Vadászat
Majdnem megvalósult álom
Szögi Tibor vadászlevelei
Szia kedves Barátom!
Úhhhh! ………….
Majdnem sikerült! Majdnem valóra vált a régi álmom! Úgy élhettem volna pár hétig, mint egy igazi alaszkai trapper (prémvadász). No nem, nem jutottam birtokába egy nagyobb vagyonnak. Nem szándékoztam a Yukon partjára, az egyik előző életem színhelyére utazni. Történt inkább az, hogy a sarkvidék költözött ide hozzánk, a Vajdaságba egy pár hétre 2012 februárjában. A sarkvidéki szél méteres havat hozott, a dermesztő hideg mindent csonttá fagyasztott. A nappalok minusz tizenöt, az éjszakák többször minusz húsz alá is tudták szorítani a hőmérő higanyszálát. Készülődtem is lázasan, hogy átmegyek Padéra és bevetem magam a Yukon, akarom mondani a Tisza-parti rengetegbe. Izgalommal töltött el a lehetőség, a férfias kihívás.
Február lévén még szabad vadászni kacsára, libára, disznóra és rókára. A Tisza most még nincs teljesen befagyva, az örvényekben a víz még dacol a faggyal, de az állóvizek viszont már fenékig fagytak. Ezért az itt rekedt libák és kacsák mind a Tiszára szorulnak. Százával lepik el az ilyen kis oázisokat. Kik a vízben, mások a jég szélén bóbiskolnak. Ezekből szeretném az étrendemet is igazi prémvadászossá tenni (amit lövök, azt eszek).
Még egy utolsó ellenőrzés, megvan-e minden szükséges kellék a kalandhoz: Gyapjú zokni (zlatibori szerbijánac, igazi kézzel fonott gyapjú, kézzel kötött fuszekli), jégeralsó, katonaing, katonapulóver, termo nadrág, termo kabát, gyapjú sapka (zöld is meg fehér is), Hújj, a macskaprém kesztyűm majdnem itthon maradt. A puskáim közül, a Merkel drillingre esett a választásom. Jó, ha kéznél van a sima és a huzagolt cső is. A lőszerek is a hátizsákba. Felőlem kezdődhet az Élet!
Utazás előtt felhívom a Nagy Tibit, hogy írja ki a szükséges papírokat (ezekből mostanság egész paksaméta kell, fél óráig tart mire kitöltik mindet). Lelkesen üdvözlöm barátomat, viccelődni is próbálok „olvad-e a hájuk a vadőröknek ebben a rekkenő hőségben”, majd elmondom neki, hogy mik a szándékaim.
Hát mit mondjak, befagyott a mosoly az arcomon, elment a kedvem a viccelődéstől, attól, amit a Tibitől megtudtam. „Betiltották a vadászatot egész Szerbia területén”. A kegyetlen időjárásra való tekintettel nem szabad a vadat zaklatni. Az eszem azt mondja nagyon helyes, de a szívem majd megszakad, annyira beleéltem magam.
Megbeszéltük, ahogy megérkezik a „depesa”, megszűnik a tilalom, rám csörög.
Állandóan figyeltem az előrejelzést. Próbáltam kedves lenni a meteorológusokhoz: Meghajoltam Német Lajos előtt, dicsértem Silvia ruhakölteményeit, Noémi új szilikonjait, de ez mit sem segített. Nem jósoltak javulást. A fagy szorítása kitartott még hetekig. A tilalom maradt!
Mígnem február végén hirtelen, mint ahogy jött, vége is lett az én „álmomnak”. Éjszakánként még fagyott valamelyest, de nappalonta már szikrázóan sütött a nap. A hó szinte szemlátomást fogyott. Mire megjött barátom telefonhívása, már feketedett a szántások háta. Csak a napárnyékban és a vastag hófúvásoknál maradt nyoma az elmúlt heteknek.
