avagy a megsiratott dámlapátos

Alig hogy véget ér a gímszarvasok násza, fellobban a párzási ösztön a dámszarvasoknál. Mintha a természet, a „nagy rendező” gondoskodna arról, hogy e kettő időben ne essen egybe. Mindkét jelenséget hangos „zene” kíséri, csak éppen más hangszínben és tónusban. A gímbikák bőgése, hangzatos harsonája messzire hallik, míg a dámok barcogása ehhez képest gurgulázó kuruttyolás. De mindkettő hatással van a vadászok érzéseire. Nyilván nem egyformán, mert a gímszarvasbikák vadászata valószínű elsőbbséget élvez a vadászok körében. Így vagyok ezzel én is. Mégis örültem a lehetőségnek, amikor vadászéletemben először selejt dámbika kilövésére kaptam meghívást, olyan időszakban, amikor javában zajlott a barcogás. A Dunántúl jellegzetes területén, ahová a meghívás szólt, kedvezőek az élőhelyi adottságok a dámszarvasok tartására. Volt és van is ott vadlétszám ma is a dámszarvasokból bőven.

Nagy tapasztalatokkal rendelkező, tisztességben megőszült kísérő vadász volt a segítségemre, aki már megette a kenyere javát. Amint az ismerkedésünk alkalmából megtudtam, hosszú évek, sőt évtizedek óta dolgozott az adott területen. Ismerte a vadgazdálkodás és a vadászat minden csínját-bínját. Szenvedéllyel beszélt a dámszarvasokról; származásukról, elterjedésükről a kontinenseken, így például Európában is, élőhelyi igényeikről és jellemzőikről, szaporodásukról, állományszabályozásukról, és így tovább. Az volt az érzésem miközben őt hallgattam, hogy amit ő esetleg nem tudna a dámszarvasokról, azt nem kell tudni.

Nem tartottam túlzásnak amikor arról beszélt, hogy szép számmal van ugyan dámvad a területükön, de ő szinte egyenként ismeri őket. Végigkíséri a fejlődésüket a világra jöttüktől az elmúlásukig. Sokszor lehullnak a fák levelei és újra fakadnak a rügyek, míg a dám bikaborjakból jól fejlett lapátosok lesznek. Az elhullajtott agancsaikat kézbe véve szinte azonosítani lehet az egyes egyedeket. Csillogó szemei arról árulkodtak, hogy izzik benne a szenvedély; a munkája egyben a hobbija is, ezért nap mint nap feltöltődik az élményeivel. Gondoltam magamban, no lám, nem csak a gímszarvasok uralhatják el és színesíthetik az érzéseit egyik-másik hivatásos vadásznak.

Ez a beszélgetés érkezésem estéjén zajlott le a vadászházban, és ezzel egyben rá is hangolódtunk a másnapi vadászatra. Tudván, hogy selejt dámbika kilövésére van meghívásom, a kijelölt kísérőm megjegyezte, hogy nem lesz könnyű dolgunk, mert némi túlzással azt lehetne mondani, hogy a céltudatos állományszabályozásuk folytán talán több az érmes vagy a jövőbeni érmes jelölt dámbika, mint a kifejezett selejt. Látva arcomon a kételkedést rögtön hozzátette, hogy no, akad azért ilyen is, és van köztük azért jó néhány átlagos is; ezért ő velem sikeres vadászatra készül – nyugtatott meg. – Végül is dudva, a legszebben művelt kertben is akad, nem igaz? – mondta hamiskás mosollyal és hozzá huncutul kacsintott. Abban maradtunk, hogy reggel korán indulunk, mert a dámok ebben az időben mozognak leginkább, no és a késő délutáni órákban. Persze, hogy megnézzük őket akkor is, ha reggel nem lenne szerencsénk.

Hajnali öt órakor indultunk a területre a kísérőm terepjárójával. Én ugyan mondtam neki, hogy szívesebben cserkelnék vele, de megnyugtatott, ha kint leszünk a terepen, arra is lesz lehetőség. Sőt, csak arra, mert ott nem fogjuk használni a terepjárót. Kivéve, ha területet váltunk. Megígérte, olyan helyre visz, ahol javában zajlik a barcogás. Ha még nem hallottam és láttam olyat, akkor nagy élményben lesz részem. Őneki minden évben része van ebben, de nem tudná megunni, tette hozzá hangsúlyosan.

Lassan haladtunk a terepjáróval az erdei utakon. A jármű lámpájának világító fényénél néha átugrott előttünk egy-egy dámtehén vagy ünő, néha több is, ami azt mutatta, hogy van itt vad bőven. A kísérőmet ez nem zavarta, egyenletesen haladva kormányozta a járművet a célja felé, néha irányt változtatva a keresztutakon. Majd megálltunk egy helyen, a kísérőm leállította a motort. Ekkor már halványan derengeni kezdett a keleti égbolt, egyre nagyobb terjedelemben vette birtokba az ég alját a korai hajnal.

