Úgy rohantak a napok, alig bírtam követni őket, miközben a naptár arról árulkodott, lassan készülődni kell az őzhívásra. Július már átkúszott, vagy inkább átrepült a második felébe. Az utak menti tarlókon napközben körbe-karikába rohangáló őzek figyelmeztettek – a párzás elkezdődött. Az őzeken ideges izgalom vett erőt, akár csak rajtam. Mennem kell. Nem szalaszthatom el a vadászesztendő számomra legszebb pillanatait.

Elfoglaltságaim azonban egyre inkább fékeztek szándékomban. Minél inkább szerettem volna kijutni a vadászterületre, annál inkább tornyosultak a munkahelyi problémák. A vadászláz legkomolyabb formáját éltem át. Hosszan tartó, csillapodni egyáltalán nem akaró láz volt ez a javából.

A bak meglövéséhez megvolt minden. Az engedély már több mint két hete nálam volt, csupán az időmből nem futotta. Régen előkészítettem a tavaly óta fiókban lapuló csalsípot is. Miután beállítottam rajta a hangszínt gondosan ismételgettem a suta epekedő, panaszos hangját és vészsirámját. Mindezt persze esténként a vadászszobámban, a másnapot tervezve. Így telt el egy hét az őzek nászának kezdete óta, én pedig egyre elviselhetetlenebbé váltam szeretteim számára. Amint elindultam esténként a vadászszoba felé, menekülve tűntek el a ház legtávolabbik zugában.

Végül eljött a várva-várt nap. Két órakor kikapcsoltam a számítógépet, és a titkárnőmnek távozásomkor meghagytam:.
– Ha valami sürgős akadna fél négyig felveszem a telefont, utána már mindenki fújhatja, mert én is azt fogom tenni.

Alig fél óra elteltével már nyakkendőm csomóját oldoztam otthon. Átrohantam egy forró zuhany alatt, hogy lehűtsön és irány a pince, készülődés az őzek szerelmeskedésére. Ha most az asszony látna, bizonyára nem nyelné le a megjegyzést.
– A magadéra nem készülsz ilyen gondosan.
– Ha az is csak egyszer lenne egy évben, bizonyára arra is gondosan felkészülnék – jut eszembe a kaján válasz.

Folyik rólam a víz, tikkasztó hőség van kint is, idebent is. Van vagy harminc fok, tisztára meghülyít a meleg. Gyors pillantás az órára. Időmilliomos vagyok. Van még fél órám az indulásig. Mindenesetre még egy zuhanyt eltűrne izzadt testem, de előtte főzök egy kávét – határozom el a fontossági sorrendet. A fél óra gyorsan eltelik. A kávé és a zuhany felfrissít egy időre.

Hihetetlen meleg van. Nyitott ablaknál is majdnem besokkolok az autóban. Valamivel elmúlt négy óra mire a vadászházhoz érek. Útközben az országút menti tarlón láttam egy pihenő őzpárt. Ezen a vadászterületen, ahol most vagyok kezdődött el évekkel ezelőtt szenvedélyem kibontakozni. Itt formálódott át mellkasom motora vadászszívvé. Ez az a hely ahol a gyerekkorból áthuppantam a felnőttkorba. Itt ismerkedtem a vadászat szépségeivel, a vadfajokkal, a vadászok szokásaival és fogásaival. Itt nőttem fel nagy példaképem és tanítóm, apám árnyékaként.

ő adta kezembe először a vadászpuskát. ő lövette meg velem életem első trófeás vadját. Az ő türelmének gyümölcse a vad megpillantásától az esetleges elejtéséig eltelő idő gondos elbírálása. Ezen a helyen tanítottam első vizslámat. Itt váltam Nimróddá, olyanná, aki a vadat egyenrangú ellenfélként tiszteli. Aki egyaránt tudja becsülni és óvni, etetni és védeni.

Ahogy álltam ott a vadászház udvarán, gondolataim elkalandoztak. Akaratlanul visszarepítettek, azokba a szép időkbe, amikor építgettük vadászházunkat. Órák százait töltöttük itt akkortájt. Valahogy más volt akkor az élet. Kevesebb volt a vadász, még kevesebb az önző puskaforgató, ám azok a vadászok igazi barátok voltak. Tele erővel, energiával, és főleg akarattal. Nemcsak jó vadászok, de remek barátok is. A végtelenségig tudták cukkolni egymást anélkül, hogy bárki is megsértődött volna. Mindig találtak időt egymásra, élvezték az együttlétet.