Február 27-én már kora reggel Padén voltam. Valamivel hét óra után járt az idő, amikor odatámasztottam a bicajom a barnaháti téglagyár abrakjának eresze alá. Ilyenkor reggelente még jócskán hideg van. Nem valami kellemes a bicajozás, főleg úgy, hogy elfelejtettem kesztyűt húzni. A pörceim majd lefagytak. Cserélgettem én a kezem, hol az egyiket, hol a másikat gyugtam a kabát alatt a hónam alá. Most már azért sokkal jobb. Így gyalogosan fölmelegszik az ember. No, meg két korty fagyállót is töltöttem a rendszerbe (finom, saját készítésű nedűt).
Lassan ballagok a barnaháti partszakadás felső élén. A terep változatos, kisebb-nagyobb hófoltok tarkítják a szántások fekete hátát. Mellettem kanyarog, a távolba előre fut a szakadást benövő kökény és vadszilvafák fekete, a nád barna foltjaival tarkított ostora. Tőlem jobbra lent, hét-nyolc méterrel alacsonyabban a Grédó-láp mozaikszerű kis parcellái. Hát én is megpróbáltam hasonlóan öltözni, hogy beleolvadjak a tájba. Dohányszínű termo csizma, szürkészöldes vadásznadrág, fehér álcázó kabát és zöld fülvédős termomici. A lényeget majd kifelejtettem, a hátamon átkanyarintva a kis billenő csövű .223 Rem. golyós gavallérpuskám.
Lassan ballagok. Nem sietek sehova. Az éjszakai fagy még kitart. A fagyos hó hangosan ropog a talpam alatt. Nem szeretném megtörni ezt a fenséges csendet, ezért inkább kerülgetem a fehér foltokat és az elolvadt csapákon járok. Most még nem ragad ez a híres padéi sár. Habár tudom, nem sokáig lesz ez így, mert Szaján felől már leselkedik, szégyenlősen megsimogatja kipirult arcomat sugaraival a felkelő Nap.
Csak úgy megyek. Teli tüdővel, tágra nyílt szemekkel, teljes énemmel habzsolom a gyönyört. Úgy érzem én is ide tartozom. Beleillek ebbe a képbe. Itt a helyem a cserregő szarkák, a vadrózsa bogyóin lakmározó léprigók, az eget szántó két egerészölyv és a magukat illegető-billegető cinegemadarak között. El is feledkeztem arról, hogy én most valójában vadászni indultam. Ez azonban nem egészen így van. Belül ott lapul az ösztön. Ott lapul, láthatatlan, de ugrásra kész. És amikor a szemem sarkában megesik egy gyanús mozdulat, már ugrik is. És az ártatlan emberkéből ragadozó, egyből Vadász lesz.
Nem is láttam, inkább csak éreztem ezt a mozdulatot. Tőlem négy-ötszáz méterre, lent alattam a Grédó-láp kilencedik dűlőjének vadszilvás-kökényes árokpartjából kivált egy karcsú fekete pont. Térdre ereszkedtem egy kökénybokor takarásában. Óvatosan kilesek egy nyiladékon. Semmi kétség, Ő az, a koma, az én komám, a róka komám. Egerészni indult, egy még behavazott heretáblán. Néha megáll. Kapar. Tesz-vesz. Megnyalom jobb tenyerem, csücsöritek, nekiszorítom ajkaim a nedves bőrnek, erőteljesen beszívom a levegőt és felhangzik a keserves, kétségbeesett nyúlsírás. A róka megmerevedik. Felém figyel. Várnom kellett volna még, hogy elinduljon valamerre. De nem, én türelmetlen voltam. Újból csérogni kezdtem. A róka minden idegszálával az előző hang irányába figyelt és észrevette a csalást. Ahelyett, hogy idejött volna a finom nyúlpecsenyére, visszasomfordált a bozótosba.