Kiszálltunk a gépjárműből és belehallgattunk az erdő csendjébe. Csakhogy ezt a csendet valami megtörte. Nekem úgy tűnt, mintha a távolban sok-sok béka kuruttyolna. Kérdeztem is a kísérőmet, hogy van itt valami tó a közelben? Mosolyogva visszakérdezett, hogy mire gondolok? Mondtam neki, hallgassa csak meg, szinte kánonban kuruttyolnak a békák. Csendben elnevette magát és közölte velem, hogy nem a békák kuruttyolását, hanem a dámbikák barcogását halljuk. Kissé restelltem is magam a tapasztalatlanságomért, de én kezdettől fogva nem titkoltam, hogy életemben most először vadászhatok dámbikára; így hát még barcogást sem hallottam.

Várunk még egy kicsit, hagy legyen kissé világosabb és aztán megpróbáljuk csendben, jó széllel megközelíteni a barcogó helyet, közölte a tervét a kísérőm. Előre figyelmeztetett arra is, hogy a barcogó helyen nem szívesen lövetne velem dámbikát, azt nem tartaná etikusnak. „Ugyebár a nászágy mégsem arra való. Nem igaz? – mondta huncut mosollyal. Oda azért akar eljutni velem, hogy nézzük meg közelebbről, hogy milyen is az a barcogás. Majd az öngyújtójával ellenőrizte a szélirányt és lassan, óvatosan, helyenként lopakodva igyekeztünk megközelíteni a tetthelyet. Oda egyre közelebb jutva mindjobban kivehető volt a dámbikák gurgulázó torokhangja. Egy kissé tényleg hasonlított a békakuruttyolásra.

Közben egészen kivilágosodott. A kísérőm néha meg-megállva egyre lassúbb tempót diktált, miközben a tekintetével és a látcsövével gyakran átfésülte az erdőt. Amikor egy rövid időre megálltunk, halkan suttogva figyelmeztetett, hogy vigyáznunk kell, nincs-e a közelünkben a fák között dámtehén, mert ilyenkor azok roppant éberek. Akár csak bőgés idején a gímszarvasoknál a tehenek. A dámoknak is rendkívül kifinomult az érzékük; a szemüket és a fülüket nemigen lehet becsapni. Ha gyanús mozgást vagy zajt észlelnek, akkor a riasztásukkal egy pillanat alatt megzavarhatják a szerelmes idillt és persze a vadászatot is. A riasztásuk is rendkívül érdekes, mert a legyezőjükkel akkorát pattintanak, hogy annak hangja akár száz méterre is hallatszik.

Végre eljutottunk egy olyan helyre, ahol egy erdei lapos terült el előttünk és itt elénk tárult az egész műsor, amit nekem a kísérőm mutatni akart. Leültünk egy fa tövében, és mint a színházban, a látcsövünkkel néztük az előadást. A hatalmas laposban jó pár dámbika, egymástól különböző távolságban, az általa kapart teknőben állva hallata a hangját. A kísérőm pedig, mintha oktatófilmet néznénk, halkan magyarázott nekem. Nézze csak! A teknőben barcogó bikák szinte mindegyike többnyire koros bika. Körülöttük kissé távolabb ácsorognak, vagy ide-oda mozognak a fiatalabb dámbikák, nyilván azzal a reménnyel, hogy el tudnak majd csábítani egy-egy üzekedésre érett, kielégítetlen ünőt vagy dámtehenet. Ez azt is mutatja, hogy a területfoglalásnál az érettebb, erősebb bikák előnye érvényesült.

Rendkívül érdekes volt számomra látni azt, ahogy a dámoknál a párzás zajlott. A bikák egy lépést sem tettek a tehenek után, hanem azok keresték fel a barcogó dámbikákat a teknőknél. Nem túlzás, volt ahol sorba álltak egyik-másik helyen. A kísérőm felhívta a figyelmem arra is, hogy az egyik tehén ugyanazt a bikát, amelyik nem sokkal előtte borította, újra felkereste és képes volt újra beállni hozzá a sorba. Meg is mutatta nekem az éppen visszatérő tehenet. További érdekesség volt az is, hogy a környéken ténfergő bikák némelyike néha megpróbálta megszerezni valamelyik teknőt, ki akarta onnan űzni a barcogó bikát, de amíg ott voltunk, az nem sikerült egyiknek sem. Viszont a kísérőm arra hívta fel a figyelmem, hogy nézzem csak meg; főleg a sikeresebb bikákat akarják az ellenfeleik távozásra késztetni; vagyis ahol több üzekedő tehén várakozik. Fel is merült bennem a kérdés, talán azt hitték, hogy a teknő az oka a sikernek? A maga barcogó teknőjét minden bika harciasan védte, hiszen a párzás idején szinte benne élte az életét és a testnedveivel újra meg újra „beillatosította” azt. Erre volt példa a szemünk láttán is.

