Szögi Tibor vadászlevelei

Szia kedves Barátom!

A három hét szabadság alatt csak kétszer voltam Padén vadászni. Olyan borzasztó a hőség, hogy szinte elviselhetetlen. Olvad az ember hája, habzik a gatyája. Nincs kedve még a kutyáimnak se disznók után járni. Majd ősszel meg télen bepótoljuk (remélem úgy lesz!).

Az első kirándulásom, két hétnek ezelőtt július 12-én, egy fácántelepi munkaakció után volt (a kiskacsákat szállitottuk egy halastó részére). A fácántelepen, a Zolinál megmosakodtam. Átöltöztem, átvedlettem vadásszá. A kocsit a Nagy Tibi előtt hagytam. A nyakamba kanyarintottam az új .223-as billenő csövű gavallérpuskámat és átdübörögtem a vasúti hídon a két ebadta kutyámmal egyetemben.

Fázni nem fáztam, lehetett olyan 30–32 Celsius fok. A majicám levetettem, beletettem a vadászmellény hátsó zsebébe. A vadászmellényem a bal kezembe, a puskát a jobba és úgy ballagtam végig a síneken egészen a Jézda kanálisig.

A sok eső, a meleg nagyon kedvezett a gaznak, hónaljig ér mindenfelé. Elég sok helyen még tócsákban áll a víz az előző eső óta. A kutyusaimnak ez jó. Ők lépten-nyomon megmártóznak, isznak. Én egyelőre csak az izzadságomban fürdök. No, nem az izgalomtól, mert egy pár nyúlon kívül mással nem találkoztunk. Disznónyomat nem találtam itt az elején. A régieket elmosta az eső, mostanában meg úgy látszik, nem járt errefelé a koca hét kismalacával.

Azonban a nádas vége felé, annak a kis hídnak, átjárónak a környékén, kint a kukoricában, az árok aljában (itt már nincs víz) találtam egészen friss nyomakat és túrást. Olyan 60–70 kilós lehet a nyomak gazdája. Magányos, nincs társasága. Akárhogy is néztem, saccolgattam, szinte lehetetlen megfelelő leshelyet találni. Még nappal valahogy, de éjjel, csak ha nekem jönne az a disznó, akkor tudnám meglátni.

Megyek tovább. Innentől, a kanális bal partján, egészen föl a hófogóig a birtoknak 15–20 hektárnyi kukoricája van. Valahol itt kellene lennie a kondának, amit a halastóról riasztottak el. Őznyom, nyúlnyom, fácán mindenfelé, de disznó sehol. Azon a srég úton megyek, ami nekivisz a hófogó előtti átjárónak. Jobbról kukorica, már vannak apró tejes szemek a csutkán. Balról hatalmas búzatábla.

Már a fele úton járok, amikor találkozom az első disznónyommal. Elég frissnek látszik. A nyomnak még az éle sincs kiszáradva. Több mint valószínű, a múlt éjjel járhatott itt ez a mázsás marcona. Egy darabig együtt megyünk. Hol az út jobb, hol a bal oldalán. Váltogatjuk a jobbik felét. No persze nem kézen fogva megyünk, mert van egy kis időeltolódás. De azért elképzelem az öregúr mogorva, semmivel nem törődő, lelógó fejét, ahogy cammog csak úgy előre, bele a világba.

Hoppá!!! Most is melléfogtam. Még hogy „csak úgy”! Egy új nyom. Még egy. Meg még egy. Kisebb, nagyobb, meg közepes. Körösztbe kasul. Már követni se tudom, melyik-melyik. Ez lehet a konda, több kocából és különböző korú malacokból. Tehát ide igyekezett az öreg tökös!

Ötven-hatvan méteren át az úton és az út melletti búzában-kukoricában haladtak előre, majd beváltottak jobbra a kukoricásba. Az út végénél megint találkoztam a magányos nyommal. A disznó elfordult balra azon az úton, ami átszeli Morotvát. Az út be van nőve fűvel. Ritkán járnak erre járművek. De azért szépen tudom követni az öregurat. Jobbról is, balról is hatalmas búzatábla. A kalászok már túlérettek. Az esők miatt nem lett még learatva. Ez nem épp disznócsemege, de szükségből, vagy csak úgy megszokásból, itt is ott is egy-egy szoba nagyságú terület le van tajcsolva.

Megyek lefelé a lejtőn, az én kanom még mindig magányos. De amikor odaérek, ahol az út kereszteződik az árokkal, van mit látnom. Ez a vén kurafi már megint nem céltalanul bolyongott. Az árok bal oldala teljesen fölforgatva. Igaz, a túrások pár naposnak látszanak, de én azért balra fordulok és megindulok az árok szélén a régi padéi temetődomb felé. Jobbról-balról hatalmas búzatábla. Az árok alja vad földimogyoróval van benőve. Újabb túrások. Most már egészen frissek. Ezek már az éjszaka itt járt konda nyomai. Még a kitúrt fű se fonnyadt el igazán. Ezek itt vannak valahol!