Először azt hittem – mert volt már rá példa –, hogy a koma visszamegy a takarásba, annak oltalmában eljön a szakadásig a sűrűben a pecsenyéhez. Vártam is egy darabig, de semmi. Egyszer csak arra leszek figyelmes (egy jó húsz perc múlva), hogy két szarka valamit nagyon pöröl a bozótos túloldalán. Ahhoz hogy oda belássak, előre kell mennem úgy háromszáz métert. Óvatosan, csendesen megyek. A szántás már kezd ragadós lenni. De azért mégis inkább azt választom, mert a hó még mindig nagyon zajos, ropogós. A vége felé, ahol a kilencedik dűlő bozótosa találkozik a szakadással, már nagyon óvatosan lépkedek. Lapulva, a takarás oltalmában kilesek.
Elönt a melegség. A siker jóleső érzése tölti el testemet. Leülök egy száraz fűcsomóra. A fényképező gépemért nyúlok a hátizsákba, de a félliteres üveg akad a kezembe. Hát, ha már itt van… Egészségünkre!!! No meg a komáéra. Egyelőre! Próbálok tenni pár képet. De nagyon messze, van vagy 150–160 méterre. Visszarakom a fényképezőgépet a hátizsákba. Leveszem a hátamról a puskám. Akárhogy próbálkozok, mindig valami útban van. Vagy egy nádszál, vagy egy fűcsomó. Óvatosan előre megyek. Úgy huszonöt méternyire odébb találok egy ideális helyet. Egy száraz fűvel borított padkán ülök le. A két térdemre támasztott könyökömön biztos kézben fekszik a puska. Semmi sincs a golyóm útjában. A róka teljesen belefeledkezett az egerészésbe. Nem megy el. Nem kell kapkodnom. Egy picit odébb ment, de nem számit, lőtávolon belül van. Kivárom a kellő pillanatot, és amikor megmerevedik, oldalát mutatja, visszafogom a lélegzetem – talán a szívem is megáll egy pillanatra –, elgörbül a jobb mutatóujjam. Ez a kis puska is nagyot szól ám az ilyen síri csöndben. De a mennydörgés gyorsan elül, visszaáll az előző csend, a nyugalom. Csak egy égnek meredő fehér bojtos, vörös rókafarok int még egy párat búcsúzóul ennek a világnak…
Lemászok a szakadék aljára. Megindulok a róka felé és közben számolom méteresre nyújtott lépteim: Egy, kettő, három… százhatvanhárom, százhatvannégy és itt megállok. Ott fekszik előttem, asztalnyi fehér hófolton egy gyönyörű rókakisasszony ünneplő ruhában. A vörös bunda, a koronaszőrök kormos vége szinte izzik a szikrázó napsütésben. Egy darabig csak állok fölötte. Szememmel simogatom, gyönyörködöm benne. Megdicsérem magam a szép találatért. Bevallom, jólesik a dicséret, szívet melengető és őszinte. Kár hogy más nem látta csak én, no meg Barátom, most Te.
Készítettem egy pár fotót, majd visszaballagtam és fölmásztam a szakadás fölső élére. Gólyasziget felé vettem az irányt. Most már inkább a fehér foltokat keresem, mert a megolvadt sár mindjobban belekapaszkodik a csizmámba. A távolban erről is, arról is, kisebb-nagyobb libacsapatok mozogtak. Egyértelmű, hogy nem vonulnak, nem nyílegyenest haladnak, nem rendezettek a soraik, inkább csak úgy kavarognak, lejjebb-följebb emelkednek. Legelőt keresnek. Nagyon valószínű, hogy ezt túl Gólyaszigeten, a morotvai hatalmas legelők gyöpén fogják megtalálni. Hát akkor én is oda igyekszek a mielőbbi viszontlátás reményében.
