Keressen minket
[wpml_language_selector_widget]

Vadászat

Majdnem megvalósult álom

Közzétéve:

Feltöltő:

Print Friendly, PDF & Email

Szögi Tibor vadászlevelei

Szia kedves Barátom!

Úhhhh! ………….
Majdnem sikerült! Majdnem valóra vált a régi álmom! Úgy élhettem volna pár hétig, mint egy igazi alaszkai trapper (prémvadász). No nem, nem jutottam birtokába egy nagyobb vagyonnak. Nem szándékoztam a Yukon partjára, az egyik előző életem színhelyére utazni. Történt inkább az, hogy a sarkvidék költözött ide hozzánk, a Vajdaságba egy pár hétre 2012 februárjában. A sarkvidéki szél méteres havat hozott, a dermesztő hideg mindent csonttá fagyasztott. A nappalok minusz tizenöt, az éjszakák többször minusz húsz alá is tudták szorítani a hőmérő higanyszálát. Készülődtem is lázasan, hogy átmegyek Padéra és bevetem magam a Yukon, akarom mondani a Tisza-parti rengetegbe. Izgalommal töltött el a lehetőség, a férfias kihívás.

Február lévén még szabad vadászni kacsára, libára, disznóra és rókára. A Tisza most még nincs teljesen befagyva, az örvényekben a víz még dacol a faggyal, de az állóvizek viszont már fenékig fagytak. Ezért az itt rekedt libák és kacsák mind a Tiszára szorulnak. Százával lepik el az ilyen kis oázisokat. Kik a vízben, mások a jég szélén bóbiskolnak. Ezekből szeretném az étrendemet is igazi prémvadászossá tenni (amit lövök, azt eszek).

Még egy utolsó ellenőrzés, megvan-e minden szükséges kellék a kalandhoz: Gyapjú zokni (zlatibori szerbijánac, igazi kézzel fonott gyapjú, kézzel kötött fuszekli), jégeralsó, katonaing, katonapulóver, termo nadrág, termo kabát, gyapjú sapka (zöld is meg fehér is), Hújj, a macskaprém kesztyűm majdnem itthon maradt. A puskáim közül, a Merkel drillingre esett a választásom. Jó, ha kéznél van a sima és a huzagolt cső is. A lőszerek is a hátizsákba. Felőlem kezdődhet az Élet!

Utazás előtt felhívom a Nagy Tibit, hogy írja ki a szükséges papírokat (ezekből mostanság egész paksaméta kell, fél óráig tart mire kitöltik mindet). Lelkesen üdvözlöm barátomat, viccelődni is próbálok „olvad-e a hájuk a vadőröknek ebben a rekkenő hőségben”, majd elmondom neki, hogy mik a szándékaim.

Hát mit mondjak, befagyott a mosoly az arcomon, elment a kedvem a viccelődéstől, attól, amit a Tibitől megtudtam. „Betiltották a vadászatot egész Szerbia területén”. A kegyetlen időjárásra való tekintettel nem szabad a vadat zaklatni. Az eszem azt mondja nagyon helyes, de a szívem majd megszakad, annyira beleéltem magam.

Megbeszéltük, ahogy megérkezik a „depesa”, megszűnik a tilalom, rám csörög.

Állandóan figyeltem az előrejelzést. Próbáltam kedves lenni a meteorológusokhoz: Meghajoltam Német Lajos előtt, dicsértem Silvia ruhakölteményeit, Noémi új szilikonjait, de ez mit sem segített. Nem jósoltak javulást. A fagy szorítása kitartott még hetekig. A tilalom maradt!

Mígnem február végén hirtelen, mint ahogy jött, vége is lett az én „álmomnak”. Éjszakánként még fagyott valamelyest, de nappalonta már szikrázóan sütött a nap. A hó szinte szemlátomást fogyott. Mire megjött barátom telefonhívása, már feketedett a szántások háta. Csak a napárnyékban és a vastag hófúvásoknál maradt nyoma az elmúlt heteknek.

Február 27-én már kora reggel Padén voltam. Valamivel hét óra után járt az idő, amikor odatámasztottam a bicajom a barnaháti téglagyár abrakjának eresze alá. Ilyenkor reggelente még jócskán hideg van. Nem valami kellemes a bicajozás, főleg úgy, hogy elfelejtettem kesztyűt húzni. A pörceim majd lefagytak. Cserélgettem én a kezem, hol az egyiket, hol a másikat gyugtam a kabát alatt a hónam alá. Most már azért sokkal jobb. Így gyalogosan fölmelegszik az ember. No, meg két korty fagyállót is töltöttem a rendszerbe (finom, saját készítésű nedűt).

