Keressen minket

Vadászat

Diána másként akarta

Közzétéve:

Feltöltő:

A vekker könyörtelenül hasított bele az éjszaka csendjébe. Mielőtt sikerült volna álljt parancsolnom neki felébresztette az egész házat.

Lassan lemásztam az emeleti hálószobából a konyhába. Elsőnek a gyorsforralóhoz léptem, hadd tegye a dolgát. Mit álldogál itt tétlenül hajnali fél négykor. Épp azon tűnődtem vajon kávét vagy teát főzzek, amikor lányom megszólalt a hátam mögött.
– Apa főzz egy teát, kérlek!
– A frászt hozod rám ezen a korai órán.
Segített azonban eldönteni dilemmámat, én is a teát választom. A gyorsforraló jelzi, hogy ő már kész, ezért tempósabban kezdek sürgölődni a konyhában. Vesztemre. A teásdoboz kicsúszik a kezemből és zutty, a földön végzi. Persze nem éri be ennyivel, közben szétszóródik. Félszemmel a lányomat figyelem miközben kézbe veszem a kisseprűt meg a kislapátot. Arca duzzad a magába folytott nevetéstől. Szinte szenved, de tartja magát.
– Tudod, hány éve már, hogy feltalálták a zacskós teát? – jegyzi meg halkan.
– Hallgass, ha nem akartál volna teát…
– Akkor a kávét szórtad volna szét – vágja a képembe könyörtelenül.
Na ezt már én sem bírom. Szinte egyszerre robban ki belőlünk a hangos nevetés.
A közeledő lépések zaja arról tanúskodik, hogy otthonunk harmadik tagja is elhagyta az álmok szigetét.
– Egy kávét kérek! – hallom feleségem hangját és szinte biztos vagyok benne, hogy csukott szemmel jön le a lépcsőn, mert amikor a fordulóhoz ér, rálép a kutya szétrágott csontjára
– Agyonvágom ezt a tacsit egyszer.
– Anyád növeli az esélyeimet. Még szétszórhatom a kávét is. – súgom oda csendben lányom fülébe, mire mindketten újszint kirobbanunk.
Nejem miután agyonsimogatta csonttaposó lábát és a másikon nagy nehezen leérkezett, azonnal felméri a helyzetet.
– Csak nem? – csapja össze két tenyerét. – Ilyen ügyes voltál?
– Hát…
– Miért nem főztél zacskós teát? Az ha leesik csak fel kell venni.
– Szeretnél egy bő és kimerítő választ?
– Légy olyan kedves.
– Csak!
– De azért aranyos vagy azzal a kisseprűvel…
– Tudom! Csak azt nem tudom mi a jó fenét lábatlankodtok itt nekem hajnali fél négykor.

Szó nélkül hagytak ott, mint “sz…rt a jégen”. Ott maradtam kisseprűvel, kislapáttal, két teával meg egy kávéval és azon tűnődtem vajon álmodtam az egészet
Újra csend lett. Eltelt vagy negyed óra a vekker brutális hangja óta. Ekkor jutott eszembe: még ki sem néztem, hogy megtudjam milyen az idő. Úgy látszik az éjszaka bőven esett, csatakos minden, tócsákban áll a víz az udvarban is. A csillagok még javában fickándoznak az égen. Van még egy félórájuk amig elnyeli őket a világosság.

Míg öltözök azon elmélkedek, milyen lesz a mai reggel? A derűs hajnali hangulat után vajon újra búskomoran térek e haza? Vagy tán a tizedik támadás eredményes lesz? A sok nemalvás végre meghozza gyümölcsét? A régóta kiszemelt őztrófea végre felkerülhet-e gondosan kiválasztott helyére? Ilyen és hasonló kérdésekre keresem a választ. Mire felöltözök kihűlnek az italok, a kávét választom. Van időm bőven ízlelgetni kedvenc italomat, még rá is gyújthatok egy cigarettára.

