Vadászat
A csúcsragadozók tetemei ijesztőek: A vaddisznók “küzdj-vagy-menekülj” reakciói farkastetemekkel szemben
Kattints a képre és kedveld a WILD Hungary Facebook oldalát is!
Daniel Redondo-Gómez és munkatársai 2022-ben azt vizsgálták, miként reagálnak a vaddisznók a farkasok tetemeire az olaszországi Nyugati-Alpokban. Eredményeiket az Ecology and Evolution című tudományos folyóiratban közölték:
Daniel Redondo-Gómez¹ | Luca Rossi² | Mattia Cardello² | Soraya De Pasquale² | Carlos Martínez-Carrasco³ | José A. Sánchez-Zapata⁴ | Marcos Moleón¹
Absztrakt:
A predációs kockázat nagymértékben meghatározza a zsákmányállatok viselkedését. Az azonban eddig feltáratlan kérdés volt, hogy a ragadozók haláluk után is lehetnek-e ijesztőek. Ebben a tanulmányban egy zsákmányfaj, a vaddisznó (Sus scrofa) „küzdj-vagy-menekülj” reakcióit írjuk le (a) fő ragadozója, a szürke farkas (Canis lupus), valamint (b) egy olyan húsevő, a vörös róka (Vulpes vulpes) tetemeivel szemben, amely csak rendkívül ritkán ejt el vaddisznót, az olaszországi Nyugati-Alpokban.
A vaddisznók viselkedését 10 farkas- és 9 rókatetemnél rögzítettük. Nyolc „küzdj-vagy-menekülj” reakciót figyeltünk meg farkastetemeknél, míg rókatetemeknél egyet sem. Eredményeink arra utalnak, hogy a húsevők tetemei valóban lehetnek ijesztőek; az ezekkel szembeni félelemreakciók attól függenek, mely fajhoz tartozik a tetem; továbbá a tetemhez közeledő állatok elsősorban akkor félnek, amikor az viszonylag friss.
Mindez hangsúlyozza a dögök (hullák) sokrétű és összetett szerepét a „félelem tájképében”, és izgalmas ökológiai, járványtani és evolúciós kutatási irányokat nyit meg.
Kulcsszavak:
ragadozó-ellenes reakciók, Canis lupus, félelem tájképe, predációs kockázat, ragadozóelkerülés, zsákmányviselkedés
Taxonómiai besorolás:
viselkedésökológia
Bevezetés
Daniel Redondo-Gómez a Granadai Egyetem Zoológiai Tanszékének munkatársa. Fotó: Researchgate
A predációs kockázat jelentősen alakítja a zsákmányállatok tér- és időhasználatát (Valeix és mtsai., 2009). A ragadozó–zsákmány koevolúció során a zsákmányfajok védekező viselkedései finomodtak, hogy elkerüljék a ragadozókat (találkozás előtti reakciók), illetve elmeneküljenek előlük (találkozás utáni reakciók) (Mitchell, 2009).
A támadás kockázata általában magasabb azoknál az erőforrásoknál, amelyek vonzzák a ragadozókat, például a felszíni vizeknél (Owen-Smith, 2020). Az ezekhez az erőforrásokhoz és a hozzájuk kapcsolódó kockázatokhoz kötődő „félelem tájképe” segítheti az állatokat a veszélyes helyzetek elkerülésében (Gaynor és mtsai., 2019; Laundré és mtsai., 2010). Azonban azok a zsákmányállatok, amelyek nem ismerik fel ezeket az erőforrásokat – vagy kénytelenek ugyanazokat az erőforrásokat használni, mint a ragadozók –, nagyobb eséllyel találkoznak ragadozókkal, és így nagyobb kockázatnak vannak kitéve.
A dögök két fő módon formálják a zsákmányállatok félelem-tájképét (Moleón és Sánchez-Zapata, 2021). Egyrészt sok dögevő egyben ragadozó is (Moleón és mtsai., 2014), ami megnövekedett predációs kockázathoz vezethet a tetemek környezetében nemcsak a növényevők (Frank és mtsai., 2020), hanem az alárendelt ragadozók számára is (Atwood és Gese, 2008). Ennek hatására egyes zsákmányfajok elkerülhetik a tetemek környezetét (Cortés-Avizanda és mtsai., 2009).
Másrészt egy friss tetem – különösen egy ragadozóé – önmagában is ijesztő lehet, mivel a közeledő állatok nem lehetnek biztosak abban, hogy az állat valóban halott-e, vagy csak beteg, sérült, esetleg alszik, és bármikor ellenük fordulhat. A tudományos közösség azonban csak nemrég kezdte feltárni, hogyan reagálnak az állatok a húsevők tetemeire (pl. Gonzálvez, Martínez-Carrasco és Moleón, 2021; Gonzálvez, Martínez-Carrasco, Sánchez-Zapata és mtsai., 2021), részben valószínűleg azért, mert nehéz ilyen tetemekhez hozzájutni. Különösen az maradt szinte teljesen feltáratlan, hogy a döglött húsevők milyen mértékben keltenek félelmet.