Lassan ballagok a barnaháti partszakadás felső élén. A terep változatos, kisebb-nagyobb hófoltok tarkítják a szántások fekete hátát. Mellettem kanyarog, a távolba előre fut a szakadást benövő kökény és vadszilvafák fekete, a nád barna foltjaival tarkított ostora. Tőlem jobbra lent, hét-nyolc méterrel alacsonyabban a Grédó-láp mozaikszerű kis parcellái. Hát én is megpróbáltam hasonlóan öltözni, hogy beleolvadjak a tájba. Dohányszínű termo csizma, szürkészöldes vadásznadrág, fehér álcázó kabát és zöld fülvédős termomici. A lényeget majd kifelejtettem, a hátamon átkanyarintva a kis billenő csövű .223 Rem. golyós gavallérpuskám.

Lassan ballagok. Nem sietek sehova. Az éjszakai fagy még kitart. A fagyos hó hangosan ropog a talpam alatt. Nem szeretném megtörni ezt a fenséges csendet, ezért inkább kerülgetem a fehér foltokat és az elolvadt csapákon járok. Most még nem ragad ez a híres padéi sár. Habár tudom, nem sokáig lesz ez így, mert Szaján felől már leselkedik, szégyenlősen megsimogatja kipirult arcomat sugaraival a felkelő Nap.

Csak úgy megyek. Teli tüdővel, tágra nyílt szemekkel, teljes énemmel habzsolom a gyönyört. Úgy érzem én is ide tartozom. Beleillek ebbe a képbe. Itt a helyem a cserregő szarkák, a vadrózsa bogyóin lakmározó léprigók, az eget szántó két egerészölyv és a magukat illegető-billegető cinegemadarak között. El is feledkeztem arról, hogy én most valójában vadászni indultam. Ez azonban nem egészen így van. Belül ott lapul az ösztön. Ott lapul, láthatatlan, de ugrásra kész. És amikor a szemem sarkában megesik egy gyanús mozdulat, már ugrik is. És az ártatlan emberkéből ragadozó, egyből Vadász lesz.

Nem is láttam, inkább csak éreztem ezt a mozdulatot. Tőlem négy-ötszáz méterre, lent alattam a Grédó-láp kilencedik dűlőjének vadszilvás-kökényes árokpartjából kivált egy karcsú fekete pont. Térdre ereszkedtem egy kökénybokor takarásában. Óvatosan kilesek egy nyiladékon. Semmi kétség, Ő az, a koma, az én komám, a róka komám. Egerészni indult, egy még behavazott heretáblán. Néha megáll. Kapar. Tesz-vesz. Megnyalom jobb tenyerem, csücsöritek, nekiszorítom ajkaim a nedves bőrnek, erőteljesen beszívom a levegőt és felhangzik a keserves, kétségbeesett nyúlsírás. A róka megmerevedik. Felém figyel. Várnom kellett volna még, hogy elinduljon valamerre. De nem, én türelmetlen voltam. Újból csérogni kezdtem. A róka minden idegszálával az előző hang irányába figyelt és észrevette a csalást. Ahelyett, hogy idejött volna a finom nyúlpecsenyére, visszasomfordált a bozótosba.

Először azt hittem – mert volt már rá példa –, hogy a koma visszamegy a takarásba, annak oltalmában eljön a szakadásig a sűrűben a pecsenyéhez. Vártam is egy darabig, de semmi. Egyszer csak arra leszek figyelmes (egy jó húsz perc múlva), hogy két szarka valamit nagyon pöröl a bozótos túloldalán. Ahhoz hogy oda belássak, előre kell mennem úgy háromszáz métert. Óvatosan, csendesen megyek. A szántás már kezd ragadós lenni. De azért mégis inkább azt választom, mert a hó még mindig nagyon zajos, ropogós. A vége felé, ahol a kilencedik dűlő bozótosa találkozik a szakadással, már nagyon óvatosan lépkedek. Lapulva, a takarás oltalmában kilesek.

Elönt a melegség. A siker jóleső érzése tölti el testemet. Leülök egy száraz fűcsomóra. A fényképező gépemért nyúlok a hátizsákba, de a félliteres üveg akad a kezembe. Hát, ha már itt van… Egészségünkre!!! No meg a komáéra. Egyelőre! Próbálok tenni pár képet. De nagyon messze, van vagy 150–160 méterre. Visszarakom a fényképezőgépet a hátizsákba. Leveszem a hátamról a puskám. Akárhogy próbálkozok, mindig valami útban van. Vagy egy nádszál, vagy egy fűcsomó. Óvatosan előre megyek. Úgy huszonöt méternyire odébb találok egy ideális helyet. Egy száraz fűvel borított padkán ülök le. A két térdemre támasztott könyökömön biztos kézben fekszik a puska. Semmi sincs a golyóm útjában. A róka teljesen belefeledkezett az egerészésbe. Nem megy el. Nem kell kapkodnom. Egy picit odébb ment, de nem számit, lőtávolon belül van. Kivárom a kellő pillanatot, és amikor megmerevedik, oldalát mutatja, visszafogom a lélegzetem – talán a szívem is megáll egy pillanatra –, elgörbül a jobb mutatóujjam. Ez a kis puska is nagyot szól ám az ilyen síri csöndben. De a mennydörgés gyorsan elül, visszaáll az előző csend, a nyugalom. Csak egy égnek meredő fehér bojtos, vörös rókafarok int még egy párat búcsúzóul ennek a világnak…

