Szeptember környékén jött az e-mail: idén decemberben újra lesz hajtás a tagoknak, méghozzá december 14-15-én. Nem a legjobb az időzítés, hiszen éppen a téli szünet előtti hétvége, ami dupla utazást jelent haza külföldről, de minden megoldható. Gyorsan nézek repülőjegyet – nem is drága –, már foglalom is december 12-re és 16-ra. A szervezés könnyebbik része megoldva, most jön a nehezebb.

A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay

– Édesem, idén is lesz hajtás – jegyzem meg, mintha nem is érdekelne különösebben.
– Menni akarsz? – kérdezi szúrós tekintettel.
– Szerintem megyek.
– De ugye csak az egyik napra?

Mit lehet erre válaszolni, mikor a vadászmesternek már mondtam, hogy természetesen mindkét napra mennék, és a pénzt is elutaltam? Egy hosszas beszélgetés következik arról, hogy mit jelent a vadászembernek a hajtás, miért akar mindkét napra menni, milyen érzés kint fagyoskodni, hallgatni a kutyák csaholását, figyelni a bokor zizzenését, a terítéken állni, és a kürtösöket hallgatni a lobogó tűz mellett. Persze nem neheztelek érte: akit a vadászláz nem kerített hatalmába, az nem érti meg, hogy mi játszódik le az emberben, ha meghallja azt a szót: hajtás.

Minden.

Közeledik a december, ám a dolgok a legritkább esetben alakulnak úgy, ahogy az ember eltervezi. Közbejön egy régóta tervezett kisebb műtét éppen a hajtás előtti hétfőre. Semmi gond, hazarepülök hamarabb, hétfőn megműtenek, szerdán már mehetek is vadászni. Az jó felkészülés lesz a hétvégére. Fejben összeállt a történet – aztán az élet persze máshogy írta meg.

Megvolt a műtét, de őszintén bevallom, hogy az azt követő napokban a vadászat nemigen jutott eszembe; főleg szenvedtem a kanapén magzatpózban, mint a vert sereg. Volt olyan szerető rokon, aki még ilyet is mondott:
– Nem kéne lemondanod a hajtást?

Lemondani a hajtást?! Hát nem haltam meg, csak most egy kicsit rossz, de ha bekeni az ember lesdeszkával, majd jobb lesz. Méghogy lemondani… Ki hallott ilyet? Kicsit hosszúra nyúlt a bevezető, és ha eddig nem hagyták abba az olvasást, itt már valószínűleg mindenki úgy van vele, hogy: „Hagyj engem békén a nyomoroddal, beszélj a vadászatról!” Hát akkor vadásszunk!

Szombat reggel, negyed 6. Csörög az óra, kelek. Kávé, tea a termoszba, még egyszer átnézem a fegyvert, a lőszert, az igazolványokat és a meleg ruhát. Negyed 7-kor megérkeztek értem. Irány a vadászház. Sorszámhúzás: 4-es. Nem a szerencseszámom, de bármi lehet bárhol. Ez a szép a hajtásban: nincs tuti hely, de nincs kilátástalan sem. Majd fent eldöntik, kinek mi jut. Kürt, vadászmester tájékoztatása, mindenki kocsiba, irány az első hajtás.

Útközben esélylatolgatás és találgatás: vajon milyenek lesznek a területek, mennyi lesz a vége, mi lesz az arány. Bár lehet lőni a szarvast is, legtöbbünk elcserélne tíz szarvast egy felénk rohanó fekete disznóra.

Mögöttem szálas, szemben velem egy domboldal tele jágerkenderrel, vadrózsával és mindenféle rekettyével; jobbra-balra földút. Lövés szempontjából kiváló, már csak vad kell. A szél fúj, a táj kicsit havas, hideg van – éppen ideális. Néhány üzenetváltás a többiekkel, elindult a hajtás, de nagyon messze vannak, semmit nem hallok még. Felém hajtanak. Bekapcsolom a piros pontot, párszor felkapom a puskát, és hatalmas kanokat lövök – persze csak képzeletben. A póttár előkészítve, hiszen mi van, ha rám rohan egy „fóka” disznó, ahogy öregapám mondta mindig. Néhány lövést hallani távolról, de erre semmi nem mozdul. Nem esik jól az állás, de az adrenalin igen jó fájdalomcsillapító.

