Keressen minket

Vadászat

Erdélyi kirándulás

Közzétéve:

Feltöltő:

Többször jártam Székelyföldön, először csak ismerkedni a tájjal, az ott lakó emberekkel, később vadászni is. Első két hargitai kirándulásom után harmadszorra már vadászmeghívásnak tehettem eleget. Bizonytalan, de izgalmas lehetőséggel kecsegtettek a Kászoni-medencéből, a Hargita mellől. Dürgő siketfajd volt az utazás célja, a vadászírásokból jól ismert nagykakas elejtésének lehetősége csábított az erdélyi havasokba.

Hittem is meg nem is az egészet, hiszen vendéglátómat soha azelőtt nem láttam, azt sem tudtam, hogyan ismerjük meg egymást a csíkszeredai buszállomáson. A levélváltások és telefonbeszélgetések megvalósulása álomképszerűnek tűnt. Aztán mégiscsak egymásra találtunk Andrással, a helyi vadásztársaság tagjával, aki gyerekkori iskolatársa volt a helyi körzeti orvosnak, akinek barátságos segedelmével jött létre a találkozó.

A délutáni órákban tiszteletünket tettük Sztojka doktornál, kinek európai intellektusa jótékony hatást gyakorol a kisközségre. A doktor diplomás feleségével terelgeti a kis magyar ajkú falut a fejlődés irányába, próbálja könnyíteni a helyi parasztok életét, javítani a fiatal generáció lehetőségeit. Sokat érdeklődött az internetről, élénken tudakozódott afelől, hogyan lehetne megvalósítani a világhálóra kapcsolódást arrafelé.

Vadászkirándulásom célja Kászonaltíz – románul Pláiesíi de Jos – a Keleti-Kárpátok közepén, Hargita megye délkeleti részén helyezkedik el. A község egy igazi, a világ zajától nem különösebben háborgatott régi székely falu, környezetében igen nagy kiterjedésű erdőségekkel. A fent említett terület mintegy 350 négyzetkilométert tesz ki, Lichtenstein nagyhercegségnek mintegy kétszeresét. Lent a völgyben traktorok barázdálta barna szántók, művelt földek találhatók, bármerre pillantunk mozgás van a határban. Ló vontatta, gumikerekes szekerek hordanak trágyát a hullámzó földekre, rakják le óriás kupacokba, hogy majd alkalomadtán az emberek fárasztó vasvillázással szétterítsék.

Ám ha feljebb téved tekintetünk, a belátható, művelésre fogott medencénél sokkal nagyobb tér ölelését érzékeljük, a körös-körül futó havasok kétezer métert meghaladó sötétzöld ormai néznek vissza ránk.

Havasok. Mily sokat jelentő szó ez, micsoda vérpezsgést okoz vadászszívnek kimondani is ezt a szót. Pedig nem is havas most, teljesen zöld. A neve azonban továbbra is tiszteletet parancsolóan havas marad, szarvasok, medvék, siketfajdok otthona. Farkas is előfordul a hegy lábánál – főleg az esztenák környékén –, de azt csak elvétve vadásszák.

Még aznap este kiballagunk a szomszéd hegyoldalba egy kis leskelődésre. Ritkás, fákkal, bokrokkal tarkított meredek oldalba kuporodunk, és az alkonyatot várva, cigarettázva beszélgetünk.

Vendéglátóm történetei kicsit hajmeresztőek. Egyszerű, ötven felé közeledő, az irodalomban járatlan ember, kinek a nyolc általános elvégzése is komoly nehézséget okozott. A trófea nem jelent számára különösebb értéket, őzagancsait, vadkanagyarait a szekrény tetején, fiókokban összehányva tárolja és néhanapján „elajándékoz” belőle egyet-egyet valakinek. A többi – vadorzószagú, trófeát semmibevevő – történetét el sem merem mesélni, hallgatásába is beleborzongok. Medvét, siketfajdot még nem lőtt, de utóbbi nem is izgatja. Bár meglett ember, csak 1992 óta vadászik, kedvenc vadja a „disznyó”, és bármilyen vadról legyen is szó, a hús sokkal jobban izgatja a trófeánál.

Aztán elcsendesedünk, és a csillagok kigyúlásáig nem is szólunk, csak figyelünk. Enyhe, langyos áprilisi szellő fújdogál, a természet összekeverte a hónapokat, nyári enyheség csapja be a tavaszi erdő lakóit. Leginkább disznóban reménykedünk – a közelünkben van a váltójuk –, de kilenc óra után távozásra szólít vendéglátóm. Visszaindulunk a közeli házba.