Lemászok a szakadék aljára. Megindulok a róka felé és közben számolom méteresre nyújtott lépteim: Egy, kettő, három… százhatvanhárom, százhatvannégy és itt megállok. Ott fekszik előttem, asztalnyi fehér hófolton egy gyönyörű rókakisasszony ünneplő ruhában. A vörös bunda, a koronaszőrök kormos vége szinte izzik a szikrázó napsütésben. Egy darabig csak állok fölötte. Szememmel simogatom, gyönyörködöm benne. Megdicsérem magam a szép találatért. Bevallom, jólesik a dicséret, szívet melengető és őszinte. Kár hogy más nem látta csak én, no meg Barátom, most Te.

Készítettem egy pár fotót, majd visszaballagtam és fölmásztam a szakadás fölső élére. Gólyasziget felé vettem az irányt. Most már inkább a fehér foltokat keresem, mert a megolvadt sár mindjobban belekapaszkodik a csizmámba. A távolban erről is, arról is, kisebb-nagyobb libacsapatok mozogtak. Egyértelmű, hogy nem vonulnak, nem nyílegyenest haladnak, nem rendezettek a soraik, inkább csak úgy kavarognak, lejjebb-följebb emelkednek. Legelőt keresnek. Nagyon valószínű, hogy ezt túl Gólyaszigeten, a morotvai hatalmas legelők gyöpén fogják megtalálni. Hát akkor én is oda igyekszek a mielőbbi viszontlátás reményében.

Fura ez az Élet. Néha fukar, semmit se ád. Néha meg két kézzel szórja a kegyeit. Ez is egy olyan nap volt, amikor kegyes volt hozzám a sors. A szakadás szélén végigérek a lápi út végéhez, fölkapaszkodok a dombon és ránézek Gólyaszigetre. Fönt a domb tetején, mint a király, végignézek a birodalmamon, az én Gólyaszigetemen. Mindig közel állt a szívemhez. Szidtak is érte a kollégáim. Habár a vadászterületünk egyik legtávolabbik csücske, de ha megkérdezték, én mégis azt akartam, hogy ott vadásszunk. Most még szebbnek tűnt, mint valaha. Szikrázott a reggeli napsütésben a tengernyi nádas. Mint ezernyi szeplő kandikált ki a zsombékok feje a megcsappant hótakaró alól. Fölötte a kék égen hatalmas libacsapatok kavarogtak. Kedvem lett volna, meg a hangulatom is olyan volt, csatlakozni hozzájuk.

Önkívületben, hogy a gyönyört még fokozzam, a hátizsákomban a flaska után kutatok. Egy-két korty. Nem is tudom, hogy miért nem mindig ilyen az élet? Lassan azért visszatérek a földre. El kéne indulni. És amikor az ember elindul, illik a lába elé nézni. Lábam elé nézek, földbe is gyökerezik abban a minutumban. Szoborrá merevedek. A Gólyasziget bejáratát, a hídon, egy vörös csuhás vitéz, egy őzbak őrzi. Agancsának hathegyű dárdája most az ég felé áll, inkább a szemével szúr. Úgy érzem a szemem közé néz. Nem mozdulok. Ki bírja tovább. Az én tekintetem nem szúrós, inkább simogató. Megérzi, hogy nincs veszély. Egy kis idő után leengedi a fejét és valamit lent matat. Nem látom, hogy mit, elég messze van, van vagy százméternyire tőlem.

Óvatosan leguggolok. Habár semmi takarás nincs a közelemben, de így mégse vagyok olyan föltűnő. Leveszem a hátizsákom. Kikeresem a fényképezőgépet. A tízes optikai zoom sokat számit, de csodát nem tesz. Azért csinálok pár képet, hátha nem enged közelebb magához. Megindulok. Lassan, mint egy lassított film. Tizenöt, húsz lépés után megint fényképezek. Lopakodom, majd fényképezek. Egyenest felé tartok, semmi takarás a közelemben. Óvatosan lépek egyet-kettőt, de a szemem le nem veszem róla. Néha fölkapja a fejét, olyankor szoborrá válok, néha még fél mozdulatban is. Legalább húsz-huszonöt percbe telik, amíg megteszem a féltávot. Megszoktuk egymást. Csak föltekint rám néha, és már folytatja is a dolgát. Most már látom is, hogy miben serénykedik. Egy befagyott víztócsa jegét nyalogatja, így enyhíti szomját. Fölbátorodok. Mind bátrabban lépkedek előre. Közben „kattogtatom” a gépem (digitális, nem kell spórolnom a filmet).

