Szeptember másodikát írtunk. Már vagy egy hónapja intenzíven jártam a jól ismert, szarvasok által kedvelt helyeket, hogy amire itt lesz a nagy idő, a szarvasnász, az egyik legnemesebb vadászünnep kezdete, addigra biztos legyek pár potenciális, jó selejt bika tartózkodásában.

A terület, ahol gyakorolhatom a vadászat fortélyait Somogy megye közepén terül el, kevesebb, mint hatezer hektáros nettó területnagyságon. A sok mezőgazdasági terület közé pár száz hektáros erdőtömbök, csenderesek, erdőfoltok és -sávok, nádasok valamint halastórendszerek vegyülnek. Mélyen fekvő részeken égeres erdőállományok, a magasabb térszíneken, homokvonulatok talajain tölgyesek, akácosok adnak otthont a vadnak. Mondhatni igazi somogyi tájat lát az itt élő és az erre járó ember. Őzben és vaddisznóban gazdag területek az itteniek. Az őznek kiválóan megfelelnek ezek a változatos élőhelyek, a mezőgazdaságilag hasznosított területek közti kisebb erdőfoltok, erdősávok, a sokszínű növényvilág remek táplálkozási lehetőséget kínálnak, és nagyon jó búvóhelynek bizonyulnak.

A vaddisznók számára elsősorban a rekettyések, nádasok és égeresek összetett és diverz társulásai adnak otthont. Egyaránt biztosít számukra nyugalmat adó csendes rejteket a nappali órákban, valamint táplálékot az esti időszakban, amikor a hosszas alvás után útnak indulnak, hogy az éjszaka sötétjébe burkolózva lakomázzanak az erdő nyújtotta változatos „finomságok” között.

Azonban most nem róluk lesz szó, nem a vörös csuhás derék bakról, aki után az augusztusi tikkasztó napokon, hajnali és esti órákban kúszik az elszánt vadász, és nem is a szinte minden szenvedélyes zöldkalapos szívét megdobogtató disznóról, legyen az akár egy kis süldőcske, vagy a nyiladékot is átérő hatalmas ősállat. Most a magyar erdők legszebb és legimpozánsabb koronás királya a történet főszereplője. Az a csodás állat, amely megjelenésével bárkit ámulatba képes ejteni, legyen az akár hétköznapi ember, vagy vadászszenvedéllyel ízig-vérig megfertőzött jáger.

A területünk adottságai miatt a gímszarvas nagyobb létszámban csak a vegetációs időszakban tartózkodik nálunk, amikor a buja növényzet bőven nyújt rejtőzködő és táplálkozó helyet a számára. Szerencsére így még a bőgés idején is akad szép számmal belőlük a területen. Létszámukat ilyenkor az fokozhatja, ha a száraz nyár miatt a környező területek vízforrásai kimerültek, mert nálunk még ekkor is van víz bőséggel a vadállatok számára. Téli időszakban viszont csak kis számban, illetve váltó vadként találkozhatunk velük.

Az idei nyár sem adott bőséges csapadékot, így a környék vadjai nálunk tartózkodtak, vagy hozzánk jártak éjszaka szomjukat oltani. Szarvas is bőven mutatkozott, találtam is augusztus közepén egy ígéretes bikát rejtő helyet. Tarvadakkal együtt tartózkodott itt a derék uraság, egy patakparti kisebb égeresben volt a nappali tanyájuk, innen váltottak ki minden este a környező kukoricatáblába valamint a rétekre, ahol is egészen hajnalig csillapították éhségüket. Sok estét töltöttem ott, figyelve, hogy merre is járnak. Rendszeresen lő világ határán váltottak ki, végig követve a patakpartot. A tehenek már rég kint törték a tengerit, amikor a bika még bőszen csépelte a rekettyebokrokat és fiatal égerfákat agancsával. Középkorú, szépen kifent ágvégekkel, az égerektől sötét aganccsal bíró, hét kilogramm körüli selejt villás bika volt. Igazi kívánatos vad! Már szinte a kezemben éreztem az agancsát, minden egyes nappal közeledett szeptember elseje.

