Keressen minket
[wpml_language_selector_widget]

Vadászat

A kísérő vadász könnyei

Közzétéve:

Feltöltő:

Print Friendly, PDF & Email

avagy a megsiratott dámlapátos

Alig hogy véget ér a gímszarvasok násza, fellobban a párzási ösztön a dámszarvasoknál. Mintha a természet, a „nagy rendező” gondoskodna arról, hogy e kettő időben ne essen egybe. Mindkét jelenséget hangos „zene” kíséri, csak éppen más hangszínben és tónusban. A gímbikák bőgése, hangzatos harsonája messzire hallik, míg a dámok barcogása ehhez képest gurgulázó kuruttyolás. De mindkettő hatással van a vadászok érzéseire. Nyilván nem egyformán, mert a gímszarvasbikák vadászata valószínű elsőbbséget élvez a vadászok körében. Így vagyok ezzel én is. Mégis örültem a lehetőségnek, amikor vadászéletemben először selejt dámbika kilövésére kaptam meghívást, olyan időszakban, amikor javában zajlott a barcogás. A Dunántúl jellegzetes területén, ahová a meghívás szólt, kedvezőek az élőhelyi adottságok a dámszarvasok tartására. Volt és van is ott vadlétszám ma is a dámszarvasokból bőven.

Nagy tapasztalatokkal rendelkező, tisztességben megőszült kísérő vadász volt a segítségemre, aki már megette a kenyere javát. Amint az ismerkedésünk alkalmából megtudtam, hosszú évek, sőt évtizedek óta dolgozott az adott területen. Ismerte a vadgazdálkodás és a vadászat minden csínját-bínját. Szenvedéllyel beszélt a dámszarvasokról; származásukról, elterjedésükről a kontinenseken, így például Európában is, élőhelyi igényeikről és jellemzőikről, szaporodásukról, állományszabályozásukról, és így tovább. Az volt az érzésem miközben őt hallgattam, hogy amit ő esetleg nem tudna a dámszarvasokról, azt nem kell tudni.

Nem tartottam túlzásnak amikor arról beszélt, hogy szép számmal van ugyan dámvad a területükön, de ő szinte egyenként ismeri őket. Végigkíséri a fejlődésüket a világra jöttüktől az elmúlásukig. Sokszor lehullnak a fák levelei és újra fakadnak a rügyek, míg a dám bikaborjakból jól fejlett lapátosok lesznek. Az elhullajtott agancsaikat kézbe véve szinte azonosítani lehet az egyes egyedeket. Csillogó szemei arról árulkodtak, hogy izzik benne a szenvedély; a munkája egyben a hobbija is, ezért nap mint nap feltöltődik az élményeivel. Gondoltam magamban, no lám, nem csak a gímszarvasok uralhatják el és színesíthetik az érzéseit egyik-másik hivatásos vadásznak.

Ez a beszélgetés érkezésem estéjén zajlott le a vadászházban, és ezzel egyben rá is hangolódtunk a másnapi vadászatra. Tudván, hogy selejt dámbika kilövésére van meghívásom, a kijelölt kísérőm megjegyezte, hogy nem lesz könnyű dolgunk, mert némi túlzással azt lehetne mondani, hogy a céltudatos állományszabályozásuk folytán talán több az érmes vagy a jövőbeni érmes jelölt dámbika, mint a kifejezett selejt. Látva arcomon a kételkedést rögtön hozzátette, hogy no, akad azért ilyen is, és van köztük azért jó néhány átlagos is; ezért ő velem sikeres vadászatra készül – nyugtatott meg. – Végül is dudva, a legszebben művelt kertben is akad, nem igaz? – mondta hamiskás mosollyal és hozzá huncutul kacsintott. Abban maradtunk, hogy reggel korán indulunk, mert a dámok ebben az időben mozognak leginkább, no és a késő délutáni órákban. Persze, hogy megnézzük őket akkor is, ha reggel nem lenne szerencsénk.