Jelen tanulmányban egy csúcsragadozó-tetemek intenzív monitorozására épülő programnak köszönhetően elsőként írjuk le egy zsákmányfaj, a vaddisznó (Sus scrofa) „küzdj-vagy-menekülj” reakcióit (Cannon, 1915) fő ragadozója, a szürke farkas (Canis lupus) tetemeivel szemben. Vizsgálatunkban „küzdő reakciónak” tekintettük, amikor az állat megtámadja a tetemet, míg „menekülő reakciónak” azt, amikor az állat hirtelen irányt vált, és azonnal nagy távolságra elfut a tetem helyszínétől.
Anyag és módszer
2022 áprilisában megkezdtük a farkastetemek szisztematikus kameracsapdás megfigyelését a Susa-felső völgyben (Nyugati-Alpok, Olaszország). A vizsgált terület (600 km²; tengerszint feletti magasság: 600–3500 m) tipikus, száraz belső-alpesi éghajlattal jellemezhető. A helyi farkaspopuláció 1920-as évekbeli kiirtását követően (Zimen és Boitani, 1975) a farkasok az 1990-es években spontán módon újratelepültek (Bertotto és mtsai., 2020; Marucco és McIntire, 2010), és életképes, szaporodó populációt hoztak létre (Marucco és Avanzinelli, 2018).
Az utóbbi években évente több tucat farkast ütnek el közúton ezen a területen és a környező völgyekben. A begyűjtött tetemeket a Torinói Egyetem Állatorvostudományi Kara gyűjti össze boncolás és −20 °C-on történő tárolás céljából. Ezek a tetemek ritka lehetőséget biztosítanak e csúcsragadozó dögének ökológiai szerepének rendszeres vizsgálatára.
Az első megfigyelési szakaszban 10 farkastetemet (köztük egy feltételezett C. lupus × C. familiaris hibridet) helyeztünk ki a völgy különböző pontjain. Kontrollként egy középméretű ragadozó, a vörös róka (Vulpes vulpes) 9 tetemét használtuk, amely bár dögevő, felnőtt vaddisznókat csak nagyon ritkán ejt el (Balestrieri és mtsai., 2011).
Mintegy 40 napon keresztül (ezután a tetemek nagyrészt bőr-, csont- és más kemény szövetmaradványokból álltak) 10–60 másodperces videók segítségével rögzítettük a tetemekhez közeledő állatok viselkedését (mozgásérzékelés után; az egymást követő videók közötti idő: 1 perc; részletekért lásd Gonzálvez és mtsai., 2021). A felvételeket „eseményekbe” csoportosítottuk, azaz azonos fajhoz tartozó egyedek egymást követő videóit, amelyek legalább 30 perc eltéréssel készültek (Gonzálvez és mtsai., 2021).
A tetemek elhelyezésének magassága 808–1942 m között volt, az egymáshoz legközelebbi tetemek átlagos távolsága 2,1 km (tartomány: 1–5,25 km). Minden tetemet tűlevelű (főként Picea abies és Pinus sylvestris) és lombos (főként Quercus robur és Fagus sylvatica) erdőkben helyeztünk el, amelyek a farkasok fő élőhelyei a vizsgált területen. Ezekben az erdőkben a vaddisznók és más patások (gímszarvas Cervus elaphus és őz Capreolus capreolus) nagy egyedszámban fordulnak elő. A vaddisznó a farkasok gyakori zsákmánya a Nyugati-Alpokban és más közeli hegyvidéki területeken (Meriggi és mtsai., 2011; Mori és mtsai., 2017; Poulle és mtsai., 1997).
Eredmények
Összesen 26, illetve 14 esemény során jelentek meg vaddisznók 8 farkas- és 6 rókatetemnél. Hat, félelemmel összefüggő eseményt rögzítettünk farkastetemeknél (ez a farkastetemeknél észlelt események 23%-a), míg rókatetemeknél egyet sem.
Ezek a félelemmel kapcsolatos események két küzdő és hat menekülő reakciót foglaltak magukban, amelyeket legalább öt különböző kifejlett vaddisznó mutatott három különböző farkastetemmel szemben (azaz a megfigyelt farkastetemek 30%-ánál). A legtöbb ilyen reakció a bomlási folyamat korai szakaszában jelentkezett (hét reakciót a tetem kihelyezése után 2–3 nappal, egyet pedig 14 nappal később rögzítettünk), három különböző videófelvételen. Malacokat mind farkas-, mind rókatetemeknél megfigyeltünk.