Olyan önfeledten néztem az egész műsort, ami ott zajlott, hogy szinte eszembe sem volt, hogy vadászni jöttem. De aztán történt valami, ami begyújtotta a vadászreflexeket. Az egyik barcogó teknőnél két bika összeverekedett. Az agancsok csattogására lettünk figyelmesek. Az összecsapás igen keménynek látszott. A párviadalban a bikák egymásnak feszültek, egyértelmű volt, hogy a teknőért megy a küzdelem. De amilyen hirtelen fellobbantak az indulatok, olyan hamar véget is ért a verekedés, mert a támadó bika menekülésre kényszerült. A kísérőm látcsövével a menekülő bikát figyelte. Intett, hogy álljak fel, mert megyünk. A távcső még mindig a szemén volt, és még álló helyzetben súgva mormogta, hogy a menekülő egy jó selejt bika. Már nem is fiatal; sőt úgy látja, hogy az egyik oldalon a lapátja az erős visszarakás jelét mutatja. Ha eltávolodna a barcogó helytől, megpróbálnánk becserkelni és meglőni; közölte velem a haditervét.

A bika mozgását figyelve álltunk még ott egy kis ideig. Lassan távolodni kezdett a barcogó helytől. Megállt néha ugyan, de mégis mintha egy meghatározott irányt vett volna a mozgása. A kísérőmnek az volt a tippje, hogy nem messze van egy másik, valamivel kisebb barcogó hely is, ahol csak néhány bika barcog; hátha ott akar szerencsét próbálni az öreg vitéz. Jó lenne őt megelőzni, suttogta a kísérőm. Határozottan intett nekem és tempós, de óvatos cserkelésbe kezdett. Olyan érzésem volt, mintha félkörívben akarná megközelíteni a bikát. A bika lassan, tétován haladt előre. Mi pedig egyre határozottabban, kétrét hajolva, néha azért meg-megállva, félkörívben közelítettünk hozzá. Kerülő utunk oda vezetett, hogy csaknem szembe kerültünk, a felénk lassan közeledő bikával, miközben a másik barcogó hely felől is elértek bennünket a hangok. Az kötötte le a bika figyelmét is. Mereven állt és a barcogás irányába hegyezte a fülét.

Ezt most ki kell használni! – súgta a kísérőm. Jól látja a bikát? – kérdezte kissé remegő hangon. Bólintottam, hogy igen. A távolság kb. százhúsz méter, ha tudja, lője meg, mielőtt elmozdulna, adta ki az utasítást. A bika még mindig mereven figyelt. Nekem kissé ferdén állt ugyan, de a szálkereszt már a nyaktövére tapadt. Elcsattant a lövés és a dámbika tűzbe rogyott. Utána alig rúgott még egy-kettőt és vége volt. A kísérőm levett kalappal gratulált ugyan, de mintha nem lett volna túlságosan lelkes.

Odamentünk az elejtett bikához és láttuk, hogy ez jó kilövés volt, az egyik lapát már a teljes visszarakásról árulkodott. A kísérőm simogatóan, végigtapogatta a lapátjait, majd tétován valamilyen töretet keresgélt és azt láttam, hogy közben a zsebkendőjével törölgeti a szemét. Gondoltam, valami belement a szemébe. Bogár vagy valami más. Éppen kérdezni akartam efelől, amikor a törettel a kezében visszalépett a bikához és akkor meglepődve láttam, hogy könnyesek a szemei. A töretet a találat helyéhez érintette és megkente a bika testén, miközben a következőket mondta elcsukló hangon: „Itt jöttél a világra, ez a föld nevelt és itt ért el a végzeted.” Mélységesen meglepődve és meghatódva vettem át tőle a töretet, hiszen nem volt még ilyen furcsa élményben részem.

Majd néhány perc múlva, már kissé megnyugodva, elnézést kért tőlem azért, hogy így elérzékenyült. Megértésemet kérte, mondván, hogy több mint tíz év is eltelik, amíg egy ilyen bikától búcsúzni kell. Vele együtt a saját életéből is eltelt egy évtized. Ennyivel ő is közelebb került az elmúláshoz.

Különös érzéssel fogtam vele kezet, megköszönve a segítő közreműködését. Igyekeztem átérezni az érzelmeit, magamban elismeréssel illettem a vadak iránti tiszteletét, még akkor is, ha egy kissé túlzottnak tartottam az érzelmi reakcióját. A baj csak az volt; hogy ebben a hangulatban valahogy nem tudtam felszabadultan örülni annak, hogy sikerült elejtenem a vadászéletem első dámbikáját. Úgy éreztem, hogy a szokatlan jelenet mintha nyomot hagyott volna az én lelkemben is.