Minden tökéletesnek látszott, bejáratott helyemet könnyen meg tudtam közelíteni, ráláttam onnan a potenciális váltóhelyekre. Azonban közbejött valami, augusztus 28–29., ezen a két napon a szárazság miatt idejekorán „beérett” kukoricát aratni kezdték a szarvasok tartózkodási helye mellett. Amint megláttam a nyári hőségben szorgalmasan dolgozó gépeket szinte biztos voltam benne, hogy búcsút kell intenem ennek a gyönyörű bikának. Azonban kis remény bujkált még bennem, hátha nem sértődtek meg szarvasék, így este ismét kint talált a naplemente a székemen ücsörögve. De semmi, eltűntek mind, egy ágreccsenés sem hallatszott, pedig soká vártam őket. Másnap körbejártam azt a területet, ahol addig tartózkodtak, minden lehetséges váltót megnéztem, de nem találtam nyomát jelenlétüknek. Elmentek hát, nem tűrték az ember zavarását. Miután erre az egy bikára tettem fel mindent, és már mindjárt itt is volt szeptember eleje, így nem is gondolkodtam más bika felkutatásában, még a fejemben bujkáló ötletek ellenére sem.

Eljött szeptember másodika, hajnal. Telefoncsörgés riaszt fel nyugodt álmomból. Alig találom a készüléket, majd nagy nehezen rábukkanva felveszem. Vadásztársam hív, hajnalban lőtt egy rendes kant, és nem bír vele egyedül, segítségemet kéri a vad felrakásában. Bármikor szívesen segítek, de akkor reggel valamiért nyűgösen ébredtem, így kissé duzzogva öltöztem, és már araszoltam kifelé a területre. Kiérve gratuláltam a szép jószág elejtéséhez, készítettünk pár terítékfotót, majd segítettem feltenni neki a saroglyára a kant.

Amikor indultunk befelé, akkor villant át az agyamon, hogy van egy számomra kedves része a területnek, ahol ilyenkor sokáig ki szokott tartani a reggeli pára és hideg, gondoltam érdemes volna még ilyen késő reggeli órában is megnézni. Valamikor halastórendszer húzódott ott, manapság pedig gyönyörű égeresek borítják, patakkal a szívében. Igazán kedvező hely a vad számára.

Hazaérve gyorsan siettem a fegyveremért, távcsőért és késért, aztán már irány is kifelé. Az aszfaltos útról letérve lassan, de határozottan poroszkál velem befelé az öreg Niva. Amint beérek arra az útra, ahol hagyni szeretném az autót, máris szarvasokat látok. Hosszú fejű, öreg tehén áll az úton, jól fejlett borjával, mögöttük figyelve egy fiatal, gyengécske bika. Amint nyitom az ajtót, azonnal fordulnak, és már el is nyeli őket az erdő. Kissé bánkódóm, hogy tényleg elkéshettem, de azért előszedem a szükséges eszközöket, és lassan lépegetve útnak indulok.

Ahogy gondoltam, itt még tényleg hűvösebb van, ködfoltok úsznak az úton keresztbe. Ezekre a részekre csak később tudja benyújtani sugarait a nap. Csizmámon csorog lefelé a friss harmat, jól esik beszívni az őszi erdő hűvös illatát. Utamat jobb oldalról fiatal, tizenéves égeres szegélyezi, gyönyörű erdő, bal felől pedig még ettől is fiatalabb tölgyes törekszik az ég felé. Hamarosan kiváló búvóhelyül fog szolgálni a sertevad számára. Ahogy ballagok befelé, messziről, a „nagyerdő” mélyéről hangfoszlányokat hoz felém a szél. Bőgnek a bikák, bár ez még csak amolyan hangolás féle az igazi, szeptember közepi nagy koncertre.

Gondolatok cikáznak a fejemben az elmúlt időkről, egyetemi életemről, emberekről, az életről, és persze a vadászatról, a szarvasokról. Röpke villanás fut át a fejemben: „Édes Istenem, úgy szeretnék egy szép selejt bikát látni bent a réten!” De már sodródnak is tovább gondolataim…

Amint beljebb érek, egy nyitott terület tárul elém, bár ez nem is igazi rét, csupán egy makacsabb terület, ahol valamiért nem maradtak meg a csemeték. Mélyebb részeiről az éger veszett ki, a magasabb oldalban pedig az akác. Persze jól tudom, hogy ez nem véletlen, hiszen előszeretettel töltik itt idejüket a szarvasok, és ha már itt vannak, akkor esznek is a terített asztalról. Nagyjából egy fél hektáros, szabálytalan területet kell elképzelni, amit erdőségek vesznek körbe. Füvekkel és jágerkenderrel, kökény- és galagonyabokrokkal tarkított a „rét”. Köd úszik benne végig, szépen lassan terül szét, és elfogy az égererdők felé. A fák koronái fölött már kezd benyúlni a Nap egyre erősödő sugaraival.

