Vadászat
A születésnapi süldő
Az alábbi történetben nem különösen nagy bikáról vagy hatalmas kanról lesz szó, hanem egy kis süldőcskéről, amely kaland azonban minden bizonnyal életem egyik legemlékezetesebb disznós élménye lesz.
A történethez mindenképpen kapcsolódik, hogy szórómon ez év február 2-án lőttem már egy 35 kilós zsigerelt súlyú emsesüldőt, így igazából különösen a terület zavarását, erdőállományát illetően nagy reményeim nem voltak, hogy ismételten szerencsés leszek.
A másik fontos esemény, hogy feleségemet 2005. február 8-án bevittem a kórházba, mivel első gyermekünkkel volt áldott állapotban, és a doktor úr aznap délután befekvést rendelt el feleségemnek. Azon az estén tehát egyedül jöttem haza, de másnap hajnalban már rohannom kellett vissza Szegedre, mert jött a telefon: Megindult !
Nos szerdán, tehát február 9-én 11 óra 58-kor meg is született első gyermekem, aki egyébiránt a Hunor nevet viseli immáron. A következő két napom igazából az elfogyasztott különféle bódító nedűk kipihenésével telt el, így vadászatra nem igazán voltam alkalmas állapotban.
Február 11-én azonban mivel feleségem még a kórházban volt rávettem magam a kimozdulásra, és Kiss Pityu vadászcimborámmal kiültünk ismételten. Az én lesemre kiült velem frissen vadászvizsgázott barátom Holub Pityu is. Mivel aznap még etettünk is, így kissé megcsúsztunk az idővel, ezért pontosan 17 óra 24-kor foglaltuk el a lest, ahol kilenc nappal ezelőtt lőttem egy süldőt.
Amikor a leshez mentünk, a fagyos hótól ropogó lépteink az őzeket már elriasztották a szóróról, azonban miután elfoglaltuk helyünket, az őzek egyből megindultak ismét. Szántó Misi bátyám szokta ilyenkor azt mondani, hogy agresszív a vad, így ilyenkor jók az esélyek. Nos, mi is ebben bíztunk, de igazából jómagam abban sokkal jobban, hogy a másik lesen ülő Pityu barátomnak szaladnak meg a disznók
Szóval az őzek nagyon jöttek a szóróra, mohón falták a szórón lévő különféle takarmányt, egyikük a napraforgó ocsút kaparászta és szemezgetett, míg másikuk a szemes és törtszem kukoricát ropogtatta. Összesen nyolc őz tisztelt meg minket fél óra alatt. Egyszer aztán látom, hogy egy kis sutagida átkocog a szóró másik végébe és a közeli sűrű felé tekinget nem riasztott csak érdekesen figyelt. A következő pillanatban azonban már hallottam ahogyan ropognak az ágak, és a hóban tipikusan disznóra jellemző kocogó konda zaja érkezett felénk.
Szóltam Pityu barátomnak, hogy figyeljen, mert mindjárt megjönnek a feketecsuhás ördögök
Érdekes volt azt tapasztalni, hogy az őzek nem szaladtak el eszeveszett riasztással, hanem az utolsó pillanatig kivártak, és amikor a disznók már szinte kiértek a szóróra, csak akkor ugrottak el, de akkor sem riasztottak érdekes volt, hogy ilyen közel engedték magukhoz a disznókat és egy hang sem hagyta el a torkukat hiába no, az éhség nagy úr
Az szintén furcsa volt, hogy a körülbelül hetvenkilós koca ugyanolyan vehemensen rontott ki a szóróra, mint négy süldője. Ilyen esetekben az az én tapasztalatom a mi területünkön, hogy a koca a sűrű szélén megáll, és csak a süldők után kis idővel jön ki. Sőt gyakran tapasztaltam, hogy a koca esetenként veri malacait vagy süldőit, és nem engedi ki őket sem, amíg jól alaposan körbe nem járja a szórót. Hozzáteszem a mi területünkön a bent fekvő disznó ritka, a szomszédos erdészettől ballagnak át, és igen óvatosak főként a kocák.
Tehát a koca és a süldők mint egy harckocsiszázad, úgy rontottak rá a szóróra, és hihetetlen étvággyal estek neki a szemes kukoricának. Csámcsogásuk igen nagy zajjal járt, így volt időm előkészülni a lövésre. Mivel a szórón lévő ocsú és egyéb takarmány a hónapok folyamán hőt termel, így arról bizony leolvadt a hó, és én csak azt láttam, hogy néha a havas háttérben itt-ott kivillan egy-egy disznó háta. Várni kellett tehát, amíg valamelyik süldőt ki nem veri idősebb társa a havas részre.