* * *

Két nappal később indultunk fel a havasokba, addig megtörtént a bemutatkozás a helyi vadásztársaságnál, falusi meghívásoknak tettünk eleget, és jelentős mennyiségű pálinkát fogyasztottunk. Egy öreg székely – szemöldökét fölhúzva – a következőképp kételkedett tervezett vadászkirándulásunkkal kapcsolatban.
– Ebbe’ a nagy hőségbe’ nincsen má’ dürgés, régen kotolnak.

A pálinkától is melegem volt, de ettől a kijelentéstől még inkább az lett. Ha ez az öreg innen, a hegy aljából kerek-perec kijelenti, hogy odafenn vége a dürgésnek, akkor abban biztos lehet némi igazság. Kimondta azt, amitől titkon én is a legjobban féltem, mármint hogy a fejtetőre állt időjárás miatt lekéstem a dürgést. Válasz helyett jobbnak láttam a pálinkáspohár után nyúlni… Persze a vadászatról nem mondtunk le, hátha mégis nekünk lesz igazunk.

Másnap nehezen készültünk el az indulásra, még ebédelni is kellett kedves háziasszonyunk főztjéből, pedig kinek az esze járt az étkeken, amikor környező vaddús erdőségek csalogattak.

Bepakoltunk a hátizsákba kétnapi élelmet. Rengeteg sültet, egy egész kenyeret, süteményt, pálinkát és két liter vizet vettünk a hátunkra, mert fönt a csúcsok közelében nincs semmi víz. Mindketten vittünk puskát, én a kölcsön 7,62-est, vendéglátóm meg egy 5,6-os kispuskát akasztott a vállára. András ismételten kijelentette, hogy hosszú és meredek az út, készüljek fel a fárasztó gyaloglásra, nem lesz könnyű a feljutás. Már csak azért sem, mert félúton, a hegy dereka körül elfogynak a cserkészutak is, onnan ő sem igen tudja a járást. Az igazán nagy magasságokban nem vadászik jóformán senki, onnan szarvast, medvét lehozni lehetetlenség, a cserkészutak is magukra vannak hagyva.

Ha nem is gyorsan, de mérsékelt, tempóban, haladunk felfelé. Erős a meredek, és nem is igen enyhül, minden forduló után hasonló folytatódik.
Egyszer csak kékesen fénylő medveürüléket találunk a gyalogút közepén.
– Ma reggeli – mondja András, amely időpontmeghatározás még izgalmasabbá teszi a dolgot.

Medve barátunk ma hajnalban ugyanarra kóborolt, amerre most mi erőlködünk. Minden szégyenlősséget félretéve lefényképezem a „medveszart”, ahogy kísérőm minden különösebb kertelés nélkül nevezi, medvét úgyse hiszem hogy lesz alkalmam fényképezni.

Másfél órája kapaszkodunk felfelé, egyre meredekebben, s egyre jobban tágul a látóhatár, nőnek, hatalmasodnak a fenséges fenyőerdők. Gyakoribbá válnak a kisebb-nagyobb széltörések, vihar dúlta tisztások is. Elkeskenyedik az amúgy is elhanyagolt cserkészút, már csak egymás mögött férünk el, aztán elérjük a feleutat, amelyet egy tenyérnyi csörgedező forrás jelez. Körülötte csülöknyomok, kárpáti szarvasok járnak ide szomjukat oltani. Iszom a csermelyből, aztán folytatjuk utunkat.

Nem sokkal később elfogy az ösvény, buja kuszaságba temetkezik, keresztül-kasul dőlt fenyőszálak törzsein egyensúlyozunk, keressük a lehetséges továbbjutást. Aki egyensúlyát veszti, lepottyan a mellig érő csörmelékbe, kapaszkodhat vissza a fájára. A délutáni napsütés a hegymászással együttesen kiizzaszt bennünket, le kell ülnünk pihenni.

Később megtaláljuk az ösvény folytatását, feljebb jutva a gyérülő aljnövényzetben bokaficamító, óriás köveken haladunk tovább. Most már értem, miért nem járnak fel ide medvére, szarvasra. A húsvadásznak itt semmi esélye sincs arra, hogy zsákmányát a falubeli vendéglőbe lejuttassa. Ezért aztán az a helybéli vadász, aki bikalövéshez jut, minél lejjebb igyekszik szarvasát elejteni, mert a hús árából tudja fedezni a lelövési díjat. Sajnos rám nem vonatkozik a helyi tarifa, mert én nem bánnám, hogy annyiért, amennyibe a helyieknek kerül, nem tudom eladni a húst. Ezen morfondírozom pihentünkben.

