1997. szeptemberében – miután csaknem egy éve dolgoztam az erdészetnél – elérkezett az első szarvasbőgés ideje. Az első csoport öt német vendéggel berendezkedett a vadászházban, majd az ismerkedő beszélgetések után elosztottuk, ki melyik vendéget fogja kísérni. A tapasztaltabb kollégáimra testálva a komolyabb bikákat lőni szándékozó vadászokat, magamat a végére hagyva, a legkisebb trófeaigényű vendég jutott nekem. Tettem ezt azért, mert mind a vendégkísérésben, mind a szarvastrófea-bírálatban tudásom enyhén szólva is hiányosnak volt nevezhető. Egyszóval életem első vendégét kellett bőgő bikára vezetnem, és úgy gondoltam, minél kisebb trófeát szeretne zsákmányolni, annál valószínűbb, hogy nem követek el szakmai hibát a kor és a súly megítélését tekintve. Hogy történetesen ő egy csinos, fiatal fogorvosnő volt, ez természetesen kizárólag a véletlen műve.

Egy éve dolgoztam a területen. Tapasztalataimból és a kollégákkal történt gyakori beszélgetésekből azt a következtetést szűrtük le, hogy meglehetősen kevés bikánk volt, azok is jobbára fiatalok. Hála az azelőtti rablógazdálkodásnak, amely során három évvel ezelőtt két év alatt 240 db gímbikát lőttek a hétezer hektáros vadászterületen azzal a jelszóval, hogy: „A vendég bika nélkül nem mehet el!”. A bikák zöme hat-hét éves korosztályhoz tartozott, elvétve egy-egy idősebb, és több még ennél is fiatalabb.

Elhatároztuk hát, hogy néhány évig kizárólag selejt bikát engedünk lőni a területen, abból is csak évi 20–30 db-ot, és ehhez mérten szerveztük a csoportokat, fogadtuk a szerényebb igényű vendégeket. Többé-kevésbé tartottuk is magunkat ehhez az elhatározáshoz a következő öt esztendőben, amely önként vállalt böjt meg is hozta az eredményét, mert a 2000-es évek elejére már 10 kg fölötti bikáink is voltak.

Na de hol van az még! Egyelőre olyan kalappal köszöntünk, amilyen volt, márpedig ez a kalap meglehetős szerény tulajdonságokkal bírt, azaz hogy középkorú, és fiatal villás agancsos, 3–6 kg-os trófeával.

Szóval délután elindultunk első vadászatunkra vendégemmel, amely során egy dagonyához terveztem vele leülni. Azon az őszön nagy volt a szárazság, szeptember első hetében jártunk, szóval nagyon gyenge bőgés járta. A dagonyákba lajtos kocsival kellett a vizet hordanunk, hogy ki ne száradjanak. Vadászati berendezéseink is elég hiányosak voltak még, így két három lábú vadászszéket vittünk magunkkal, jó széllel azon helyezkedtünk el, mintegy ötven méterre a dagonyától. Kényelmes magasleshez szokott vendégem meg is kérdezte, hogy lehet ilyen testhelyzetben lőni? Meg kellett neki mutatnom, hogy könyökeit két térdére támasztva, viszonylag kényelmesen, biztos lövést tud tenni. Fejét csóválva próbálgatta a célzást, majd hitetlenkedve támasztotta a fegyvert fedezékül szolgáló cserfánk oldalához.

Mivel alig mozdult valami körülöttünk a délután jobbára beszélgetéssel telt, amelynek során megtudtam, hogy első bikáját szeretné meglőni. Ezután én is elárultam, hogy nekem is ez lesz az első bikám, amelyre vendéget kísérek. Na, két szűz bikavadász! Ezen aztán jót nevettünk. A szerencsejátékban a szűz kéznek szerencséje van, meglátjuk, igaz-e ez a vadászatra is?