1. ábra Képkockák egy kameracsapda által rögzített videóból egy szürke farkas teteménél, a Susa-völgyben (Nyugati-Alpok, Olaszország). A felvételek egy vaddisznó küzdő- és menekülő reakcióit mutatják, három nappal a tetem kihelyezése után (2022. április 23., 18:13). A képkockák balról jobbra időrendi sorrendben láthatók, a felső kép pedig egy köztes pillanatot ábrázol, amikor a vaddisznó beleharap a farkastetembe.
A farkastetemmel szembeni két küzdő reakciót egyetlen videófelvételen rögzítették április 23-án, 18:13-kor, enyhén ködös körülmények között (lásd az 1. ábrát; S1 videó). A videó egy kifejlett méretű vaddisznót (feltehetően nőstényt) mutat, amint megközelíti a tetemet. Ezt követően a vaddisznó észleli a tetemet, majd megáll. Néhány másodpercnyi, a tetemtől bizonyos távolságban tanúsított hezitálás után a vaddisznó rendkívül agresszíven nekiront a tetemnek, miközben erőteljesen röfög. Kétszer nekivágódik a farkas hasának, és a tetemet elemelve a földről megemeli. Ezután a vaddisznó beleharap a farkas hátsó lábába, és hevesen rázza a tetemet.
Az első támadást követően a vaddisznó elmenekül, majd ugyanazon csoport egy másik, szintén kifejlett méretű tagja (feltehetően szintén nőstény) kezdi el támadni a tetemet, többek között harapással, rohamozással és rázással. A második támadás során néhány malac is megközelíti a tetemet, további kifejlett vaddisznókkal együtt, amelyek továbbra is röfögnek. Végül a csoport fokozatosan elhagyja a helyszínt, több menekülő reakciót végrehajtva (lásd S1 videó).
A vaddisznócsoport legalább négy kifejlett méretű egyedből (feltehetően mind nőstények; az esemény során mindegyiküknek felmeredt a hátán a szőre) és öt malacból állt. A videófelvétel három nappal a tetem kihelyezése után készült, és az eseményt követően legalább egyetlen vaddisznót sem rögzített a kamera.
Konklúzió
Eredményeink arra utalnak, hogy (a) a húsevők tetemei valóban lehetnek ijesztőek, (b) az ezekkel szembeni félelemreakciók attól függenek, mely fajhoz tartozik a tetem, különbséget téve a látogató faj potenciális ragadozói és nem ragadozói között, valamint (c) a tetemekhez közeledő állatok elsősorban akkor félnek, amikor a tetemek viszonylag frissek, így nagyobb a bizonytalanság azok állapotát illetően (azaz, hogy valóban halottak-e).
A jövőbeni kutatások szükségesek annak feltárásához, mennyire általánosak az eredményeink, beleértve más dögevő és nem dögevő fajok reakcióit is a húsevőtetemeknél. A vaddisznó és más társas fajok esetében további vizsgálatokra van szükség annak megállapítására, hogy a csoportméret és az újszülött egyedek jelenléte (lásd S1 videó) miként befolyásolja a félelemreakciók gyakoriságát és agresszivitását.
Általánosságban elmondható, hogy a zsákmányfajok tér- és időhasználatának részletesebb vizsgálata feltárhatja, milyen mértékben módosul tér-időbeli viselkedésük a ragadozók tetemeivel való közvetlen találkozások hatására. Esetünkben a farkastetemmel való küzdelmet követően legalább öt héten keresztül nem figyeltek meg vaddisznókat a tetem környezetében.
Összességében eredményeink rávilágítanak arra, hogy a ragadozók nemcsak életükben, hanem haláluk után is képesek alakítani zsákmányuk viselkedését. Ez egyszerre hangsúlyozza és tovább bővíti a „félelem tájképének” összetettségét és dinamizmusát, valamint azt a sokrétű szerepet, amelyet a dögök betöltenek ebben a rendszerben (Moleón és Sánchez-Zapata, 2021, 2022). Annak felismerése, hogy a tetemek közvetlenül (jelen tanulmány) vagy közvetve (például dögevő ragadozók odavonzása révén) befolyásolhatják a zsákmány által érzékelt predációs kockázatot, izgalmas ökológiai, járványtani és evolúciós kutatási irányokat nyit meg.
Szerzői hozzájárulások
Daniel Redondo-Gómez: koncepcióalkotás (azonos mértékben); adatrendezés (vezető); formális elemzés (azonos); vizsgálat (azonos); módszertan (azonos); vizualizáció (vezető); kézirat – eredeti változat (vezető).
Luca Rossi: koncepcióalkotás (azonos); vizsgálat (azonos); módszertan (azonos); erőforrások (azonos); felügyelet (azonos); vizualizáció (azonos); kézirat – eredeti változat (azonos).
