Szögi Tibor vadászlevelei

Szomorú vagyok, lelóg fülem-farkam. Pancsa, a négy hónapos epanyel breton kiskutyám az életéért küzd.

Fertőzött kullancs csípte meg, három napja nem eszik, véres barnásat pisil. Hősiesen tűri a doki bácsi szúrásait, de a szeme, az az okos, szép nagy szeme tőlem várja a segítséget. A tehetetlenség szinte fáj. Összeszorul a torkom, bepárásodik a szemem, pont úgy, mint valamikor régen, a kilencvenes évek legelején, amikor Bogár kutyámat szétszabdalta a vadkan. Ott állt előttem véresen, összekaszabolva, remegve a fájdalomtól, szemében az irántam érzett határtalan bizalommal.

* * *

Április eleje, szép szombat délutánnak néztünk elébe. Reggel még úgy volt, hogy hárman vágunk neki a nagy kan felkutatásának, de Kaszapéknál valami finom ebéd volt aznap és Géza barátom jól beebédelt. Semmiképp se tudtuk meggyőzni, rábeszélni, hogy jöjjön velünk teli hassal sarat taposni.

– Nem baj, ez jó jel – biztatja magát és engem Pásztor Bandi –, legalább nekünk így szerencsénk lesz. Emlékszel? Máskor is volt már ilyen, és akkor mindig történt valami izgalmas. Egyszer még disznó is esett. A Géza meg csak szítta a fogát, irigykedett, bánta, hogy itthon maradt. Meglátod, most is így lesz!

Aprózzuk a lépést és szidjuk a vasutat. Egyesével túl közel, kettesével túl messze vannak a slipperfák, sehogy se jön ki a lépés, de ez a legrövidebb út a hófogóig, az igyosi (hegyesi) határkanálisig. Azt terveztük, hogy innen indulva átfésüljük a Morotva nádfoltjait, a Csikós tanya környékét, és ha lesz rá idő, a gólyaszigeti nádasokba is benézünk. Minden reményünk ebben van.

Előző napokban már átjártuk Lápot, Győrmezőt, Plyostinát. Mindenhol a nagy kan hatalmas copákjainak nyoma, túrás, dörgölődzés, de maga a disznó sehol. Mindenhol ott van, de sehol sincs.

No, ez a mai kaland is pont így kezdődött. A vasút menti hófogó sűrűjében megtaláltuk a fekvését, a szélső borozgában a hatalmas nyomakat, amint végigment az erdőszélen, bele az „Y” árokba. Itt elidőzött, turkált, valamilyen gyökerekből lakmározott, aztán egy embereset pottyantott az árokszélen. Bandi szerint bele kéne lépni, az szerencsét hoz (nem léptünk bele, lehet, hogy ezért lett a baj).

A füves, zsombékos, nádfoltos legelőn nem tudtuk tovább követni a nyomakat, ezért inkább áttapostunk minden olyan nádast, gazost, ahol a disznó megfekhetett. Nem volt nehéz dolgunk, mert két négylábú segédünk nagyon értette a dolgát. Bobi, a hétéves német jagd terrier szuka és másféléves lánya, Bogár szinte olvasta a gondolataim. Mindenhova magammal vittem őket, mindenre velük vadásztam. Fácánvadászaton vizslát megszégyenítő érzékkel tartották a harminc-negyven méternyi távolságot, előírásosan cikk-cakkban előttem kerestek.

Kacsázáskor és bizámi pocokvadászatokon, a csatornaparton a sarkamban jöttek, és csak a lövés után ugrottak a vízbe apportolni. Ilyenkor, róka- és disznóvadászatánál viszont csak egy karlendítéssel, minden szó nélkül el tudtam küldeni kutyáim, hogy egy száz-százötven méternyire lévő sűrűséget átvizsgáljanak és „szóljanak” a gazdinak, ha valami figyelemre méltót találtak.

Sok volt a nyúl és az őz az időtájt a határunkban. Szólt is a nóta, az a visítozós fajta. Ezeknek a magas „C” dukál. Ismertük jól egymást, ezért le se került a puska a vállról. Majd a baritonnál…

Közel járunk már Csikós tanyához, ez kiemelt figyelmet érdemel. Kézilabdapálya nagyságú, átjárhatatlan, sűrű ördögcérnás. A túlsó végébe belefutó negyven-ötven méter hosszú árok négy-öt méter széles ördögcérnás szövevénnyel olyan, mint egy óriáskalapács meg a nyele. Húszméternyire mögötte egy mini vulkán krátere, II. Világháborús akna vájta tölcsér. Átmérője olyan tizenöt-húsz méter, a mélysége öt-hat méter lehet.