Bolond ez az őz vagy nagyon is okos. Ösztöne súgja, nem jelentek veszélyt, most nem vagyok vadász, csak egy elkábult kukkoló, aki közelebbről szeretné látni az ő világát. Hát, ha szeretné, nézze. Neki nincs kifogása ellene. De most már tényleg kezd hihetetlenné válni a dolog. Ott vagyok húsz méterre tőle. Néha rám néz. De nem ám úgy idegesen kapkodva, nem, teljes bizalommal, nyugodtan, majd folytatja a dolgát. Csináltam szép képeket. Különböző pózban. Úgy vagyok vele, most már nem baj, ha elugrik. Megyek bátran. Hát ez nem igaz! Semmi takarás, még egy fűszál se. Semmi, a kitaposott kocsiút. Csak megyek. Tizenöt, tíz. Fényképeznék, de a tízes zoomra állított lencsébe nem fér bele a legény, állítanom kell a nagyításon. Merthogy legény, nem egy érett férfiú, azt régóta tudom. Habár a férfiassághoz megvan mindene. Az agancs, habár még nincs letisztítva, nagyon is férfias. Hatágú, vastag. A fülénél legalább tizenöt centivel hosszabb. Tehát minden derék őznek becsületére válna. De a nyaka, a tartása, az egész lénye, egy kamaszra vall. Fényképeztem, gyönyörködtem.


Közel kerültünk egymáshoz

Nem bírom tovább, hangosan elnevetem magam. Fölemeli a fejét, rám néz. Semmi félelmet nem látok azokban a gyönyörű, értelmes szemekben. A fekete nedves orra mintha fintorogva azt kérdezné, no mi van, van valami baj? És nem tágít, ott áll velem szemben. Na eredj már! Ha így viselkedsz, megjárhatod! Nem mindenki ilyen jó ember. Mindezt kedvesen, de hangosan közöltem vele. Kelletlenül – akarom is, meg nem is –, megfordult és elballagott a nádas felé. Mielőtt eltűnt, visszafordult. Nekem úgy tűnt, biccentett. Majd találkozunk!

Igaz, jártam egyet Gólyasziget körül, de már nem emlékszem semmi másra. Még hosszú ideig varázsában tartott a bűvölet. Hogy ez nem csak álom volt, bizonyítja a fotó.

* * *

De ha hiszed, ha nem Barátom, ezzel még nincs vége a napnak. Az ember azt hinné, ennél már több nem lehet, nem férhet bele már több. Igen ám, de ott volt még a délután. Ebéd után még egy kis lustálkodás is belefért. Ahogy kint állok a gangoszlopnak támaszkodva, a hasamat simogatva, amelyben bent feszült egy szalonnás babkonzerv és egy marhagulyás konzerv teljes tartalma, kiengedem egy lukkal a nadrágszíjam, közben az eget kémlelem. Megpróbálom megszámolni az össze-visszakóválygó libacsapatokat. Már harmadszor kezdem újra, de mindig összezavarodok. Ah, hagyjuk ezt a fenébe! Nem számolni, lőni kéne közülük egy párat. Nem vagyok már húsz éves. Az indiánok nyarakban számolják az idő múlását, én inkább azt mondom hatvankét téllel a hátamon, elég volt az a huszonpár kilométer délelőtt.

De csak az indulás volt nehéz. Ahogy kiértem a falu szélére, át az árkon, ki a Pöcér gyöpére, már nem is voltak olyan nehezek azok a csizmák. Vagy csak nem figyeltem rájuk, elvonta a figyelmem az a rengeteg kacsa és liba a pöcéri kacsató fölött. Sajnáltam, hogy a fényképezőgépem otthon felejtettem. Visszafordulni nem lehet, akkor nem lesz szerencsém. Pedig most lesz, lennie kell. Még sose éreztem ilyen biztosan. Egy ilyen napon csak úgy lehet. Szedtem is a lábam, egyenest a kacsató végén álló nagytöltésnek. Csak odáig eljussak észrevétlenül, utána már lovon vagyok. A kacsató nyugati oldalán végighúzódó magas töltés takarásában könnyedén becserkészhetem a legelésző libacsapatokat. Most is a kis .223-as billenő csövű golyós puskámat hoztam magammal. Ezzel, ha fölfekszek a töltés tetejére, kitámasztott könyékkel akár 200–250 méterről is ki tudom venni a vámot egyik-másik legelésző csapatból.

