A cím nem teljesen fedi a valóságot, hiszen lőttem már bikát, nem is egyet, bőgésben is vadásztam, igaz kísérőként, és ejtettünk is el vendégeimmel számos bikát, azonban bőgő szarvasra, azzal a céllal, hogy a végén a lövés is engem illessen, életemben először vadásztam.

Történt pedig ez 2009 szeptemberében a Cserhát egyik kis falujának erdeiben, ahová Gábor barátommal érkeztünk néhány napos vadászatra. Házigazdánk régi ismerősünk, Jóska bácsi, aki a pagony vadászmestere, és egyben szállásadó gazdánk, mivel falubéli kis házában tanyázunk a vadászat idejére. A ház a falu közepén, mégis félreeső helyen, kis dombon épült, régi parasztház. Egy szobája, konyhája, és kis zuhanyzója nekünk a vadászathoz bőven elegendő, sőt akár túlzott luxusnak is nevezhető.

Nem először vendégeskedünk a barátságos vadásztanyán, hiszen a nyáron, üzekedéskor Gabival három őzbakot ejtettünk el ugyancsak ezen a vadászterületen, amikor is szintén itt ütöttük fel bázisunkat. Nagy örömömre akkor velem volt tizenkét éves fiam is, aki először kóstolt bele igazán a vadászat ízeibe, és minden jel arra mutat, hogy az első élmények elvetett magjai termékeny talajra találtak lelkében, mert azóta is erős érdeklődést mutat a vadászat iránt.

Neki sem ez volt az első találkozása erdővel, vaddal, vadászattal, hiszen akár azt is mondhatjuk, hogy beleszületett a vadászatba. 1997. szeptember 30-án született a szarvasbőgés java idejében, amikor az erdészet, és a benne zajló intenzív vadgazdálkodás és vadászat volt hivatásom. A kórházból az erdő szélén lévő szolgálati lakásunkba érkezett, ahol esténként szarvasbőgés volt az altatója. Nem hiszem, hogy sok nála fiatalabb gyermek volt annyi szarvas-, vaddisznó- és őzbakterítéken, mint ő, aki sokszor még járni sem tudott, vagy alig totyogott ezek időpontjában.

Élvezettel, csodálkozva bámulta az égő máglyákkal körülrakott terítékeket, hallgatta a vad tiszteletére felcsendülő kürtöt. Olyannyira, hogy három évesen már pályát is választott magának, miszerint ő kürtös lesz, ha felnő. (Vagy trágyahordó! Ugyanis ez volt a másik őt lenyűgöző „hivatás”, amit egyik ősszel a kertünkben dolgozó, azt friss trágyával megterítő napszámos munkáját figyelve határozott el.)

Na de térjünk vissza a szarvasvadászathoz. Jóska bácsi abban a megtiszteltetésben részesített, hogy egyedül, kísérő nélkül engedett szabadjára a területen, azzal az útbaigazítással, hogy kedvemre vadászhatok, hiszen el tudom bírálni a vadat, mielőtt útjára engedem a golyót. Minden alkalommal együtt mentünk az általa választott helyszínre, ahol megmutatta a számomra bejárható terület határait, útba igazított a terepadottságokat és irányokat illetően, majd a szokásos cserkelés előtti kívánalmakkal utamra engedett. Megbeszéltük, mikor és hol találkozunk, majd ügyességemre és jó szerencsémre bízta a továbbiakat.

Nagy szó ám ez mostanában, amikor a vendégek zöme hozzá nem értő, vagy ne adj’ Isten teljesen megbízhatatlan vadász, akit kizárólag a terepet és a vadat jól ismerő és elbírálni tudó hivatásos vadásszal szabad csak vadászatra vezetni.

Sok régi nagy vadász leírta már, hogy szarvasra cserkészni néha még egy ember is sok, amivel teljesen egyetértek. Ezt azonban csak olyan igazi vadászokkal lehetett és lehet megtenni, akikből manapság elvétve találni. Sokat volt részem kísérni öt év alatt, ezért nekem nem okoz problémát kettesben cserkészni vagy lesen vadászni, sőt szívesen osztom meg vagy osztozom az eredményes vadászat sikerében, esetleg a sikertelenségében, amit könnyebb átbeszélve, egymást bátorítva és biztatva, esetleg vigasztalva megemészteni.

Szóval ezúttal nem volt kivel osztoznom a megélteken, magamban jártam az erdőt, hallgattam a bikákat, lopakodtam utánuk. Nem volt jó bőgés azon az őszön, a bikák ritkán szóltak, azt is inkább csak éjszaka. Nem is láttam sok szarvast a rendelkezésre álló idő alatt, csak néhány tarvadat és fiatal bikát, de lőnivalót egyet sem. Sokszor kerültem egész közel a bőgő bikához, azonban vagy a sötétség, vagy a sűrű cserjés-bokros erdő választott el attól, hogy megláthassam, esetleg lövést tehessek rá.