Az árkot előttem sűrű, hónaljig érő nád borítja. A jobb és bal parton is kézilabdapálya nagyságú nádfolt. Csakis itt lehetnek, sehol máshol. Fölveszem a mellényem, hogy mindkét kezem szabad legyen. A puskámban kicserélem a golyót. A 3,6 grammos Siera helyett egy 4,8 grammos RWS tompa hegyűt csúsztatok. Óvatosan, halkan csukom föl a csövet. Izzad a tenyerem, most már nem a nagy melegtől, az izgalom teszi. Két kézzel, lövésre készen markolom puskám nyakát. Kutyáim izgatottan ugranak előre.

Először a bal parton matatnak. Mozgásuk felgyorsul. Az én szívverésem is. Most már az árok alján, majd a jobb parton, izgatott farokcsapkodással rohannak előre. Ez a vad közelségét jelzi. Én is előre rohanok, vállhoz szorított puskával várom a konda megugrását. A testem görcsösen megfeszül, mint egy rugó, ami pattanásra vár. Az agyam zakatol. Megpróbálja előre látni a helyzetet. A helyzeteket. Mit teszek, hogy teszem majd ha…

Elhatároztam, csak malacra lövök, kocára nem. Nem disznót lőni jöttem, csak szétnézni. A .223-as nem épp egy disznólövő kaliber. Főleg nem egy rohanó kondára lövöldözni való. Tehát csak malac… És ebben a pillanatban a kutyák előtt, nagy robajjal megzörren a nád. A feszültség a tetőpontra hág. Az agyvizem fölforr… Szerencsére egy pillanat és kienged a gőz. A jobb oldalban megvillan a vörös csuha. A következő pillanatban kiugrik egy rémült őzsuta az árok túloldalán.

Leengedem a puskám. Nagy lélegzetet veszek, mint aki hosszú merülés után végre feljut a felszínre. Vagy inkább sóhaj volt? Megkönnyebbülés? Mindenesetre az izgalom elszállt. Helyébe valami kellemes, lelket melengető érzés költözött. Miközben kutyáim csaholva rohannak az őz után, bajszom alatt elmosolyodok. Milyen kevés is kell a boldogsághoz!

* * *

A második kirándulásom, a rákövetkező vasárnap este (éjszaka) inkább siralmasra mint izgalmasra sikeredett. A Nagy Tibi ajánlatára a jázovai halastó három magaslese közül az egyikre szándékoztam fölülni. Már rosszul indult az egész. Későn, este nyolckor indultam Zentáról motorral. A szentmiklósi-padéi határúton szándékoztam nekivágni a halastónak. Fele úton eltűnt az út. Volt, nincs tovább.

Egy zsombékos, újan született tavacska állta az utamat, aminek nem kellett volna ott lenni. Árkon-bokron, kopókon keresztül kivergődtem a halastói gyöpre, majd nagy kerülővel a nyelv túloldalára a magaslesekhez. Tudod, oda, ahol annakidején, amikor a Betyár kutyádat először vittük ki a vadászterületre, és sikerült meglőni azt a kocát.

De sajnos az út tovább tartott, mint gondoltam. Besötétedett. Úgy másztam föl a magaslesre, hogy előtte nem tudtam szétnézni. Habár az a kevés, amit láttam, nem nagyon tetszett már így se. A les előtt két méter magas kukoricatábla. Mögöttem meg a sűrű nádas. A három-négy méternyi földutat benőtte a derékig érő gaz. De ha már idevergődtem, fölmegyek. Bár ne mentem volna. Amikor fölérek a létra utolsó fokára, akárhogy is próbálkozok, puskástól, hátizsákostól nem férek be a leskamrába. Szűkre szabták. Alig egyszer egyméteres.

De ez még hagyján. Mert valaki vastag kartonlemezzel bélelte ki, valamikor régen. A karton megázott, megszáradt, megint megázott egy jó párszor és úgy eldeformálódott, begörbült, hogy moccanni se lehetett tőle. Egyik bepördült végét levágtam a bicskámmal. De akkora zajt csaptam a csöndes éjszakában, hogy lemondtam a további átalakításról.

Moccanni se mertem. Teljesen elzsibbadtam. No, azért, hogy a görcs teljesen be ne álljon, félóránként megemeltem a flaskát a jófajta Tószögi nedűvel. Rágtam hozzá egy pár pofa szúnyogot, tudod azt aminek kisütötték a zsírját és nagyobb volt a lónál. Néha a szememből és a fülemből is kisöpörtem őket. Ez volt az egyedüli izgató (de az nagyon) egészen éjfélig. Akkor meglátogatott két süldő borzocska. Pajkosan jöttek oda a lesem alá. Az orrukkal szemügyre vették a környéket. Ugráltak, játszottak. Azonban amikor az egyiknek az orra a leslétrához ért, úgy hátrahőkölt mintha parázshoz ért volna. Pár méterrel arrébb megnyugodtak, pajkoskodtak tovább.

