FELVIDÉK | Elsőre talán furcsának tűnhet a vadászat és a természetvédelem egy lapon történő említése, hiszen az egyik elvesz, a másik hozzáad. Pedig a vadgazdálkodás gondozást, tervezést és felelősségteljes hasznosítást is jelent, állítja Geri Csaba, a kisújfalui vadásztársaság vadászgazdája.

Vadlesre hívtak a kisújfaluiak. Mielőtt elindulnánk, a vadászház könyvébe beírják, ki melyik magaslest foglalja el, hogy az esetleg később induló társak tudjanak maguknak helyet választani, illetve elejét vehessék a balesetnek. Azt is elmondják, a vadásznak mindig pontosan kell tudnia, hátizsákja melyik zsebében van a vadászengedély, a kések, a fűrész, a telefon, mert adódhat olyan helyzet, hogy gyorsan kell cselekedni.

Mi a vadászgazdával az erdő felső szélén álló megfigyelőhelyre ülünk. Messziről rálátunk a falu felett haladó országútra. Távolabb a Párizsi-mocsarak nádtengere, balra az udvardi gabonatároló betontömbjei, a szentistváni határ, hátunk mögött Lábatlan, jobbra a százhektáros szőlőhegy és maga az erdő.

Miután kényelmesen elhelyezkedünk, jómagam pokrócba bugyolálva, Csaba halkan mesélni kezd.

– Királyhelmec környékéről, Bolyból származom. Vadászcsaládban nőttem fel, nagypapám, nagybátyám és keresztapám is mind vadászok voltak. Gyerekként szájtátva hallgattam a történeteiket. Öcsémmel a Tisza mellékágának kiterjedt nádasában volt a búvóhelyünk, onnan figyeltük az állatok mozgását, a természet rezdüléseit. Telenként pézsmapatkányra vadásztunk. A kassai felvásárlók öt koronát fizettek a bőrükért. Én levadásztam, öcsém pedig megnyúzta őket. Így tettünk szert egy kis zsebpénzre.

Csaba elárulja, hogy a tanulmányait is ezen a téren szerette volna folytatni. A zólyomi erdészeti főiskolára jelentkezett, ám a túljelentkezés miatt nem vették fel. Így lett fizika–technika szakos tanár, de a természettel való kapcsolata egy percre sem szűnt meg. Kisújfaluba nősült. Láss csodát, az apósa és annak az apja is vadász volt. Mára már az egyik fia is a nyomdokaiba lépett. 2004-től a helyi társulás vadászgazdája.

– Nagyon jól működő vadásztársaság a miénk, tizennyolc taggal. Mi építettük, újítottuk fel a magasleseket, amelyek biztonságosak és kényelmesek lettek. Mindet az erdő szélére telepítettük, mert vallom, kell az állatoknak is olyan menedék, mint az erdő mélye, ahol mi már nem zavarjuk őket. Ugyanilyen okok miatt nem tettünk lest a nádasba sem.

Beszéd közben leszáll az este, és nem messze megpillantunk egy lapuló állatot. Meresztjük a szemünket, talán róka… Ekkor hirtelen két lábra áll, és beugrál a szántásba. Nyúl, állapítjuk meg mosolyogva. Ág nem reccsen, az avar nem zizeg. A lélegzetemet is visszafojtom, úgy figyelek, talán, mintha…

De semmi. Egyre mélyül a csönd, s ebbe a varázslatba hasít bele a Párkány felől Érsekújvárba tartó mentő vijjogása. Kék villódzó fénye még itt sem enged elszakadni a mindennapjainkat beárnyékoló járványtól. Úgy fél óra múlva érkezik a következő.

A gazda magyarázza, jó a vadászterület fekvése, sok vad áthúz a területen. Az est leszálltával az őzek jelennek meg elsőként, de hamarosan előbukkannak a szarvasok is. Mozgásuk azonban nagyban függ az időjárástól, amikor sokáig hideg van, nem nagyon mozdulnak, keveset akarnak leadni a zsírrétegükből, az enyhülés előtt azonban már egy-két nappal elindulnak. A vaddisznók változtatják a leginkább a helyüket, olyan falánkok, hogy csak világosban állnak meg. Ilyenkor bebújnak az erdő déli fekvésű, szederindával benőtt részébe, és a színüket se látni.

Geri Csaba vadászgazda

Egy bagoly kezd el körözni a les körül, és egyre közelebb merészkedik. Csaba mutat egy ösvényre kihajló fát, ahol annak idején a kisfiával üldögéltek, és szinte a semmiből melléjük telepedett egy fülesbagoly. Elszaporodtak, mondja, de örülünk neki, mert pusztítja a rágcsálókat.

Folytatva a terület bemutatását, a vadászgazda elmondja, különleges élővilágú a kertek alatt húzódó nádas, de annyira benőtte a vízterületet, hogy alig fordul ott elő vadliba és vadkacsa, pedig azelőtt nagy számban éltek errefelé. Kitisztítani önerőből nem lehet, mivel védett területről van szó. Sorolja, fácánokat minden évben vesznek, ezek felét télen levadásszák, a másik fele az állományt bővíti. A nyúl azonban nagyon kevés. Ennek talán az is oka, hogy a vaddisznóállomány – az állandó vadászat ellenére – ellenőrizetlenül szaporodik. S mivel a vaddisznó mindenevő, felfalja a nyúlfiakat is, ráadásul komoly károkat okoz a gazdálkodóknak. A vadkár elkerülésének érdekében igyekeznek szorosan együttműködni a gazdákkal. Főleg tavasszal, a kukoricavetés idején kell nagyon résen lenniük.

Mint mondja, a vaddisznók a legveszélyesebb állatok a vadászterületen. – Egy alkalommal a földön ültem, és vadkárelhárítás miatt malacot lőttem ki a kondából, amikor az anya megtámadott. Mivel őt nem akartam lelőni, ordítottam, a kalapomat dobáltam és az autóig hátráltam, amelybe villámgyorsan bevágódtam. Annyira felajzott állatot még nem láttam. Ez volt eddigi vadászéletem legkellemetlenebb élménye. Tavaly tavasszal a fiamnak háromszor kellett fára másznia az anyák elől, amikor a malackákat fényképezte.

A vadászgazda fontosnak tartja a beteg, fejlődésben elmaradott, az állományba nem való egyedek kilövését. A vadászat örömét sok áldozatos munka előzi meg, a vadról való gondoskodás minden formája.

Az odafigyelés mindig meghozza a gyümölcsét, de mindez könnyen elmarad, ha a vadász nem képezi önmagát, nem tanulmányozza a szakirodalmat, és nem alkalmazza a legújabb kutatási eredményeket. Ezen a területen is haladni kell a korral. Nem jó hír, hogy pár éve itt is megjelent a sakál, más néven nádi farkas. Éppen a múlt évben téptek szét egy bárányt az alvégen.

Ezen az estén nemhogy semmit nem lőttek a vadászok, de a nyuszin és a baglyon kívül semmilyen állatot nem láttunk. Mégsem másztunk le csalódottan a lesről, hiszen a vadászgazda szerint minden megfigyeléssel gyarapodik a tudásunk a vadak viselkedéséről, mozgásáról. A szabadban, a csendességben eltöltött idő pedig lelket gyógyító.

ma7.sk