Az ünnepek utáni áldatlan állapot  emésztőrendszerünkben, sokszor újévi fogadalmakra inti az embert, megfogad nagy diétákat, szinte már hihetetlennek tűnő dolgokat, de egyben másról is szól a január… ez az időszak a vége a tarvadazásnak és egyben a disznóhajtásoknak is. Odakint havazik. Ritka pillanat mostanában, ahogy vörösen pislákoló kandallónkkal szemben ülök ebben a cudar, egyre feledésbe merülő időben, s a pattogó izzó fahasábokat nézve elmerengek. Így jut eszembe, habár már lassan csak foszlányokban, mi is történt 2024 januárjában, mikor is keresztkomám meghívására ellátogattam Téglásra és a böszörményi határba.

Fotó: Garabuczi Zoltán

A hajnali kelés, a fagyos reggel, a reggeli szellő hamar piros arcú kisdeddé varázsolta arcomat, fantasztikus ilyenkor a természetben kint lenni, a páncéllá keményedett földön masírozni, nézni a vetéseken a futkározó nyulakat, néha lencsevégre kapni a lapuló fácánt, megfigyelni a havon koslató rókát. Az erdő is más arcát mutatja ilyenkor. A nyáron áthatolhatatlan sűrű, betekintést enged magába, a termések hiánya a földön is rudlikba koncentrálja a vadat. A természet pedig végzi évezredes szelekcióját, a gyengéket kisöpri a csapatból, ezzel kedvezve a kisragadozók jövő évi szaporulatának. Most mi is ezt végezzük. Egy hasmenős suta ezen vadászélményem hőn óhajtott vágya, melyet Micu komámmal közösen karöltve próbáltunk puskavégre kapni. A helyi vadászmester útbaigazítása szerint elindultunk, vittünk lespárnát és botot is, mert nálunk mindig a helyzet mutatja, hogy éppen milyen lesz az a vadászati mód, ami majd meghozhatja a várva várt sikert..no, már ha Diana is a kegyeibe fogad minket.

Fotó: Garabuczi Zoltán

A területet autóval jártuk be. Már kilométernyi távolságra felfedeztünk kér nagyobb rudlit, melyeket viszont a terület változatossága és a legjobb takarás miatt, ezután gyalog közelítettünk meg. Tényleg olyan volt, mint ahogy keresztkomám leírta. Volt ott nádas, mező, szegélyező fasorok és már többször vadászott, rutinos öreg őzek is. Messziről kiszúrtak minket és rögvest két fasorral, három táblával odébb voltak, mindig olyan kirafináltan, hogy vagy a tábla közepén, vagy valamelyik fasorba beállva, vagy rossz széllel álltak. Hát ez nem lesz egyszerű. Végül úgy döntöttünk, visszamegyünk a kocsihoz és kerülünk egyet, majd pedig messzebb leállunk vele és egész messziről felgyalogolva felgallyazunk ez egyik közeli lesre, ami egy lucernaföld szélén állt, közvetlenül egy nádas mellett. A tarvadak is ebbe az irányba indultak, majd csak összetalálkozunk valamikor, ha az égiek is így akarják. Ahogyan a dűlőúton haladtunk, felfigyeltünk az emberi gyarlóság újabb fantazmagóriájára. Valaki nagyon lusta volt, mert a szemetét szétszórva hagyta a dűlő szélén. Közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy hazafelé felszedjük, úgy is elfér majd a platón.

Amíg ezen bosszankodtunk, meg is érkeztünk majdcsak a kiindulási pontra. A motor leállt, “Ekkor még a kis IZH 18-asommal tarvadaztam”, puska a vállra, bot a kézbe, lespárna a hónunk alá és már baktattunk is gyalogosan előre magunkba szíva a hűsítő levegőt. Halkan beszélgettünk: Van úgy, hogy az ember ilyenkor önti ki a lelkét a barátjának. Megnyílik az ember szíve és csak úgy árad belőle a szó.. mi is rég nem láttuk egymást, csak sztoriztunk és sztoriztunk. Semmi mozgás nem volt a területen, minden csendes. Néha-néha egy- egy szarkát hallottunk és a fák ágairól lepottyanó hó hozott változást az idilli téli tájba. Pár perc múlva elértük a lest, melyre, mint két kövér pulykakakas – a sétától lefőve  – felgallyaztunk. Na, ezután volt is ficergés, meg didergés az első félórában, amíg a testünk melege meg nem szikkasztotta rajtunk az ünneplős gúnyát. Ahogy telt az idő, egyszer csak megjelentek a tábla túloldalát szegélyező fasor tövében az őzek. Csak a számuk nem stimmelt.

-Ez nem az a csapat? -kérdeztem Lacit.

-Nem tudom Biga, de ott az a hajlat lehet letakarja a többit, csak menjél le nézd meg őket. – válaszolta.

Kereső híján, a céltávcsövemmel kerestem a beteg sutát, de nem találtam. Vártuk, hogy közelebb jöjjenek, de nem hogy nem jöttek, hanem még le is feküdtek. Idegörlő idő következett. Majd másfél óra várakozás és már didergés után megszólaltam:

– Na jöjjön a Fishing @ Hunting forgatás .. lemászok rájuk cserkelek.