Fura ez az Élet. Néha fukar, semmit se ád. Néha meg két kézzel szórja a kegyeit. Ez is egy olyan nap volt, amikor kegyes volt hozzám a sors. A szakadás szélén végigérek a lápi út végéhez, fölkapaszkodok a dombon és ránézek Gólyaszigetre. Fönt a domb tetején, mint a király, végignézek a birodalmamon, az én Gólyaszigetemen. Mindig közel állt a szívemhez. Szidtak is érte a kollégáim. Habár a vadászterületünk egyik legtávolabbik csücske, de ha megkérdezték, én mégis azt akartam, hogy ott vadásszunk. Most még szebbnek tűnt, mint valaha. Szikrázott a reggeli napsütésben a tengernyi nádas. Mint ezernyi szeplő kandikált ki a zsombékok feje a megcsappant hótakaró alól. Fölötte a kék égen hatalmas libacsapatok kavarogtak. Kedvem lett volna, meg a hangulatom is olyan volt, csatlakozni hozzájuk.
Önkívületben, hogy a gyönyört még fokozzam, a hátizsákomban a flaska után kutatok. Egy-két korty. Nem is tudom, hogy miért nem mindig ilyen az élet? Lassan azért visszatérek a földre. El kéne indulni. És amikor az ember elindul, illik a lába elé nézni. Lábam elé nézek, földbe is gyökerezik abban a minutumban. Szoborrá merevedek. A Gólyasziget bejáratát, a hídon, egy vörös csuhás vitéz, egy őzbak őrzi. Agancsának hathegyű dárdája most az ég felé áll, inkább a szemével szúr. Úgy érzem a szemem közé néz. Nem mozdulok. Ki bírja tovább. Az én tekintetem nem szúrós, inkább simogató. Megérzi, hogy nincs veszély. Egy kis idő után leengedi a fejét és valamit lent matat. Nem látom, hogy mit, elég messze van, van vagy százméternyire tőlem.
Óvatosan leguggolok. Habár semmi takarás nincs a közelemben, de így mégse vagyok olyan föltűnő. Leveszem a hátizsákom. Kikeresem a fényképezőgépet. A tízes optikai zoom sokat számit, de csodát nem tesz. Azért csinálok pár képet, hátha nem enged közelebb magához. Megindulok. Lassan, mint egy lassított film. Tizenöt, húsz lépés után megint fényképezek. Lopakodom, majd fényképezek. Egyenest felé tartok, semmi takarás a közelemben. Óvatosan lépek egyet-kettőt, de a szemem le nem veszem róla. Néha fölkapja a fejét, olyankor szoborrá válok, néha még fél mozdulatban is. Legalább húsz-huszonöt percbe telik, amíg megteszem a féltávot. Megszoktuk egymást. Csak föltekint rám néha, és már folytatja is a dolgát. Most már látom is, hogy miben serénykedik. Egy befagyott víztócsa jegét nyalogatja, így enyhíti szomját. Fölbátorodok. Mind bátrabban lépkedek előre. Közben „kattogtatom” a gépem (digitális, nem kell spórolnom a filmet).
Bolond ez az őz vagy nagyon is okos. Ösztöne súgja, nem jelentek veszélyt, most nem vagyok vadász, csak egy elkábult kukkoló, aki közelebbről szeretné látni az ő világát. Hát, ha szeretné, nézze. Neki nincs kifogása ellene. De most már tényleg kezd hihetetlenné válni a dolog. Ott vagyok húsz méterre tőle. Néha rám néz. De nem ám úgy idegesen kapkodva, nem, teljes bizalommal, nyugodtan, majd folytatja a dolgát. Csináltam szép képeket. Különböző pózban. Úgy vagyok vele, most már nem baj, ha elugrik. Megyek bátran. Hát ez nem igaz! Semmi takarás, még egy fűszál se. Semmi, a kitaposott kocsiút. Csak megyek. Tizenöt, tíz. Fényképeznék, de a tízes zoomra állított lencsébe nem fér bele a legény, állítanom kell a nagyításon. Merthogy legény, nem egy érett férfiú, azt régóta tudom. Habár a férfiassághoz megvan mindene. Az agancs, habár még nincs letisztítva, nagyon is férfias. Hatágú, vastag. A fülénél legalább tizenöt centivel hosszabb. Tehát minden derék őznek becsületére válna. De a nyaka, a tartása, az egész lénye, egy kamaszra vall. Fényképeztem, gyönyörködtem.