Óvatosan kilesek a nagytöltés fölött. Fölgyorsul a szívem, repes a lelkem a gyönyörtől, ami a szemem elé tárul. Zajlik az élet a tavon. Szinte megmozdulnak, élnek a zsombékok. Majd mindegyik tetejében, tövében, mellette ül vagy úszik valamilyen madár. A legtöbb a tőkés, de van ott cigányréce, fütyülő, csörgő, meg mindenféle. Szárcsák csapatostul a nyílt vízen. Szürke gémek meg kócsagok a partközelben ágaskodnak. De mi a fene az ott? Vitorlás a kacsatavon?

Te jó ég, egy hatalmas hattyú! Fölfuvalkodott gőggel tetszeti magát szíve hölgyének, a mellette eltörpülő hattyúkisasszonynak. Szárnyait kissé megemelve, tollait fölborzolva, a lemenő nap fényében fehéren csillogva, tényleg hatalmasnak tűnik. Ritkán van alkalmam ilyet látni. Ritka tél végi vendég ő mifelénk. Majdnem késve veszem észre a hatalmas libacsapatot, amely épp leszállni készül. Szerencsére elég hangos a társaság, így idejében sikerül lebújnom. Pár kört tesznek még a tó fölött, mind alacsonyabban és alacsonyabban, mígnem rászánják magukat a leszállásra. A tó keleti partján, a Betlehem felőli oldalon szállnak le, tőlem olyan egy kilométernyire. A céltávcsövön keresztül figyelem őket. Rengetegen vannak. Két futballpályányi területet foglalnak el. A legközelebbjei olyan 50–60 méterre lehetnek a tó túlsó szélétől.

Tehát, ha a nyugati part mentén (mert csak erről van töltés), a töltés takarásában irányukba tudok jutni, akkor olyan 150–160 méterről próbálkozhatok lövéshez jutni. Nincs nehéz dolgom, a kétésfél-három méter magas „hegyvonulat” takarásában egykettőre ott vagyok. Előtte azonban egy párszor kilesek, ott vannak-e, mit csinálnak az én libáim. Nyugodt a társaság. Nyilván hosszabb útról jöhettek, legtöbbjük bóbiskolt, némelyik csipegetett, de azért néhány libanyak mindig az égnek meredt, éberen figyelt. Amikor úgy láttam, hogy jó helyen vagyok, kiválasztottam egy megfelelő dombocskát, ami körül nem volt semmilyen nagyobb gaz, ami a golyóm útjába esne. Kényelmesen nekihasaltam. Mindkét könyököm jól beágyaztam, a puskatus a vállamnak szorul. Kiválasztottam egy legközelebb álló, tollászkodó libát. Van időm, nem kell kapkodni. Mindenre odafigyelek, átgondolok minden mozdulatot. A célkereszt szálkája függőleges, az objektív világa szép kerek, nem ovális. Visszatartom a lélegzetem. Még egy pici igazítás, a kereszt a szárnya tövén.

A mutatóujjam már görbülni készül, amikor közvetlen-közelről egy rekedt trombitahang a kórságot hozza rám. Ijedtemben majdnem elsütöttem a puskám. A következő pillanatban már tudtam, hogy miről van szó, vagyis hogy kiről, no de az az előző pillanat, az vérfagyasztó volt. Az történt, hogy nem vettem észre az alattam tollászkodó libapárt. Szerencsére ők se láthattak engem, esetleg csak a kiálló puskám csövét. Ezért nem kaptak rögtön szárnyra, inkább a harcias gúnár, mély, férfias hangján, megpróbálta elriasztani azt a fekete piszkafaszerűséget, aki az ő asszonysága körül leselkedik. Mondott még valamit, nyugtatta a lúdasszonyságot vagy csak méltatlankodott, pörölte a betolakodót – nem tudom. De hallottam, amint tocsogva beindulnak a tó közepe felé. A hangokból ítélve olyan harmincméternyire lehettek tőlem. Nem sok időm volt a gondolkodásra.

Térdre emelkedtem és kapásból meglőttem az egyik libát. Legnagyobb meglepetésemre mindkét liba vergődni kezdett. Meglepődtem, merthogy a libák nem voltak egy vonalban, inkább keresztben a golyó röppályához képest. A nagy örömben majdnem végzetes hibát tettem. A puskám fönt hagytam a hátizsákomra téve a töltés tetején. Ahogy csobogva beindultam, a libáim magukhoz tértek. Egyik erre, a másik arra. Nem is tudtam, mit csináljak. Zargassam azt, amelyik a part menti sásba igyekezett elbújni, vagy szaladjak vissza a puskámért és lőjem azt, ami már hatvanméternyire a sík vízen menekül. Az utóbbit választottam. Föltámasztott puskával meglőttem a tó közepe felé tartó libát.

