Vége felé jár az őzek násza, a szerelemben megfáradt bakok a legsűrűbb erdőrészekbe vonulnak, hogy kipihenjék az elmúlt hetek fizikai és lelki fáradalmait. A korai keléseket, hosszú cserkeléseket, emberpróbáló vendégkíséréseket maguk mögött tudó vadászok azért szerencsére nem maradnak újabb vadászati lehetőség nélkül. Augusztus 15-ével indul a vadkacsaszezon, és lehetőség nyílik az örvös galamb vadászatára is. Sajnos a szarvasbőgésre készülő nagyvadas területek gazdái nem szívesen fogadják a beálló helyek közelében durrogtató „kacsabolond” kollégáikat.

Természetesen igazuk van a területzavarás kérdésében, szerencsére azonban vannak olyan területrészek is, ahol nem fenyeget a nászra készülő fővad háborítása. A megszállottak itt zavartalanul puskázhatnak a tarlókról a vízre húzó, illetve onnan kirepülő tőkésekre. Ezekre a maradandó vadászélményt nyújtó hajnalokra és nyár végi estékre való ráhangolásként adom közre egyik kissé bizarr kacsás élményemet. Talán tanulsággal is szolgálhat vízi vadászattal próbálkozó vadásztársaimnak.

Mielőtt azonban a történetbe bonyolódnék, szükségesnek tartok némi magyarázatot fűzni írásom szokatlannak tűnő címéhez. A gyanútlan olvasó a cím láttán teljes joggal teheti fel a kérdést: – Hogyan gondolja ez a faragatlan – magát vadásznak mondó fickó –, hogy horoggal fogott vadkacsákról szóló történettel traktálja a becsületes kacsavadászokat? Az esetleges háborgás jogos, és akár valóságalapja is lehet. Suttyó koromban magam is hallottam elvetemült egyénekről, akik a fagyos télben a kazlak mellett kapirgáló fácánokat fogták kenderfonalra kötött, tűből hajlított horoggal, amit előzőleg néhány szem kukoricával preparáltak.

Sőt! A hetvenes években egy balatoni horgászat alkalmával szemtanúja voltam, amint egy idős horgász vaskos káromkodások kíséretében, a stégen tipródva, repülő vadrécét „fárasztott” nagy igyekezettel. A látszat itt csalt, mint utólag kiderült az áldozat a kifelé csévélt szerelék végén repkedő kenyérgalacsint kapta be, és pechjére a horog az alsó csőrkávájába akadt. Az eset happy enddel végződött, mivel némi birkózás után a mohó kacsa horog nélkül tűnhetett el a nádasban. Nos, az én esetemben – ahogy az a következőkből kiderül –, egészen más okból, és minden hátsó szándék nélkül került a horgászbot az események középpontjába.

Múlt év decemberének elején magányos, hajnali kacsalesre szántam el magam, miután vadőrünk megjegyezte, hogy érdemes lenne a télre beállt, de még jégmentes halastó partján korai órán próbálkozni a rendszeresen beszálló tőkésekkel. A biztatáson felbuzdulva a következő hajnalon még koromsötétben ott toporogtam a csöndben hallgató, nádassal övezett halastó partján. A parkolóban egyetlen autót, motort sem láttam, így megnyugodtam, hogy az esetlegesen lehulló sörétek nem veszélyeztetnek senkit. A vadőri útmutatásnak megfelelően a horgászoknak kiépített, tóba nyúló sarkantyú végén susogó nádcsomó takarásában lecövekeltem. Arra gondoltam, hogy innen van esélyem úgy lőni a mezőről beszálló madarakra, hogy még a tópartra essenek, és ezzel elkerüljem a decemberi „vizes munkát”. Később kiderült, hogy spekulációm merő naivitás, és aznapi gyötrődéseim okozója lesz.

A lassan nyomuló szürkületben már láttam az égerfák csúcsát, szemben felsejlett a túlparti nádas vonala is. Hamarosan néhány loccsanás, majd érces hápogás törte meg az eddigi, szinte tökéletes csendet. – Na, itt vannak az elsők! – gondoltam, és már lendítettem is a puskát a még alig kivehető mező irányába, ahonnan sűrű szárnysuhogás, recsegő hangzavar közeledett, majd fecskeszerű villanással áthúzott a fejem felett egy kis csapat csörgőréce, és máris a szürke vízen hangoskodott tovább. Ők ugyan érdektelenek voltak számomra, de megmutatták, hogy honnan várhatom a testesebb rokonokat.

Számításom gyorsan valósággá vált, mert az égersor felett feltűnt vagy nyolc-tíz tőkés és máris fordultak felém leszállásra készülődve. – Na, most, amíg nincsenek a víz felett! – huzakodtam neki, és gyors duplával köszöntöttem a reggeliről érkezőket. A lövésekre, ha nem is az első, de a harmadik kacsa kibukott a csapatból, és a parttól alig egy méterre élettelenül csapódott a vízre. – Ezt még elérem! – nyugtattam magam, de többre már nem volt időm, mert vitorlázva érkezett az újabb récekülönítmény, amit újfent duplával fogadtam. „Javult” a lőkészségem, mert most a sorban második madár kalimpált lefelé, de már jóval beljebb toccsant a vízre. Most kezdtem kicsit aggódni a továbbiak miatt, annál is inkább mivel a hírtelen feltámadó déli szél a tó közepe felé sodorta kacsáimat.