Mattia Cardello: vizsgálat (azonos); módszertan (azonos); kézirat – eredeti változat (azonos).
Soraya De Pasquale: vizsgálat (azonos); módszertan (azonos); kézirat – eredeti változat (azonos).
Carlos Martínez-Carrasco: koncepcióalkotás (azonos); vizsgálat (azonos); módszertan (azonos); erőforrások (azonos); felügyelet (azonos); vizualizáció (azonos); kézirat – eredeti változat (azonos).
Jose A. Sanchez-Zapata: koncepcióalkotás (azonos); vizsgálat (azonos); módszertan (azonos); erőforrások (azonos); felügyelet (azonos); vizualizáció (azonos); kézirat – eredeti változat (azonos).
Marcos Moleón: koncepcióalkotás (azonos); kutatásfinanszírozás (vezető); vizsgálat (azonos); módszertan (azonos); projektadminisztráció (vezető); erőforrások (vezető); felügyelet (vezető); vizualizáció (azonos); kézirat – eredeti változat (azonos).
Köszönetnyilvánítás
A kutatást az MCIN/AEI/10.13039/501100011033 és az „ERDF – A way of making Europe” program támogatta a PID2021-128952NB-I00 projekt keretében. DRG az Andalúziai Tartományi Kormány (Junta de Andalucía) doktori előtti ösztöndíjának (PREDOC_00262) támogatásában részesült. MM részben a spanyol Gazdasági és Versenyképességi Minisztérium (MINECO) Ramón y Cajal kutatói szerződése (RYC-2015-19231) révén kapott támogatást.
Finanszírozási információk
A tanulmányt az MCIN/AEI/10.13039/501100011033 és az „ERDF – A way of making Europe” program támogatta a PID2021-128952NB-I00 projekt keretében. DRG az Andalúziai Tartományi Kormány doktori előtti ösztöndíjának (PREDOC_00262) támogatásában részesült. MM részben a MINECO Ramón y Cajal kutatói szerződése (RYC-2015-19231) révén kapott támogatást.
Adat-hozzáférhetőségi nyilatkozat
Az adatokat a Dryad adattárban teszik elérhetővé szakmai bírálat céljából, és a publikálást követően véglegesen archiválják.
A tudományos közleményt Daniel Redondo-Gómez kutató engedélyével közöltük, amit ezúton is köszönünk!
Irodalmi hivatkozások:
- Atwood, T. C., & Gese, E. M. (2008). Coyotes and recolonizing wolves: Social rank mediates risk-conditional behaviour at ungulate carcasses. Animal Behaviour, 75, 753–762.
- Balestrieri, A., Remonti, L., & Prigioni, C. (2011). Assessing carnivore diet by faecal samples and stomach contents: A case study with Alpine red foxes. Central European Journal of Biology, 6, 283–292.
- Bertotto, P., Violino, P., Toso, F., Pavesi, M., Perrone, S., Eynard, E., Avanzinelli, E., & Marucco, F. (2020). Evaluation of previous studies and new data collected to identify corridors used by wolf in Susa Valley. Technical report, Progetto LIFE18 NAT/IT/000972 WOLFALPS EU – Action C6.
- Cannon, W. B. (1915). Bodily changes in pain, hunger, fear and rage. Appleton.
- Cortés-Avizanda, A., Selva, N., Carrete, M., & Donázar, J. A. (2009). Effects of carrion resources on herbivore spatial distribution are mediated by facultative scavengers. Basic and Applied Ecology, 10, 265–272.
- Frank, S. C., Blaalid, R., Mayer, M., Zedrosser, A., & Steyaert, S. M. J. G. (2020). Fear the reaper: Ungulate carcasses may generate an ephemeral landscape of fear for rodents. Royal Society Open Science, 7, 191644.
- Gaynor, K. M., Brown, J. S., Middleton, A. D., Power, M. E., & Brashares, J. S. (2019). Landscapes of fear: Spatial patterns of risk perception and response. Trends in Ecology & Evolution, 34, 355–368.
- Gonzálvez, M., Martínez-Carrasco, C., & Moleón, M. (2021). Understanding potential implications for non-trophic parasite transmission based on vertebrate behavior at mesocarnivore carcass sites. Veterinary Research Communications, 45, 261–275.
- Gonzálvez, M., Martínez-Carrasco, C., Sánchez-Zapata, J. A., & Moleón, M. (2021). Smart carnivores think twice: Red fox delays scavenging on conspecific carcasses to reduce parasite risk. Applied Animal Behaviour Science, 243, 105462.
- Laundré, J. W., Hernández, L., & Ripple, W. J. (2010). The landscape of fear: Ecological implications of being afraid. The Open Ecology Journal, 3, 1–7.