Hajnali öt órakor indultunk a területre a kísérőm terepjárójával. Én ugyan mondtam neki, hogy szívesebben cserkelnék vele, de megnyugtatott, ha kint leszünk a terepen, arra is lesz lehetőség. Sőt, csak arra, mert ott nem fogjuk használni a terepjárót. Kivéve, ha területet váltunk. Megígérte, olyan helyre visz, ahol javában zajlik a barcogás. Ha még nem hallottam és láttam olyat, akkor nagy élményben lesz részem. Őneki minden évben része van ebben, de nem tudná megunni, tette hozzá hangsúlyosan.

Lassan haladtunk a terepjáróval az erdei utakon. A jármű lámpájának világító fényénél néha átugrott előttünk egy-egy dámtehén vagy ünő, néha több is, ami azt mutatta, hogy van itt vad bőven. A kísérőmet ez nem zavarta, egyenletesen haladva kormányozta a járművet a célja felé, néha irányt változtatva a keresztutakon. Majd megálltunk egy helyen, a kísérőm leállította a motort. Ekkor már halványan derengeni kezdett a keleti égbolt, egyre nagyobb terjedelemben vette birtokba az ég alját a korai hajnal.

Kiszálltunk a gépjárműből és belehallgattunk az erdő csendjébe. Csakhogy ezt a csendet valami megtörte. Nekem úgy tűnt, mintha a távolban sok-sok béka kuruttyolna. Kérdeztem is a kísérőmet, hogy van itt valami tó a közelben? Mosolyogva visszakérdezett, hogy mire gondolok? Mondtam neki, hallgassa csak meg, szinte kánonban kuruttyolnak a békák. Csendben elnevette magát és közölte velem, hogy nem a békák kuruttyolását, hanem a dámbikák barcogását halljuk. Kissé restelltem is magam a tapasztalatlanságomért, de én kezdettől fogva nem titkoltam, hogy életemben most először vadászhatok dámbikára; így hát még barcogást sem hallottam.

Várunk még egy kicsit, hagy legyen kissé világosabb és aztán megpróbáljuk csendben, jó széllel megközelíteni a barcogó helyet, közölte a tervét a kísérőm. Előre figyelmeztetett arra is, hogy a barcogó helyen nem szívesen lövetne velem dámbikát, azt nem tartaná etikusnak. „Ugyebár a nászágy mégsem arra való. Nem igaz? – mondta huncut mosollyal. Oda azért akar eljutni velem, hogy nézzük meg közelebbről, hogy milyen is az a barcogás. Majd az öngyújtójával ellenőrizte a szélirányt és lassan, óvatosan, helyenként lopakodva igyekeztünk megközelíteni a tetthelyet. Oda egyre közelebb jutva mindjobban kivehető volt a dámbikák gurgulázó torokhangja. Egy kissé tényleg hasonlított a békakuruttyolásra.

Közben egészen kivilágosodott. A kísérőm néha meg-megállva egyre lassúbb tempót diktált, miközben a tekintetével és a látcsövével gyakran átfésülte az erdőt. Amikor egy rövid időre megálltunk, halkan suttogva figyelmeztetett, hogy vigyáznunk kell, nincs-e a közelünkben a fák között dámtehén, mert ilyenkor azok roppant éberek. Akár csak bőgés idején a gímszarvasoknál a tehenek. A dámoknak is rendkívül kifinomult az érzékük; a szemüket és a fülüket nemigen lehet becsapni. Ha gyanús mozgást vagy zajt észlelnek, akkor a riasztásukkal egy pillanat alatt megzavarhatják a szerelmes idillt és persze a vadászatot is. A riasztásuk is rendkívül érdekes, mert a legyezőjükkel akkorát pattintanak, hogy annak hangja akár száz méterre is hallatszik.