Közel kerültünk egymáshoz
Nem bírom tovább, hangosan elnevetem magam. Fölemeli a fejét, rám néz. Semmi félelmet nem látok azokban a gyönyörű, értelmes szemekben. A fekete nedves orra mintha fintorogva azt kérdezné, no mi van, van valami baj? És nem tágít, ott áll velem szemben. Na eredj már! Ha így viselkedsz, megjárhatod! Nem mindenki ilyen jó ember. Mindezt kedvesen, de hangosan közöltem vele. Kelletlenül – akarom is, meg nem is –, megfordult és elballagott a nádas felé. Mielőtt eltűnt, visszafordult. Nekem úgy tűnt, biccentett. Majd találkozunk!
Igaz, jártam egyet Gólyasziget körül, de már nem emlékszem semmi másra. Még hosszú ideig varázsában tartott a bűvölet. Hogy ez nem csak álom volt, bizonyítja a fotó.
* * *
De ha hiszed, ha nem Barátom, ezzel még nincs vége a napnak. Az ember azt hinné, ennél már több nem lehet, nem férhet bele már több. Igen ám, de ott volt még a délután. Ebéd után még egy kis lustálkodás is belefért. Ahogy kint állok a gangoszlopnak támaszkodva, a hasamat simogatva, amelyben bent feszült egy szalonnás babkonzerv és egy marhagulyás konzerv teljes tartalma, kiengedem egy lukkal a nadrágszíjam, közben az eget kémlelem. Megpróbálom megszámolni az össze-visszakóválygó libacsapatokat. Már harmadszor kezdem újra, de mindig összezavarodok. Ah, hagyjuk ezt a fenébe! Nem számolni, lőni kéne közülük egy párat. Nem vagyok már húsz éves. Az indiánok nyarakban számolják az idő múlását, én inkább azt mondom hatvankét téllel a hátamon, elég volt az a huszonpár kilométer délelőtt.
De csak az indulás volt nehéz. Ahogy kiértem a falu szélére, át az árkon, ki a Pöcér gyöpére, már nem is voltak olyan nehezek azok a csizmák. Vagy csak nem figyeltem rájuk, elvonta a figyelmem az a rengeteg kacsa és liba a pöcéri kacsató fölött. Sajnáltam, hogy a fényképezőgépem otthon felejtettem. Visszafordulni nem lehet, akkor nem lesz szerencsém. Pedig most lesz, lennie kell. Még sose éreztem ilyen biztosan. Egy ilyen napon csak úgy lehet. Szedtem is a lábam, egyenest a kacsató végén álló nagytöltésnek. Csak odáig eljussak észrevétlenül, utána már lovon vagyok. A kacsató nyugati oldalán végighúzódó magas töltés takarásában könnyedén becserkészhetem a legelésző libacsapatokat. Most is a kis .223-as billenő csövű golyós puskámat hoztam magammal. Ezzel, ha fölfekszek a töltés tetejére, kitámasztott könyékkel akár 200–250 méterről is ki tudom venni a vámot egyik-másik legelésző csapatból.
Óvatosan kilesek a nagytöltés fölött. Fölgyorsul a szívem, repes a lelkem a gyönyörtől, ami a szemem elé tárul. Zajlik az élet a tavon. Szinte megmozdulnak, élnek a zsombékok. Majd mindegyik tetejében, tövében, mellette ül vagy úszik valamilyen madár. A legtöbb a tőkés, de van ott cigányréce, fütyülő, csörgő, meg mindenféle. Szárcsák csapatostul a nyílt vízen. Szürke gémek meg kócsagok a partközelben ágaskodnak. De mi a fene az ott? Vitorlás a kacsatavon?