Így telik vagy háromnegyed óra. Közben néha kortyolok egy teát, elszívok egy-egy szivarkát – ilyenkor jól esik. Balra bámészkodom, amikor neszt hallok mögülem. Pördülök: valami vörös szalad el mellettem, befelé a hajtásba. Róka. Kapom a puskát, mire a vállamnál van, már kibiztosítottam, keresem a távcsőben. A távolság nem nagy, de igencsak cikk-cakkban fut, tőlem elfelé. Három gyors lövés, a ravaszdi pedig sértetlenül szalad tovább. Biztos azt gondolja magában: „Ekkora balféket!” Én is épp ezt gondolom: hogy cseszhettem el?! Persze szaladt, meg ugrált ide-oda – mentegetem magam. Újratöltök.

Nincs sok időm rágódni a hibázáson, mert balra előttem újra mozgás – megint róka. Egy pillanatra átfut az agyamon az előző hibázás, de kapom a puskát, célzok, és az első lövésre feldobja magát. Hátracsúszik, behúzza magát egy fa mögé, és onnan nem mozdul. (A hajtás végén az egyik hajtó adja meg neki a kegyelemlövést.) Na, alakul ez, csak figyeljen oda az ember fia.

Fúj az a rohadt szél, könnyítenem kell magamon, nincs mese. Csak most ne jöjjön semmi… Persze nem olyan egyszerű ez ennyi réteg ruhával. Mindjárt megvagyok, de mire elnézek jobbra, a következő róka – pedig nem is dúvad hajtás! – kocog egyenesen felém. Közeledik, de ne siess ennyire, mindjárt végzek. A róka felnéz, észrevesz, majd megpördül, és szalad világgá.

Pont most kellett nekem is…! Mintha alábbhagyna a szél, már hallani a hajtók kurjongatását. Most kell igazán figyelni, bármelyik pillanatban mozdulhat a vad. Szemben velem mintha reccsenne valami! Hegyezem a fülem, koncentrálok abba az irányba, és újabb reccsenést hallok. Itt van valami, nem kétség. Felnyomom a biztosítót, és szinte csak két szem és két fül vagyok, próbálom észrevenni a mozgást a sűrű növényzetben.

Egy pillanattal később megjelenik egy ősz disznófej a jágerkenderben. Egyedül van, talán kan. Nem mozdul. A távolság kb. 100 méter. Egyenesen rám néz: „Mi az a narancssárga amott?” A piros pontot mellé teszem, és ahogy elfordul, lövöm. De ez nem akar fordulni, csak bámul rám. Érzem, hogy kezd remegni a kezem. Ha nem fordul, hát nem fordul – így is jó lesz. A piros pontot lassan húzom befelé a szemei közé, és ahogy odaérek, mozdul a mutatóujjam. A lövés zaja még el sem halt, a disznó lábai az égnek merednek, pár másodpercig kapálózik, aztán megnyugszik örökre.

Gyors újratöltés. Még célzom fél percig, nehogy felkeljen, de ő már nem kel fel. Mi lehet vajon? Kan? Koca? Mi van a szájában? Nem volt vele malac, de ez persze semmit nem jelent. Kénytelen vagyok várni a hajtás végéig, hogy mindenre választ kapjak.

A hajtók közelednek. Még nem látom őket, de néhány száz méter, és ideérnek. Elnézek jobbra, az úton ott áll egy tarvad, kb. 70 méterre! Hogy jött ez ki ilyen csendben? Fejjel jobbra, ha oda belép, nem tudok lőni. Emelem a puskát, mire a tehén valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva megfordul, és elindul vissza a hajtásba. Még egy lépés, és bent van. A piros pontot az oldalára dobom, és lövök. Beugrik és eltűnik.