Ilyen környezetben apáról fiúra szállt a szenvedély. S mi, akik akkor fiatalok voltunk és mára felnőttünk a mai nagy öregek akkori életkorába, egészén másként éljük át a vadászatot. A lelkiismeretünk és tanítóink iránti tiszteletünk nem engedi, hogy olyanok legyünk, mint azok, akik azért válnak vadásszá, hogy ne lógjanak ki a sorból. Hogy netán-tán valaki azt mondja róluk, hogy nem engedhetik meg maguknak. Sajnos egyre több nagyszájú, “túl okos” vadásszal találkozom, akik a vadászatból “gyilkos sportot”, önmagukból pedig “trófeahajhászt” csinálnak. Akik a vad elejtéséről fél percnél tovább képtelenek beszélni, akik azt hiszik, attól lesznek jó vadászok, ha messze hordó puskájukból annyiról lövik a vadat, hogy utána fél napig tart míg elmennek érte.

Nem szeretem az olyan vadászt, aki az útjára engedett golyót csak szemmel követi. Sokkal jobban kedvelem a „nagy öregeket”, akiknek minden mozdulatából, minden szavából vadászbölcsesség árad. Akik lehet hogy életük során nem gyűjtöttek be húsz trófeánál többet, de egy vad elejtéséről napokig képesek mesélni. Sajnos sokan már szögre akasztották a szenvedélyt, csupán a gondolataikban izzik a vadászat szította tűz. Esténként meleg pokrócba csavarva, forró teásbögrét szorongatva emlékeznek a régi vadászidőkre. Mások már a világ legnagyobb magasleséről pásztázzák az örök vadászmezők trófeás daliáit. Onnan fentről sokkal jobban látják az őzek párzáskor kitaposott ördöggyűrűit…

Gondolataimból egy távolban elindított körfűrész sikító hangja térít vissza a valóságba. A falusiak munkából hazatérve elkezdték a második műszakot.

Idén először jöttem ki a területre. Vállamra akasztom apám Springfieldjét, melyet akkor kaptam tőle ajándékba, amikor a vadászat fizikailag teherré, lelkileg pedig pótolhatatlan hiánnyá vált számára. Ej, ha ez a fegyver mesélni tudna! Nem egy könyv alapjául szolgáló élményről tudna beszámolni a gazdájával eltöltött időkből. Beszélhetne arról, hogyan dicsérték ha pontosan célba küldte a golyót, és arról is, hogyan szidták, ha célt tévesztett, milyen igazságtalanok a vadászok sokszor, magamat is beleértve e sorba. Ha a lövedék célt téveszt, majdnem mindig a puska a hibás.

Nekem azomban sokat nem tudna mesélni. A történetek többségét jómagam is átéltem. Amelyeket pedig nem, azokat nemegyszer hallottam már. Egy pohár jó bor mellett mindig szívesen meghallgatom apám élményekben gazdag vadászmúltját, nem szólva közbe akkor sem, ha öregedő fejében mára már néha összekeveredik a tömérdek élmény.

Gyakran bontok szárnyat az ilyen és hasonló gondolatoknak az ország különböző helyein várakozva kísérőre, erdészre. Csak a pillantás az órámra – fél öt van – hoz vissza teljesen az abszolút realitásba. Ekkor veszem észre véglegesen, hogy itt otthon vagyok. Itt nem kell várakoznom senkire. Ezen a vadászterületen senki sem tudna olyat mutatni, amit még nem ismerek. Itt én is nyugodtan lehetnék kísérő. Jól ismerem a vad szokásait, tartózkodási helyeit, menekülési útvonalait. A terület minden zugához temérdek emlék fűz.