A koca gyönyörűen kint állt a havon, és onnan figyelt árgus szemekkel. Emelgette az orrát, majd miután nem érzett semmi gyanúsat, ő is belépett a koromfekete szóróra és csak a csámcsogást hallottuk. Az északnyugati szél a disznók szagát terítette szét a lesen
Este hat óra volt, a lővilág határán voltunk. A konda nyugodtan viselkedett, így nem kockáztattam egy rossz lövés lehetőségét. Teltek a percek, majd kb. tíz perc múlva az egyik süldő társait megkerülve kilépett a szóró jobb felére és elejét már tökéletesen láttam a céltávcsőben. Nem vártam tovább, hanem lapocka mögé célozva lőttem. A kis 30-06-os stucni tompán megtaszította vállamat, a dörrenésre a koca és három süldő balra, míg a megcélzott egyedül jobbra vágódott be a sűrűbe.
Szokásos szünet következett, mialatt előkészítettem lámpámat, megszabadultam az utánkereséshez felesleges és nehéz ruházatomtól. Lementünk a lesről, és a szóró melletti bokor aljában, a rálövéstől 2,5 méterre már meg is találtam az első vérnyomot, abban az irányban, amerre a disznó szaladt. Ezután már folyamatos, kétoldali és fújt vérzésen mentünk a sűrűben. A sapkám szétszakadt, a pulóveremet is megtépte a tüske, de ez a legkevésbé sem érdekelt, amikor harminc méter után ráleltünk a már kimúlt disznóra.
Kihúztuk a sűrűből a süldőcskét, majd kizsigereltem. A 11,7-es Siroki töltény immáron sokadjára megint kiválóan vizsgázott, a kissé rézsút álló disznóban kiválóan dolgozott, bőséges vért adott, és gyors halált okozott. A kis kansüldő a mérlegen 36 kilót nyomott és nagyon szép sötét csuhát viselt.
Ekkor gondolkodtam el tulajdonképpen, hogy micsoda szerencsém volt, hiszen kilenc nap alatt ugyanazon a lesen két disznót lőttem, a másodikat pedig fiam születése után. Talán az ő ajándéka volt ez nekem, talán ezúton köszönték meg nekem a vadászat égi urai, hogy fiamat Hunornak neveztük el, így gyarapítva a vadászok vadászjelöltek táborát.
Akárhogyan is történt, engedtessék meg nekem, hogy ebben az esetben önző legyek, és fiam ajándékának tudjam be ezt a süldőt, bízva abban, hogy 18-20 év múlva majd ő is ilyen örömmel és vad iránti tisztelettel fogja kezébe puskáját, és járja az erdőt-mezőt.
(Március 2-án a szerencse ismét mellém állt, és egy 38 kilós süldőt sikerült elejtenem.)
Vadászat
CACT hajtás természetes vadászaton munkavizsga Kardosfán
A Magyar Tacskótenyésztők Egyesülete munkavizsgát rendezett Kardosfán.
A Magyar Tacskótenyésztők Egyesülete 2025. január 11-én CACT hajtás természetes vadászaton munkavizsgát rendezett Kardosfán. A téli táj, a zselici dombok, a kiváló adottságú vadászterület optimális lehetőséget biztosított a vizsga lebonyolításához.
Fotó: Magyar Tacskótenyésztők Egyesülete
Ábra: Facebook
A területet a Sefag Zrt. biztosította, az egyesület az országban harmadik alkalommal rendezett ilyen típusú munkavizsgát, melyhez az idén vadász terrierek is csatlakozhattak.
A vizsgára 12 kutya regisztrált, végül 8 vett részt , 3 szálkás szőrű tacskó és 5 jagd terrier.
A kutyák két hajtásban dolgoztak, fegyelmezett és hatékony munkát végeztek. A nap végén a terítéken 28 vaddisznó, 7 gímszarvas és 1 dámvad feküdt.
A bírálatokat Körmendi Tamás, Schilli Péter, Nicsovics György és Hermánné Bedics Rita vezető bíró végezték.
A bírók a hajtóvonalban haladva követhették nyomon a kutyák munkáját, értékelték a a keresési módot, orrhasználatot, a kitartást, a bátorságot és a hangadást.