Jártuk az erdőt hajnalban, este, ültünk lesen vadföldön, cserkeltünk nyiladékokon, az utolsó napokban már a déli órákat is a dagonyák mellett töltöttük, hátha most akadunk össze a keresett bikával. De bizony nem akadtunk. Hol fiatal reményteljes, hol a kívántnál nagyobb agancsosokkal találkoztunk, amelyek számunkra nem voltak lőhetők.

(Illusztráció)

Egyik este tovább maradtunk hallgatózni a vadföld széli magaslesen, úgyhogy ránk sötétedett. A cserkészút körülbelül százötven méteren a sötét szálason vezetett keresztül, s mivel lámpával nem akartam zavarni a vadföld körül bőgő bikákat, anélkül sétáltunk lefelé a jól kitakarított ösvényen. Ez olyan csöndesen sikerült, hogy egy turkáló konda kellős közepén találtuk magunkat. Körülöttünk minden irányban mozgott, zörgött, szöszmötölt, röfögött az erdő. Csendben súgtam vendégemnek, hogy meg kell állnunk, mert beleszaladtunk a disznókba, várjuk meg, amíg elvonulnak. A koca szagot kaphatott, mert egy hatalmas fújás kíséretében megugrott az egész csapat. Abban a pillanatban egy visszafogott sikoly kíséretében vendégem már a nyakamba is ugrott, úgy megijedt a disznóktól. Nyomban el is határoztam, hogy gyakrabban fogunk éjszaka cserkelni az erdőben…

Már kezdtek jönni a vendégek és kollégáim részéról az élcelődések, hogy nem is vadászni járunk az erdőbe, ígyhát – no meg azért is mert már csak egy esti és egy reggeli lesünk volt hátra – valamit sürgősen tenni kellett. A többieknél már két jó bika feküdt a terítéken, az elejtők már nem is vadásztak, csak ünnepeltek.

Estére vadföld széli pódiumra ültünk. Ez egy földre épített leskosár, amelyről a tíz hektáros zab árvakelés szinte egésze belátható és belőhető. Csend, sehol egy bőgés. Már kezd szürkülni, amikor tőlünk balra újra – ki tudja hányadszor az este folyamán – megtávcsövezem az ismert váltót, ahonnan esetleg a bikát várhatjuk. Legnagyobb meglepetésemre egy bika eleje látszik az erdő szélén. Hamar nézem az agancsot, de már veszem is le szememről a távcsövet, egy nyolc kiló körüli koronás bika áll a vadföld szélén. Súgom a vendégnek, hogy ott a bika, de lényegesen nagyobb, mint az általa megadott felső határ. Veszi a távcsövet, ezzel egy időben a bika hátrahajtja az agancsát, és nagyon halkan, hosszan elbőgi magát. Szájából jól láthatóan száll a pára az esti szürkületben. Vendégem ekkor nyugodtam megkérdezi, hogy elég öreg-e a bika?

Mint akit az áram megcsapott, kapom a szememhez a távcsövet, közben kérdezem, hogy annak ellenére meglőné, hogy három kilóval nehezebb mint amilyet lőni szeretne? „Ha elég öreg, akkor igen” – jön a válasz. Elsőre nem is figyeltem a korát, hiszen az agancs túl nagy volt nekünk, így alaposabban meg kellett néznem a még mindíg szoborszerűen, egy helyben álló szarvast. Fiatal, még nem golyóérett, agancsában fölül van az erő, hosszúak a középágak, hosszúak a koronaágak, nyaka, testalkata sem mutat öreget. Kimondom hát a végszót: Nem lőhető! Halk sóhajjal ereszti le a már célzásra emelt fegyvert. „Pedig olyan szép!” Csendben szedelőzködünk, maradt az utolsó hajnali vadászat.

Este, miután letettük a vendégeket a vadászházban, végigkérdeztem a kollégákat, láttak-e valahol nekünk való bikát, mert én már tanácstalan vagyok. Biztos bikát senki nem tudott, de a szomszéd pagony kerületvezető gazdája azzal biztatott, menjünk reggel a Nagyhalálvölgy alján lévő lesre, az este jó bőgés volt, ott reggelente még világoson is mozognak a szarvasok.