Fotó: Garabuczi Zoltán

De mielőtt nekikezdtem volna a lekászálódásnak, kiürítettem puskámat, “az ördög nem alszik” elvét követve. Később kiderült, jól tettem, mert az utolsó lépcsőfokot elnézve, akkorát dübbentem hátra a gazba, mint egy varangyosbéka, amit a cipővel arrébb rugnak és hasrafordul.

– A forgatás elkezdődött …-szólalt meg irónikus gúnnyal barátom. No, de ha már forgatás, meg ha már Rambó módjára összesároztam magam, elindultam terepkúszásban, görnyedten, mint egy sóbányász, hogy a cirka 5-600 méteres távot 2-re csökkentsem. Még mindig megvan az emlék, ahogy Micu röhögött elfojtva, hogy majd megpukkadt a nevetéstől. Na, komoly kis tarvadazás – gondoltam. Eljövök, szétfagyok, összetöröm magam, utána meg még másszak a sáros hóban. Ez meg csak dajdajozik itt nekem..Isteni szerencse kell, ha akarok is valamit… Lassan haladtam előre, az idő csak telt és telt. Egynek örültem, hogy őzeink, mint akik belefagytak a lucernába, olyan csendesen kérődztek előttem. Kb. 300 méterre jártam, mikor az egyikük kiszúrt. Felállt, de csak nézett, mert emberi alakomat nem tudta kivenni, csak egy nagy zöldesbarna sáros csomót látott bennem. Így hát továbbhaladtam szakadatlanul előre. Sejtettem, hogy most már nyert ügyem van, mert a jeges szellő folyamatosan az arcomba fújt.

Végre elértem a domb tetejét és tádámm: ott voltak valamennyien az aljban. Egy gazos, befagyott szíkfoltban, megvolt már mind, csak azt nem leltem egyenlőre, akit én kerestem. Ekkor a távolság már mintegy 80 méterre zsugorodott, mikor a távolban megszólalt egy hang :

–  Lőjed már! Mire vársz?? Na, vajon ki lehetett?

Pontosan ez segített, mert a csapat erre a hangra egymás után emelkedett fel és figyelni kezdett a les felé. Meg is láttam, akit kerestem. Céltávcsövem tüskéje a suta szívén, de mikor elhúztam volna az elsütőt, hirtelen elindultak. Hirtelen füttyel megállítottam őket. Szerencsére pont addig vártak, amig lövésem eldördült, élesen belevágva a téli táj idillikus csendjébe. Tarvadam kétlábra ágaskodott, majd hátraborulva terült el és helyben maradt. A tarvadcsapat elrobogott, csak hárman maradtunk: tarvadunk, Micu, én.

Fotó: Garabuczi Zoltán

Ekkor felemelkedtem a fagyos talajról, felvettem havas kabátomat, melyet az előrenyomulás közben vettem le és tettem puskám alá lőpárna gyanánt, megráztam majd a vállamra terítettem. Levett kalappal álltam elejtett sutám előtt, mert nem semmi vadászélményt ajándékozott ma nekem. Hamarosan megérkezett Micu barátom is, aki kitörő örömmel gratulált.

Fotó: Garabuczi Zoltán

Elmodta, hogy tényleg olyan élmény volt végignézni, mintha egy filmforgatáson a kamerás szemszögéből nézte volna egyenes adásban a történteket, majd büszkén adta át a töretet és a közeli csutkaföldről utolsó falatnak egy tengericsutkát helyezett sutám szájába. Így lett a csutkás a kis szépséges sutám, no de, hogy is a guminő? Hamarosan meg is kapjuk kérdésemre a választ, mert hazafelé kocsikázva eszünkbe jutott, hogy a szemét még ott vár minket a szomszéd dűlőn. El is értük a tett színhelyét. Kiszálltunk, majd egy termetes kukazsákot ragadva felkerekedtünk a rendrakáshoz, de ami akkor fogadott minket, az mindkettőnket meglepett…

– Ni, mán, te Biga! Há, mi ez? – néz rám rám Micu a zsákmányt felfedezve…– Bakker… most szivatsz – válaszolom neki. Majd, hogy méltán bizonygassa igazát, felemelte a szép rózsás s..gű guminőt.

Na, mondanom sem kell, ettől olyan nevetésben törtünk ki, hogy azt szerintem még Dorogon is hallották. De az én Laci komám még erre is rátromfolt egyet.

– Höhőőőőő!! Új asszony! Elviszem a juhásznak!

Fotó: Garabuczi Zoltán

Ettől aztán most már mindketten majd kipukkadtunk, szakadtunk a nevetéstől, majd a prédát kukazsákba helyezve, hazaindultunk.. Útközben végig sztorizgattunk, majd ismét megkaptam Micu komámtól.

-Na, Biga! Megigértem, teljesítettem, egy újabb felejthetetlen közös kaland..

– Jajaj  – válaszoltam neveteve” -Csutkás suta guminővel.

Így zárult emlékezetes tarvadvadászatom, vendégségben a keresztkomámnál. Tarvadamból valami emlékezetest szerettem volna készíteni, így húsvéti sonka készült belőle, mely átadásakor ismét felevenítettük elejtésének élményét, mely egy életre szólt.

Írta és fényképezte: Garabuczi Zoltán

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131