5 kutya CACT címet kapott, 2 kutya II. díjban végzett.
Gratulálunk minden résztvevőnek!
Forrás: Magyar Tacskótenyésztők Egyesülete
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
𝐄́𝐯𝐚𝐝𝐳𝐚́𝐫𝐨́ 𝐯𝐚𝐝𝐚́𝐬𝐳𝐚𝐭 𝐁𝐞́𝐤𝐞́𝐬𝐜𝐬𝐚𝐛𝐚́𝐧 – 𝐄𝐠𝐲 𝐟𝐞𝐥𝐞𝐣𝐭𝐡𝐞𝐭𝐞𝐭𝐥𝐞𝐧 𝐡𝐞́𝐭𝐯𝐞́𝐠𝐞!
A békéscsabai évadzáró vadászat ismét nagy sikert aratott.
Kedves Solymásztársak!
Hát, mit is mondhatnánk – ez a szezonzárás is olyan volt, ahogy szeretjük: emlékezetes, jókedvű és tele élményekkel! A békéscsabai évadzáró vadászat ismét nagy sikert aratott. Olyan sokan gyűltünk össze, hogy szálláshely szűkében már szinte „művészet” volt mindenkinek helyet találni. Bár nem fértünk el egy szálláson, ez sem szegte kedvünket. A vacsorák és esti beszélgetések mindannyiunkat egy helyre tereltek, igazi közösségi események voltak – a jókedv és a rengeteg sztori felejthetetlenné tették az együttlétet.
Fotó: Magyar Solymász Egyesület
Az időjárás hideg volt, de nem annyira, hogy a föld átfagyott volna – így nagyon kemény terepen vadásztunk, a sár miatt igazi kihívássá vált a vadászat: csúszós ösvények, bokáig süppedő talaj… Azt hiszem, mindannyian éreztük a nap végére a lábunkban ezt az igénybevételt! Bár a sarat dagasztva vadászni nem a legkényelmesebb, ám ez sem tántorított el senkit. Fárasztó volt, de a fáradtságunkat feledtették a gyönyörű pedzések és a sikeres zsákmányok. Az ilyen látványokért éri meg minden lépés a terepen!
Ki ne emlékezne például arra a felemelő pillanatra, amikor Molnár Matyi vándorsólyma tökéletes időzítéssel, könnyed mozdulattal kapta el a nyulat? A hétvége egyik csúcspontja volt az a látvány, ahogy a sólyom elegánsan, gyorsan és precízen végrehajtotta a támadást – a jelenlévők egyként csodálták ezt a lenyűgöző teljesítményt. Ezek azok a pillanatok, amelyek miatt érdemes solymásznak lenni! Ezek azok a pillanatok, amik örökre beleégnek a solymász emlékezetébe!
De nem csak a sólymok kápráztattak el minket, a héjások is bravúrosan teljesítettek. Az egyik nap különösen emlékezetes volt, amikor két harris – Joó Péter és Csipán Kristóf madarai – párban dolgozva fogott nyulat. Szinte tökéletes összhangban dolgoztak a gazdáikkal, igazi mestermunka volt. Ezek a látványos fogások és összehangolt munka mindannyiunk számára hatalmas élményt jelentettek. Olyan pillanatok ezek, amikor az ember csak áll, nézi, és azt mondja: „Ezért csináljuk!”
A hétvége persze nem csak a vadászatról szólt, felvetődött néhány szervezési kérdés, amiket érdemes lesz tavasszal a közgyűlésen megvitatnunk. Sokszor küzdöttünk a nagy létszám okozta kihívásokkal, amiket végül mindig sikerült megoldani. De épp ezért merült fel egy fontos téma: hogyan osszuk be a csapatokat? A sólymosok egyre nagyobb létszáma miatt valószínűleg két külön csoportot kell majd kialakítanunk, és a héjásoknál is hasznos lenne külön kezelni a fácánra és nyúlra vadászókat. Ezek mellett szó esett a solymászkutyák fegyelmezéséről, a vadászatok szervezéséről és számos más technikai kérdésről is – úgyhogy unatkozni biztosan nem fogunk a közgyűlésen! Látszik, hogy van mit megvitatni, de ezek mind az egyesületünk fejlődését szolgálják.