Megállok a szélén, félig takarásban, és figyelek. A sűrű, ködös és bokros területen először semmi mozgást nem látok, majd pár pillanat elteltével kibontakozik a ködből egy hatalmas test, fején királyi díszt visel. Szívem azonnal a torkomban dobog, szabad szemmel is jól látom, hogy egy derék urasággal van dolgom. A keresőtávcsövet mellőzve azonnal a vállamon pihenő Mauser után nyúlok, a céltávcsőben gyorsan konstatálom, hogy egy mindkét oldalán villás bikával futottam össze. Agancsa sötét, ágvégei hófehérre fentek, szemágai szépen íveltek és hosszúak. Páros tízes bika. Teste hatalmas, nyaka vastag és erőteljes, marja erőtől duzzadó, fara csapott. Igazi fejedelmi látványt nyújt.

Szépen lassan ballagni kezd. Azonban én ekkor már tudom, hogy Ő az a bika, akit el szeretnék ejteni, így sietve ki is biztosítom kedves puskámat. A távolság alig hatvan méter kettőnk között, így nincs szükség a gyorsító használatára. Viszont szívem a torkomban lüktet, alig bírom a testén tartani a szálkeresztet. Követem a lassan ballagó bikát, majd amint megáll a lapocka mögé viszem a keresztet, és elhúzom a billentyűt.

A hajnali ébredező erdőt hatalmas reccsenéssel szakítja ketté a lövés moraja, a bika pedig azonnal tűzben rogy. Rögvest ismételek, de már teszem is hátamra a puskát, és rohanok a vad irányába, ahol már a világgal megbékélve találok rá. Örömöm határtalan! Leveszem kalapomat, az ég felé nézve megköszönöm az jó Istennek, hogy megadta számomra ezt a nemes vadat, majd a bikához hajolva megsimítom a fejét, és bocsánatot kérek tőle, hiszen ő az életét adta azért, hogy én boldog lehessek. Végigmustrálom, körbetapogatom a somogyi erdők „termését”, a csodás trófeát. Egy közeli fáról ágakat török le, utolsó falatot adok a vadnak, letakarom a sebét, véres töretet tűzök a kalapom mellé és terítéket készítek. Pár percig csak csodálom a bikát, az erdőt, a környezetet és hallgatom a közeli hangokat.

Aztán magamhoz térve hívom vadásztársam, megköszönöm neki, hogy hajnalban felkeltett, pedig akkor milyen rosszul is esett… majd megkérem, hogy segítsen nekem. Örömmel jön, hogy együtt tegyük rendbe a vadat, majd vigyük be. Megdolgoztat minket a hatalmas test, ami gazdája ereje nélkül elhagyta magát, de megbirkózunk a feladattal.

Elindulunk befelé… határtalan öröm járja át a lelkem és testem, még mindig dolgozik bennem az adrenalin, a hajnali történések nagy hatással voltak rám. Eszembe jutnak Bársony István szavai: „Vadásznak lenni nagy öröm, kimondhatatlan gyönyörűség. Egyértelmű az egészséggel, a jó étvággyal, a mély álommal, a tele tüdővel való lélegzéssel, egyértelmű a lelki egyensúllyal, a bátorsággal, a férfias erővel, s aki vadász – igazi vadász –, az csupa edzés, csupa önérzet.”

Azt hiszem nagyon is igaza volt, amikor ezeket a sorokat írta. Azonban csak azok érthetik meg és érezhetik át ezeket az érzelmeket, akik valóban szenvedélyesen űzik ezt a mesterséget, a vadászatot, amely nem csak akkor örvendezteti meg az ember szívét, amikor terítékre kerül egy-egy vad, hanem minden egyes természetben töltött percben…