Te jó ég, egy hatalmas hattyú! Fölfuvalkodott gőggel tetszeti magát szíve hölgyének, a mellette eltörpülő hattyúkisasszonynak. Szárnyait kissé megemelve, tollait fölborzolva, a lemenő nap fényében fehéren csillogva, tényleg hatalmasnak tűnik. Ritkán van alkalmam ilyet látni. Ritka tél végi vendég ő mifelénk. Majdnem késve veszem észre a hatalmas libacsapatot, amely épp leszállni készül. Szerencsére elég hangos a társaság, így idejében sikerül lebújnom. Pár kört tesznek még a tó fölött, mind alacsonyabban és alacsonyabban, mígnem rászánják magukat a leszállásra. A tó keleti partján, a Betlehem felőli oldalon szállnak le, tőlem olyan egy kilométernyire. A céltávcsövön keresztül figyelem őket. Rengetegen vannak. Két futballpályányi területet foglalnak el. A legközelebbjei olyan 50–60 méterre lehetnek a tó túlsó szélétől.
Tehát, ha a nyugati part mentén (mert csak erről van töltés), a töltés takarásában irányukba tudok jutni, akkor olyan 150–160 méterről próbálkozhatok lövéshez jutni. Nincs nehéz dolgom, a kétésfél-három méter magas „hegyvonulat” takarásában egykettőre ott vagyok. Előtte azonban egy párszor kilesek, ott vannak-e, mit csinálnak az én libáim. Nyugodt a társaság. Nyilván hosszabb útról jöhettek, legtöbbjük bóbiskolt, némelyik csipegetett, de azért néhány libanyak mindig az égnek meredt, éberen figyelt. Amikor úgy láttam, hogy jó helyen vagyok, kiválasztottam egy megfelelő dombocskát, ami körül nem volt semmilyen nagyobb gaz, ami a golyóm útjába esne. Kényelmesen nekihasaltam. Mindkét könyököm jól beágyaztam, a puskatus a vállamnak szorul. Kiválasztottam egy legközelebb álló, tollászkodó libát. Van időm, nem kell kapkodni. Mindenre odafigyelek, átgondolok minden mozdulatot. A célkereszt szálkája függőleges, az objektív világa szép kerek, nem ovális. Visszatartom a lélegzetem. Még egy pici igazítás, a kereszt a szárnya tövén.
A mutatóujjam már görbülni készül, amikor közvetlen-közelről egy rekedt trombitahang a kórságot hozza rám. Ijedtemben majdnem elsütöttem a puskám. A következő pillanatban már tudtam, hogy miről van szó, vagyis hogy kiről, no de az az előző pillanat, az vérfagyasztó volt. Az történt, hogy nem vettem észre az alattam tollászkodó libapárt. Szerencsére ők se láthattak engem, esetleg csak a kiálló puskám csövét. Ezért nem kaptak rögtön szárnyra, inkább a harcias gúnár, mély, férfias hangján, megpróbálta elriasztani azt a fekete piszkafaszerűséget, aki az ő asszonysága körül leselkedik. Mondott még valamit, nyugtatta a lúdasszonyságot vagy csak méltatlankodott, pörölte a betolakodót – nem tudom. De hallottam, amint tocsogva beindulnak a tó közepe felé. A hangokból ítélve olyan harmincméternyire lehettek tőlem. Nem sok időm volt a gondolkodásra.
Térdre emelkedtem és kapásból meglőttem az egyik libát. Legnagyobb meglepetésemre mindkét liba vergődni kezdett. Meglepődtem, merthogy a libák nem voltak egy vonalban, inkább keresztben a golyó röppályához képest. A nagy örömben majdnem végzetes hibát tettem. A puskám fönt hagytam a hátizsákomra téve a töltés tetején. Ahogy csobogva beindultam, a libáim magukhoz tértek. Egyik erre, a másik arra. Nem is tudtam, mit csináljak. Zargassam azt, amelyik a part menti sásba igyekezett elbújni, vagy szaladjak vissza a puskámért és lőjem azt, ami már hatvanméternyire a sík vízen menekül. Az utóbbit választottam. Föltámasztott puskával meglőttem a tó közepe felé tartó libát.