A kutya, mióta felkeltem le nem veszi a szemét rólam. Vajon honnan tudja, hogy vadászni készülök? Ha munkába megyek, úgy kell kirázni a vackából. Most meg itt ül és már előre remeg, hogy netán itthont ne parancsoljak neki. Várja a kulcsszót.
– Ne félj jössz te is – mondom ki a várva-várt mondatot, mire boldogan csóválni kezdi a farkát. Indulásra készen beáll az ajtó elé, biztos ami biztos, hátha meggondolom magam.

Pontosan negyed ötkor hagyjuk el a házat. A Kis-Kárpátok hegylábához indulunk őzbakcserkelésre. A Vöröskői vár alatt húzódó alig hatszáz hektáros sík erdőterületre a Lindavába, melyet kelet felől a Lindava patak, északról a Modorból Csasztára vezető országút határol, délről pedig Budmerice község és a határában fekvő Budmericei kastély, a Szlovák írószövetség hivatalos alkotóháza. A kiszemelt őzvad, mellyel idén immár tizedszer készülünk összemérni erőnket, egy selejtezésre szánt, golyóérett, feltehetően hároméves villás bak, agancsa méretét meghazudtoló ellenfél. Koratavasz óta kivénhedt sutájának társaságában tartózkodik, csak ő tudja miért. Mindenesetre neki köszönheti, hogy ezidáig mindig sikerült túljárnia az eszünkön. A suta ritka óvatossággal őrzi ifjú párját. Ahányszor találkoztunk minden esetben időben riasztotta a daliát vagy pedig bölcsen elállta előle a golyó útját.

Tény, hogy a bak rendszeres tartózkodási helyén, az évek óta Kertnek nevezett vadászterületen, komoly problémát okoz a nesztelen cserkelés Az elnevezést illetőleg nincs információm, a terület kb. ötszázszor-ötszáz méteres ritka bükkös aránylag magas aljnövényzettel, mely javarészt földiszeder-inda. A tavalyról visszamaradt rengeteg bükkfa-avar zörgése minden óvatosság ellenére az őzek érzékeny fülében azonnali “Vigyázzt!” parancsol. Talán az éjszakai eső hasznunkra válhat. Az elázott falevél sokkal kevésbé korlátoz a mozgásban, amúgy is szeretem az erdőt járni kiadós eső után. A vad nyugtalanul kóborol ilyenkor, állandó mozgásban van, idegesíti a fáról hulló esőcseppek kopogása.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal telik el néhány perc mígnem a Niva odakanyarodik az erdészház elé. Hosszúszőrű törpetacskóm büszkén feszít a hátsó ülésen. Mialatt beírom magamat a terület látogatási könyvbe, megbeszélik az erdész daxlijával ügyes-bajos gondjaikat. A daxli elpanaszolja bánatát, miszerint ő már csak egyre inkább házőrző, mintsem vadászeb. A tacsi megpróbálja kifejteni együttérzését, de mivel látja, hogy végeztem a beiratkozással, egyéb teendőjére hivatkozva nagy vakkantással átugrik az első ülésre. Mostantól figyelnie kell, mert további utunk az erdőn keresztül vezet. Hiszi ő. Az én véleményem viszont más, csaknem könnyes szemmel, de “szó nélkül” engedelmeskedik miután leparancsolom az ülés alá.

A távolban rozsdás színű róka szemei villannak meg az erdőszéli sávban a reflektorfényben. Esze ágában sincs a ravaszdinak hogy bevárjon, puskagolyóként lövi magát az erdő sötét mélyébe. Célunkhoz közeledvén a “falerakóplacchoz” irányítom a Nivát. Két frissen felállított farakás közé kúsztatom a vasparipát, aztán szinte egyszerre állítom le a motort és oltom el az erdőt áthasító fénycsóvát. Óvatosan nyitom tágra a terepjáró ajtaját. A kabinban felvillanó gyenge fénynél nesztelenül veszem magamhoz vadászkellékeimet, távcsövet, tölténytokot, végül fejembe húzom sokat sínylett vadászkalapomat. Közben félszemmel az ülés előtt egyre nagyobb kínok közt heverő tacskót figyelem.