- Marucco, F., & Avanzinelli, E. (2018). Lo status del lupo in Regione Piemonte 2014–2018. Relazione tecnica. Progetto LIFE 12 NAT/IT/00080 WOLFALPS.
- Marucco, F., & McIntire, E. J. B. (2010). Predicting spatio-temporal recolonization of large carnivore populations and livestock depredation risk: Wolves in the Italian Alps. Journal of Applied Ecology, 47, 789–798.
- Meriggi, A., Brangi, A., Schenone, L., Signorelli, D., & Milanesi, P. (2011). Changes of wolf (Canis lupus) diet in Italy in relation to the increase of wild ungulate abundance. Ethology, Ecology & Evolution, 23, 195–210.
- Mitchell, W. A. (2009). Multi-behavioral strategies in a predator–prey game: An evolutionary algorithm analysis. Oikos, 118, 1073–1083.
- Moleón, M., & Sánchez-Zapata, J. A. (2021). The role of carrion in the landscapes of fear and disgust: A review and prospects. Diversity, 13, 28.
- Moleón, M., & Sánchez-Zapata, J. A. (2022). Extending the dynamic landscape of fear in a human-dominated world. Trends in Ecology & Evolution, 38, 215–216. https://doi.org/10.1016/j.tree.2022.10.001
- Moleón, M., Sánchez-Zapata, J. A., Selva, N., Donázar, J. A., & Owen-Smith, N. (2014). Inter-specific interactions linking predation and scavenging in terrestrial vertebrate assemblages. Biological Reviews, 89, 1042–1054.
- Mori, E., Benatti, L., Lovari, S., & Ferretti, F. (2017). What does the wild boar mean to the wolf? European Journal of Wildlife Research, 63, 1–5. https://doi.org/10.1007/s10344-016-1060-7
- Owen-Smith, N. (2020). Only in Africa: The ecology of human evolution. Cambridge University Press.
- Poulle, M. L., Carles, L., & Lequette, B. (1997). Significance of ungulates in the diet of recently settled wolves in the Mercantour mountains (southeastern France). Revue d’Ecologie, Terre et Vie, 52, 357–368.
- Valeix, M., Loveridge, A. J., Chamaillé-Jammes, S., Davidson, Z., Murindagomo, F., Fritz, H., & Macdonald, D. W. (2009). Behavioral adjustments of African herbivores to predation risk by lions: Spatiotemporal variations influence habitat use. Ecology, 90, 23–30.
- Zimen, E., & Boitani, L. (1975). Number and distribution of wolves in Italy. Zeitschrift für Säugetierkunde, 40, 102–112.
A granadai egyetem (Universidad de Granada) weboldalán további hírek érhetők el.
Az angol nyelvű közlemény pedig a Wiley Online Library oldalán itt érhető el.
Forrás: Researchgate
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
Megkezdték az idei őzgidamentést a vadászok
Hőkamerás drónokkal őzgidákat és fészekaljakat kerestek a vadgazdálkodók
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
Az Országos Magyar Vadászati Védegylet Drón Szakbizottságának javaslatára 2025-ben egy hosszú távú kezdeményezés indult: a csatlakozók – együttműködve az Agrárminisztériummal és a Nemzeti Agrárgazdasági Kamarával – drónok segítségével őzgidákat és fészekaljakat mentettek a kaszálások előtt. A projekt idén is folytatódik!
Fotó: OMVV
A mentés 2025-ben kézzelfogható vad-, állat- és természetvédelmi eredményeket hozott. A hőkamerás drónokkal jellemzően júniusban elvégzett felderítéseknek köszönhetően országosan összesen 278 őzgida és 26 fészekalj menekült meg, miután a kaszálási munkálatok előtt modern eszközökkel derítették fel a területet, és biztonságba helyezték az állatokat. Az őzgidákat meg is jelölik a mentéskor, hogy a további sorsukat nyomon lehessen követni: ez kutatási szempontból is fontos információkkal szolgálhat.
Fotó: OMVV
Az adatok egyértelműen alátámasztják a módszer hatékonyságát és létjogosultságát. A mentési eredmények egyben visszaigazolják a földhasználók és a vadgazdálkodók, vadászok, civilek együttműködésen alapuló (külföldön már bizonyított) modell sikerességét, és megalapozzák a program további fejlesztésének szükségességét a következő években.
Szívesen vesszük, ha csatlakoznak hozzánk önkéntes drónpilóták, civil egyesületek és magánszemélyek, hogy együtt tegyünk az őzgidák megmentéséért! (FONTOS: A mentéshez feltétlenül szükséges a földhasználó és a vadászatra jogosult engedélye, illetve az utóbbi közreműködése is.)
Forrás: Szabó László elnök – A Védegylet Drón Szakbizottsága
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
A Körös-Maros Nemzeti Parkban bővítették szakmai ismereteiket a MATE hallgatói
A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Vadgazdálkodási Intézet képzéseinek hallgatói Békés vármegyében vettek részt szakmai tanulmányúton.