Köszönjük mindenkinek, aki részese volt ennek a fantasztikus hétvégének, Egyed István solymásztársunknak és Karasz Vilmosnak, aki a vadásztársaság részéről kísérőként segítette a munkánkat. Külön köszönet illeti Molnár Mátyás fősolymászunkat, aki az egész szezon során fáradhatatlanul dolgozott azért, hogy minden vadászat jól szervezett és emlékezetes legyen. Valamint köszönjük mindazoknak a háttérben dolgozó szervezőknek és segítőknek, akik neve nélkül is tudjuk, hogy szívvel-lélekkel tették a dolgukat, hogy mi élvezhessük a vadászatok minden pillanatát.
A közös élmények, a sólymok, héják sikerei és a jó társaság mindannyiunkat gazdagabbá tett. Addig is, amíg újra találkozunk, szárnyaljanak a madaraink, őrizzük meg ezt az összetartó közösségi szellemet és maradjatok mindig ilyen lelkesek! Sok sikert és örömöt a tenyésztési időszakhoz, legyen minden madár egészséges és eredményes!
Forrás: Magyar Solymász Egyesület
Farkas volt, van, és reméljük, lesz is a Kárpát-medencében. Mindig. Volt, amikor több, volt, amikor kevesebb, de azt nyugodtan mondhatjuk, hogy állandóan jelen van térségünkben, annak ellenére, hogy eleink vért izzadva, mindent elkövettek, hogy ne legyen. Természetesen voltak időszakok, amikor olyan kevés volt belőlük, hogy nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy sikerrel jártak, de egy-egy kóbor példány azért mindig előfordult a peremterületek erdeiben. Ezeket, ha egyáltalán észrevették, addig hajtották, amíg sikerült vagy agyonlőni, vagy kihajtani a határon túlra.
A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay
Pedig farkas volt szépen a valamikori Magyarország területén. A XIX. század végén, mondjuk Baranyában, a világhírű Bélyei birtok területén, azaz a Kopácsi-rétben, a csülkös vad védelme érdekében még mérgezték is, amiről részletesen beszámolt a Vadász-Lap 1892-es évfolyama. A jelentést Klobusicki Kálmán írta, aki akkor az uradalom fővadásza volt. Egy másik példa a farkas jelenlétére egy családi történet. Nagyanyám, aki 1888-ban született, mesélte, hogy úgy 15 éves korában olyan kemény tél volt, hogy a Duna befagyott, és a farkasok leereszkedtek a Papuk-hegységből, átjöttek a jégen Bácskába, és egészen Topolyáig jutottak, ami körülbelül 60 kilométerre van a Dunától. Itt aztán bevették magukat a Bácsér nádasaiba, és komoly károkat okoztak a tanyavilágban. Az akkori úri vadászok és a helyi társaság tagsága nagy hajtóvadászatot szervezett az ordasok „megbüntetésére”, azonban azoknak sikerült kitörniük és visszaszökniük a Duna bal partjára, azaz meglógtak.
Egészen más a helyzet a Duna–Száva vonalától délre, illetve a dél-bánáti, delibláti homokpuszta erdeiben. Ott állandó, stabil, sőt az utóbbi években növekvő állománnyal számolhatunk, ami meglátszik elsősorban az őzállományon és a jószágtartó gazdákat ért károkon. Ugyanis télen, és ott a hegyvidéken, még igencsak havasak a telek, a vad lehúzódik a települések környékére, ahol könnyebben jut táplálékhoz. Őket követik a ragadozók, és mivel sokkal könnyebb elkapniuk a háziállatokat, mint a vadat, mindent megtesznek, hogy bejussanak egy-egy juhhodályba vagy istállóba, ahol aztán hihetetlen vérengzést visznek végbe. Ilyenkor beindul náluk a gyilkolási kényszer és addig ölnek, amíg egy birka is mozog az ólban.
A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay
Most sokan azzal a kérdéssel állnak elő, hogy hol vannak a pásztorkutyák. Az ottani emberek tapasztalata szerint egy 5-6 farkasból álló falkával szemben, ami nem ritka, 2-3 kutya tehetetlen. Valójában azokat eszik meg elsőnek. Ugyanis előszeretettel „vadásznak” az ember legjobb barátjára, méghozzá olyan módon, hogy az meg se nyikkan, és már viszik is. A Sár-hegységben (ma Koszovó) az emberek jószágtartásból élnek. Ott tenyésztették ki a híres Sárhegyi pásztorkutyákat. Van gazda, aki több ilyen komondor nagyságú ebet is tart. Az ottani csobánok szerint a farkasok egy tüzelő szukát „küldenek” a falu alá. Az elcsalja a kutyákat az erdő széléig, ahol az éhes falka várja a vacsorát. Egyes tapasztalt és szavahihető vadászok elmondása szerint, még a hajtásban résztvevő kopók közül is rendszeresen kiveszik a vámot. Nem zavarják őket a lövések, az emberek jelenléte, elkapják a kutyát, és a gazdi örülhet, ha a nyomkövetős nyakörvét megtalálja.