Eltaláltam? Biztos mellé ment, meg se céloztam rendesen – úgy nevet rajtam, mint a róka a hajtás elején. Ilyen gondolatok cikáznak át a fejemben. Meglátom a hajtókat a domb tetején, ereszkednek le.
– Ott előtted balra kell, hogy legyen egy disznó! – kiabálom oda.
– Megvan! – jön a válasz.
– Kan? – kérdezem reménykedve.
– Koca.

Hát ha koca, akkor koca. Nem örülök neki, de feltámasztani már nem lehet. Egy másik hajtó hangját hallom jobbról:
– Itt fekszik egy szarvas!
– Milyen lövése van?
– Tüdő.

Megnyugszom: nem piszkoltam be. Vége a hajtásnak, gyorsan ránézek az elejtett vadakra, aztán indulunk a másodikba.

Egy domboldalban állok, szemben velem egy tisztás, utána szálas, mögöttem kis tisztás, majd úgy 80 méterre egy sűrű. A hajtás mögülem indul, áthalad rajtam, és megy tovább. Visszatörőre jó lehet. Jön a kezdést jelző dupla lövés, már hallom is a kutyákat. A hajtók eseménytelenül elérnek hozzám, most jön a hajtás hosszabbik része. Távolodnak, még hallom a kiáltásokat:
– Gyere, Szofi, gyere!
– Gyere, Joker, gyere!
– Hopp, hopp, hopp!

Eltűnnek a szemem elől, lassan a hangjuk is elhalkul. Néhány lövés hallatszik a túloldalról, de főleg csend van. Már vagy tíz perce nyugalomban az erdő, amikor szemből recsegés töri meg a csendet. Felnézek, látom, hogy velem szemben megy a rudli a szálasban. Nekem jobbra kanyarodnak: tarvad, bika vegyesen. Emelem a puskát, várom, hogy ideális helyre érjenek. A szálasban van egy nagyjából tízméteres nyiladék; talán ott lövéshez jutok.

Elérik a takarásmentes helyet, elől a tarvadak. Az első három még csak nem is lassít, a következő megáll, de épp csak két másodpercre. Gyorsan keresem az oldalát a piros ponttal, és útjára engedem a golyót. Mintha a lövésre „felpúpozott” volna, aztán szalad az egész rudli, nagy ívben mögém a sűrűbe. Nem láttam eldőlni, nem is volt közel, lehetett vagy 150 méter. Kétségek gyötörnek, főleg mivel ebben a hajtásban semmi nem jön már felém. Lefújják a hajtást, megyek a rálövés helyére. Semmi. Hát ezt elb…tam!

Közben az alsó szomszéd is elindul felfelé, mutatja, hol vonult el a rudli. Látta őket, de ott már annyira összeálltak a lövésem után, hogy nem tudott lőni. Nem sok reménnyel, de megnézem ott is. Letörten bóklászok a friss szarvascsapa fölött, amikor egy levélen friss vért találok. Hoppá, mégiscsak kapott! Egészen jó vérzés, de nincs idő lekövetni, majd a vérebesek utána mennek.

A harmadik hajtás közepén kaptam a telefont: meglett. Sajnos gyomorlövés, elment kb. 200 métert, sebágyban kapta meg a kegyelemlövést.

Az utolsó hajtás már délután egy környékén kezdődött. A terület bal oldalán álltam, a hajtás előttem fog elhaladni. A reggelihez képest egészen jó idő lett: a szél csendesedett, mínusz sincs. A hajtók még messze járnak, csak a kutyák mérges csaholása hallatszik néha, valamint elvétve egy-egy lövés. Gondolatban az előző két hajtást játszom vissza, amikor alig hallható nesz üti meg a fülem jobbról. Aztán újra. – Valami jön! – gondolom. Mire a gondolat végére érek, a látómezőm jobb szélén feltűnik egy fekete valami.