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Vadgazdálkodási Intézet képzéseinek hallgatói május 15-17. között Békés vármegyében vettek részt szakmai tanulmányúton.
Fotó: MATE
A székelyföldi kihelyezett képzés okleveles vadgazda mérnök hallgatói, valamint a gödöllői vadgazdálkodási szakmérnök képzés résztvevői ennek keretében a Körös–Maros Nemzeti Park Igazgatóság több bemutatóhelyén is betekintést nyerhettek a természetvédelem és a vadgazdálkodás gyakorlati munkájába.
A csoport május 15-én a nemzeti park igazgatóság szarvasi bemutatóhelyét, a Körösvölgyi Állatparkot kereste fel, ahol szakmai vezetés keretében ismerhették meg az igazgatóság természetvédelmi munkáját, célkitűzéseit és hazánk jellegzetes állatfajait. A program során szó esett az élőhely- és fajvédelem szerepéről, természetvédelmi aktualitásokról is.
A tanulmányút másik állomása május 17-én, a nemzeti park Dévaványai-Ecsegi puszták részterületén és az igazgatóság Sterbetz István Túzokvédelmi Látogatóközpontjában zajlott. A hallgatók itt betekintést kaptak a túzokvédelmi munkába, valamint az agrártájak élőhelyfejlesztési és élőhelygazdálkodási gyakorlataiba, amelyek számos védett és vadászható faj fennmaradását segítik.
Fotó: MATE
A terepi programok jó lehetőséget biztosítottak arra, hogy a résztvevők közvetlen tapasztalatokat szerezzenek a természetvédelem és a felelős vadgazdálkodás kapcsolatáról, valamint a nemzeti park igazgatóságok gyakorlati természetvédelmi munkájáról.
Forrás: MATE
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
KITEKINTŐ: Németország – Gyilkos bakok a revírben – mítosz vagy valódi veszély?
Német szakemberek cikket írtak a „gyilkos őzbakokról”
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
Pirsch: Az őznél a többéves nyársas bakokat gyakran „gyilkos bakoknak” nevezik. De vajon valójában mekkora veszélyt jelentenek? Minden vadász hallott már olyan bakokról, amelyek agancsformájuk miatt különösen alkalmasak arra, hogy más bakokat a küzdelem során súlyosan, vagy akár halálosan megsebesítsenek. Ezek rendszerint többéves nyársas bakok, amelyeknél az agancs elágazásának hiánya miatt alakulhat ki az úgynevezett „gyilkos bak” jelleg.
Fotó: Pirsch
Ahhoz, hogy ezt a témát pontosabban megértsük, először érdemes megvizsgálni az őzbakok alapvető viselkedését. Általánosságban elmondható, hogy a bakok csak akkor vannak igazán „harci hangulatban”, amikor a nemi hormonok hatása alatt állnak. Ez az időszak nagyjából márciustól szeptemberig tart. Télen is létezik közöttük bizonyos rangsor, de komoly összecsapások ilyenkor általában nem fordulnak elő.
Mivel az éves bakok rendszerint távol maradnak a területért és az üzekedés idején zajló küzdelmektől, illetve az idősebb bakok nem tekintik őket valódi vetélytársnak, tőlük általában nem kell veszélyre számítani.
Az őzbakok közötti összecsapások meghatározott rend szerint zajlanak. Ezek a küzdelmek rituális jellegűek, vagyis nagyrészt ismétlődő, jelzésszerű viselkedésekből állnak.
Amikor két bak szembekerül egymással, először imponáló viselkedés figyelhető meg. A két ellenfél néhány méter távolságra áll egymástól, és forgatják a fejüket. Ennek az a célja, hogy felmérjék, illetve jelezzék egymásnak az erejüket.
Ezt követik a fenyegető mozdulatok. Ilyenkor a bak lehajtja a fejét, és mellső lábaival dobbant. Ha ezek után egyik fél sem hátrál meg, akkor kerül sor a tényleges küzdelemre.
A bak általában csak akkor döf előre, amikor a másik bak is lehajtott fejjel áll vele szemben. Ezután a két bak mélyre tartott fejjel egymásnak feszül, és ide-oda tolja egymást. Stubbe 2007-es leírása szerint az összecsapások általában nem tartanak sokáig. Az erőpróba átlagosan körülbelül két perc alatt eldől. Ritkán fordul elő, hogy tíz percig vagy annál tovább tartson.
A két ellenfél közötti párharc tehát meghatározott szabályok szerint zajlik, és főként imponáló, illetve fenyegető viselkedésből áll. Ennek az a szerepe, hogy a komoly sérülések lehetőség szerint elkerülhetők legyenek.
