Az alábbi történetben nem különösen nagy bikáról vagy hatalmas kanról lesz szó, hanem egy kis süldőcskéről, amely kaland azonban minden bizonnyal életem egyik legemlékezetesebb disznós élménye lesz.

A történethez mindenképpen kapcsolódik, hogy szórómon ez év február 2-án lőttem már egy 35 kilós zsigerelt súlyú emsesüldőt, így igazából – különösen a terület zavarását, erdőállományát illetően – nagy reményeim nem voltak, hogy ismételten szerencsés leszek.

A másik fontos esemény, hogy feleségemet 2005. február 8-án bevittem a kórházba, mivel első gyermekünkkel volt áldott állapotban, és a doktor úr aznap délután befekvést rendelt el feleségemnek. Azon az estén tehát egyedül jöttem haza, de másnap hajnalban már rohannom kellett vissza Szegedre, mert jött a telefon: „Megindult…!”

Nos szerdán, tehát február 9-én 11 óra 58-kor meg is született első gyermekem, aki egyébiránt a Hunor nevet viseli immáron. A következő két napom igazából az elfogyasztott különféle bódító nedűk kipihenésével telt el, így vadászatra nem igazán voltam alkalmas állapotban.

Február 11-én azonban – mivel feleségem még a kórházban volt – rávettem magam a kimozdulásra, és Kiss Pityu vadászcimborámmal kiültünk ismételten. Az én lesemre kiült velem frissen vadászvizsgázott barátom Holub Pityu is. Mivel aznap még etettünk is, így kissé megcsúsztunk az idővel, ezért pontosan 17 óra 24-kor foglaltuk el a lest, ahol kilenc nappal ezelőtt lőttem egy süldőt.

Amikor a leshez mentünk, a fagyos hótól ropogó lépteink az őzeket már elriasztották a szóróról, azonban miután elfoglaltuk helyünket, az őzek egyből megindultak ismét. Szántó Misi bátyám szokta ilyenkor azt mondani, hogy „agresszív” a vad, így ilyenkor jók az esélyek. Nos, mi is ebben bíztunk, de igazából jómagam abban sokkal jobban, hogy a másik lesen ülő Pityu barátomnak szaladnak meg a disznók…

Szóval az őzek nagyon jöttek a szóróra, mohón falták a szórón lévő különféle takarmányt, egyikük a napraforgó ocsút kaparászta és szemezgetett, míg másikuk a szemes és törtszem kukoricát ropogtatta. Összesen nyolc őz tisztelt meg minket fél óra alatt. Egyszer aztán látom, hogy egy kis sutagida átkocog a szóró másik végébe és a közeli sűrű felé tekinget… nem riasztott csak érdekesen figyelt. A következő pillanatban azonban már hallottam ahogyan ropognak az ágak, és a hóban tipikusan disznóra jellemző kocogó konda zaja érkezett felénk.

Szóltam Pityu barátomnak, hogy figyeljen, mert mindjárt megjönnek a feketecsuhás ördögök…

Érdekes volt azt tapasztalni, hogy az őzek nem szaladtak el eszeveszett riasztással, hanem az utolsó pillanatig kivártak, és amikor a disznók már szinte kiértek a szóróra, csak akkor ugrottak el, de akkor sem riasztottak… érdekes volt, hogy ilyen közel engedték magukhoz a disznókat és egy hang sem hagyta el a torkukat… hiába no, az éhség nagy úr…

Az szintén furcsa volt, hogy a körülbelül hetvenkilós koca ugyanolyan vehemensen rontott ki a szóróra, mint négy süldője. Ilyen esetekben az az én tapasztalatom – a mi területünkön–, hogy a koca a sűrű szélén megáll, és csak a süldők után kis idővel jön ki. Sőt gyakran tapasztaltam, hogy a koca esetenként veri malacait vagy süldőit, és nem engedi ki őket sem, amíg jól alaposan körbe nem járja a szórót. Hozzáteszem a mi területünkön a bent fekvő disznó ritka, a szomszédos erdészettől ballagnak át, és igen óvatosak – főként a kocák.

Tehát a koca és a süldők mint egy harckocsiszázad, úgy rontottak rá a szóróra, és hihetetlen étvággyal estek neki a szemes kukoricának. Csámcsogásuk igen nagy zajjal járt, így volt időm előkészülni a lövésre. Mivel a szórón lévő ocsú és egyéb takarmány a hónapok folyamán hőt termel, így arról bizony leolvadt a hó, és én csak azt láttam, hogy néha a havas háttérben itt-ott kivillan egy-egy disznó háta. Várni kellett tehát, amíg valamelyik süldőt ki nem veri idősebb társa a havas részre.

A koca gyönyörűen kint állt a havon, és onnan figyelt árgus szemekkel. Emelgette az orrát, majd miután nem érzett semmi gyanúsat, ő is belépett a koromfekete szóróra és csak a csámcsogást hallottuk. Az északnyugati szél a disznók szagát terítette szét a lesen…

Este hat óra volt, a lővilág határán voltunk. A konda nyugodtan viselkedett, így nem kockáztattam egy rossz lövés lehetőségét. Teltek a percek, majd kb. tíz perc múlva az egyik süldő társait megkerülve kilépett a szóró jobb felére és elejét már tökéletesen láttam a céltávcsőben. Nem vártam tovább, hanem lapocka mögé célozva lőttem. A kis 30-06-os stucni tompán megtaszította vállamat, a dörrenésre a koca és három süldő balra, míg a megcélzott egyedül jobbra vágódott be a sűrűbe.

Szokásos szünet következett, mialatt előkészítettem lámpámat, megszabadultam az utánkereséshez felesleges és nehéz ruházatomtól. Lementünk a lesről, és a szóró melletti bokor aljában, a rálövéstől 2,5 méterre már meg is találtam az első vérnyomot, abban az irányban, amerre a disznó szaladt. Ezután már folyamatos, kétoldali és fújt vérzésen mentünk a sűrűben. A sapkám szétszakadt, a pulóveremet is megtépte a tüske, de ez a legkevésbé sem érdekelt, amikor harminc méter után ráleltünk a már kimúlt disznóra.

Kihúztuk a sűrűből a süldőcskét, majd kizsigereltem. A 11,7-es Siroki töltény – immáron sokadjára – megint kiválóan vizsgázott, a kissé rézsút álló disznóban kiválóan „dolgozott”, bőséges vért adott, és gyors halált okozott. A kis kansüldő a mérlegen 36 kilót nyomott és nagyon szép sötét „csuhát” viselt.

Ekkor gondolkodtam el tulajdonképpen, hogy micsoda szerencsém volt, hiszen kilenc nap alatt – ugyanazon a lesen – két disznót lőttem, a másodikat pedig fiam születése után. Talán az ő ajándéka volt ez nekem, talán ezúton köszönték meg nekem a vadászat égi urai, hogy fiamat Hunornak neveztük el, így gyarapítva a vadászok – vadászjelöltek – táborát.

Akárhogyan is történt, engedtessék meg nekem, hogy ebben az esetben önző legyek, és fiam ajándékának tudjam be ezt a süldőt, bízva abban, hogy 18-–20 év múlva majd ő is ilyen örömmel és vad iránti tisztelettel fogja kezébe puskáját, és járja az erdőt-mezőt.

(Március 2-án a szerencse ismét mellém állt, és egy 38 kilós süldőt sikerült elejtenem.)