A fegyverszekrényt kinyitva minduntalan a szemem elé kerülnek az avatópálcák, amelyek hatására egyből eszembe jutnak az első vadászélmények. Azok, amelyek igazi vadásszá avattak. Megható felidézni az elhangzott gratuláló, biztató szavakat.

Persze, ahogy bővültek a lehetőségeim, folyamatosan újabb fajok elejtésérének az igénye jelentkezett, így szerencsés esetben szaporodtak a vesszők, néha ágasok is. Eleinte vékonyabb vesszőkkel porolták ki a hátsómat, később méretesebbek is akadtak. Volt, amelyiket ötletesen úgy vágták, hogy villás volt a vége, így rá lehetett tenni a sikert adó töltényhüvelyt.

Az élmények újabbak megszerzésére sarkallnak, ihletet adnak újabb és újabb részeknek a naplóban. Ezzel együtt szinte minden vadászat olyan izgalomba hozott, mintha az első próbálkozás lenne. Remélem ez így is marad.

Amikor a pálcákat nézem, azonnal megjelenik szinte hiánytalanul a kérdéses nap minden pillanata, az elhatározás, a készülődés, a látvány, valamint a siker. Bár számomra nem feltétlenül az elejtés a siker, sőt meggyőződésem, hogy a vadászat messze nem erről szól, legfeljebb erről lehet a fényképeket leszámítva hiteles emlékünk.

Így tekintek végig eddigi, s folyamatosan bővülő vadászélményem néhány fejezetén. Számomra minden vad elejtése olyan érzést kelt, mintha az első alkalom lenne. Nem is főleg az elejtés, hanem már a les, a cserkelés, kiülés, bármilyen módon történő próbálkozás, látványa, hallása mozgásnak, jelenlétnek, természetes életnek.

AZ ELSŐ VAD (1999. IX. 19.)

Általában fácánra gondol ilyen esetben mindenki, nem csoda, hiszen a leggyakoribb vadászzsákmányt képezi, főleg apróvadas területen. Így érthető volt részemről, hogy én is erre számítottam. Viszont egy rokonom révén volt lehetőségem egy kis mesterségesen kialakított tó mentén vadkacsára vadászni.

Még egészen sötétben mentünk ki, épp hogy kezdett enyhülni az éj sötétje, amikor elfoglaltuk a helyünket. Amint pirkadni kezdett hamarosan megjelentek, a csörgő récék, itt aztán volt módom tapasztalni a villámgyors, cikázó szárnyalásukat.

A vizsgára készülés során olvastam erről, de ilyet elképzelni sem tudtam. Nemhogy lőni, de még célozni sem tudtam rájuk eleinte. Ráadásul egyre sűrűbb rajokban leptek el a szúnyogok. A végére szinte nem volt csípésmentes felület a kezemen, sőt az arcomat is piros szeplő módjára dekorálták ki.

Aztán fantasztikus élményben volt részem: pár méterre tőlem kiemelkedett a vízből egy vidra feje. Pár pillanatig „szemezett” velem, majd elmerült éltető elemébe. Nagyon izgalmas látvány volt vizeink sajnos igencsak ritka úszóbajnok ragadozóját látni. Remélem, megadatik még hasonló élmény nekem.

Később, mikor kezdeti izgalmam kissé alábbhagyott, volt módom egy távolodó, később egy oldalazó kacsát eredményesen megcélozni. Sajnos csak a másodikat tudtuk megtalálni, az elsőt elnyelte folyékony sírja. Barátréce adatott meg életem első vadászzsákmányának.

ŐZBAK (2002. VII. 2.)

E tekintetben néhány évet várnom kellett. Az első próbálkozás hetei nem hoztak számomra sikert, sőt még látványban sem bővelkedtek. De számomra bőven elegendő volt az, amit átélhettem. Ekkor láttam először menekülő, majd futtában lábát jellegzetesen emelő nyulat, volt módom csodálni szárnyasokat, baktató róka is csábított lövésre Bizony esetenként nem sok tartotta vissza ujjamat az elsütőbillentyű erősebb nyomásától.

Végül volt egy hibázásom is, úgy 80-–100 méterről. Az izgalom, vagy csak ügyetlenségem mentette meg egy fiatal agancsos életét.

Következő évben Papp J. vadásztárs hivatásos vadászként kalauzolt a területen. A második napon egy kisebb erdő melletti lesen látványban nem volt hiány. Végül egy érdekes, rendellenes fejdíszt viselő példányra kaptam engedélyt, amely lassan közeledett a gazosból felénk. Óvatosan emeltem fel célzásra a fegyvert. Kis remegés és sóhaj kíséretében, mikor már 80-–100 méternyire ért és célpontként mutatta oldalát, elsütöttem a puskát.

A jól hallható becsapódást követően néhányszor hátsó lábára emelkedett, majd néhány méter után összeesett. Bevallom, nem kis izgalom volt bennem, míg elteltek a várakozásra előírt percek, bár a sikeres találatban teljesen biztos lehettem. Hamarosan ravatalának helyére értünk, ahol a gratuláció és a töret átadása következett.

Miután megcsodáltam valóban nagyon érdekes fejdíszét betettük a terepjáróba, s visszaindultunk a vadászházhoz. Itt szépen letettük, díszes ravatalánál következett az avatás számomra igen megható ceremóniája. Benne a vad, a természet szeretete, védelme, tisztelete, s ezek átadására való törekvés. Azóta volt módom több esetben is átélni, hallani ezeket a számomra oly kedves, megható szavakat. Szép montírfára került, s büszkén virít a többi trófea társaságában.

VADDISZNÓ (2001. XII. 1.)