Hoem és munkatársai 2007-ben 139 bakok közötti összetűzést vizsgáltak. Fontos megállapításuk volt, hogy az esetek többsége alacsony fokú eszkalációval zárult. Vagyis a konfliktusok nagy része nem fajult tényleges verekedéssé. Valódi küzdelemre mindössze az esetek 16 százalékában került sor. Ezek elsősorban területet birtokló bakok között fordultak elő. Revír nélküli bakok találkozásakor is előfordulhatott küzdelem, de főként bizonyos helyzetekben.
Alkalmazkodó eszkalációs szint
Alapvetően elmondható, hogy minél kisebb volt a két bak közötti testi különbség, annál nagyobb volt az összecsapás eszkalációjának esélye. Fordítva ez azt jelenti, hogy ha a két ellenfél között jelentős fizikai különbség volt, akkor a bakok többnyire nem harcoltak meg egymással.
Két területet birtokló bak küzdelme esetén az esetek 81 százalékában az adott revír tulajdonosa győzött. Érdekes ugyanakkor, hogy még akkor sem veszítette el a területét, ha magát a küzdelmet elvesztette. A vizsgált esetek egyikében sem történt olyan, hogy a vesztes bak emiatt elveszítette volna a revírjét.
A küzdelem meghatározott menete többek között azt szolgálja, hogy a súlyos sérülések lehetőség szerint elkerülhetők legyenek. Oldalról vagy hátulról történő döfés csak rendkívül ritkán figyelhető meg. Pedig éppen az ilyen döfések okozhatnak komoly sérüléseket. A sérülés súlyossága attól függ, milyen mélyen tud behatolni az agancs.
Ebből következik, hogy a nyársas agancsot viselő, úgynevezett „gyilkos bakok” ilyen szempontból jelenthetik a legnagyobb veszélyt. Ha azonban egy bak betartja a küzdelem „szabályait”, akkor aligha tudja komolyan veszélyeztetni ellenfelét. Ugyanakkor egy szabályos, normális agancsú bak is képes súlyos sérülést okozni, ha „tiltott”, vagyis oldalról vagy hátulról érkező döféseket alkalmaz.
Fontos tehát: nem minden többéves nyársas bak tekinthető automatikusan gyilkos baknak.
Halálos fegyverek bevetésben
Sok vadászterületen azért ejtik el a „gyilkos bakokat”, hogy megvédjék tőlük a fajtársaikat. Ennek ellenére valóban súlyos sérülések viszonylag ritkán fordulnak elő. De vajon miért?
Elsőre úgy tűnhetne, hogy egy baknak előnyös lenne súlyosan vagy akár halálosan megsebesíteni az ellenfelét. Így megszabadulhatna egy vetélytárstól, és egyúttal szaporodási előnyhöz is juthatna. A jelenség megértéséhez érdemes egy gondolatkísérletet elvégezni. Képzeljünk el két olyan ellenfelet egy fajon belül, amelyek a rendelkezésükre álló „fegyverekkel” könnyen halálos sérülést okozhatnának egymásnak. Ilyenek lehetnek például a halálos méreggel rendelkező kígyók.
A hím csörgőkígyók egymással küzdenek azért, hogy hozzáférjenek a nőstényekhez. A harc során egymásnak feszülnek, birkóznak, tolják egymást, és így döntik el, ki az erősebb. Vesztes az lesz, akit végül a földre nyomnak. Egy halálos harapás gyorsan véget vethetne ennek a küzdelemnek, mégsem ez történik.
A szarvat viselő állatok között is találunk jó példákat. Az oryxantilopok hosszú, hegyes szarvukkal könnyedén súlyos vagy akár halálos sérülést okozhatnának ellenfelüknek. A valóságban azonban az ilyen sérülések rendkívül ritkák. Ennek oka, hogy ennél a fajnál – akárcsak az őzbakoknál – az evolúció során olyan harci forma alakult ki, amelynek nem része az ellenfél súlyos megsebesítése. Ez a viselkedési program genetikailag rögzült.
A sérülést okozó harcosok hátránya
Ha az oryxoknál vagy a hazai őzbakoknál lennének olyan egyedek, amelyek rendszeresen súlyos sérüléseket okozó módon harcolnának, azok kezdetben előnyben lennének. Harci sikereik révén nagyobb eséllyel örökítenék tovább ezt a hajlamot a populáción belül.
Ez azonban oda vezetne, hogy egyre több bak alkalmazná ezt a harcmodort. Ha pedig két ilyen „sérülést okozó harcos” találkozna egymással, akkor a küzdelem már mindkettőjük számára veszélyessé válna. Végső soron ezek az egyedek rendszeresen egymást pusztítanák el. Ezért ez a stratégia hosszú távon nem tud fennmaradni.