Végre eljutottunk egy olyan helyre, ahol egy erdei lapos terült el előttünk és itt elénk tárult az egész műsor, amit nekem a kísérőm mutatni akart. Leültünk egy fa tövében, és mint a színházban, a látcsövünkkel néztük az előadást. A hatalmas laposban jó pár dámbika, egymástól különböző távolságban, az általa kapart teknőben állva hallata a hangját. A kísérőm pedig, mintha oktatófilmet néznénk, halkan magyarázott nekem. Nézze csak! A teknőben barcogó bikák szinte mindegyike többnyire koros bika. Körülöttük kissé távolabb ácsorognak, vagy ide-oda mozognak a fiatalabb dámbikák, nyilván azzal a reménnyel, hogy el tudnak majd csábítani egy-egy üzekedésre érett, kielégítetlen ünőt vagy dámtehenet. Ez azt is mutatja, hogy a területfoglalásnál az érettebb, erősebb bikák előnye érvényesült.

Rendkívül érdekes volt számomra látni azt, ahogy a dámoknál a párzás zajlott. A bikák egy lépést sem tettek a tehenek után, hanem azok keresték fel a barcogó dámbikákat a teknőknél. Nem túlzás, volt ahol sorba álltak egyik-másik helyen. A kísérőm felhívta a figyelmem arra is, hogy az egyik tehén ugyanazt a bikát, amelyik nem sokkal előtte borította, újra felkereste és képes volt újra beállni hozzá a sorba. Meg is mutatta nekem az éppen visszatérő tehenet. További érdekesség volt az is, hogy a környéken ténfergő bikák némelyike néha megpróbálta megszerezni valamelyik teknőt, ki akarta onnan űzni a barcogó bikát, de amíg ott voltunk, az nem sikerült egyiknek sem. Viszont a kísérőm arra hívta fel a figyelmem, hogy nézzem csak meg; főleg a sikeresebb bikákat akarják az ellenfeleik távozásra késztetni; vagyis ahol több üzekedő tehén várakozik. Fel is merült bennem a kérdés, talán azt hitték, hogy a teknő az oka a sikernek? A maga barcogó teknőjét minden bika harciasan védte, hiszen a párzás idején szinte benne élte az életét és a testnedveivel újra meg újra „beillatosította” azt. Erre volt példa a szemünk láttán is.

Olyan önfeledten néztem az egész műsort, ami ott zajlott, hogy szinte eszembe sem volt, hogy vadászni jöttem. De aztán történt valami, ami begyújtotta a vadászreflexeket. Az egyik barcogó teknőnél két bika összeverekedett. Az agancsok csattogására lettünk figyelmesek. Az összecsapás igen keménynek látszott. A párviadalban a bikák egymásnak feszültek, egyértelmű volt, hogy a teknőért megy a küzdelem. De amilyen hirtelen fellobbantak az indulatok, olyan hamar véget is ért a verekedés, mert a támadó bika menekülésre kényszerült. A kísérőm látcsövével a menekülő bikát figyelte. Intett, hogy álljak fel, mert megyünk. A távcső még mindig a szemén volt, és még álló helyzetben súgva mormogta, hogy a menekülő egy jó selejt bika. Már nem is fiatal; sőt úgy látja, hogy az egyik oldalon a lapátja az erős visszarakás jelét mutatja. Ha eltávolodna a barcogó helytől, megpróbálnánk becserkelni és meglőni; közölte velem a haditervét.

A bika mozgását figyelve álltunk még ott egy kis ideig. Lassan távolodni kezdett a barcogó helytől. Megállt néha ugyan, de mégis mintha egy meghatározott irányt vett volna a mozgása. A kísérőmnek az volt a tippje, hogy nem messze van egy másik, valamivel kisebb barcogó hely is, ahol csak néhány bika barcog; hátha ott akar szerencsét próbálni az öreg vitéz. Jó lenne őt megelőzni, suttogta a kísérőm. Határozottan intett nekem és tempós, de óvatos cserkelésbe kezdett. Olyan érzésem volt, mintha félkörívben akarná megközelíteni a bikát. A bika lassan, tétován haladt előre. Mi pedig egyre határozottabban, kétrét hajolva, néha azért meg-megállva, félkörívben közelítettünk hozzá. Kerülő utunk oda vezetett, hogy csaknem szembe kerültünk, a felénk lassan közeledő bikával, miközben a másik barcogó hely felől is elértek bennünket a hangok. Az kötötte le a bika figyelmét is. Mereven állt és a barcogás irányába hegyezte a fülét.