Miután magamra aggatom az összes szükséges kelléket, bezárom az autót. Kilépek a kácsatói útra. Lassan lépkedek a mezei úton, mely vadászházunk mellett vezet a terület vadaskamrájába. Remekül érzem magam. Kísérőm a tűző Nap. Olyan helyeken sétálok, ahol töksötétben sem okozna gondot a tájékozódás. Az út talaja leginkább csont-bőr vénasszonyra emlékeztet. Tegnapelőtt esett ugyan, de a szomjas föld gyorsan magába szívta az eső minden cseppjét. Mára már nyoma sincs a kiadós zápornak, mely igencsak ritkaságszámba megy az idei nyáron. Az utat, vagy inkább utacskát, nem nagyon használják mostanában. Balról vén fűzfák egyenletes sora szegélyezi, valaki idén tavasszal is gondosan lebotolta őket. Az azóta kihajtott friss fűzhajtások büszkén feszítenek a fák koronájában.

Az égen egy véletlenül ottfelejtett felhő sincs. A Nap jobbról kísér, fenn van még olyannyira, hogy könnyedén ellátok alatta. A szemközti kukoricaföld, vagy inkább csak satnya imitációja, bizonyára nem okoz sok örömet az embereknek, akik pénzt és munkát fektettek bele.

Habár figyelmem a liliputi kukoricára irányul, így is észlelem magam előtt a mozgást. Előttem vagy harminc lépésre fácántyúk szaporázza lépteit a leborotvált fűzfák irányából. Megállok. Fácáncsibéket remélek és intuícióm beválik. Kisebb csoportokban sprintelnek anyjuk nyomában, tizennégyet számolok belőlük. – Kielégítő fészek – konstatálom, és elraktározom memóriámban az imént látott képet.

Távolabb az alig bokáig érő kukoricában tapsifüles kap lábra. Korai kölyöknek nézem, de bizonyára már ivarérett. Eszeveszett menekülése nem kis gondot okoz a szemmel való követésben. Mire rátalálok a távcsőben, már a kukoricatábla túlsó felénél, a bodzabokroknál jár. Vigyázatlanul keresztezi egy őzpár pihenőhelyét a bokrok árnyékában. Az őzek felugranak a meglepetéstől és sokáig bambán bámulnak a füles után. Nem okoz gondot a “bak elolvasása” a 7×50-es távcsőben. Négy év körülinek vélem. Remek kondícióban van. A köztünk lévő távolság elegendő esélyt nyújt a trófea pontos elbírálására is. Jó terpesztésű hatos agancs. Magasan a fülek fölé nőtt szárakkal, amelyek vastagok és sötétek. A rózsatőtől felfelé sűrű gyöngyözés borítja egészen az alsó ágakig. Az ágak hosszúak és tompa végződésűek. A trófea egyértelműen arról tanúskodik, hogy viselője a tenyészet kimagasló részese lehet az elkövetkezendő időszakban. Nem jósolok hosszú életet tulajdonosának. Túl szép ez a trófea ahhoz, és az őz fejéhez képest aránytalanul nagyot mutat.

Még sokáig elnézegetném a mit sem sejtő daliát, de azonfelül, hogy a látvány gyönyörű, számomra más értéke nincs. Én olyan agancsost keresek, aki élete csúcsán van. Olyan öreg bakot, mely évek hosszú során ravaszul elmozgott vadásztársaim és jómagam látószögéből, elkerülve a rá leselkedő veszélyeket. Olyan bakot, mely este sötétetés után hagyja el búvóhelyét és amint észrevette a hajnal első lopakodó fényfoszlányait, azon nyomban képes félbehagyni lakmározását. Abban bízom, hogy most a szerelmi időszakban, amikor valamelyest enged óvatosságából és éberségéből még egy öreg bak is, talán megpillanthatom valahol a fák árnyékában és kihasználhatom pillanatnyi megingását.

Búcsút intek a fiatal baknak, remélve, hogy lesz még módom találkozni vele és folytatom kellemes sétámat. Célom végállamásaként az Öreg kőrist választottam, mely három út kereszteződésénél magányosan álldogáló vén kőrisfáról kapta a nevét. Oda szeretnék elsétálni alkonyat előtt. A három út egyike ez is, amelyen most energiával túlfűtve lépkedek a természet nemrég nyújtotta látványától.

