terítékre hoznom. Majd itt helyben megejtettük a zsigerelést is. A zsigerelés után megnéztük a lövedék útját, mert nem ütötte át a vad testét és Zsolti barátom rövid keresgélés után meg is találta a lövés utáni maradványtestet, mely tovább bővítette e kiváló vad különleges trófeáját.

Este a jándi vadászházunk udvarán méltó terítéket készítettünk a bikának, tölgyfaágakkal körülvéve. Később minden vadásztársamnak elmesélve az elejtés történetét, újra és újra átéltem a semmi máshoz nem fogható pillanatokat. Majd a történtek után megéhezve, nagy elégedettségek közepette fogyasztottuk el, szakács barátom által reprezentált finom sült császárszalonnából készült vacsorát. Amit e koronás vadhoz illő, eperfahordóban szelídített szilvapálinkával öblítettünk le.

Fotó: Kiss Róbert – Agro Jager News

Így telt el számomra ez a felejthetetlen nap, ami a vadászemlékek között az első oldalak egyikén fog szerepelni. Ezért is köszönöm, minden barátomnak a gratulációkat és hogy velem osztoztak e királyi vad elejtésének az örömében! Valamint , de nem utolsó sorban Ferenc Megyesi kisérőmnek is hálásan köszönöm, az eredményes vadászatot!

Utóirat: Az agancs másnap kifőztük, melynek nyers súlya 8,66 kiló lett

Írta és fényképezte: Kiss Róbert

***

A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.