Ezt most ki kell használni! – súgta a kísérőm. Jól látja a bikát? – kérdezte kissé remegő hangon. Bólintottam, hogy igen. A távolság kb. százhúsz méter, ha tudja, lője meg, mielőtt elmozdulna, adta ki az utasítást. A bika még mindig mereven figyelt. Nekem kissé ferdén állt ugyan, de a szálkereszt már a nyaktövére tapadt. Elcsattant a lövés és a dámbika tűzbe rogyott. Utána alig rúgott még egy-kettőt és vége volt. A kísérőm levett kalappal gratulált ugyan, de mintha nem lett volna túlságosan lelkes.

Odamentünk az elejtett bikához és láttuk, hogy ez jó kilövés volt, az egyik lapát már a teljes visszarakásról árulkodott. A kísérőm simogatóan, végigtapogatta a lapátjait, majd tétován valamilyen töretet keresgélt és azt láttam, hogy közben a zsebkendőjével törölgeti a szemét. Gondoltam, valami belement a szemébe. Bogár vagy valami más. Éppen kérdezni akartam efelől, amikor a törettel a kezében visszalépett a bikához és akkor meglepődve láttam, hogy könnyesek a szemei. A töretet a találat helyéhez érintette és megkente a bika testén, miközben a következőket mondta elcsukló hangon: „Itt jöttél a világra, ez a föld nevelt és itt ért el a végzeted.” Mélységesen meglepődve és meghatódva vettem át tőle a töretet, hiszen nem volt még ilyen furcsa élményben részem.

Majd néhány perc múlva, már kissé megnyugodva, elnézést kért tőlem azért, hogy így elérzékenyült. Megértésemet kérte, mondván, hogy több mint tíz év is eltelik, amíg egy ilyen bikától búcsúzni kell. Vele együtt a saját életéből is eltelt egy évtized. Ennyivel ő is közelebb került az elmúláshoz.

Különös érzéssel fogtam vele kezet, megköszönve a segítő közreműködését. Igyekeztem átérezni az érzelmeit, magamban elismeréssel illettem a vadak iránti tiszteletét, még akkor is, ha egy kissé túlzottnak tartottam az érzelmi reakcióját. A baj csak az volt; hogy ebben a hangulatban valahogy nem tudtam felszabadultan örülni annak, hogy sikerült elejtenem a vadászéletem első dámbikáját. Úgy éreztem, hogy a szokatlan jelenet mintha nyomot hagyott volna az én lelkemben is.

Vadászat

A szentlászlói gímbikák

Print Friendly, PDF & Email

Váczi Sándor kísérővadász beszámolója:

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A SEFAG Zrt. Szántódi Erdészetének Szentlászlói kerületében osztrák vendégünk – Váczi Sándor közreműködésével – szeptember 15-én két gímbikát is terítékre hozott:

Fotó: SEFAG Zrt.

„A reggel elejetett példányt két hete láttam először, egy elég nehezen megközelíthető területen bőgött mélyen bent az erdőben, ráadásul az eső is esett. Kiadós cserkelést követően tett rá lövést a vendég, a vadat megsebezte, melyet egy eredményes utánkeresést követően talált meg Nagy Árpád vérebvezető, Cárral, a 7 éves hannoveri véreb kannal. Az öreg, visszarakott bika trófeájának becsült tömege 8,5 kilogramm, kora véleményem szerint legalább 12 év. Idén az agancsának bal szárán már hiányzik a jégág és a középág, igazi kuriózum, a vendég nagyon boldog volt.