Az innensővel már nem volt gond. Még élt, amikor megtaláltam, de menekülésre már nem volt ereje. A másikért azért megszenvedtem. Sokat kellett kerülgetnem, zsombékok tetején egyensúlyoznom, hogy ne merüljön meg a csizmám. De végül aztán sikerült. Kint feküdt egymás mellett egy gyönyörű nyárilúd-pár. Életemben először lőttem két libát egy napon. Feszítettem is nagyon, ahogy beértem a faluba. Annak drukkoltam, hogy találkozzak valamelyik vadászkollégával, had vigyék a hírt „a Szögi két libát lőtt”. De nem, nem találkoztam senkivel. Közben jócskán be is sötétedett. De azért így is szép volt. Meg a másnap délelőtt készített fotókat is sokan látták. Most te is láthatod, s az örömömben is osztozhatsz.

Sokszor csókol barátod, Tibi.

Zenta, Vajdaság


A szerencse ludai

Vadászat

A szentlászlói gímbikák

Print Friendly, PDF & Email

Váczi Sándor kísérővadász beszámolója:

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A SEFAG Zrt. Szántódi Erdészetének Szentlászlói kerületében osztrák vendégünk – Váczi Sándor közreműködésével – szeptember 15-én két gímbikát is terítékre hozott:

Fotó: SEFAG Zrt.

„A reggel elejetett példányt két hete láttam először, egy elég nehezen megközelíthető területen bőgött mélyen bent az erdőben, ráadásul az eső is esett. Kiadós cserkelést követően tett rá lövést a vendég, a vadat megsebezte, melyet egy eredményes utánkeresést követően talált meg Nagy Árpád vérebvezető, Cárral, a 7 éves hannoveri véreb kannal. Az öreg, visszarakott bika trófeájának becsült tömege 8,5 kilogramm, kora véleményem szerint legalább 12 év. Idén az agancsának bal szárán már hiányzik a jégág és a középág, igazi kuriózum, a vendég nagyon boldog volt.

Fotó: SEFAG Zrt.

A második bika délutáni lesvadászat alkalmával került terítékre. Az erdő felől érkezett a vad, megállt a nyiladékon és az elejtő kb. 100 méterről egyetlen jól irányzott lövéssel terítékre is hozta.  7 év körüli bika agancsának bal szára villás, az agancs vékony, a jobb szár koronája gyenge, a trófea becsült tömege 6,5-7 kilogramm.”

Gratulálunk a vendégnek és gyakorlott kísérőjének

Forrás: SEFAG Hunting Hungary

 

 

Tovább olvasom

Vadászat

Második bikám elejtésének története

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Tuba Szilárd gímszarvasra vadászott a Barnakmenti Vadásztársaság területén, amely Rábakecöl határában fekszik Győr-Moson-Sopron vármegyében.

Élményeiről beszámolt lapunknak:

Az idei évben a társaságunk szabályzata szerint jogosult lettem szarvasbika elejtésre. Már jóval az idény kezdete előtt, figyelmesen jártam a területet, néhányszor a hivatásos vadász barátommal és próbáltunk minden apró jelből következtetni a szarvasok jelenlétére, mozgására.

Fotó: Tuba Szilárd – AJN

Néhány kihelyezett vadkamera is a segítségünkre volt, szórók, dagonyák környékén láttunk tarvadakat és bikákat is. Nagy reményekkel,  fellelkesülve, bizakodva vártam az idény kezdetét. Volt elképzelésem a vadászhely kiválasztását illetően,de a szélirány néha módosította a terveket.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Szeptember 7.-éig, minden este és pár alkalommal reggel is, a lesen ülve vártam a bika megjelenését. Többször láttam tarvadakat, nagyon távolról bikát is, de lövéshez nem jutottam. Eljött a szombat hajnal, amikor már 4 óra után nem sokkal igyekeztem minél csendesebben elfoglalni az aznapra jónak vélt leshelyet. Ez a hely a Rába árterében van, egy hosszú és rá merőlegesen elágazó allé kereszteződésében. Szemből, kissé balról ért a dél/délkeleti szél, minden optimális volt a vadászathoz. Némi várakozás után egy őzsuta, kicsit utána egy bak váltott át előttem. A bennük való gyönyörködésemből egy nagyon várt hang ,,rázott” fel. Igaz messze tőlem, de egy bika bőgése törte meg a hajnali csendet.