Egyre fogytak a napok, s velük együtt reményem is, hogy lőhető bikával találkozom. Eljött az utolsó reggeli cserkelés ideje is, délelőtt már indulnunk kellett haza. Az autóból kiszállva erős bőgést hallottunk a szemközti magaslatról. Jóska bácsi elmondta, hogy a tetőn a tarlón bőg a bika, ami már a szomszéd pagony, oda nem mehetek át, de ha a felénk eső erdőbe húznak vissza a szarvasok, akkor lövésre kaphatom a bikát.

Még sötéttel értem fel a szálerdő sarkához, ahonnan kiláthattam a meglehetősen nagy tarlóra. A bika látszólag egyedül bőgött tőlem vagy kétszáz méterre a tarlón, már a szomszédban. Ezért megálltam és vártam, hogy számomra kedvezően alakuljanak a dolgok. Egyrészt mert sötét volt még, így bírálni nem tudtam, másrészt mert a terület határán túl bőgött a bika.

Egyre világosodott, és a bika jó széllel felém, azaz hogy inkább az „én területem” felé kezdett húzódni, de számításaim szerint mintegy jó kétszáz méterrel jobbra szándékozott beváltani az én oldalam erdejébe. Elhatároztam hát, hogy az erdő szélén óvatosan elé cserkelek, hogy vadászias lőtávolságban fogadhassam, még mielőtt bevált. Igen ám, de figyelmemet cserkelés közben a bika kötötte le, amiben nem is lett volna semmi hiba, hiszen a tarlón közel s távol más vadat nem láttam, a szürkület még a pártomat fogta, a bika pedig elég messze volt, hogy meglásson.

Alig cserkeltem pár métert, amikor tőlem vagy negyven méterre, mintha a földből nőtt volna ki, egy hosszú tehénfej és két hatalmas fül meredt rám. Meglepetésemben kővé dermedtem, de már késő volt, a tehén észrevett, és már indult is, magával vitte a többi tarvadat és a bikát is. A tarló túlsó szélén sebes galoppban váltottak be az erdőbe.

A szürkületben nem vettem észre, hogy előttem a tarlón egy völgy van, ahol számomra láthatatlanul a tarvadak békésen legeltek, amíg én a bikára cserkeltem. Ahogy az erdő szélén haladtam, fokozatosan látókörbe kerültem a völgyben legelő tehenek számára, akik természetesen azonnal észrevettek.

Leültem az erdő szélére és azon tűnődtem, hogy figyelmetlenségemmel az utolsó esélyemet is elszalasztottam, hogy első bikámat meglőhessem. Beszálltam a közben értem jött terepjáróba, és töviről hegyire elmeséltem mindent Jóska bácsinak, akinek – látva elkeseredettségemet – megeshetett rajtam a szíve, mert „„Van még egy ötletem, azt megpróbáljuk”” vezényszóval már haladtunk is egy másik területrész felé.

Egy nyiladékon álltunk meg. Miközben kifelé kászálódtam az autóból, már hallottam is két vagy három bika bőgését. Az öreg útba igazított, cserkeljek végig a nyiladékon a keresztnyiladékig, aztán hallgassam meg a bikákat, és onnan már rajtam múlik a dolog, na meg Diana istenasszonyon. A nyiladéktól balra kb. százötven méterre a völgyben párhuzamos út a vadászterület határa, azon túl nem mehetek. A többi irány szabad. Ő az erdő túloldalán vár, amíg hívom.

El is indultam a nyiladékon, folyton hallgatózva. Teljesen világos nappal volt már, mégis három bikát sikerült megkülönböztetnem, akik folyamatosan bőgtek. Még nem értem el a keresztnyiladékot, amikor megállapítottam, hogy két bika – az egyik valószínűleg a csapat bika a tehenekkel és egy mellékbika – már a szomszédban bőg, míg a harmadik még az én oldalamon, a szálasban. Nosza, mindent egy lapra feltéve szaladtam le a tölgyes meredeken, hogy a határúton elvághassam a bika útját, aki feltevésem szerint azon átváltva a többiek után igyekezett.