Aztán egy újabb nekirugaszkodás, és a harmadik óra elteltével „fenn termünk” a hegy tetején. Megérkeztünk a legmagasabb ormokra, oda, ahol a nagykakas dürög. András be is bizonyítja állítását, mert minden nagyobb fenyőfa alatt siketfajdürüléket mutat, de többnyire régebbi keletűt. Tehát itt volnánk.

Mi legalábbis itt vagyunk, de vajon a kakasok is itt vannak-e még? Ma este, vagy legkésőbb holnap hajnalban megtudjuk.

Megkeressük a táborhelyet, amely a hegytető egy kisebb horpadásában található, rendszeres éjszakázóhelye a siketfajdvadászoknak. Hatalmas fenyőket vágtak ki az előttünkjárók, tűzrakásra készen várakoznak. Fekhelyünk is szinte kész, fenyőlombkorona illatos ágaiból készült derékaljunk. Csendesen mozgunk, latolgatjuk a hamarosan alkonyuló délutánban az esti les esélyeit. András nem biztat, nem szomorít.
– Majd meglátjuk – mondja.

Így indulunk a legjobb dürgőhelynek tartott szomszédos csúcsra. Az egyik fenyőóriás alatt nagy mennyiségű ürüléket találunk, az alá állok lesbe. A céltávcsöves nagygolyóst kicsit feszélyezve tartom kezemben, mi lesz, ha tényleg lövésre kerül a sor? Ha ezzel eltalálom a madarat, mi marad belőle? De hát nem vacillálni kell itt kérem, hanem figyelni! Így is teszek, fülelek, és áhítatos csendben olvadok eggyé a kárpáti bércekre boruló alkonyattal.

Töksötét van már mikor András jövetele jelzi, mára ennyi, egy kottyantás, annyi nem hangzott az egész erdőből.

Visszaballagunk a táborhelyre, tüzet rakunk, készülődünk a magashegyi, szabad ég alatti éjszakázásra. Egy darabig beszélgetünk, aztán magunkra húzzuk vadászkabátunk gallérját és alvást színlelünk hajnalig. A tüzet felváltva tartjuk ébren, mert igen lehűlt a levegő. Némi szendergés azért jutott osztályrészül, aznap éjjel kevéssel kellett beérnünk. Hajnalban az eső is ránk ijesztett, néhány percig halkan kopogott vászonkabátom külső oldalán.

* * *

Eljött az indulás ideje. Csendesen, minden zajt kerülve hajnali leshelyünk felé baktatunk. Az esti leshelyemet foglalom el, a sötétséget fürkészve élesztgetem álmatlan reményeimet. Akármilyen meleg is ez a tavasz, az esti sikertelen les ellenére még mindig van bennem némi bizakodás. Hátha megmozdul fölöttem e levegő, hátha szárnyverdesés töri meg a hunyorgó csillagok hűvös némaságát, és meglátom az igazi nagykakast!

Sűrű csend vesz körül. Ahogy pirkad, egyre jobban bontakozik ki az alattam lévő táj, egyre jobban érzem a „fent” varázsát. És ahogy világosodik, úgy világosodik meg előttem is, hogy idén végleg elpihentek az egymással versenyre kelő dalnokok, vége a násznak. Lekéstem az idei dürgést, a tyúkok „má’ régen kotolnak”.

Átnézek a szemközti hegygerincre, a Hargita közeli csúcsaira. Pontosan szemben velem aranysárgán kel a napkorong, alsó karimája sokáig belelóg a hegyélbe. Leülök egy kiálló sziklára, és a puskát ölembe fektetve nézem a Kárpátok fenséges ébredését.

Vadászat

Aranyérmes trófeák Sárosfőn

Sárosfőn tartotta hagyományosnak mondható trófeaszemléjét a Bakonyerdő Zrt.

Published

on

Sárosfőn tartotta hagyományosnak mondható trófeaszemléjét a Bakonyerdő Zrt. A trófeamustra állományában a szeptemberben elejtett bikák közül 118-nak az agancsát láthatták a résztvevők – adta hírül a vármegyei hírportál.

