A vekker könyörtelenül hasított bele az éjszaka csendjébe. Mielőtt sikerült volna álljt parancsolnom neki felébresztette az egész házat.

Lassan lemásztam az emeleti hálószobából a konyhába. Elsőnek a gyorsforralóhoz léptem, hadd tegye a dolgát. Mit álldogál itt tétlenül hajnali fél négykor. Épp azon tűnődtem vajon kávét vagy teát főzzek, amikor lányom megszólalt a hátam mögött.
– Apa főzz egy teát, kérlek!
– A frászt hozod rám ezen a korai órán.
Segített azonban eldönteni dilemmámat, én is a teát választom. A gyorsforraló jelzi, hogy ő már kész, ezért tempósabban kezdek sürgölődni a konyhában. Vesztemre. A teásdoboz kicsúszik a kezemből és zutty, a földön végzi. Persze nem éri be ennyivel, közben szétszóródik. Félszemmel a lányomat figyelem miközben kézbe veszem a kisseprűt meg a kislapátot. Arca duzzad a magába folytott nevetéstől. Szinte szenved, de tartja magát.
– Tudod, hány éve már, hogy feltalálták a zacskós teát? – jegyzi meg halkan.
– Hallgass, ha nem akartál volna teát…
– Akkor a kávét szórtad volna szét – vágja a képembe könyörtelenül.
Na ezt már én sem bírom. Szinte egyszerre robban ki belőlünk a hangos nevetés.
A közeledő lépések zaja arról tanúskodik, hogy otthonunk harmadik tagja is elhagyta az álmok szigetét.
– Egy kávét kérek! – hallom feleségem hangját és szinte biztos vagyok benne, hogy csukott szemmel jön le a lépcsőn, mert amikor a fordulóhoz ér, rálép a kutya szétrágott csontjára
– Agyonvágom ezt a tacsit egyszer.
– Anyád növeli az esélyeimet. Még szétszórhatom a kávét is. – súgom oda csendben lányom fülébe, mire mindketten újszint kirobbanunk.
Nejem miután agyonsimogatta csonttaposó lábát és a másikon nagy nehezen leérkezett, azonnal felméri a helyzetet.
– Csak nem? – csapja össze két tenyerét. – Ilyen ügyes voltál?
– Hát…
– Miért nem főztél zacskós teát? Az ha leesik csak fel kell venni.
– Szeretnél egy bő és kimerítő választ?
– Légy olyan kedves.
– Csak!
– De azért aranyos vagy azzal a kisseprűvel…
– Tudom! Csak azt nem tudom mi a jó fenét lábatlankodtok itt nekem hajnali fél négykor.

Szó nélkül hagytak ott, mint “sz…rt a jégen”. Ott maradtam kisseprűvel, kislapáttal, két teával meg egy kávéval és azon tűnődtem vajon álmodtam az egészet
Újra csend lett. Eltelt vagy negyed óra a vekker brutális hangja óta. Ekkor jutott eszembe: még ki sem néztem, hogy megtudjam milyen az idő. Úgy látszik az éjszaka bőven esett, csatakos minden, tócsákban áll a víz az udvarban is. A csillagok még javában fickándoznak az égen. Van még egy félórájuk amig elnyeli őket a világosság.

Míg öltözök azon elmélkedek, milyen lesz a mai reggel? A derűs hajnali hangulat után vajon újra búskomoran térek e haza? Vagy tán a tizedik támadás eredményes lesz? A sok nemalvás végre meghozza gyümölcsét? A régóta kiszemelt őztrófea végre felkerülhet-e gondosan kiválasztott helyére? Ilyen és hasonló kérdésekre keresem a választ. Mire felöltözök kihűlnek az italok, a kávét választom. Van időm bőven ízlelgetni kedvenc italomat, még rá is gyújthatok egy cigarettára.

A kutya, mióta felkeltem le nem veszi a szemét rólam. Vajon honnan tudja, hogy vadászni készülök? Ha munkába megyek, úgy kell kirázni a vackából. Most meg itt ül és már előre remeg, hogy netán itthont ne parancsoljak neki. Várja a kulcsszót.
– Ne félj jössz te is – mondom ki a várva-várt mondatot, mire boldogan csóválni kezdi a farkát. Indulásra készen beáll az ajtó elé, biztos ami biztos, hátha meggondolom magam.

Pontosan negyed ötkor hagyjuk el a házat. A Kis-Kárpátok hegylábához indulunk őzbakcserkelésre. A Vöröskői vár alatt húzódó alig hatszáz hektáros sík erdőterületre a Lindavába, melyet kelet felől a Lindava patak, északról a Modorból Csasztára vezető országút határol, délről pedig Budmerice község és a határában fekvő Budmericei kastély, a Szlovák írószövetség hivatalos alkotóháza. A kiszemelt őzvad, mellyel idén immár tizedszer készülünk összemérni erőnket, egy selejtezésre szánt, golyóérett, feltehetően hároméves villás bak, agancsa méretét meghazudtoló ellenfél. Koratavasz óta kivénhedt sutájának társaságában tartózkodik, csak ő tudja miért. Mindenesetre neki köszönheti, hogy ezidáig mindig sikerült túljárnia az eszünkön. A suta ritka óvatossággal őrzi ifjú párját. Ahányszor találkoztunk minden esetben időben riasztotta a daliát vagy pedig bölcsen elállta előle a golyó útját.