Az első őzsiker helyszínén, Vas megyében adatott meg számomra e sokak által nagyon kedvelt vad első példánya. Tudtam ugyan, hogy itt nem ritka vendég, az erdős-mezős tájéknak gyakori szereplőjeként örvendezteti az itteni vadászok szívét. Már tavaly volt módom részt venni egy vaddisznóhajtáson, de az számomra nem hozott sikert, csak a terítéket csodálhattam, de az is igazi ünnep volt nekem. Vadászkürt adta meg a kezdést és jelezte az egyes hajtások végét. Most ismét hasonló élmény várt rám, legalábbis ezt reméltem.

Esős, borongós, hajnali les után indultunk, egy vadföld mellett vezetett az út. Megálltunk, hogy szétnézzünk az elterülő vetésen, hátha mutatkozik valami. Hozzáteszem, hogy előző napon már volt sikerem, úgy 120-–130 méterről sikerült egy gidát elejtenem. Ilyen előzmények után következett a mai nap, amikor egy sutát sebeztem. A vérnyomon haladva bementünk az erdőbe, zajongva, időnként tapsolva, hátha kiugrik a megijedt őz.

Már épp hallottam is csörtetését, mikor igencsak erőteljes „disznó” kiáltás ütötte meg fülemet, majd hamarosan követte a „másfél méterrel fogj elébe” instrukció. Fel is kaptam a fegyvert, csak legyen mire fogni, de botor fejjel, nem a megfelelő helyen várakoztam, hanem lejjebb húzódtam vagy 50 méterrel. Így bánhattam önfejűségemet, mivel a disznó jóval távolabb bukkant elő a bozótból.

Izgalmamban elfelejtettem újratölteni az első lövés után a fegyvert, így csak az elsütővel tudtam finoman csettinteni. A valódi lövés jócskán mögött porzott. Ez még két alkalommal megismétlődött mire eltűnt szemközti erdőben.

A következő felbukkanó disznót is hasonló kiáltás kísérte, de rossz helyzetemből kifolyólag nem jutottam lövéshez. Alighogy eltűnt, már jött is a harmadik, ezt az utolsó megmaradt lőszerrel sikerült megállítanom. Miután felbukott, még mozgatta egy ideig a fejét, majd hamarosan kimúlt. Véget ért földi élete, s átadta magát Hubertus révén nekem. Boldogan vettem birtokomba, hogy kis előkészítést követően az avatás megható szertartását ismételten átélhessem. Egy közepes koca adta első vaddisznós élményemet.

SZARVASBIKA (2003. IX. 1.)

Az előző napi fácánőrzés után délután indultam ki Mezőgyánba az általam akkor még egyedül is megközelíthető lesre. A többinek nem tudtam a helyét, így esett a választásom a Buzgány 1-esre. Alig kapaszkodtam fel a lesre, máris mozgásra figyeltem fel, úgy 5-–600 méterre. A távcső segítségével annyit bizonyosan megítélhettem, hogy három szarvas legelészik békésen a gazosban.

Egyből erőt vett rajtam az izgalom, el is kezdett remegni az egész tákolmány velem. Nehezen tudtam magamra nyugalmat erőltetni, de valahogy csak sikerült. Azon gondolkodtam, mit is tehetnék. A távolságot valahogy csökkenteni kell egy esetleges sikeres próbálkozás érdekében, s mivel a szarvasok nem mutattak hajlandóságot a közeledésre, ezért nekem kellett megkísérelnem.

Két művelt terült közötti úton, amelyet a sűrű jól takart, rejtve maradhattam, miközben a lesről lemenve feléjük indultam. Igyekeztem óvatosan lopni a távolságot, görnyedve haladni, mely nem volt túl kellemes, de a kecsegtető lehetőség miatt ezt nem igazán éreztem. Mikor már vagy 200-–250 lépésnyit megtettem, jármű hangjára figyeltem fel, amely az átellenes oldalon közelített egy másik leshez.

Kis várakozás után folytattam utam, azonban csörtetés hangja megállásra késztetett. Felemelve végig lehajtott fejemet megláttam két agancsost, előttem úgy 80-–100 méterre, amint épp az úton igyekeztek át. Gondoltam, a gépkocsi hangja mozdította ki őket legelészésükből. Ahogy átértek a másik oldalra, óvatosan lépkedve közelítettem irányukba, ekkor már behajlított térdekkel, szinte guggolva.

Egy kis erdősáv által határolt tisztáson álltak meg. Mindkettőt szemügyre vehettem, majd leültem a gaz fedezékébe s két térdemen megtámasztott könyökkel, rövid célzás után, a közelebb állóra rálőttem.

Nem láttam, hogy felugrott-e, de hirtelen felém kezdett futni. Nagyon meglepődtem ezen, fel is emelkedtem fél térdre hirtelen, célzásra emelt fegyverrel. Ám nem volt szükség újabb lövésre, a sebzett bika pár lépés után megállt, majd méltóságát megőrizve lepihent végzete helyére.

Társa, aki először futásnak eredt, ekkor megállt, még célba is vehettem. Jól láttam a céltávcsőben, hogy egy spíszer. Ekkor éreztem, hogy micsoda rendkívüli siker, amiben ezen a napon részem volt. Kis várakozást követően az addigra kimúltan fekvő zsákmányomhoz léptem.

Miután boldogan felfogtam, s el is hihettem a történteket, visszaszaladtam a lesre a fényképezőgépért, egyúttal telefonon szóltam a vadásztársaknak. Ők hamarosan megérkeztek, szépen elkészítettük a ravatalt, csináltam jó pár képet, egész kis csapat gyűlt oda. A vadászmestert választottam keresztapámnak, ő avatott fel, ő kért a vadászat mellett az erdő-mező, s lakóinak óvására, tiszteletére.