Fotó: Haraszti Gábor – VEOL – OMVK

A veol.hu beszámolója szerint a kiállított trófeák jól tükrözték a Bakonyerdő Zrt. gímbikaállományának minőségét. A látványos méretű, érmes trófeák mellett, számos érdekes, torz agancs és nem kívánatos, úgynevezett selejt is helyet kapott a trófeamustra állományában.

A hagyományos szezonértékelő találkozón Varga László vezérigazgató és Pölöskei Balázs vadgazdálkodási osztályvezető köszöntötte az esős idő ellenére szép számban összegyűlt kollégákat és vendégeket.

Varga László vezérigazgató örömét fejezte ki, hogy a kollégákon kívül számos visszatérő vendég érkezett a rendezvényre. Elmondta, hogy a pandémiás időszakban elindult szakmai munka eredményei egyre markánsabban látszanak, ami a szakszemélyzet munkáját dicsérik. Az erdőgazdaság szeptemberi vadászati teljesítményéről úgy fogalmazott, a tervet kissé túlteljesítve zárták a hónapot, a gímbika szezon száz millió forintot meghaladó bevételt hozott a társaságnak.

Ha karácsonyi ajándékot keresel, akkor itt az Agro Jager Shopja! Kattints a képre!

Pölöskei Balázs osztályvezető elmondta, a szeptember szokatlan módon indult a nagy hőséggel, majd a csapadékos, viharos szeles időjárás nehezítette a körülményeket, ennek ellenére a tervezett mennyiségű és minőségű vadat sikerült terítékre hozni. Mindez számokban azt jelenti, hogy 130 vendégvadászt fogadtak az erdészetek, zömében német ajkúakat, köztük 43 hazai vendéget is. A bérvadászok 150 bikát hoztak terítékre a bőgésben. Ezek közül három aranyérmes, 21 ezüstérmes és 61 bronzérmes bika került bírálatra eddig.

Pölöske Balázs arról is szólt, komoly kihívás előtt állnak az erdőgazdaságok, hiszen a társadalmi és gazdasági nyomás miatt előírás a vadlétszám jelentős csökkentése, így a gímszarvasoké is. Ezért a következő időszakban folytatódik a szarvasvadászat immár a szakszemélyzet által. Hangsúlyozta, a vadbiológia és a vadgazdálkodás kéz a kézben jár. A kevesebb vad, egymásra és a környezetére is kisebb hatással van.

A trófeamustra jó hangulatban telt és kiváló lehetőséget nyújtott a baráti beszélgetésekre, a szakmai tapasztalatok és élmények megosztására is.

Forrás: Haraszti Gábor – VEOL – OMVK

Tovább olvasom

Vadászat

Három a magyar igazság!

Published

on

Bozsolik Dániel élménybeszámolója:

A kánikulát követő hidegfront okozta lehűlés meghozta az idei bőgés kezdetét vadászterületünkön. Először szeptember 10-én találkoztunk, ezen a napon 8 bika hallatta hangját környékemen. Naplemente után négy fiatal bika (egy bőgve) jelent meg a dombélen, ahol a legények egymásnak feszülve tesztelték fejdíszüket. Egyikőjük jobb szára érdekes képet mutatott, osztott középágúnak vélelmeztem, azonban a folyamatos harc miatt nem tudtam egyértelműen elbírálni.

Fotó: Bozsolik Dániel – AJN

Fordult a szelem, úgy döntöttem nagyot kerülve alulról rájuk cserkelek. Félúton járva egy elhagyatott szőlőből kilépett egy harmadik agancsú bika, melynek bal szárát látván a keresőtávcsövet gondolkodás nélkül puskára váltva terítékre hoztam.

Fotó: Bozsolik Dániel – AJN

Másodjára, szeptember 25-én, ismét a lucernatáblára esett a választásom, ez alkalommal a szarvasok várt kiváltó helyétől nem messze, egy diófán helyezkedtem el. Az erdőből 200 m-re öt bika váltott ki, köztük a rendellenes agancsot viselő.

Fotó: Bozsolik Dániel – AJN

Folyamatosan mozgásban volt, míg a legnagyobb bika visszazavarta őt az erdőbe. Pár perccel később néhány reccsenés hallatszott az erdőből: hátha, visszajön. Szív kalapál, majd .. megjelenik két süldő a keresőtávcső túloldalán, túrkáltak, mintha tudták volna, ma szabadon garázdálkodhatnak.

Fotó: Bozsolik Dániel – AJN

Harmadjára: elmélyedve figyeltem a disznók munkáját, mikor megpillantottam szemem sarkában a kiszemeltet, miközben kb. 70 m-re nyugodtan legelt. Az egyre erősödő szürkület miatt már csak az alkalmas pillanatra vártam, majd keresztbe fordult..