Hirtelen szárnysuhogást hallok. A fejem fölött szépszámú vadkacsacsapat húz el, a közeli halastavak irányába repülnek. Megszámolni sincs esélyem őket máris újabb csapatok érkeznek, szinte egymást érik. Remek lőtávolságra repülnek, mintha itt sem lennék. Bezzeg majd egy hónap múlva, ha lőhető vaddá válnak. A Hold közelében fognak körözni és csak sötétedés után merészkednek a nyílt vízre. Olyan kicsiknek látszanak majd, akár ez a szúnyog, mely itt repked az orrom előtt. Úgy látszik elhatározta, hogy ha törik, ha szakad belém mártja szívókáját. Rövid idő múlva rá kell jönnöm, hogy csak elterelő manőver volt a részéről. Míg ő elvonta a figyelmemet, nőstényének nem éppen önkéntes véradóként szolgált homlokom.

Közben az öreg meder azon részéhez érek, ahol keresztezi az út. Hogy tényleg meder volt e valaha, azt a ma élők közül senki sem tudja igazán megmondani. Biztosan tudom, hogy kétszáz évvel ezelőtt már nem folyt itt víz. Egy kétszáz éves térképen nem találtam nyomát folyónak. Ha viszont igaz a monda, nem valami csürhe kis ér folydogálhatott ezen a tájon. A meder ugyanis helyenként van vagy negyven méter széles. A két oldalon elterülő vén fűzfák talán még tudnának mesélni arról, amit őseiktől hallottak. A vadászház mögött elterülő tőzeggödrök is lehetnének egykori folyó maradványai. Ma mindenesetre remek legelő. Kétszer egy évben kiváló szénát nyújtanak a helyi gazdáknak.

Ahogy átérek a meder túlsó felére a fűzfasor, mely ezidáig balról kísért átkerül jobbra és kellemes árnyékot nyújtva felfogja előlem a tűző napsugarakat. Közeledek a Homoklikhoz. Ez egy néhány hektáros homokbánya, melynek területét sűrűn benőtte a nyakigérő gyom. Remek búvóhelyet nyújt így a síkságon élő apróvadnak, de őzek is gyakran felkeresik ezt a gidres-gödrös területet. Most körös-körül tarló szegélyezi, tulajdonosa nincs. Mindenkié. A homok minősége nem a legjobb, de akinek egy kannával vagy egy talicskával kell, annak megfelel, így aztán viszi boldog-boldogtalan.

Nem vagyok elég óvatos. Talán nem is akarok az lenni. Célom a felderítés, nem vajmi elszánt gyilkolás. Amint kilépek a sarki fűz árnyékából vagy száz fácán kap lábra, némelyek szárnyra is. Korai és későbbi csibék tyúkok és kakasok közé vegyülve menekülnek, nagy összevisszasággal hagyják ott a tarlót és keresnek búvóhelyet a gyomok közt. Nem akarom bántani őket, ezért nyugodtan állva maradok, hogy legyen idejük biztonságos menedékbe vonulni.

Eltelt már egy óra és még nem sípoltam. – Megpróbálom a Homoklikat, ha a fácánok megnyugodtak – határozom el magamban, de valahogy nem bízok a gondolatban, amit éppen kiötlöttem. A biztonság kedvéért rágyújtok egy cigarettára, hogy felmérjem a szél irányát. Teljes szélcsend van. A füst sokáig kóvályog a fejem felett, mígnem szétoszlik a felhőtlen ég irányába. Biztos rejtekhelyéről előveszem a csalsípot és csak úgy lezseren háromszor megszólaltatom a suta hívó hangján. Még odahaza eltökéltem, hogy lőni csak akkor fogok, ha olyan bakra találok, amilyet megálmodtam.

Ebben az álomban csak három típusú trófeának jutott hely. Rendellenes, parókás és érmes. Érmes bakot már láttam ma. A trófea, mely becslésem szerint jóval meghaladta a száz pontot, gyönyörű volt ugyan, de bűn lett volna viselőjét a párzás első napjaiban kivonni a szaporításból, könyörtelen pofont adva így az itteni állománynak. Azt nem feltételezem, hogy egy nap kétszer nyújtja felém Diána istennőnk segélynyújtó kezét. Az utolsó szippantás teljes átélésével szívom meg a már igencsak csikknek nevezhető cigarettát, majd gondosan eloltom. Nem szeretnék olyat tenni, amivel ezekben a forró száraz napokban a természet vandáljai közé sorolhatnának.