Fotó: SEFAG Zrt.

A második bika délutáni lesvadászat alkalmával került terítékre. Az erdő felől érkezett a vad, megállt a nyiladékon és az elejtő kb. 100 méterről egyetlen jól irányzott lövéssel terítékre is hozta.  7 év körüli bika agancsának bal szára villás, az agancs vékony, a jobb szár koronája gyenge, a trófea becsült tömege 6,5-7 kilogramm.”

Gratulálunk a vendégnek és gyakorlott kísérőjének

Forrás: SEFAG Hunting Hungary

 

 

Tovább olvasom

Vadászat

Második bikám elejtésének története

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Tuba Szilárd gímszarvasra vadászott a Barnakmenti Vadásztársaság területén, amely Rábakecöl határában fekszik Győr-Moson-Sopron vármegyében.

Élményeiről beszámolt lapunknak:

Az idei évben a társaságunk szabályzata szerint jogosult lettem szarvasbika elejtésre. Már jóval az idény kezdete előtt, figyelmesen jártam a területet, néhányszor a hivatásos vadász barátommal és próbáltunk minden apró jelből következtetni a szarvasok jelenlétére, mozgására.

Fotó: Tuba Szilárd – AJN

Néhány kihelyezett vadkamera is a segítségünkre volt, szórók, dagonyák környékén láttunk tarvadakat és bikákat is. Nagy reményekkel,  fellelkesülve, bizakodva vártam az idény kezdetét. Volt elképzelésem a vadászhely kiválasztását illetően,de a szélirány néha módosította a terveket.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Szeptember 7.-éig, minden este és pár alkalommal reggel is, a lesen ülve vártam a bika megjelenését. Többször láttam tarvadakat, nagyon távolról bikát is, de lövéshez nem jutottam. Eljött a szombat hajnal, amikor már 4 óra után nem sokkal igyekeztem minél csendesebben elfoglalni az aznapra jónak vélt leshelyet. Ez a hely a Rába árterében van, egy hosszú és rá merőlegesen elágazó allé kereszteződésében. Szemből, kissé balról ért a dél/délkeleti szél, minden optimális volt a vadászathoz. Némi várakozás után egy őzsuta, kicsit utána egy bak váltott át előttem. A bennük való gyönyörködésemből egy nagyon várt hang ,,rázott” fel. Igaz messze tőlem, de egy bika bőgése törte meg a hajnali csendet.

Fotó: Tuba Szilárd – AJN

Nem maradt magára, elkezdődött a felelgetés. Annyira magával ragadott ez a csodálatos ,,koncert”, hogy szinte elsiklottam afelett, hogy kb. 150 méterre előttem egy szarvas állt keresztben. Egy tehén volt. Egyedül. Teljesen elkapott a vadászláz, figyeltem, vártam, hátha akad követője. Jobbról, amerre távozott, többször hallottam zörgést, ágroppanást. A távcsövet szinte le sem engedtem a szemem elől, annyira akartam látni és reménykedtem benne, hogy jön a tehén után bika is. Nem jött. Legalábbis nem onnét. Lassan már egészen kivilágosodott, még jobban, még többet lehetett látni. Ahogy kémleltem az előttem lévő területet, egy nagyon kicsi, szinte jelentéktelen roppanást hallottam, tőlem balra. Már-már nem is gondoltam lényegesnek, mert a nyulak is nagyobb ,,balhét “ szoktak csapni. Persze azért elkezdtem távcsövemmel azt a részt is figyelgetni és pár pillanat múlva megjelent egy nagy sötét folt, a szálerdő sűrű aljnövényzetében. Bíztam benne, nagyon reméltem, hogy bika lesz. Nem kellett sokat várnom és megláttam. Tényleg bika. Még az erdő szélében állt, amikor jobban szemügyre tudtam venni az agancsát és el tudtam bírálni. Most kezdődött az idegek harca. Nagyon lassú mozdulatokkal távcső le, puska föl.