Az erdőt még sötét fátyol borítja, de az égen már a kék és a szürke színek ezernyi árnyalatai járnak táncot, a csillagokat elűzve őket nappali álmukra. A fákon túl a látási viszonyok már bizonyára jóval meghaladják az ittenieket. Kell még néhány perc, hogy a fény itt is megtalálja útját a nyolcvanéves bükkök sűrű koronái közt. Cigarettáért nyúlok, hogy elvégezzem a szükséges szélpróbát. Lebújok a Niva ülése alá. Az öngyújtó fénye nagy veszélyt jelent a sötét erdőben. A hirtelen felvillanó, majd eltűnő fény sokkal inkább riasztásra kényszeríti a vadat, mint a távolból közeledő terepjáró fénycsóvája. Mélyet szippantok, majd magam fölé fújom a füstöt. Sokáig szédeleg egy helyben, mígnem mégiscsak elindul. Jó irányba. Többször is megismétlem eme tevékenységet, hogy meggyőződjek az alig szellőnek nevezhető mozgás egyirányúságáról.

A néhány perce még remegő világosság egyre jobban fölénybe kerül a tétován távolodó sötétségen. A puskáért nyúlok. A tacsi, aki ezidáig türelemmel bírta a helybenmaradást, idegesen ugrik az ülésre, jelezvén ő is velem van, ha netán közben elfelejtettem volna. Az alig észrevehető szemmozdulatra boldogan ugrik az ülésről a nedves avarra és már indulna is az erdei ösvényen. Halk szisszentésemre azonban szófogadóan beáll gumicsizmám sarka mögé.

Lassan lépkedünk az erdei úton. Mire a Kert sarkához érünk, már távcsővel jól felmérhető a terep, de inkább várok még néhány percet, mert szabad szemmel alig látni harminc méterre. A Vakárok felőli malacvisítás azt jelzi, hogy a vaddisznók már beváltottak a sűrűbe. A koca bizonyára gondosan kiszemelt fekvőhelyét keresve ráfeküdt egy körülötte lábatlankodó malacra. A tacsinak igencsak felkelti érdeklődését a távoli hang, jobbnak látom kilépni az ellenkező irányba, a Kertet átszelő cserkészút felé. Közben távcsövezéssel húzom az időt, mert úgy veszem észre, mintha beborult volna az ég.

Alig haladtunk kétszáz lépést, újra szememhez emelem a kukkert. Az erdő – a malacvisítást nem számítva – csendes, nem mozdul semmi. Újra lépni készülök amikor a kutya váratlanul bemozdul a Kert felé. Megpróbál felágaskodni rövid lábaira, hogy jobban lásson. Arrafelé távcsövezek, de nem látok semmit. Tacsim kérően fordítja felém kis fejét. Valamit érez, amit én nem látok. Szemrehányó tekintetétől kiráz a hideg. Szinte fájdalmat okoz a távcső, olyan erővel szorítom a szememhez, de hasztalan. “Sajnálom kiskutyám, de ezúttal tévedsz” – folytom el magamban a mondatot. Bólintok neki, hogy megyünk, de a kis szőrmók nem hagyja annyiban. Ismét ágaskodik. Az éjszaka mehetett arra valami – gondolom, de azért újra emelem a távcsövet. Egyszer csak mozdul a bükkfa töve. – Mi van ott? – Ösztönszerűen azonnal leguggolok, és lassan odacsúszok a szélső fához, onnan próbálom felmérni a helyzetet.

Tőlem alig hetven méterre egy vastag törzsű bükkfa tövénél egy bak fekszik. De még milyen bak! Sok vadászlegenda leélte az életét úgy, hogy nem adta meg nekik a sors találkozni ilyen bakkal. Úgy ám. Sokunknak benemteljesült álma parókás bakkal találkozni, hát még lövéshez is jutni. Nekem meg itt van az orrom előtt. Na nem egy égigérő paróka ez, csupán egy parókácska. Alig haladja meg a bak füleit, de akkor is sokaknak álomtrófea. Áldom ezért a pillanatért a kis tacsit, tökéletes szimatát, mely ezerszer többet ér mint az én két szemem. Megsimogatom a lábamhoz simuló kis állat fejét, aki hálából megnyalja a kezemet. Egyetlen dolog, amit most tehetünk, hogy várunk. Tétován bámulom a fekvő őzet. Most, hogy tudom hollétét, nem okoz problémát szabad szemmel sem a figyelése.