Nincs kedvem időzni tovább. Még egy utolsó röpke pillantás a bánya irányába és kilépek a fűzfa árnyékából. A hátam mögötti meder felől felhangzó böö, bö…, inkább meglep, mintsem megörvendeztet. Ösztönszerűen simulok vissza a fa törzséhez. Hangjáról ítélve fiatal bakocska. Lehet vagy harminc méterre tőlem, valahol a mederben. Nem tévedek. Egy menekülésre kész, tükrével felém forduló fiatal nyársas bak áll a fűben. Hitetlenül bámul rám. Pici nyársai alig látszanak a fülei közt. Maga a tapasztalatlanság. Láthatóan ideges, egyhelyben tapossa a száraz füvet. Keresi a sutát, melyet az imént hallott epekedni. Ösztöne erős és türelmetlen. Böö, bö.., hallatja magát újra. Bőöö, bőö.., hangzik fel egyszercsak a Homoklik felől.

No, ez már egy jóval komolyabb hang volt, állapítom meg tüstént. Figyelmem magától értetődően a bányából jövő hangra terelődik, de nem látok semmit. A “Nyársast” is jobban érdekli a bánya felől érkező hang mint én. A végtelennek tűnő vihar előtti csendet egy harmadik bak hangja töri meg. Az Öreg kőris felől érkezik, utam eltökélt végállomása felől. Hangjáról ítélve öreg bak, amelyik nem egy hasonló fellépést élt már meg.

Az “Öreg” a bányából kiront a tarlóra és fölveszi a harci pózt. A baknak szinte nincs is nyaka, nehéz, fehér fejét alig bírja tartani. Amit hord rajta, gyönyörű. Vastag sötét agancs, páratlan gyönyözése felkúszik az alsó ágak fölé. Csak most veszem észre a rendellenességet. Az alsó ágak hátrafelé nőnek. A trófea átlagon felüli, a bak golyóérett. Bírálatom nem tart tovább néhány másodpercnél. Közben a “Nyársas” felméri a helyzetet és úgy dönt, legjobb, ha eltűnik. Döntenem kellene. Mit tegyek? A bak lőhető, a trófea tetszik. Egyedül a kíváncsiság fékez.

Közben az izzó Nap lecsúszott a horizont szintjére. Egy óra múlva kibukfencezik a látókörömből, hogy nyomban előbukjon valahol Ausztráliában a kenguruk között. Az “Öreg” vár. Kíváncsiságát felkeltette a nagy ellenfél. Bevallom – az enyémet is. Mindketten türelmetlenek vagyunk. Én talán türelmetlenebb. Nem babra megy a játék. Az “Öreg” bármely pillanatban elugorhat, úgy, hogy az ellenfelét nem sikerül megpillantanom. Ez a tudat növeli a vadászlázam. Mi lett a sétából? Ki hitte volna! Tamáskodom – meglőjem az “Öreget”?

Óvatosan kézbe veszem a golyóst, de idegállapotom nem jó. Hintázik a bak a tüskén, azaz a puska a kezemben. Meg kell nyugodnom. A feszültség egyre nő. Bőöö, böő…, kezdi újra a hangpárbajt az “Öreg”. Jól van na, bööő, bőő.., megyek már. Hangzik az ismeretlen válasza. És valóban jön.

A meder közepére egy remek kondícióban lévő bak érkezik. Fejét olyan trófea díszíti, melynek nincs helye semmilyen vadászterületen. Az agancs hosszú sötét szárait sűrű gyöngyözés díszíti, ága pedig egy szem sincs. Gyilkos bak! Döntöttem. Újra kezemben a golyós. A további fejleményeket már a céltávcsövön keresztül követem. Amikor a “Gyilkos” az “Öreg” felé fordul és megmutatja lapockáját, utoléri és azon nyomban fel is dönti a halálos ólomszem.

A drámának vége. Az “Öreg” némi habozás után fejvesztve menekül, talán még most is fut. Rágyújtok, hogy a cigaretta füstjével megpróbáljam távoltartani a szúnyogok raját, melyek közben jócskán megvámolták véremet. A “Gyilkos” fejét a Nap felé fordítva fekszik. Innen úgy fest, mintha Napisten áldozati oltárán feküdne. Kiürítem a tárat és boldogan kilépek a bak irányába, hogy megadjam a neki kijáró utolsó tiszteletet.

Zsigárcsik Gyula, Pozsony