Reggel még sötéttel elfoglaljuk helyünket a lesen. Mögöttünk szálerdő, előttünk keresztben egy széles völgy lekaszált legelővel, szemben vele a Sírkút oldali öreg erdő. Három bika bőg a szemközti oldalban meglehetősen erősen. Hangjukból ítélve egy csapat bika két mellékbikával. Egyre világosodik, halljuk hogy a szarvasok tőlünk távolodva vonulnak egyre feljebb az erdőben, majd el is hallgatnak.

Na, ezzel az utolsó esélyünk is elszállt – gondolom magamban. Azért kitartunk a teljes világosság ellenére, hiszen itt világossal is várható a szarvasok átváltása, bár őszintén szólva nem sok reményt fűzök a dologhoz. Egyszer csak újra megszólalnak a bikák a túloldalon, kettő egyre messzebb hallatszik, de az egyik mintha közeledne. És valóban, a következő bőgés alig 200 m-re tőlünk hangzik. Készüljön föl, szólok a vendégnek, mert mindjárt itt a bika. Ahogy ezt kimondom, már ki is lép a szálasból, egy harmadik-negyedik agancsú, mindkét szárán villás bika, olyan 3–3,5 kg. Nem nagy trófea, de első bikának pont megfelel. Tőlünk balra igyekszik át a mi oldalunkra az erdőbe.

Igen ám de a szelünk éppen arra fúj, ha tovább megy, szagunkat fogja és már ugrik is. – Rábőgök, hogy megálljon – mondom a vendégnek –, és akkor lőjön, mert nemsokára szagot kap. Amikor a bika két bokor között szabadon átlép, ráböffentek. Szembe fordulva haptákba vágja magát. A távolság kb. 80 méter, és már dördül is a 7×64-es. A szügyön lőtt bika nagyot ugorva jelzi a találatot és futva megindul eredeti irányában az erdő felé. „Gyorsan ismételni!”, sziszegem a vendégnek, de már rajta is van a bikán újból, és amikor egy pillanatra megáll, magas lapockán lövi. Mint akit letaglóztak, a bika tűzben rogy.

Ekkor tör ki mindkettőnkön a vadászláz. „Bikát lőttünk!” szakad ki belőle a halk sóhaj, és könnyes szemmel megölel, talán még két puszit is kaptam.

Együtt megyünk a már dermedt vadhoz, átadom a töretet, gratulálok, és nagyon örülünk mindketten első bikánknak. Az első lövés kicsit alacsonyan érte a szügyét. Halálos volt ugyan, de azért kellett a második golyó, ami megkímélt bennünket a hosszas utánkereséstől.

A vadászházhoz érve egyedül üldögélünk az udvari padon. Akik meglőtték a bikájukat még alszanak, a többiek pedig nem jöttek még be, így kettesben beszélgetünk. Honnan, honnan nem előkerült egy teljes karton kis üveges Kümmerling pálinka, azzal koccintgatunk, és töviről hegyire újra éljük az egyheti vadászat eseményeit, legfőképp a ma hajnali élményeket. Mire a többiek megjönnek, kiürül a karton, és mi meglehetősen vidám hangulatban fogadjuk a gratulációkat. Közben a korábban bikát lövők is előkerülnek, így az egész csoport és a kísérők velünk együtt örülnek. Testületileg, két terepjáróval megyünk ki a bikáért, közben újra el kell mesélnünk a hajnali vadászat minden mozzanatát.

A terítéken égnek a máglyák, szól a kürt, vége a vadászatnak. Következik az ilyenkor szokásos avatás, majd a koccintás, az ismételt gratulációk. Térülünk fordulunk, keressük az elejtőt, de nincs sehol. Lemegyek a terítékhez és látom, hogy vendégem a földön ül a bika mellett, annak nyakát átölelve patakokban potyognak a könnyei. Körém gyűlnek lassan a többiek is, és csendben meghatódva nézzük a meghitt pillanatot. A „szűz kezek” szerencsét hoztak hát.