Kétszer is megálltam a cselekvésben,mert felém fordította a fejét és pár pillanatig figyelt. Végre lövésre kész helyzetbe kerültem, viszont a bika még nem lépett ki teljesen az alléra, néhány bokor, ág takarta a testének nagy részét. Újabb idegőrlő pillanatok jöttek, mert nem sietett sehova az Uraság, nem akart előrébb lépni. Néhány fejforgatás, szaglászás után már megtette azt a pár lépést előre, ami által tisztán láttam a lapockáját. Ekkor elindult a PPU lőszer magja. A 300-as belekiáltott az ébredező reggeli erdőbe. A bika kiugrott, és hatalmas csörtetéssel eltűnt a sűrű fiatal tölgyesben. Pár másodperces, alig távolodó zörgés után hirtelen csend lett. Jöttek a gondolatok, régi intelmek,-,,várj egy kicsit,ne siess”! ,- ,,ha zajosan megy el a vad, akkor találat érte, ha csendben, akkor nincs meglőve”! Néhány magasabb csalán, kóró is volt előttem, erre a fegyvermester szavai jutottak eszembe. -,, ezzel a lőszerrel belelőhetsz a gazosabb részbe is, nem expandál”!

Minden eszembe jutott, amiket hallottam, ezekkel próbáltam nyugtatni magam. A fegyver pontosságában nem kételkedtem, hiszen nemrég tettem vele néhány próbalövést és minden rendben volt. Elszántam magam, elindultam a rálövés helyére, amiben biztos voltam, mert egy nagy tölgyfa ágai előtt jött ki, ami mellett akácfák vannak. A rálövés helyén vért, kifröccsenést nem találtam.

Közben már hívott Gyuri barátom, hogy én lőttem-e? Mondtam, hogy igen. Erre felajánlotta, kihozza a hannoveri vérebét, hadd gyakoroljon. Természetesen igent mondtam és vártam az érkezésüket. A kutya néhány szaglás után, kb 2 lépésre az erdő szélétől, egy kisebb fát megkerülve, kijött a nyiladékra. Na, gondoltam, ezt elhibáztam!! Aztán újabb -,,keresd Báró” kérésre, ismét elindult a kutya, határozottan, befelé a sűrűbe. Én utánuk. Közben vércseppeket,esetleges kenést kerestem. Talán egy, talán két perc elteltével, hallom Gyuri barátom kiáltását: itt van! Olyan hangon mondta, azt hittem még áll a bika. De kevesebb idő alatt, mint ezt a mondatot leírtam, már én is odaértem  és láttam: a magyar erdők királya már megpihent.

Nagyon nagy öröm volt, barátom nagy ölelések közepette gratulált és megkaptam a töretet is Tőle, amit büszkén tettem a kalapomra! A bikának is megadtuk a végtisztességet, utolsó falat, sebtöret és természetesen a ,,megtalálónak”, Bárónak a nyakörvébe is került egy. A bika rálövéskor kb 75 méterre állt, szívlövéssel, az allé szélétől mintegy 40 métert ment be a sűrűbe. 10.7 grammos PPU lőszert használtam, 300-WinMag kaliberből.

Nagy köszönet a sok információért Szigeti Béla hivatásos vadász barátomnak, Tuba Gyuri barátomnak és kutyájának a keresésben végzett munkájukért, és minden jelenlévő vadásztársnak, akik osztoztak örömömben és segítettek a vad beszállításában!

A bika becsült életkora 6 év. A trófea súlya,lefőzés után 24 órával 4.4 kg. Kívánom, hogy minél több magyar vadásznak legyen hasonló élményben része! Mindenkinek jó egészséget kívánok!