Disznó! Kocog előttem kb. 60 méterre, jobbról balra. Emelem a puskát, a biztosítót nyomom előre, de két másodperc múlva már céloznám, amikor beér egy sűrű bokros mögé. Éppen csak a mozgást és a körvonalait látom – kevés ahhoz, hogy biztos lövést adjak le. Elmegy lövés nélkül, én meg átkozom magam: miért máson jár az eszem, amikor itt körbevesznek a sertevadak (legalábbis egy).

Az idő telik, a hajtók egyre közelebb érnek, már szól a puska innen is, onnan is. Egyszer a rég várt kiáltás üti meg a fülem:
– Megy a disznó előre!

Ez ígéretes. Felnyomom a biztosítót, hogy ha helyzet lesz, ne veszítsek időt vele, majd szinte azonnal meg is hallom az avar halk ropogását. Ugyanonnan, ahonnan az előző disznó érkezett, csak valamivel közelebb hozzám, megjelenik egy kis süldő, igencsak sietősen. Kapom a puskát archoz, de az első lövéssel igencsak elkések. Gyors ismétlés, és a második lövésre „elejti” a hátulját. Gerinc vagy valami hátul – de ebből kapott. Nem is tud továbbfutni, csak egy bokorba húzza be magát.

Pár másodpercre rá megjelennek az üldöző kutyák. Vadul rontanak rá a bokorban, csaholják vérszomjasan. Nem illik hajtáson elhagyni a standot, de ismervén a szomszédaim pontos helyét (mindegyik néhány száz méterre van tőlem, domb takarásában), és tudván, hogy semmiféle veszélyes helyzetet nem teremtek sem magamnak, sem másnak, odasétálok a bokorhoz, ahova a disznó behúzta magát, és a kutyákra vigyázva megadom neki a kegyelemlövést.

A mai napra ez volt az utolsó izgalom. A teríték mellett átbeszéljük, kivel mi történt. A kürtszó alatt (aztán lefekvés után az ágyban) újra átélem a nap izgalmait; gondolatban még egyszer elejtem mindegyik vadat.

Vasárnap reggel. Fél 7-re itt vannak értem. Az ébresztőt kinyomom, még egy percre becsukom a szemem, aztán kimászom az ágyból. Semmi gond, még csak 6:16. De valami nincs rendben, olyan, mintha már negyed 7 lenne. Nekem meg negyed 6-kor kellett volna kelni.
– Ó, hogy az a… – ezt egy igazán választékos, de nyomdafestéket nem tűrő káromkodás-sorozat követte.

Ugrás ki az ágyból, kapkodás, mosakodás, tea főzés, majd tíz perc késéssel kiérek a kapun.
– Bocs, elaludtam… – erre nem nagyon tud mit mondani az ember fia.

Semmi gond, még időben vagyunk. Irány a vadászház. Számhúzás (nem kellett nagyon válogatni, kettő maradt), gyors kávé, kürtösök, nyitóbeszéd, ahogy tegnap, irány az első hajtás.

A hegy tetején. Ott egészen más az időjárás, mint lejjebb. Fehér minden, akár még ideális is lehetne, ha nem fújna olyan szél, ami majd feldönti az embert. A hajtás bal szélén állok egy murvás úton; jobbra-balra viszonylag jók a látási viszonyok, ígéretesnek tűnik. Azonban a következő másfél óra viszonylag eseménytelenül telik. Egy tehén elugrik mögöttem, de csak két másodpercre láttam. Kicsit később egy bika kimegy alattam a hajtásból.

Úgy érzem magam, mint Forrest Gump Vietnámban – csak itt nem az esőt kapja az ember minden irányból, hanem a szelet. A látvány mindenesetre kárpótol a vadhiányért.

Második hajtás. Az egyik kedvenc területem melletti sűrű. Az állásom a hajtás bal oldalán van. Egy kis fellépőről nézek befelé, amit csak a hajtásra tettek ide. Mögöttem egy rét, rengeteg szabad lőirány. Még el sem indul a hajtás, a szomszédomtól már két lövés – mindegyiket igen határozott becsapódás kíséri. (A későbbiekben is jöttek tőle lövések; mint a hajtás végén megtudtam, az eredménye öt tarvad és egy disznó volt. Igen jó keze van, nem piszkolt be semmit.)