Írta és fényképezte: Bozsolik Dániel

 

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Tovább olvasom

Vadászat

III. Takács Tibor Emlékverseny

Jótékonysági Koronglövő Versenyt szerveztek Takács Tibor emlékére

Published

on

Jótékonysági Koronglövő Verseny Takács Tibor emlékére. A verseny üzenete: Lám, jó jónak lenni! Harmadik alkalommal rendezte meg a Fejér Megyei Hivatásos Vadászokért Alapítvány az Országos Magyar Vadászkamara (OMVK) Fejér Vármegyei Területi Szervezetével karöltve, a Takács Tibor Koronglövő Versenyt. A nevezési díjak az alapítvány számlájára folynak be.

Takács Tibor (1964 – 2021) a VADEX Zrt. fővadásza 2021. április 12. napján, életének 57. évében hunyt el. (Fotó: VADEX Zrt.)

A Soponya és Aba közötti Sportlőtér október 11-én adott helyet az előre meghirdetett gyorsított korongvadászatnak. Szép számmal jelentkeztek a megmérettetésre, összesen 21-en indultak a dobogós helyezésekért, vadász- és sportlövő kategóriában. A kiírásban a szervezők a verseny céljaként fogalmazták meg a vadászati kultúra ápolását, a szakmai sport- és baráti kapcsolatok erősítését, a versenyzési lehetőség biztosítását.

Fotó: OMVK

Tarró István, a Fejér Megyei Hivatásos Vadászokért Alapítvány elnöke nyitotta meg a rendezvényt, majd a Soponyai Sportlőtér vezetője, Szolga József elmondta, hogy a verseny lebonyolítása a FITASC és a MVE szabályai szerint történik.

Fotó: OMVK

Alapítvány a hivatásos vadászok megsegítésére

A vármegyei vadászkamara jótékonysági céllal hozta létre a Fejér Megyei Hivatásos Vadászokért Alapítványt: – Az idei esztendőben is több, arra rászoruló hivatásos vadászt támogattunk gyerekeik beiskolázásakor, vagy éppen egy életpálya lezárásaként, nyugdíjba vonulásakor. Jövőre, a közhasznú jogállás megteremtésével, lehetővé válik a személyi jövedelemadó 1 %-os felajánlása az alapítványunk számlájára.

Fotó: OMVK

Reméljük, hogy a rendezvények, egyéb felajánlások bevétele fedezetül szolgál a jelenleginél is több, arra érdemes hivatásos vadász megsegítésére. Minden fórumot megragadunk ahhoz, hogy tudatosítsuk, milyen támogatásban részesülhetnek a hivatásos vadászok munkavégzés közben elszenvedett baleset, tartós betegség esetén. Céljaink között szerepel elhunyt hivatásos vadászok gyermekeinek pártfogásában, esélyegyenlőségük megteremtésében, anyagi helyzetük javításában való részvétel. További célunk hivatásos vadászok lakhatásának elősegítése, nyugdíjas, illetve idős hivatásos vadászok gondozása, támogatása. A mai, Takács Tibor személye előtt tisztelgő, rá emlékező, alapítványi koronglövő verseny üzenete: Lám, jó jónak lenni! Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és fáradt, mert mindent, de mindent visszakap az ember, az ütést is, meg a simogatást is – fogalmazott Tarró István, az alapítvány kuratóriumi elnöke.

Fotó: OMVK

Takács Tibor emlékezete

Takács Tibor (1964 – 2021) a VADEX Zrt. fővadásza 2021. április 12.-én, életének 57. évében hunyt el. Az életerős vadászembert legyőzte a koronavírus. Évtizedes munkájának eredménye, hogy a cég legjobb gímbikái ma már a fehérvárcsurgói kertből kerülnek ki, ugyanígy a szikaszarvas-gazdálkodás és a pisztrángtelepítés kidolgozása, a Gaja-völgy megújulása is Tibor érdeme.

Fotó: OMVK

A gyorsított korongvadászat dobogós helyezettjei:

Vadász kategóriában (országos versenyen nem indulók): I. Zángó Zoltán II. Szekeres Gábor III. Szabó Máté

Sportlövő kategóriában (országos versenyen indulók): I. Házi Gergely II. Csákány Csaba III. Komáromi Ferenc (pályasúlyozással)

Különdíjban részesült: Molnár Istvánné sportvadász

Forrás: OMVK

Tovább olvasom