Csodák-csodájára teljesen nyugodt vagyok, kezem nem remeg, szívem nem kalapál. Időközben teljesen kivilágosodik az erdő, a hajnali malacvisítás idején fenyegető borulásnak már semmi nyoma. Eltelik jó félóra tétlenül. Ez a tétlenség csak egy dolgot vált ki belőlem. Meg kéne engedni a “csapot”. A vizes avar megtette a magáét, mozdulni azonban nincs merszem, felállni életveszélyes lenne. Összeszorított combokkal távcsövezek. Mintha a bak készülne valamire. Észrevehette mocorgásomat (vagy neki is kell)? Bárcsak kellene. Már a fogaimat is összeszorítom, alig vagyok képes figyelni az alig hetven méterre tőlem fekvő állatra. Felnézek a fák koronái közé, onnan várom a segítséget. És jön is. Mire visszanézek, áll a bak! A vastag bükkfa takarásában jobbról a fejét, balról a fél tükrét látom. Lassan arcomhoz emelem a golyóst, kibiztosítom és a fegyvertávcsövön keresztül követem. – Mozdulj már valamerre! – De egyelőre még egy helyben van, tűrőpróbát végez rajtam. Óriási kínok közt húzok még egy utolsót a csapon, amikor jobbról, mint égből a villámcsapás, belezúg a reggeli erdő csendjébe a riasztás: – böő, bőőö!

A parókás villámként mozdul, három ugrás után belevész a fák egyhangú képébe. Ösztönszerűen a hang irányába, jobbra rántom a fegyvert – ott a villás! A másodperc tört része alatt döntök és elhúzom a ravaszt. A sebtében útjára eresztett golyó földhöz vágja a régóta keresett bakot, az öreg suta eszeveszetten menekül.

A beálló csendet a tacsi boldog csaholása töri meg, jelzi, hogy vége a csatának. ő már ünnepel. Lassan odaballagok a régóta keresett bakhoz és a körülötte örömtáncot járó ebhez. Még sosem voltam ilyen szomorú töretválasztás közben. A kutya azonnal észreveszi, hogy ez nem igazi befejezés. Szeretetteljes fejecskéjében – akárcsak az enyémben – összekuszálódnak a gondolatok. Behúzott farokkal jön oda hozzám, remegő tekintetéből kiolvasható a kérdés:
– Elrontottam valamit?
– Dehogy rontottál – simogatom meg okos kis fejét.
Nem rontott itt el senki semmit. Egyszerűen csak Diána másként akarta.
Világgá küldte a “Parókást” hogy ezek után is legyen miért izgulni, legyen okunk újra és újra hajnalozni, lázasan járni az erdőt, reménykedni, és bízni abban, hogy ismét esélyt kapunk és megpillanthatjuk valahol.

ZSIGÁRCSIK Gyula, Pozsony

Vadászat

Aranyérmes trófeák Sárosfőn

Sárosfőn tartotta hagyományosnak mondható trófeaszemléjét a Bakonyerdő Zrt.

Published

on

Sárosfőn tartotta hagyományosnak mondható trófeaszemléjét a Bakonyerdő Zrt. A trófeamustra állományában a szeptemberben elejtett bikák közül 118-nak az agancsát láthatták a résztvevők – adta hírül a vármegyei hírportál.

Fotó: Haraszti Gábor – VEOL – OMVK

A veol.hu beszámolója szerint a kiállított trófeák jól tükrözték a Bakonyerdő Zrt. gímbikaállományának minőségét. A látványos méretű, érmes trófeák mellett, számos érdekes, torz agancs és nem kívánatos, úgynevezett selejt is helyet kapott a trófeamustra állományában.

A hagyományos szezonértékelő találkozón Varga László vezérigazgató és Pölöskei Balázs vadgazdálkodási osztályvezető köszöntötte az esős idő ellenére szép számban összegyűlt kollégákat és vendégeket.