A hajtók nagyon messze jobbra tőlem, még a hangjuk sem ér ide. Álldogálok csendben, itt már nincs szél, cserébe esik egy kis jég. A hajtók irányából elvétve jön egy-egy lövés, de nincs nagy „püfölés.”

Eltelik vagy fél óra, mikor egyszer csak szemből egy halk reccsenést hallok, majd zizeg az avar.
– Valamik jönnek!

Szemben velem, kb. 50 méterre egy sík terület néhány vékony fával, a közepén egy patak folyik, utána bokros domboldal kezdődik. A neszezés a domb tetejéről jön. Másodpercek múlva meglátom a forrását is: barna, hosszú lábak indulnak meg balról jobbra. Egy rudli tarvad, a végén egy spíszerrel – lehetnek úgy 10-12-en. Jönnek lefelé a dombon. A fülest húzom a fejemre, a biztosító már feltolva. Megállnak, a vezértehén hegyezi a fülét. Már tudnék lőni, de szinte biztos vagyok benne, hogy kijönnek a rétre. Várok. Jobbra lassan eltűnnek a szemem elől, arra kicsit sűrűbb a növényzet.

Gyorsan megfordulok a lesen, a mozgásukból már nem hallok semmit. A szél búgása a fülesben elnyom mindent. Szinte kiesnek a szemeim, úgy figyelem a rét szélét. Pár másodperc múlva meg is jelenik a tehén, nagyjából ott, ahol vártam. Puska a vállhoz. A szemem sarkából látom, hogy követi a többi. Az elsőt elengedem, a másodiknak kicsit elé fogok, és szabadon engedem a háromszázast. Sokkal lassabban jöttek, mint vártam, így az első lövésem előtte csapódik be. Gyors ismétlés. A második lövést már ráteszem a lapockára. A tehén összedől.

A következő nagyot szökkenve átugorja elesett társát, de már új lőszer van a csőben. Piros pont az ünőre, és a lövésre felkapja az első lábait, hatalmasat ugrik. „Ez meglesz” – nyugtázom magamban. Az utolsó lőszert is csőre teszem. Eddigre már eléggé megzavarodott a rudli, kis ívben kanyarodnak visszafelé. Keresek még egy ünőt, húzom elé a pontot, és ugyanabban a pillanatban feszítem a mutatóujjam. Ez is elé ment (vagy bárhova máshova). Nincs mit tenni. Cső és tár üres.

Szememmel követem reménykedve a menekülő asszonynépet: hátha lemarad valamelyik, netán még el is borul, de egy megszokott váltón elhagyják a rétet, és eltűnnek a szemem elől. Nem telt el 20 másodperc, mióta kiértek a rétre. Egy fekszik, a többinek már csak az emléke maradt.

Feltolom a fülest a fejemre, próbálom újrapörgetni a fejemben a lövéseket, de bevallom őszintén, nincs meg minden apró részlet. Mintha az adrenalin memóriazavart okozna.

Még egy órát állok a helyemen. Néhány őzön kívül más nem dobogtatja meg a vadászszívet. A hajtók elhaladnak előttem, sőt lassan ki is érnek. Végre-valahára jön a végét jelző dupla lövés. Szállok le a helyemről, és sietek a tehénhez. Pont oda ment a lövés, ahova terveztem: mindkét lapockát átütötte, nem szenvedett. Keresem a fagyott talajon az elvonuló banda nyomait, és rájuk is akadok. Követem őket a váltó irányába, ahol eltűntek. Még oda sem érek, vért találok egy fűszálon! Megyek tovább, még több vér. Ennek meg kell lennie. A váltón abbahagyom a követést, megjelölöm szalaggal, majd visszatérek a leshez.

Pakolok, miközben megérkezik a felvezető. Telefon a kutyásoknak: elmondom, mi történt, és merre tűntek el. Mi pedig megyünk tovább a harmadik hajtáshoz. Kb. fél óra múlva hívtak: meglett a szarvas, nem is ment el sokat – talán 30-40 métert a váltó után.