No, itt az alkalom, gondoltam, hogy kipróbáljam milyen ügyes gyerek vagyok. Úgy teszek mintha borzot akarnék lőni. Óvatosan a puskámért nyúlok, ami a jobb sarokba van támasztva. Még fele úton sem volt a vállamig, a könyököm a begörbült kartonhoz ér. Alig halható surranás. A két borz rémülten három irányba ugrik szét. Ez végképp kiábrándított. Reggelig szándékoztam maradni, de ez most feleslegesnek látszik. Ha ezeket a pajkos borzokat nem voltam képes fölülmúlni, mit várjak attól a sokkal kifinomultabb, figyelmesebb famíliától? Esélyem se lehet a lövésre.

Elhatároztam, csomagolok, megyek. Mielőtt lemásztam a létrán, jól betájoltam a fényeket. Egészen jobbra Jazovó. Tőle kicsit balra, távolabb, Csóka. Tőle még egy kicsit balra Szentmiklós. Majdnem előttem Padé. Tőlem egészen balra Szaján. Tehát minden egyszerű, világos (mint a sötét éjszaka).

Egy darabig világos is volt. Kerülgettem a kopókat, a mély traktorvágásokat. Válogattam a „jobbik” utat. Most inkább elmegyek balra, habár jobbra kéne, de majd aztán visszamegyek arra. Addig forogtam addig válogattam, hogy a végin teljesen megzavarodtam. Megálltam. Leszálltam a motorról. Akárhogy is próbálok betájolni, nem megy. Tőlem balra az autók fényszórója hosszú csíkokat húz. Az lehet a jazovó-szentmiklósi aszfaltút? De hát annak jobbra kellene, hogy legyen. No mindegy, biztos nagyon eltájolódtam, elkeveredtem. Megindulok, most már árkon-bokron keresztül a fényszórók irányába.

Már egy jó ideje zötykölődök amikor egy kintháló juhpajtához érek. Gázt adok, fejvesztve menekülök, a kutyák dühösen csaholnak, nem szeretném ha átszabnák a gatyámat. Egyszer csak egy víz partján találom magam. Halastónak néz ki. Talán az is. Jól van, megnyugszom. Ha ennek a partján haladok, kijutok az útra. Pár száz méter után két tábla mellett haladok el. Megállok. Leszállok a motorról és visszamegyek. Fölkattintom a fejlámpám. A vízhöz közelebbi tábla felirata még nem is lepett meg „…. halastó, bejárni tilos”. Hanem amikor a pár méterre lévő táblához érek, majdnem seggre ülök. „PADÉI VADÁSZTERÜLET”.

Hogyhogy padéi? Erre a szentmiklósi vadászterületnek kéne lenni! Most öntött csak el igazán a hideg veríték. Hol a csodában vagyok? Már az is eszembe jutott végső elkeseredésemben, hogy leveszem a csomagtartóról a pokrócot és megvackolok. Virradat után majd könnyebben tájékozódok. Vagy menjek tovább a töltésen, és majd csak kilyukadok valahol?

Tanácstalanságomat halk motorzúgás szakítja meg. Fülelek. A tó felöl jön. Motorcsónak. Közeledik. Pár perc múlva erős reflektorfény pislant felém kettőt. Visszavillantok, hahózok. Húszméternyire tőlem kiköt a motorcsónak. Két emberi hang, ez nem is izgat, sőt örülök is neki, de a két kísérő, aki dühös csaholással rázza a láncot, az már kevésbé megnyugtató.
– Jó estét! Ne féljen, meg vannak kötve, csak ne mozogjon, és ne emelje föl a kezét.
– Jaj, ha tudnák mennyire örülök maguknak. Ha istent Ismernek, mondják már meg, hol vagyok? Teljesen elkeveredtem, eltévedtem.

Ekkor elmosolyodik a két hivatalos mogorva arc. Láttuk, hogy kóvályog a gyöpön a motorja fényszórója. Tudtuk, hogy nem haltolvaj, mert azok nem jönnek így kivilágítva.
– Hol vagyok? Merre van Padé? – Megint mosolyra rándul az egyik bajsza.
– A karika csücskénél állunk, a Katahátnak átal. Padé felől jött és Jázova felé tart.

Te jó ég. Teljesen körbe mentem. És ha nincs ez a két jóember, én visszajutok ahonnan elindultam. Vagy talán még annál is messzebb…?

Zenta, Vajdaság