Varga László vezérigazgató örömét fejezte ki, hogy a kollégákon kívül számos visszatérő vendég érkezett a rendezvényre. Elmondta, hogy a pandémiás időszakban elindult szakmai munka eredményei egyre markánsabban látszanak, ami a szakszemélyzet munkáját dicsérik. Az erdőgazdaság szeptemberi vadászati teljesítményéről úgy fogalmazott, a tervet kissé túlteljesítve zárták a hónapot, a gímbika szezon száz millió forintot meghaladó bevételt hozott a társaságnak.

Ha karácsonyi ajándékot keresel, akkor itt az Agro Jager Shopja! Kattints a képre!

Pölöskei Balázs osztályvezető elmondta, a szeptember szokatlan módon indult a nagy hőséggel, majd a csapadékos, viharos szeles időjárás nehezítette a körülményeket, ennek ellenére a tervezett mennyiségű és minőségű vadat sikerült terítékre hozni. Mindez számokban azt jelenti, hogy 130 vendégvadászt fogadtak az erdészetek, zömében német ajkúakat, köztük 43 hazai vendéget is. A bérvadászok 150 bikát hoztak terítékre a bőgésben. Ezek közül három aranyérmes, 21 ezüstérmes és 61 bronzérmes bika került bírálatra eddig.

Pölöske Balázs arról is szólt, komoly kihívás előtt állnak az erdőgazdaságok, hiszen a társadalmi és gazdasági nyomás miatt előírás a vadlétszám jelentős csökkentése, így a gímszarvasoké is. Ezért a következő időszakban folytatódik a szarvasvadászat immár a szakszemélyzet által. Hangsúlyozta, a vadbiológia és a vadgazdálkodás kéz a kézben jár. A kevesebb vad, egymásra és a környezetére is kisebb hatással van.

A trófeamustra jó hangulatban telt és kiváló lehetőséget nyújtott a baráti beszélgetésekre, a szakmai tapasztalatok és élmények megosztására is.

Forrás: Haraszti Gábor – VEOL – OMVK

Tovább olvasom

Vadászat

Három a magyar igazság!

Published

on

Bozsolik Dániel élménybeszámolója:

A kánikulát követő hidegfront okozta lehűlés meghozta az idei bőgés kezdetét vadászterületünkön. Először szeptember 10-én találkoztunk, ezen a napon 8 bika hallatta hangját környékemen. Naplemente után négy fiatal bika (egy bőgve) jelent meg a dombélen, ahol a legények egymásnak feszülve tesztelték fejdíszüket. Egyikőjük jobb szára érdekes képet mutatott, osztott középágúnak vélelmeztem, azonban a folyamatos harc miatt nem tudtam egyértelműen elbírálni.

Fotó: Bozsolik Dániel – AJN

Fordult a szelem, úgy döntöttem nagyot kerülve alulról rájuk cserkelek. Félúton járva egy elhagyatott szőlőből kilépett egy harmadik agancsú bika, melynek bal szárát látván a keresőtávcsövet gondolkodás nélkül puskára váltva terítékre hoztam.

Fotó: Bozsolik Dániel – AJN

Másodjára, szeptember 25-én, ismét a lucernatáblára esett a választásom, ez alkalommal a szarvasok várt kiváltó helyétől nem messze, egy diófán helyezkedtem el. Az erdőből 200 m-re öt bika váltott ki, köztük a rendellenes agancsot viselő.

Fotó: Bozsolik Dániel – AJN

Folyamatosan mozgásban volt, míg a legnagyobb bika visszazavarta őt az erdőbe. Pár perccel később néhány reccsenés hallatszott az erdőből: hátha, visszajön. Szív kalapál, majd .. megjelenik két süldő a keresőtávcső túloldalán, túrkáltak, mintha tudták volna, ma szabadon garázdálkodhatnak.

Fotó: Bozsolik Dániel – AJN

Harmadjára: elmélyedve figyeltem a disznók munkáját, mikor megpillantottam szemem sarkában a kiszemeltet, miközben kb. 70 m-re nyugodtan legelt. Az egyre erősödő szürkület miatt már csak az alkalmas pillanatra vártam, majd keresztbe fordult..