Vadászüdvözlettel: Tuba Szilárd

 

Vadászni szeretne Győr-Moson-Sopron vármegyében található Barnakmenti Vadásztársaság területén?
Keresse bizalommal Szigeti Béla hivatásos vadászt:
Tel: + 36 30 603 62 60

 

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Tovább olvasom

Vadászat

Az első alföldi bakom

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Angyal Szabolcs Csongrád-Csanád vármegyében őzbakra vadászott. Élményeiről beszámolt lapunknak:

Augusztus 3.-t írunk. Az őzek üzekedése a zenitjén jár. Édesapámmal egy Csongrád megyében található településre, Rúzsa felé vettük az irányt, hogy találkozzunk egy régi barátunkkal, Dani Zsolttal, akit egyben vadászati mentoromnak is tekintek.

Fotó: Angyal Szabolcs – AJN

Fiatal korom ellenére számos őzbakot sikerült már elejtenem, mindezt különböző vadászati módokon tettem, de eddig  üzekedés során hívással még nem sikerült bakot terítékre hoznom. Barátunk neve talán sokak számára nem ismeretlen, mivel egy országos szinten ismert és elismert szakember a vadászat területén.

A terület, ahol vadásztunk, egy tipikus alföldi táj, kisebb erdőségekkel tarkítva. Az őzeknek ideális terület. Vadászatunk során először egy kisebb erdőbe mentünk be, ahol gondosan elhelyezkedtünk, majd a kísérőm elkezdett hívni. A hívás során számos őz reagált, de mind suta volt. Hihetetlenül izgalmas, ahogy az ember bent áll az erdőben és bármerről megjelenhet a vad, ezért a figyelem és a koncentráció egy pillanatra sem lankadhat.

Érdemes tudni ezen területekkel kapcsolatban, hogy itt az őz a legnagyobb nagyvad, élete során ritkán találkozik nála nagyobb vaddal, ellentétben a Dunántúlon, vagy az Északi-Középhegységben élő társaival szemben, így a viselkedésben is lehetnek különbségek.

Fotó: Angyal Szabolcs – AJN

Utunk következő állomása egy akácerdőbe vezetett, felvettük a pozíciót, majd vadásztatóm elkezdett hívni.  Talán 1 vagy maximum 2 perc telhetett el, amikor feltűnt a bak. Szemmel látható volt, hogy ő az adott revírnek az ura, magabiztosan mozgott. A bakot bírálását követően engedélyt kaptam annak elejtésére. Viszont a bak idő közben takarásba került, felkészültem a lövésre és amint kilépett a takarást nyújtó fa mögül, útjára engedtem a golyót. A lövést követően az őzbak tűzben rogyott. Jól megtanultam eddigi vadászéveim alatt, hogy a tűzben rogyott vad mindig gyanús, kell neki időt hagyni, hogy a vad a földi létet hátrahagyva, békében tudjon távozni.

Rövid várakozást követően elindultunk a rálövés helyére és, ahogy azt vártuk, birtokba vehettük a vadat. A bak első ránézésre átlagos hatos baknak tűnhet. Igen ám, de nem nekem. Egy igaz vadásznak egy trófea értékét sosem a trófea nagysága, illetve azok száma határozza meg. A vadász, amikor ránéz egy trófeára mindig visszaemlékezik az elejtés módjára, mikéntjére, minden pillanatára és ha mindez arra méltó, baráti társaságban történt, akkor mindig melegséggel fogja elönteni a szívét. Ez az őzbaktrófea éppen ezért mindig közel fog állni a szívemhez. Az meg csak hab a tortán, hogy ugyanezen a reggelen, ugyanezen a módon, édesapám is elejtett egy őzbakot.

Fotó: Angyal Szabolcs – AJN

Véleményem szerint az egyik legszebb és legizgalmasabb vadászati mód a cserkelés. Ennek a reggelnek köszönhetően ezt annyiban máshogy gondolom, hogy talán az üzekedésben, erdőben, hívással történő őzbakvadászat talán még ezt is felülmúlja….

Ezek azok az alkalmak és pillanatok amiért érdemes vadászni!

 

Írta és fényképezte: Angyal Szabolcs

 

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

 

 

Tovább olvasom