A Balkánon vadásszák a farkast, Berni Egyezmény ide vagy oda. Vannak egyesületek, amelyek nagy üzletet csinálnak a farkashajtásokból. Rengeteg vadászt csődítenek össze, van, ahol több mint ezer puskás jelenik meg, de ezek a tömeges megnyilvánulások többnyire eredménytelenek. Ahogy verebet nem lehet nagy dobbal fogni, úgy farkast sem lehet lakodalmas menettel vadászni. Itt elsősorban az eszem-iszom, dínom-dánomon van a hangsúly és nem a vadászaton, no, meg a részvételi díj begombolásán, ami nem kis összeg!
Ha valaki szeretne farkast lőni, az keressen kapcsolatot a helyi társaságoknál, amelyek dögteret tartanak fenn, zárt, fűtött magaslesekkel rendelkeznek, és van idejük akár egy hétig is kinn éjszakázni a behavazott erdőn. Az olyan vadász látni fog farkast és lőhet is, ha minden a tervek szerint alakul. Ez biztosan valamivel drágább, mint a lenyúlós nagy hajtások, de eredményesebb is.
A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay
Akármit is mondanak a magukat állatjogi képviselőnek tituláló szervezetek, a farkast vadászni kell. Nem könnyű, rengeteg időt, jó erőnlétet és elszántságot igénylő munka. De megéri. Természetesen az, hogy vadásznak farkasra, ma már nem azt jelenti, hogy azért teszik ezt, mert ki akarják irtani – nem, erről szó sincs. A farkast azért kell vadászni, mert ellenkező esetben úgy járunk vele, mint a sakállal. A fejünkre nő, és akkor már késő. Manapság a fenntartható környezetvédelem elképzelhetetlen a vadászat nélkül! Ha bekövetkezik a farkasállomány túlszaporodása, elkerülhetetlen, hogy a legnagyobb károkat elszenvedő gazdák a saját kezükbe vegyék a gond orvoslását, és abból senkinek sem lesz haszna. Erre is lehetne számtalan példát felhozni. Okuljunk belőlük!
Írta: Hadzsy János
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Visszanéző (2024): Kígyászölyvet figyeltek meg Apajon
A mezőgazdaság és az élelmiszeripar hitelállománya is csökkent
Ragadós száj- és körömfájás jelent meg Németországban
CACT hajtás természetes vadászaton munkavizsga Kardosfán
𝐄́𝐯𝐚𝐝𝐳𝐚́𝐫𝐨́ 𝐯𝐚𝐝𝐚́𝐬𝐳𝐚𝐭 𝐁𝐞́𝐤𝐞́𝐬𝐜𝐬𝐚𝐛𝐚́𝐧 – 𝐄𝐠𝐲 𝐟𝐞𝐥𝐞𝐣𝐭𝐡𝐞𝐭𝐞𝐭𝐥𝐞𝐧 𝐡𝐞́𝐭𝐯𝐞́𝐠𝐞!
Kint a bárány, bent a farkas!
Menyhalhelyzet a Rába körmendi szakaszán: Siralmas!
Sebzett medve ólálkodik Székelyudvarhely környékén
Módosult a növényvédelemben felhasználható hatóanyagok engedélye
Kútba esett hiúzon segítettek a hegyimentők
Adventi vadászat Biharnagybajomban és a hírhedt bajomi avatás – GALÉRIÁVAL
VADÁSZATI LEHETŐSÉG: Terelés január 5-én az Ormánságban
Vadászjegyváltás 2025/2025 évre
Számadás: az óesztendő utolsó vadászata a Kakat-mentén – GALÉRIÁVAL
Az első Szt. Hubertus vadász és vizslája verseny – Dr. Polgár Kálmán emlékére
Beszámoló a 2024. november 22–24. között Nagyszénáson rendezett vadászatról és Field-Trial Solymászversenyről
Vadászjegy érvényesítés 2025/26
Életem első aranysakálja
Életem első dámszarvasbikája
You must be logged in to post a comment Login