Írta és fényképezte: Bozsolik Dániel

 

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Tovább olvasom

Vadászat

III. Takács Tibor Emlékverseny

Jótékonysági Koronglövő Versenyt szerveztek Takács Tibor emlékére

Published

on

Jótékonysági Koronglövő Verseny Takács Tibor emlékére. A verseny üzenete: Lám, jó jónak lenni! Harmadik alkalommal rendezte meg a Fejér Megyei Hivatásos Vadászokért Alapítvány az Országos Magyar Vadászkamara (OMVK) Fejér Vármegyei Területi Szervezetével karöltve, a Takács Tibor Koronglövő Versenyt. A nevezési díjak az alapítvány számlájára folynak be.

Takács Tibor (1964 – 2021) a VADEX Zrt. fővadásza 2021. április 12. napján, életének 57. évében hunyt el. (Fotó: VADEX Zrt.)

A Soponya és Aba közötti Sportlőtér október 11-én adott helyet az előre meghirdetett gyorsított korongvadászatnak. Szép számmal jelentkeztek a megmérettetésre, összesen 21-en indultak a dobogós helyezésekért, vadász- és sportlövő kategóriában. A kiírásban a szervezők a verseny céljaként fogalmazták meg a vadászati kultúra ápolását, a szakmai sport- és baráti kapcsolatok erősítését, a versenyzési lehetőség biztosítását.

Fotó: OMVK

Tarró István, a Fejér Megyei Hivatásos Vadászokért Alapítvány elnöke nyitotta meg a rendezvényt, majd a Soponyai Sportlőtér vezetője, Szolga József elmondta, hogy a verseny lebonyolítása a FITASC és a MVE szabályai szerint történik.

Fotó: OMVK

Alapítvány a hivatásos vadászok megsegítésére

A vármegyei vadászkamara jótékonysági céllal hozta létre a Fejér Megyei Hivatásos Vadászokért Alapítványt: – Az idei esztendőben is több, arra rászoruló hivatásos vadászt támogattunk gyerekeik beiskolázásakor, vagy éppen egy életpálya lezárásaként, nyugdíjba vonulásakor. Jövőre, a közhasznú jogállás megteremtésével, lehetővé válik a személyi jövedelemadó 1 %-os felajánlása az alapítványunk számlájára.

Fotó: OMVK

Reméljük, hogy a rendezvények, egyéb felajánlások bevétele fedezetül szolgál a jelenleginél is több, arra érdemes hivatásos vadász megsegítésére. Minden fórumot megragadunk ahhoz, hogy tudatosítsuk, milyen támogatásban részesülhetnek a hivatásos vadászok munkavégzés közben elszenvedett baleset, tartós betegség esetén. Céljaink között szerepel elhunyt hivatásos vadászok gyermekeinek pártfogásában, esélyegyenlőségük megteremtésében, anyagi helyzetük javításában való részvétel. További célunk hivatásos vadászok lakhatásának elősegítése, nyugdíjas, illetve idős hivatásos vadászok gondozása, támogatása. A mai, Takács Tibor személye előtt tisztelgő, rá emlékező, alapítványi koronglövő verseny üzenete: Lám, jó jónak lenni! Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és fáradt, mert mindent, de mindent visszakap az ember, az ütést is, meg a simogatást is – fogalmazott Tarró István, az alapítvány kuratóriumi elnöke.

Fotó: OMVK

Takács Tibor emlékezete

Takács Tibor (1964 – 2021) a VADEX Zrt. fővadásza 2021. április 12.-én, életének 57. évében hunyt el. Az életerős vadászembert legyőzte a koronavírus. Évtizedes munkájának eredménye, hogy a cég legjobb gímbikái ma már a fehérvárcsurgói kertből kerülnek ki, ugyanígy a szikaszarvas-gazdálkodás és a pisztrángtelepítés kidolgozása, a Gaja-völgy megújulása is Tibor érdeme.

Fotó: OMVK

A gyorsított korongvadászat dobogós helyezettjei:

Vadász kategóriában (országos versenyen nem indulók): I. Zángó Zoltán II. Szekeres Gábor III. Szabó Máté

Sportlövő kategóriában (országos versenyen indulók): I. Házi Gergely II. Csákány Csaba III. Komáromi Ferenc (pályasúlyozással)

Különdíjban részesült: Molnár Istvánné sportvadász

Forrás: OMVK

Tovább olvasom