Mivel már egész világos volt, több réce nem mutatkozott, tehát sürgősen mentőakcióba kezdtem. Számba vettem a lehetőségeket: néhány csónak ugyan „horgonyzott” a horgásztanyánál, azonban szigorúan lakatra voltak zárva, horgász meg véletlenül sem áztatott a tóparton. Eszembe jutott otthon hagyott vizslám, akit úgysem küldtem volna be a néhány fokos vízbe. Felhívtam hát vadőrünket, aki sajnálkozott, de nem tudott jönni, viszont adott egy tippet: – Szaladj fel a faluba a Müller Józsihoz, neki van horgászbotja, rádobálással talán ki lehet hozni a kacsákat.

Kaptam az ötleten, pár perc múlva már öreg vadászcimborám kapuján dörömböltem. Józsi megismerve a tényállást, töprengve vakarta fejét majd akcióba lendült: – Ugyan van horgászbotom, de valahol a szőlőhegyen a pincében hányódik. (Az, hogy mit keres egy horgászbot a hegyen, ahol legfeljebb a ciszternában akadhat némi víz, akkor nem is ütött szeget a fejembe.) Vadásztársam gyorsan döntött, és már ugrottunk is a vén Nivába, erős gázszagot hagyva magunk mögött poroltunk a szőlőhegy irányába. Józsinak két hegyi hajléka is volt egymás mellett, és természetesen a második épület utolsó hordója mögül került elő az életmentő horgászszerszám.

Hát, ami azt illeti, megviselt készség volt minden szempontból. A két és fél méteres bambusz boton régi peremfutó orsó árválkodott, a rácsévélt zsinór is erősen elhasználtnak látszott. A damil végén gömbólom, két előke egyes horoggal. Ennyi volt a szerelés, de hát „olyan kalappal köszönünk, amilyen van”, gondoltam. Miután jogosítványom fontosságára hivatkozva kivédtem aranyszívű cimborám szíves invitálását egy pohárka Vöröshegyi-vörösre, visszadübörögtünk a faluba, ahonnan egyedül – azaz dehogy, a BOT-tal kettesben – siettem a tóhoz.

Szorongva lestem ki a nádfal résén, hogy vajon hol hányódnak a kacsáim. Először megörültem, mivel az egyik úgy tizenöt méterre lebegett a vízen, és mintha egyre közelebb sodródott volna. Hanem a másik bizony túl a harminc méteren, egy kákacsomón fennakadva vesztegelt. Előszedtem boldogult horgászkorom idevágó ismeretanyagát, és miután a botot orsóstól beáztattam, megkezdtem a mentő műveletet. Hát bizony az első dobások csak néhány méteresre sikerültek, ám az öreg zsinór megemberelte magát, és hamarosan túldobtam a közelebbi récét. Kezdődhetett a „gereblyézés”, amiben néhány évtizede egész jó voltam, most azonban, a hatvanon túl, már nehezebben ment a mutatvány, annál is inkább, mert tartottam az elakadástól, és a kívánatosnál gyorsabban csévéltem.

Egyre biztosabban dobtam, és úgy a tizedik kísérlet körül beakadt az egyik horog a kacsa lábába. Tovább nem tekertem, hanem óvatosan hátrálva vontattam a „fogást” és néhány perc múlva már kezemben tartottam a szép tőkést. Időközben szerencsém fordulni látszott, az elakadt távolabbi kacsa elszabadult, és lassan vitorlázva közeledett. A sikeren felbuzdulva folytattam a dobálást, és idegfeszítő húsz perc után – amit még egy leakadás is fűszerezett –, társa mellé fektettem a második kacsát is. A művelet vége felé már csak azért drukkoltam, hogy horgász ne vetődjön arra (ha már időben nem jött!), és ne legyen tanúja formabontó ügyködésemnek.

Az igazán érdekes az lett volna, ha egy horgász ellenőr járőrözik erre, és kéri az engedélyemet meg a fogási naplómat. Magyarázhattam volna, hogy én nem víz alatti, hanem repülő zsákmányra hajtottam, ahhoz pedig nem kell horgászjegy! Kérdés, hogy elhitte-e volna a kacsákkal alátámasztott érvelésemet?

Ilyen vidámságokkal szórakoztattam magam, miközben néhány fotót készítettem, és a kocsiba rámoltam vadász-horgász vegyes felszerelésemet. Tíz óra is elmúlt már, amikor a horgászbotot köszönettel visszaszolgáltattam jogos tulajdonosának, aki nagyvonalúan csak így kommentálta tóparti produkciómat: – Mondtam én, hogy sikerülni fog, az ilyen öreg „cucc” többet ér néha, mint két kényes magyar vizsla.

Történetem elején bizonyos tanulságokról tettem említést, amelyek a hosszú hazaúton fogalmazódtak meg bennem: – Ha a vadász vízparti kacsázásra adja a fejét, jó, ha előbb tájékozódik a majdnem biztosan vízbe eső zsákmány birtokba vételének lehetőségeiről. Jó időben, a vízben szívesen dolgozó kutya teljes biztonságot jelent, még a sebzetten menekülő madarat is előkeríti. Hidegben, télen azonban más a helyzet, az értékes eb egészségének védelme fontosabb minden vízbe lőtt madárnál. Ilyen esetekben érdemes tájékozódni csónak ügyben, és nem árt, ha a fegyver mellé elpakolunk egy jó villantózó horgászbotot, hatékony hármas horgokkal felszerelve. Jómagam biztosan ezt teszem a jövőben, mert nem minden bokorban terem ám olyan felkészült vadász cimbora, aki csak azért tárol szőlőhegyi présházában muzeális jellegű horgászbotot, hogy azt megszorult kacsavadász cimboráinak kölcsönadhassa. Szerencsére nekem van egy ilyen barátom!