Bodzafa, fiatal akácfák (a vastagját folyamatosan ellopják), és csalán (rengeteg), hónaljig érő csalán borítja a dombot és kráterét. Ha az ember közelebb megy, csak akkor veszi észre, hogy valójában milyen szorgos népek lakják ezt a várat. Kisebb-nagyobb sárga földkupacok, újabbak és régibbek bújnak meg a zöld álca alatt. Az egész mint egy érett sajt, tele van lyukakkal. Legtöbbjük kerek, olyan rókának való, de van egypár nagyobb, olyan kemenceszáj forma, árokkal előtte, borzmester keze jegyét hordva.

Szívemhez közel áll ez a hely. Mindig tartogat számomra meglepetést, izgalmat, mindig útba ejtem, ha a környéken járok. Egyedül nehéz, nem lehet taktikázni, legtöbbször kicselez a ravaszdi. Ketten viszont, az már egészen más. Tudom, hol a kiskapu, ahol el szokott illanni a koma. Bandit, egy kis kerülővel, elküldöm elállni ahhoz a kapuhoz.

Végigmegy a kalapács nyelénél, és megáll a kráter legközelebbi bodzafája takarásában. A szél keresztbe fúj, úgyhogy egyikünkről se árulkodik majd a bokorlakóknak.

Én egy kicsit lemaradok, megvárom, amíg a kolléga elfoglalja a helyét. Balra, nem messze tőlem megvillan a napfényben, kifehéredik a fűből a csiperkék kalapja, szedek belőlük egy ebédnek valót. Közben látom, hogy Bandi mindjárt célba ér, én is elindulok lassan, kutyáim nagy örömére. Nem nagyon értették az eddigi tétlenséget, és azonnal nagyobb fordulatra kapcsoltak, ahogy meglátták, hogy a gazdi marokra fogja a puska nyakát.

Már majdnem odaérünk az ördögcérnás csücskihöz, amikor két őz fölkel a bozót mellől. A kutyák azonnal utánuk erednek. Bobi sivalkodva már jó messze jár, de Bogár valami miatt megtorpan és visszafordul. Én a bozótos bal oldalán, szél alatt ballagok. Bogár bent csörög a sűrű közepén.

Egyszer csak megszólal a mély bariton. Ez már komoly, nem játék. Biztos, hogy nem róka vagy nyúl. Kutyám hangja szinte elcsuklik az izgalomtól. Serceg, szakad, száll az ördögcérna a porondon, de én semmit se látok az egészből, két méter magas is lehet a kefesűrű szövevény.

Ide-oda szaladgálok, beljebb látni próbálkozok. Szegény puskám már alig kap levegőt, úgy szorítom a nyakát. Bogár most belemar valamibe. Morogva, nyögve cibálja, húzza. Borzra gondolok. A csíkos bundás elbóbiskolt a kellemes tavaszi napsütésben és Bogár meglepte.

Nagyot csörren a sűrű és Bogár fájdalmasan felsír. Nyilván borzasszonyság is megvillantotta a szemfogát, gondoltam én.

Nagy hibát követtem el. Elkezdtem biztatni, pujgatni a kutyám. Bravó Bogár! Fogd meg Bogár! Fogd meg!

A hűséges állat szót fogadott. Morogva, rázva cibálta ismét a „borz” grabancát. Ismét megzörren a bozót és kutyám fájdalmasan feljajdul, de utána még dühösebb csaholással veti magát az ellenfélre. Mindez megismétlődik még néhányszor.

Úgy látom Bogárnak segítség kéne. Puskám a fejem fölé tartva megindulok, megpróbálom átverekedni magam a tüskés, ragadós szövevényen. Kész szenvedés. Minden lépés után úgy kell lehámoznom magamról azt a gubancos „cérnát”. Szúr, hasít, gáncsol. Lassan haladok, de a csata zajlik, talán most még hevesebben. Kutyám hallja, hogy jön a gazdi. Na megállj, majd most meglátod, ha mi ketten…, és dühösen az ellenfélbe mar. De az visszacsap, és iszonyatos, fájdalmas jajszó a válasz.

Dühösen csörtetek előre. Most már nem érdekel, hogy a tüske a kezembe szúr, az arcomba vág. A féltve őrzött puskám se kímélem már. Szakad az inda, szakad az ing, a nadrág. Ez már igazi pimaszság. Ekkora hangzavar, kiabálás és nem tágít, még inkább visszavág. Hát majd én megmutatom. Foggal-körömmel, ha kell, én… és összegabalyodik a lábam, a lendületet már nem tudom leállítani, s amilyen hosszú vagyok, akkorát esek. Majdnem a küzdő felek közé kerülök.