Az őzbakok közötti küzdelem általában csak körülbelül két percig tart. Ritkán fordul elő, hogy tíz percnél tovább tartson. Az oldalról vagy hátulról indított támadások, amelyek súlyos sérüléseket okozhatnak, inkább ritkák.
Ez az oka annak, hogy az őzbakoknál és más homlokfegyvert viselő fajoknál ritualizált harcok alakultak ki. Ezeknél a fajoknál evolúciós szempontból csak ez a harcforma stabil. Régebben azt gondolták, hogy ez a faj fennmaradása érdekében alakult ki. Ez azonban nem pontos megközelítés. Nem arról van szó, hogy az ellenfelet kell megkímélni, hanem arról, hogy az egyed saját maga ne sérüljön meg halálosan.
Végső soron ugyanis a halálos harcmodor szükségszerűen ahhoz vezetne, hogy előbb-utóbb maga az egyed is célponttá válik, és súlyos sérülést szenved.
Egy suta esetében egymáshoz közel elhelyezkedő, több szúrásos sérülés is előfordulhat. Az őznél azonban a halálos agancsszúrások összességében inkább ritkák.
Kevésbé súlyos harcok az őzbakoknál
Agancsszúrástól sérült őzek összességében ritkán fordulnak elő. Ennek az is az oka, hogy az őzbakok alapvetően kevesebbet harcolnak, és az összecsapásaik súlyossága is kisebb. Ezt az úgynevezett „alacsony kockázat – alacsony nyereség” elmélettel lehet magyarázni.
Az őzbakoknak egyszerűen nincs olyan sok nyernivalójuk egy küzdelemmel. Más fajoknál viszont sokkal intenzívebb harcok alakulnak ki, mert ott a lehetséges nyereség is nagyobb.
A gímszarvasoknál például ez a helyzet, mert egy győztes bika sokkal több nőstényt tud magának biztosítani. Náluk feltételezik, hogy az érett bikák körülbelül 25 százaléka élete során legalább egyszer súlyosabb sérülést szenved. Még hevesebb küzdelmekre lehet számítani azoknál a fajoknál, ahol csak egyetlen lehetőség van a szaporodásra. Az ilyen harcok nem ritkán az egyik ellenfél halálával végződnek, például bizonyos rovaroknál vagy pókoknál.
A kifőzött koponyákon időről időre felismerhetők az agancsszúrásból eredő sérülések nyomai.
Következtetés
Arra a kérdésre, hogy léteznek-e valóban „gyilkos bakok”, alapvetően igennel lehet válaszolni, de bizonyos korlátozásokkal.
Igaz, hogy a többéves nyársas bakok részvételével zajló küzdelmekben nagyobb az esélye annak, hogy az ellenfél megsérül. Ugyanakkor a többéves nyársas bakok rendszerint testileg gyengébbek, ezért sok esetben el sem jutnak a tényleges harcig. A szembenállás gyakran már az imponáló viselkedés után véget ér.
Ráadásul ahhoz, hogy egy bak valóban „gyilkos bakká” váljon, meg kellene tanulnia, hogy a „tisztességtelen”, vagyis szabálytalan döfések előnyt jelenthetnek számára. Ez azt jelenti, hogy még ha van is a területen egy többéves bak, amely agancsformája alapján gyilkos baknak tűnhet, ez önmagában még nem jelenti azt, hogy szabálytalanul is használja az agancsát.
Végső soron tehát több feltételnek is egyszerre kell teljesülnie ahhoz, hogy valódi gyilkos bakról beszélhessünk. Ezért az ilyen bak a vadászterületeinken viszonylag ritka, mégis figyelemre méltó kivétel.
Forrás: Pirsch
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Ezekkel mindig történik valami Diósjenőn
Különleges találkozás a Hortobágyon: Kövesi Péter darvakat fényképezett
Megkezdték az idei őzgidamentést a vadászok
I. Szegedi Zsidótemető takarítás
A Körös-Maros Nemzeti Parkban bővítették szakmai ismereteiket a MATE hallgatói
KITEKINTŐ: Németország – Gyilkos bakok a revírben – mítosz vagy valódi veszély?
Közeleg a tavaszi fagykárok bejelentésének határideje!
Az esőzések megtöltötték a Mecsekerdő vízmegtartó erdei „tókáit”
A pünkösdi őzbak
Sasszem – világelső sikeres szemműtét parlagi sason
Nem volt elejtési jogosultsága
Lemondott dr. Semjén Zsolt, a Védegylet elnöke
Lőttek az elvárásnak
Életbak puskavégen
Rekord pontyok a Pilismaróti öbölből
Új kutyajóléti szabályok: ezt kell tudniuk a vadászoknak
Dr. Bárándy Péter a Védegylet új elnöke
Min változtat a hangtompító?
Itt a Vadászkamara négyéves feladatterve!