Utolsó hajtás. A terület egy másik részén állítottak minket. Viszonylag sík terep, tele egymással párhuzamos és merőleges nyiladékokkal, fenyvesekkel, cseresekkel, bokrosokkal, sűrűkkel – van benne minden. Én a bal szélen állok, egy tűzpásztán. Szemben velem a vasúti sín húzódik. Jobbra-balra szabadon lőhetek. A vonat éppen nem jár a felújítás miatt, így csend van.

Hosszú hajtás lesz: először a terület tőlem távolabbi részét hajtják jobbról balra, majd a végén átállnak a hajtók, és a másik felét kontrában visszatolják. Első körben csak elszórtan hallani pár lövést. A szarvasok már megindultak, de nálam egyelőre csend van. A szomszédoknál sem szól a puska. Már több mint egy óra eltelt, de ezen az oldalon nincs mozgás.

Telefonon jön az üzenet: most állnak át a hajtók, nemsokára indulnak visszafelé. A szemem sarkából mozgást érzek jobbra. Odakapom a fejem, és vagy 300 méterre két bika kapaszkodik fel a sínekre, majd tűnnek el a túloldalon. Közelednek a hajtók, már hallani a kiabálást.

A fölöttem lévő álláson megszólal a puska. Gyorsan pördülök abba az irányba, de nem látok semmit. A hajtók ideérnek, majd el is hagynak. Megnyugvással fogadom, hogy lassan végéhez közeledik a két napos hajtás. Gondolatban már a következő napok eseményeit rendezem: hazautazás, munka, stb.

Leveszem a fülest, pakolászok a táskában – mindjárt lefújják a hajtást. Egyszer csak jön az érzés: „Nézz balra.” Kint áll a tehén vagy 80 méterre. Már indul is a sínek felé, egy ünő követi. Mire a távcső a szememhez ér, már kibiztosítottam. Tőlem elfelé galoppoznak, kicsit srégen. Két lövést utánuk eresztek, de minek? Szerencsére szőrük szála sem görbült.

A hajtás után végigjárom a csapájukat, sehol egy csepp vér. Nem is éreztem, hogy talált volna bármelyik lövés. Így járjon az ember esze máshol, amíg nem fújják le a hajtást. A maradék 15 percben nincs izgalom.

Lefújták hát. Nemcsak a hajtást, de a két napot is. Nem örül az ember, de tudomásul kell venni. Így visszagondolva, mintha csak két óra telt volna el tegnap reggel óta. De hát ez mindig így van: hetekig várja az ember, aztán észre sem veszi, és már túl is van rajta.

A következő napokban az agyam még rengetegszer végigpörgeti a filmet a fejemben. A barátokkal átbeszéljük, így újra átéljük az izgalmakat. Eltekintek a számok (hány lövést tettek, mennyi vad esett, ki milyen kaliberrel, milyen messziről stb.) felsorolásától. Az élmény és az ehhez párosuló érzés a fontos. Ezeket gyűjti az ember, és igyekszik az agyának abba a szegletébe raktározni, ahonnan nem törlődik ki soha.

A legfőbb apropója ennek az irománynak is az, hogy ha meg is kopnak kicsit az emlékek, de el ne vesszenek soha. Jövőre remélem, folytatása következik!

Írta: Léman Gábor

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

A magyar országos bírálat eredményét is felülmúló, 242,70 CIC pont értékelést kapott az a dámbika, amelyet a Bakony-Vad Vadásztársaság vadászterületén, Veszprémvarsány határában ejtettek el tavaly ősszel.

Fotó:  Nimród Vadászújság / Kókai Márton – AM Sajtóiroda

A dámszarvas bika trófeája az Országos Trófeabíráló Testület (OTT) trófea felülbírálatán 240,41 CIC pontot ért el és ezzel maga mögé utasította a legendás 237,63 CIC pontra értékelt, 2002-ben a Nyírerdő Zrt. Gúthi Erdészetének területén elejtett, világrekordnak minősített egyedet. A Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács (CIC) tagjaiból álló testület nemzetközi trófeabírálatán a magyar országos bírálat eredményét is felülmúló értékelést kapott.