Fotó: Tuba Szilárd – AJN

Nem maradt magára, elkezdődött a felelgetés. Annyira magával ragadott ez a csodálatos ,,koncert”, hogy szinte elsiklottam afelett, hogy kb. 150 méterre előttem egy szarvas állt keresztben. Egy tehén volt. Egyedül. Teljesen elkapott a vadászláz, figyeltem, vártam, hátha akad követője. Jobbról, amerre távozott, többször hallottam zörgést, ágroppanást. A távcsövet szinte le sem engedtem a szemem elől, annyira akartam látni és reménykedtem benne, hogy jön a tehén után bika is. Nem jött. Legalábbis nem onnét. Lassan már egészen kivilágosodott, még jobban, még többet lehetett látni. Ahogy kémleltem az előttem lévő területet, egy nagyon kicsi, szinte jelentéktelen roppanást hallottam, tőlem balra. Már-már nem is gondoltam lényegesnek, mert a nyulak is nagyobb ,,balhét “ szoktak csapni. Persze azért elkezdtem távcsövemmel azt a részt is figyelgetni és pár pillanat múlva megjelent egy nagy sötét folt, a szálerdő sűrű aljnövényzetében. Bíztam benne, nagyon reméltem, hogy bika lesz. Nem kellett sokat várnom és megláttam. Tényleg bika. Még az erdő szélében állt, amikor jobban szemügyre tudtam venni az agancsát és el tudtam bírálni. Most kezdődött az idegek harca. Nagyon lassú mozdulatokkal távcső le, puska föl.

Kétszer is megálltam a cselekvésben,mert felém fordította a fejét és pár pillanatig figyelt. Végre lövésre kész helyzetbe kerültem, viszont a bika még nem lépett ki teljesen az alléra, néhány bokor, ág takarta a testének nagy részét. Újabb idegőrlő pillanatok jöttek, mert nem sietett sehova az Uraság, nem akart előrébb lépni. Néhány fejforgatás, szaglászás után már megtette azt a pár lépést előre, ami által tisztán láttam a lapockáját. Ekkor elindult a PPU lőszer magja. A 300-as belekiáltott az ébredező reggeli erdőbe. A bika kiugrott, és hatalmas csörtetéssel eltűnt a sűrű fiatal tölgyesben. Pár másodperces, alig távolodó zörgés után hirtelen csend lett. Jöttek a gondolatok, régi intelmek,-,,várj egy kicsit,ne siess”! ,- ,,ha zajosan megy el a vad, akkor találat érte, ha csendben, akkor nincs meglőve”! Néhány magasabb csalán, kóró is volt előttem, erre a fegyvermester szavai jutottak eszembe. -,, ezzel a lőszerrel belelőhetsz a gazosabb részbe is, nem expandál”!

Minden eszembe jutott, amiket hallottam, ezekkel próbáltam nyugtatni magam. A fegyver pontosságában nem kételkedtem, hiszen nemrég tettem vele néhány próbalövést és minden rendben volt. Elszántam magam, elindultam a rálövés helyére, amiben biztos voltam, mert egy nagy tölgyfa ágai előtt jött ki, ami mellett akácfák vannak. A rálövés helyén vért, kifröccsenést nem találtam.

Közben már hívott Gyuri barátom, hogy én lőttem-e? Mondtam, hogy igen. Erre felajánlotta, kihozza a hannoveri vérebét, hadd gyakoroljon. Természetesen igent mondtam és vártam az érkezésüket. A kutya néhány szaglás után, kb 2 lépésre az erdő szélétől, egy kisebb fát megkerülve, kijött a nyiladékra. Na, gondoltam, ezt elhibáztam!! Aztán újabb -,,keresd Báró” kérésre, ismét elindult a kutya, határozottan, befelé a sűrűbe. Én utánuk. Közben vércseppeket,esetleges kenést kerestem. Talán egy, talán két perc elteltével, hallom Gyuri barátom kiáltását: itt van! Olyan hangon mondta, azt hittem még áll a bika. De kevesebb idő alatt, mint ezt a mondatot leírtam, már én is odaértem  és láttam: a magyar erdők királya már megpihent.

Nagyon nagy öröm volt, barátom nagy ölelések közepette gratulált és megkaptam a töretet is Tőle, amit büszkén tettem a kalapomra! A bikának is megadtuk a végtisztességet, utolsó falat, sebtöret és természetesen a ,,megtalálónak”, Bárónak a nyakörvébe is került egy. A bika rálövéskor kb 75 méterre állt, szívlövéssel, az allé szélétől mintegy 40 métert ment be a sűrűbe. 10.7 grammos PPU lőszert használtam, 300-WinMag kaliberből.