Tény, hogy a bak rendszeres tartózkodási helyén, az évek óta Kertnek nevezett vadászterületen, komoly problémát okoz a nesztelen cserkelés Az elnevezést illetőleg nincs információm, a terület kb. ötszázszor-ötszáz méteres ritka bükkös aránylag magas aljnövényzettel, mely javarészt földiszeder-inda. A tavalyról visszamaradt rengeteg bükkfa-avar zörgése minden óvatosság ellenére az őzek érzékeny fülében azonnali “Vigyázzt!” parancsol. Talán az éjszakai eső hasznunkra válhat. Az elázott falevél sokkal kevésbé korlátoz a mozgásban, amúgy is szeretem az erdőt járni kiadós eső után. A vad nyugtalanul kóborol ilyenkor, állandó mozgásban van, idegesíti a fáról hulló esőcseppek kopogása.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal telik el néhány perc mígnem a Niva odakanyarodik az erdészház elé. Hosszúszőrű törpetacskóm büszkén feszít a hátsó ülésen. Mialatt beírom magamat a terület látogatási könyvbe, megbeszélik az erdész daxlijával ügyes-bajos gondjaikat. A daxli elpanaszolja bánatát, miszerint ő már csak egyre inkább házőrző, mintsem vadászeb. A tacsi megpróbálja kifejteni együttérzését, de mivel látja, hogy végeztem a beiratkozással, egyéb teendőjére hivatkozva nagy vakkantással átugrik az első ülésre. Mostantól figyelnie kell, mert további utunk az erdőn keresztül vezet. Hiszi ő. Az én véleményem viszont más, csaknem könnyes szemmel, de “szó nélkül” engedelmeskedik miután leparancsolom az ülés alá.

A távolban rozsdás színű róka szemei villannak meg az erdőszéli sávban a reflektorfényben. Esze ágában sincs a ravaszdinak hogy bevárjon, puskagolyóként lövi magát az erdő sötét mélyébe. Célunkhoz közeledvén a “falerakóplacchoz” irányítom a Nivát. Két frissen felállított farakás közé kúsztatom a vasparipát, aztán szinte egyszerre állítom le a motort és oltom el az erdőt áthasító fénycsóvát. Óvatosan nyitom tágra a terepjáró ajtaját. A kabinban felvillanó gyenge fénynél nesztelenül veszem magamhoz vadászkellékeimet, távcsövet, tölténytokot, végül fejembe húzom sokat sínylett vadászkalapomat. Közben félszemmel az ülés előtt egyre nagyobb kínok közt heverő tacskót figyelem.

Az erdőt még sötét fátyol borítja, de az égen már a kék és a szürke színek ezernyi árnyalatai járnak táncot, a csillagokat elűzve őket nappali álmukra. A fákon túl a látási viszonyok már bizonyára jóval meghaladják az ittenieket. Kell még néhány perc, hogy a fény itt is megtalálja útját a nyolcvanéves bükkök sűrű koronái közt. Cigarettáért nyúlok, hogy elvégezzem a szükséges szélpróbát. Lebújok a Niva ülése alá. Az öngyújtó fénye nagy veszélyt jelent a sötét erdőben. A hirtelen felvillanó, majd eltűnő fény sokkal inkább riasztásra kényszeríti a vadat, mint a távolból közeledő terepjáró fénycsóvája. Mélyet szippantok, majd magam fölé fújom a füstöt. Sokáig szédeleg egy helyben, mígnem mégiscsak elindul. Jó irányba. Többször is megismétlem eme tevékenységet, hogy meggyőződjek az alig szellőnek nevezhető mozgás egyirányúságáról.

A néhány perce még remegő világosság egyre jobban fölénybe kerül a tétován távolodó sötétségen. A puskáért nyúlok. A tacsi, aki ezidáig türelemmel bírta a helybenmaradást, idegesen ugrik az ülésre, jelezvén ő is velem van, ha netán közben elfelejtettem volna. Az alig észrevehető szemmozdulatra boldogan ugrik az ülésről a nedves avarra és már indulna is az erdei ösvényen. Halk szisszentésemre azonban szófogadóan beáll gumicsizmám sarka mögé.

Lassan lépkedünk az erdei úton. Mire a Kert sarkához érünk, már távcsővel jól felmérhető a terep, de inkább várok még néhány percet, mert szabad szemmel alig látni harminc méterre. A Vakárok felőli malacvisítás azt jelzi, hogy a vaddisznók már beváltottak a sűrűbe. A koca bizonyára gondosan kiszemelt fekvőhelyét keresve ráfeküdt egy körülötte lábatlankodó malacra. A tacsinak igencsak felkelti érdeklődését a távoli hang, jobbnak látom kilépni az ellenkező irányba, a Kertet átszelő cserkészút felé. Közben távcsövezéssel húzom az időt, mert úgy veszem észre, mintha beborult volna az ég.