Fotó:  Nimród Vadászújság / Kókai Márton – AM Sajtóiroda

A világrekorder cím elnyerése sem kizárt, de ehhez még a CIC ülésének döntése szükséges. Az viszont már teljesen biztos, hogy nemzeti rekorddal büszkélkedhet a Bakony-Vad Vadásztársaság és ezáltal az egész magyar vadgazdálkodás. Ez a kiemelkedő trófea mindenképpen megőrzendő az utókor számára, így ennek érdekében a nemzeti értékké nyilvánítás folyamata már elkezdődött. Vélhető, hogy a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban méltó helyet fog elfoglalni a korábbi világrekordok körében.

Fotó:  Nimród Vadászújság / Kókai Márton – AM Sajtóiroda

A bakonyi vadászterület dámgazdálkodása világviszonylatban mutatkozik meg ezzel az eredménnyel, amelyet az élőhelyi adottságok és a kiváló vadgazdálkodási szakembereik elhivatottsága és türelme folytán vívtak ki, megalapozva ezzel hazánk számára egy új világrekord születését.

Forrás: AM

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

A hatóság a 2024 októbere óta tartó madárinfluenza járvány okán elrendelt korlátozásokat hamarosan feloldja az egész ország területén. Ezt követően a baromfitartó telepeket újra be lehet telepíteni. Fontos azonban szem előtt tartani, hogy a madárinfluenza vírusa még mindig jelen van hazánkban!

Fotó: NÉBIH

Ezt igazolja az állategészségügyi hatóság által (vadmadarakból folyamatosan) végzett, felügyeleti programban talált pozitív esetek magas száma. A tartó/tulajdonos által igényelt betelepítési engedély kiadását minden esetben hatósági helyszíni ellenőrzés fogja megelőzni. Egy újabb, a tavaly őszihez hasonló, jelentős járványhullám elkerülése érdekében a betelepítések kizárólag szigorú feltételek mellett történhetnek!

A feloldás után a megfigyelési körzetek területére (akár kitöréssel érintett telep, akár nem) új állományt kizárólag az állategészségügyi hatóság engedélyével szabad betelepíteni. A szükséges engedélyt a tartó/tulajdonos által benyújtott betelepítési kérelem alapján adja ki a területileg illetékes állategészségügyi hatóság.

Valamennyi telep betelepítési engedélyének kiadását hatósági helyszíni ellenőrzés fogja megelőzni, amely során a megállapításokról fényképes dokumentáció is készülni fog.  Betelepítésre alkalmatlannak talált telepek esetében legkorábban harminc nap múlva adható be újabb kérelem.

Azokon a tartási helyeken, amelyeken 2020. január 1-jét követően háromszor vagy annál többször került sor madárinfluenza kitörés megállapítására (kiemelt kockázatot jelentő telepről lévén szó), az első hatósági helyszíni ellenőrzésre az Országos Járványvédelmi Központ, a Baromfi Terméktanács járványügyi szaktanácsadójának, valamint a területileg illetékes hatóság egyidejű részvételével kerül sor. Ezekre a telepekre újratelepítési, valamint betelepítési engedélyt csak akkor ad a hatóság, ha járványvédelmi szempontból mindhárom közreműködő egybehangzóan megfelelőnek ítéli az adott tartási helyet.

A Nébih felhívja a baromfitartók figyelmét a járványügyi előírások maradéktalan betartására, az állományok védelmének érdekében nélkülözhetetlen szabályok ismeretére, azok mindennapi rutinként való követésére. Ugyanis kizárólag ezek megtételével sikerülhet egy újabb nagy kiterjedésű, az eddigiekhez hasonló, esetleg még súlyosabb következményekkel fenyegető, szigorúbb korlátozásokat hozó járvány elkerülése!

Forrás: NÉBIH