Az innensővel már nem volt gond. Még élt, amikor megtaláltam, de menekülésre már nem volt ereje. A másikért azért megszenvedtem. Sokat kellett kerülgetnem, zsombékok tetején egyensúlyoznom, hogy ne merüljön meg a csizmám. De végül aztán sikerült. Kint feküdt egymás mellett egy gyönyörű nyárilúd-pár. Életemben először lőttem két libát egy napon. Feszítettem is nagyon, ahogy beértem a faluba. Annak drukkoltam, hogy találkozzak valamelyik vadászkollégával, had vigyék a hírt „a Szögi két libát lőtt”. De nem, nem találkoztam senkivel. Közben jócskán be is sötétedett. De azért így is szép volt. Meg a másnap délelőtt készített fotókat is sokan látták. Most te is láthatod, s az örömömben is osztozhatsz.
Sokszor csókol barátod, Tibi.
Zenta, Vajdaság
A szerencse ludai
Vadászat
Szent Hubertus verseny Dr. Polgár Kálmán emlékére Siófokon – Meghívó a cikkben!
Dr. Polgár Kálmán és a somogyi vadászkutyás és vadász barátainak köszönhető, a kihalás szélére került (sárga) magyar vizsla újratenyésztése. 1920- ban megalakítottak egy alapszabály nélküli társadalmi szervezetet ”Magyar vizsla Tenyésztők Országos Egyesülete” néven. Feladatuknak tekintették a még fellelhető sárga vizsla egyedek felkutatását és nyilvántartásba vételét! Majd miután a mozgalom kiterjedt az egész országra szükségesnek ítélték egy bejegyzett szervezet létrehozását.
1924.-ben megalakult az „Országos Vizsla Club”, amely keretén belül „Magyar vizsla Szakosztály” elnevezéssel működtek tovább és megfogalmazták a tenyésztési célokat, rögzítették a küllemi bírálat és a vadászati alkalmasság meghatározásának értékmérő rendszerét. Végleges törzskönyvbe csak a szakbizottság véleményezését követően kerülhetett be a kutya, amennyiben küllemben és vadászati alkalmasságban egyaránt megfelelt. Dr. Polgár Kálmán e témában az alábbiakat vallotta: „Az eb csakis munka közben, a mezőn ítélhető meg, s a tenyésztés alapjául legelsőbben is az orr jóságát kell figyelembe venni.”
E szellemiséget kívánjuk tovább vinni, a Szt. Hubertus verseny megrendezésével, ahol is a vizsla és vezetője közös munkáját értékelik a bírók.
KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban
Részletekért kattintson!
A verseny színhelye és időpontja: 2024.11.30. Balatonszabadi, Papp pincészet. Érkezés 7.oo (regisztráció)., tervezett eredményhirdetés 15 óra.
Rendező szervezetek:
Magyarországi Drótszőrű Magyar vizsla Tenyésztők Egyesülete,
OMVK Svm. Területi Szervezete és a Somogy Megyei Vadászok Szövetsége
A rendezők minden érdeklődőt és versenyzőt szívesen látnak.
Pomázi Ágoston
Fotó: Dr. szilágyi Bay Péter
A rendezvény médiamegjelenését a 25 éves Agro Jager, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálja támogatja!
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
A vadászat veszélyes üzem – alapos felkészülést igényel!
A Szombathelyi Erdészeti Zrt. munka- és balesetvédelmi, valamint komplex elsősegélynyújtó képzést biztosított munkatársainak.
A Szombathelyi Erdészeti Zrt. régi hagyománya, hogy a társas vadászatok megkezdése előtt munka- és balesetvédelmi, valamint komplex elsősegélynyújtó képzésen vesznek részt munkatársaink.