Nagy köszönet a sok információért Szigeti Béla hivatásos vadász barátomnak, Tuba Gyuri barátomnak és kutyájának a keresésben végzett munkájukért, és minden jelenlévő vadásztársnak, akik osztoztak örömömben és segítettek a vad beszállításában!

A bika becsült életkora 6 év. A trófea súlya,lefőzés után 24 órával 4.4 kg. Kívánom, hogy minél több magyar vadásznak legyen hasonló élményben része! Mindenkinek jó egészséget kívánok!

Vadászüdvözlettel: Tuba Szilárd

 

Vadászni szeretne Győr-Moson-Sopron vármegyében található Barnakmenti Vadásztársaság területén?
Keresse bizalommal Szigeti Béla hivatásos vadászt:
Tel: + 36 30 603 62 60

 

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Tovább olvasom

Vadászat

Az első alföldi bakom

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Angyal Szabolcs Csongrád-Csanád vármegyében őzbakra vadászott. Élményeiről beszámolt lapunknak:

Augusztus 3.-t írunk. Az őzek üzekedése a zenitjén jár. Édesapámmal egy Csongrád megyében található településre, Rúzsa felé vettük az irányt, hogy találkozzunk egy régi barátunkkal, Dani Zsolttal, akit egyben vadászati mentoromnak is tekintek.

Fotó: Angyal Szabolcs – AJN

Fiatal korom ellenére számos őzbakot sikerült már elejtenem, mindezt különböző vadászati módokon tettem, de eddig  üzekedés során hívással még nem sikerült bakot terítékre hoznom. Barátunk neve talán sokak számára nem ismeretlen, mivel egy országos szinten ismert és elismert szakember a vadászat területén.

A terület, ahol vadásztunk, egy tipikus alföldi táj, kisebb erdőségekkel tarkítva. Az őzeknek ideális terület. Vadászatunk során először egy kisebb erdőbe mentünk be, ahol gondosan elhelyezkedtünk, majd a kísérőm elkezdett hívni. A hívás során számos őz reagált, de mind suta volt. Hihetetlenül izgalmas, ahogy az ember bent áll az erdőben és bármerről megjelenhet a vad, ezért a figyelem és a koncentráció egy pillanatra sem lankadhat.

Érdemes tudni ezen területekkel kapcsolatban, hogy itt az őz a legnagyobb nagyvad, élete során ritkán találkozik nála nagyobb vaddal, ellentétben a Dunántúlon, vagy az Északi-Középhegységben élő társaival szemben, így a viselkedésben is lehetnek különbségek.

Fotó: Angyal Szabolcs – AJN

Utunk következő állomása egy akácerdőbe vezetett, felvettük a pozíciót, majd vadásztatóm elkezdett hívni.  Talán 1 vagy maximum 2 perc telhetett el, amikor feltűnt a bak. Szemmel látható volt, hogy ő az adott revírnek az ura, magabiztosan mozgott. A bakot bírálását követően engedélyt kaptam annak elejtésére. Viszont a bak idő közben takarásba került, felkészültem a lövésre és amint kilépett a takarást nyújtó fa mögül, útjára engedtem a golyót. A lövést követően az őzbak tűzben rogyott. Jól megtanultam eddigi vadászéveim alatt, hogy a tűzben rogyott vad mindig gyanús, kell neki időt hagyni, hogy a vad a földi létet hátrahagyva, békében tudjon távozni.

Rövid várakozást követően elindultunk a rálövés helyére és, ahogy azt vártuk, birtokba vehettük a vadat. A bak első ránézésre átlagos hatos baknak tűnhet. Igen ám, de nem nekem. Egy igaz vadásznak egy trófea értékét sosem a trófea nagysága, illetve azok száma határozza meg. A vadász, amikor ránéz egy trófeára mindig visszaemlékezik az elejtés módjára, mikéntjére, minden pillanatára és ha mindez arra méltó, baráti társaságban történt, akkor mindig melegséggel fogja elönteni a szívét. Ez az őzbaktrófea éppen ezért mindig közel fog állni a szívemhez. Az meg csak hab a tortán, hogy ugyanezen a reggelen, ugyanezen a módon, édesapám is elejtett egy őzbakot.

Fotó: Angyal Szabolcs – AJN

Véleményem szerint az egyik legszebb és legizgalmasabb vadászati mód a cserkelés. Ennek a reggelnek köszönhetően ezt annyiban máshogy gondolom, hogy talán az üzekedésben, erdőben, hívással történő őzbakvadászat talán még ezt is felülmúlja….

Ezek azok az alkalmak és pillanatok amiért érdemes vadászni!

 

Írta és fényképezte: Angyal Szabolcs

 

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

 

 

Tovább olvasom