Már láttam az utat a völgyben a fák között, amikor veszélyes közelségben, mintegy 80––100 méterre rám bőgött a bika. Szaladásommal járó meglehetős zörejt nyilván egy másik bika által keltett zajnak vélte, és felém jött fölöttem az oldalban. Mint a vizsla, amelyik vadat áll, fél lábamat a levegőben tartva torpantam meg és igyekeztem a bika pontos helyét meghatározni. Hallottam, hogy felém jön, ezért hogy hitében megerősítsem fél lábon állva, egyik kezemet a számhoz emelve csak úgy rábőgtem. Rögtön felelt és tovább jött fölöttem az oldalban.

Gyorsan egy fa mellé léptem és kezembe vettem a távcsövet, hogy agancsát megnézhessem. Egyelőre azonban semmit sem láttam, csak hallottam, hogy a bika kb. negyven méterrel fölöttem az oldalban közeledik, igyekszik szél alá kerülni, hogy mivoltommal tisztába jöhessen.

Egyszer csak a távcsőben megláttam jobb agancsszárát, illetve csak a tetején lévő nagy villát. Nekem azonban ennyi elég volt, hogy a keresőt céltávcsőre cseréljem és várjam a megfelelő pillanatot, amikor a bika megcélozható testrészéből is látok valamit. A lombok takarásában egy kis szabad helyen megjelent a bika lapockája és nyaka töve egy pillanatra. Nem sokat gondolkoztam, hanem szabad kézből rézsút szemből fölfelé nyaktövön lőttem.

Éreztem, hogy a bika megkapta a nehéz, majd 13 grammos golyót, ezért nagyon elcsodálkoztam, amikor ahelyett, hogy tűzben rogyott volna elindult tovább előttem keresztben.

Lett ám nagy kapkodás, hiszen cserkészeten 8×57-es duplagolyósomnak mindig csak az alsó csövét töltöttem meg, ezért üres puskával álltam. Gyorsan új lőszert kerestem, sikerült becsúsztatnom a csőbe, és miközben a bika elég betegen egy kis völgybe éppen beereszkedett, két fa között átlépve lapockán lőttem.

Ismét éreztem a jó találatot, de a bika a völgy túloldalán is fölkapaszkodott. Újabb kapkodás, új lőszer keresés, s mire a töltéssel elkészültem hallom, hogy a bika velem egy vonalban a kis völgyből kikapaszkodva már nem távolodik, hanem egy helyben zörög. Jobbra-balra lépve próbálom meglátni, hogyha esetleg szükséges, megadhassam a kegyelemlövést, de sehogy sem sikerül föllátnom hozzá, amikor egy halk, bőgésszerű, de inkább nyögő hangot hallottam. Igaz, hogy soha életemben eddig nem hallottam ilyet, mégis azonnal tudtam, hogy a bikám búcsúzott az élettől.

Csak ekkor tört ki rajtam az eddig összegyűlt feszültség méghozzá olyan erős remegés formájában, hogy percekig tartott, amíg úrrá tudtam lenni a vadászlázamon. Lövésre kész fegyverrel lassan közelítettem a közben elcsendesedett bikához. A völgy oldalán fölkapaszkodva, annak peremén egy kis fennsíkon, fejét egy tuskóra támasztva feküdt előttem a már dermedt bika.

Határtalan örömmel és könnyes szemmel markoltam hosszú szárait, mindkettőn hatalmas villáit. Aztán az évek alatt belém ivódott hivatásos reflexszel a korát vizsgáltam, vajon nem éltem-e vissza a vadászmesteri bizalommal, nem követtem-e el olyan szakmai hibát, amit ugyan a jelenlegi vadászati törvény már nem is ismer, nem is büntet, mégis a magamtól elvárt szigorú szempontoknak mindenképpen meg akarok felelni.

Első benyomásom még a lövés előtt nem csalt meg, hat-hét éves villás bikát lőttem, bal szárán kicsi jégággal, tehát páratlan 10-es, igazi lőni való selejt bika. A bírálaton az agancs 5,8 kg-ot nyomott.

A lövéseket megkeresve megdöbbenve láttam, hogy első golyóm rézsút fölfelé a nyaktövön hatolt be, de csontot nem ért, hanem a bika marjában, valahol a gerinc melletti vastag húsban megállt. Tehát annak ellenére, hogy hatalmas fájdalmat okozhatott, egyáltalán nem volt halálos. Ha másodszor nem tudok rálőni, a bika hamarosan erőre kapott volna, és minden bizonnyal soha többé nem találkoztam volna vele, esetleg hetekkel később nyomorultul elpusztult volna valahol.

Megnyugodhatok tehát, sem Jóska bácsira, sem saját magamra nem hoztam szégyent, nyugodtan nézhetek holnap is tükörbe, és örülve, hogy nem vesztettem el szerencsétlen első lövésem után a vadat, bátran a falra akaszthatom első bőgő bikám agancsát. Köszönöm neked Diana istenasszony!