Alig haladtunk kétszáz lépést, újra szememhez emelem a kukkert. Az erdő – a malacvisítást nem számítva – csendes, nem mozdul semmi. Újra lépni készülök amikor a kutya váratlanul bemozdul a Kert felé. Megpróbál felágaskodni rövid lábaira, hogy jobban lásson. Arrafelé távcsövezek, de nem látok semmit. Tacsim kérően fordítja felém kis fejét. Valamit érez, amit én nem látok. Szemrehányó tekintetétől kiráz a hideg. Szinte fájdalmat okoz a távcső, olyan erővel szorítom a szememhez, de hasztalan. “Sajnálom kiskutyám, de ezúttal tévedsz” – folytom el magamban a mondatot. Bólintok neki, hogy megyünk, de a kis szőrmók nem hagyja annyiban. Ismét ágaskodik. Az éjszaka mehetett arra valami – gondolom, de azért újra emelem a távcsövet. Egyszer csak mozdul a bükkfa töve. – Mi van ott? – Ösztönszerűen azonnal leguggolok, és lassan odacsúszok a szélső fához, onnan próbálom felmérni a helyzetet.

Tőlem alig hetven méterre egy vastag törzsű bükkfa tövénél egy bak fekszik. De még milyen bak! Sok vadászlegenda leélte az életét úgy, hogy nem adta meg nekik a sors találkozni ilyen bakkal. Úgy ám. Sokunknak benemteljesült álma parókás bakkal találkozni, hát még lövéshez is jutni. Nekem meg itt van az orrom előtt. Na nem egy égigérő paróka ez, csupán egy parókácska. Alig haladja meg a bak füleit, de akkor is sokaknak álomtrófea. Áldom ezért a pillanatért a kis tacsit, tökéletes szimatát, mely ezerszer többet ér mint az én két szemem. Megsimogatom a lábamhoz simuló kis állat fejét, aki hálából megnyalja a kezemet. Egyetlen dolog, amit most tehetünk, hogy várunk. Tétován bámulom a fekvő őzet. Most, hogy tudom hollétét, nem okoz problémát szabad szemmel sem a figyelése.

Csodák-csodájára teljesen nyugodt vagyok, kezem nem remeg, szívem nem kalapál. Időközben teljesen kivilágosodik az erdő, a hajnali malacvisítás idején fenyegető borulásnak már semmi nyoma. Eltelik jó félóra tétlenül. Ez a tétlenség csak egy dolgot vált ki belőlem. Meg kéne engedni a “csapot”. A vizes avar megtette a magáét, mozdulni azonban nincs merszem, felállni életveszélyes lenne. Összeszorított combokkal távcsövezek. Mintha a bak készülne valamire. Észrevehette mocorgásomat (vagy neki is kell)? Bárcsak kellene. Már a fogaimat is összeszorítom, alig vagyok képes figyelni az alig hetven méterre tőlem fekvő állatra. Felnézek a fák koronái közé, onnan várom a segítséget. És jön is. Mire visszanézek, áll a bak! A vastag bükkfa takarásában jobbról a fejét, balról a fél tükrét látom. Lassan arcomhoz emelem a golyóst, kibiztosítom és a fegyvertávcsövön keresztül követem. – Mozdulj már valamerre! – De egyelőre még egy helyben van, tűrőpróbát végez rajtam. Óriási kínok közt húzok még egy utolsót a csapon, amikor jobbról, mint égből a villámcsapás, belezúg a reggeli erdő csendjébe a riasztás: – böő, bőőö!

A parókás villámként mozdul, három ugrás után belevész a fák egyhangú képébe. Ösztönszerűen a hang irányába, jobbra rántom a fegyvert – ott a villás! A másodperc tört része alatt döntök és elhúzom a ravaszt. A sebtében útjára eresztett golyó földhöz vágja a régóta keresett bakot, az öreg suta eszeveszetten menekül.

A beálló csendet a tacsi boldog csaholása töri meg, jelzi, hogy vége a csatának. ő már ünnepel. Lassan odaballagok a régóta keresett bakhoz és a körülötte örömtáncot járó ebhez. Még sosem voltam ilyen szomorú töretválasztás közben. A kutya azonnal észreveszi, hogy ez nem igazi befejezés. Szeretetteljes fejecskéjében – akárcsak az enyémben – összekuszálódnak a gondolatok. Behúzott farokkal jön oda hozzám, remegő tekintetéből kiolvasható a kérdés:
– Elrontottam valamit?
– Dehogy rontottál – simogatom meg okos kis fejét.
Nem rontott itt el senki semmit. Egyszerűen csak Diána másként akarta.
Világgá küldte a “Parókást” hogy ezek után is legyen miért izgulni, legyen okunk újra és újra hajnalozni, lázasan járni az erdőt, reménykedni, és bízni abban, hogy ismét esélyt kapunk és megpillanthatjuk valahol.

ZSIGÁRCSIK Gyula, Pozsony