A következő pillanatban egy hatalmas erő szinte szétrobbantja mellettem a bozótot. Ropogva-recsegve megindul alólam az ördögcérnából szőtt világ. Nyúlik, szakad, törik a hatalmas disznótest előtt minden. Egy pillanatra megbénulok, de azonnal kitisztul az agyam, fölfogom, hogy ez nem egy nagy borz, hanem egy hatalmas vaddisznó.

Rohanok, rohannék vissza, de hát ez egy kicsit nehezen megy. Végre kiérek. Futok, meg kell kerülnöm a bozótos sarkát. Végre megpillantom a rohanó jószágot. Lehet olyan jó száz méternyire. Bogár mögötte lemaradva húsz-huszonöt méterrel. Céltávcsövem keresztje sehogy se akar megnyugodni. Kalimpál, akárcsak a szívem. Na végre, megemberelem magam, a tüske odaragad a tőlem egyenesen elfelé rohanó disznó tarkójára. Finoman begörbül a jobb mutatóujjam, hatalmas durranással lövök bele a semmibe.

Rosszul ítéltem meg a távolságot? Fölé lőttem? A disznó sértetlenül rohan tovább. Kapkodva veszem ki puskámból az „üres” hüvelyt… Kiver az Isten hidege. Bambán nézem, ami a kezemben van. Egy érintetlen 7x65R-es töltény. Nyolcas söréttel durrantottam a disznó után. Gyorsan visszatolom a csőbe a golyót. Drillingem váltógombját előre nyomom, golyósra váltom az elsütőbillentyűt. Az előbb kellett volna. Tudom, késő bánat, de most már nem tudom visszacsinálni. Elpuskáztam.

A disznóm közben már százötven-kétszáz méternyire ugrálva vág át egy zsombékoson a hegyesi határ felé. Utánaengedtem még két díszlövést, de már csak úgy hitetlenül, dühből.

Közben Bandi odaér hozzám és kérdezi, mi van, mire lődöztem? A nagy magyarázkodásban észre se vettem, hogy Bogár visszaért. Ott ül előttem, vacogva, remegve, az egész teste egy adta vér. Kétségbeesve látom, hogy a szerencsétlen kutya egész jobb oldala egy összekaszabolt véres hústömeg. Az egész oldaláról két tenyérnyi részen hiányzik a bőr. A nyaka, a hátsó combja is fölhasítva. Szinte rosszul lettem a látványtól. Összeszorult a szívem, gombóc szorult a torkomba.

A Kutyáim családtagnak számítanak. Nem is tudtam, hogy mit tegyek. Végső elkeseredésben a kegyelemlövésre gondoltam. Hisz nincs ember, aki ezt túléli! És legalább megszűnik a fájdalom! Ott ült remegve előttem egy méternyire. Fölemeltem a puskát és a cső fölött összetalálkozott a tekintetünk. Azok a szép, barna szemek, ahogy néztek rám, segítséget kértek, bizalmat, korlátlan bizalmat sugalltak.

Nagyon elszégyelltem magam. Valami varázsütésre elszállt belőlem a gyámoltalanság, tudtam, tennem kell valamit, de gyorsan. Kötszer nem volt nálunk, de mindig hordok magammal nejlonzacskót meg manilamadzagot. Szétvágtam két zacskót és azzal tekertem be a derekát, utána manilával rögzítettem az egészet. Bogár szó nélkül, mozdulatlanul tűrte a beavatkozást. Bandi megpróbált segíteni, de Bogár nem hagyta. Amint felé nyúlt morogva felhúzta az ínyét. Ezt csak a gazdinak szabad, mondta, más nem nyúlhat hozzám.

Ecetfából létraszerű hordágyat eszkábáltam, s egy útszéli kartondobozzal kibéleltem. Erőltetett menetelésben, másfél óra alatt a faluba értünk.

Szombaton este nem volt senki a rendelőben, de a doki nagyon segítőkész volt és jött azonnal. Kiderült, hogy megvan az egész mellény, nem hiányzik belőle egy darabka bőr sem, csak egy kicsit szét van szabva. Derékon egy „X” vágás következtében szétcsúszott az „anyag”, a doki szépen összefércelte. Innen-onnan levágott egy-egy lelógó „fölösleges” húscafatot, és olyan lett a gazdi szemefénye, mint újkorában.

Kézben vittem haza, az éjjel együtt aludtunk, másnap pedig galamblevest ettünk. És utána még több mint tíz évet vadásztunk együtt boldogan!!!

Zenta, Vajdaság