Minden évben megemlékezünk a tragikus vadászbalesetben elhunyt fiatal kollégánkról is. Ifjabb Varga Ákos 2000 szeptemberében vesztette életét a Farkas-erdő mélyén, mikor az általa kísért, megcsúszó vendégvadásznak elsült a fegyvere. Végzetes balesetének helyszínén kőtábla és kereszt áll örök mementóként, a kollégáink pedig szívükben őrzik emlékét.
A vadászkürtös megemlékezés után oktatások sora következik minden évben. Szalai Csaba vadgazdálkodási osztályvezető ismertette a társas vadászatok előkészítésének és lebonyolításának szabályait, a vadászati év elvárásait és eredményeit. Kámpel József ASP-tanácsadó az afrikai sertéspestis járvány aktuális helyzetéről adott tájékoztatást, újdonságként Németh Andrea, a Vas Vármegyei Rendőr-főkapitányság bűnmegelőzési szakembere tartott kiberbiztonsági előadást.
A mentőszolgálat munkatársaival pedig az elsősegélynyújtás legszükségesebb ismereteit, fogásait gyakorolták kollégáink. MINDEN PERC számít a bajban, ezért fontos, hogy térerő és segítség híján is azonnal tudják, hogy például görcsroham, cukorbetegség, anafilaxia, ájulás, vagy súlyos sérülés esetén mit kell tenni. Gyakorolták a vérzéscsillapítást, betegmozgatást, végtagrögzítést, a keringésmegállás felismerését, az újraélesztés megkezdését, a defibrillátor használatát. Köcse Tamás vezető mentőtiszt hangsúlyozta, a gyors állapotromlással járó eseteknél rendkívül fontos, hogy a helyszínen lévők a mentők kiérkezéséig is segítséget tudjanak nyújtani.
Forrás: Szombathelyi Erdészeti Zrt.
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
A nagybérpusztai Pepikert festői környezetében került sor a 2024. évi barcogási időszakban terítékre hozott dámbikák trófeaszemléjére. A Vérteserdő Zrt. Kisbér-Császár elnevezésű, illetve a Hang-kút Vt., a Feketevízi Vt. és a Bakony-Vad Vt. vadászterületén elejtett dámbikák negyven trófeáját lehetett megtekinteni.
A Társaságunk Síkvidéki Erdészeti Igazgatósága a 11-251850-510 kódszámú vadászterületen két különálló erdőtömbben végzi a vadgazdálkodási feladatokat. A két területrészen két, egymástól elszigetelt dám populáció található, melyek élőhelye a vadászterületek határain túlnyúlik, így azokat a szomszédos vadászatra jogosultakkal közösen kezeljük. Az egységes vadgazdálkodói szemlélet érdekében 2021-től szakmai programok keretében törekszünk a dámvaddal kapcsolatos tudásbázist bővíteni, közös célokat és gazdálkodási elveket kijelölni. Ennek az együttműködésnek volt az egyik állomása a november 12-én megrendezett 2024. évi dám trófeaszemle is.
A szemlén a vadászati hatóság munkatársai, a Vértes és a Gerecse tájegységi fővadászai, az elejtők, az érintett vadászatra jogosultak mellett az erdőgazdaságunk vadászati szakemberei vettek részt. Az idei barcogást a vadásztársaságok képviselői, Molnár László, a Komárom-Esztergom Vármegyei Kormányhivatal Földművelésügyi Osztályának osztályvezetője és a szervező Síkvidéki Erdészeti Igazgatóság részéről Laki Balázs erdészeti igazgató értékelték.
A nagybéri dámtelepítésekről érdekes történeti áttekintést adott Marton Ferenc, az Ászári Aranykalász Vt. – az egykori Ászári Aranykalász Tsz. Vt. – tiszteletbeli tagja, korábbi elnöke. Ezt követően Káfony Judit vadászati szakügyintéző trófeabírálati bemutatót tartott a megjelenteknek. Összevetésre kerültek a korbecslési adatok és a fogmetszet vizsgálatok a 2023. évi barcogásban elejtett bikákra vonatkozóan.
Forrás: Kis Balázs – Vérteserdő Zrt.
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131