Vadászat
Horgászbot és vadkacsák
Vége felé jár az őzek násza, a szerelemben megfáradt bakok a legsűrűbb erdőrészekbe vonulnak, hogy kipihenjék az elmúlt hetek fizikai és lelki fáradalmait. A korai keléseket, hosszú cserkeléseket, emberpróbáló vendégkíséréseket maguk mögött tudó vadászok azért szerencsére nem maradnak újabb vadászati lehetőség nélkül. Augusztus 15-ével indul a vadkacsaszezon, és lehetőség nyílik az örvös galamb vadászatára is. Sajnos a szarvasbőgésre készülő nagyvadas területek gazdái nem szívesen fogadják a beálló helyek közelében durrogtató „kacsabolond” kollégáikat.
Természetesen igazuk van a területzavarás kérdésében, szerencsére azonban vannak olyan területrészek is, ahol nem fenyeget a nászra készülő fővad háborítása. A megszállottak itt zavartalanul puskázhatnak a tarlókról a vízre húzó, illetve onnan kirepülő tőkésekre. Ezekre a maradandó vadászélményt nyújtó hajnalokra és nyár végi estékre való ráhangolásként adom közre egyik kissé bizarr kacsás élményemet. Talán tanulsággal is szolgálhat vízi vadászattal próbálkozó vadásztársaimnak.
Mielőtt azonban a történetbe bonyolódnék, szükségesnek tartok némi magyarázatot fűzni írásom szokatlannak tűnő címéhez. A gyanútlan olvasó a cím láttán teljes joggal teheti fel a kérdést: – Hogyan gondolja ez a faragatlan – magát vadásznak mondó fickó –, hogy horoggal fogott vadkacsákról szóló történettel traktálja a becsületes kacsavadászokat? Az esetleges háborgás jogos, és akár valóságalapja is lehet. Suttyó koromban magam is hallottam elvetemült egyénekről, akik a fagyos télben a kazlak mellett kapirgáló fácánokat fogták kenderfonalra kötött, tűből hajlított horoggal, amit előzőleg néhány szem kukoricával preparáltak.
Sőt! A hetvenes években egy balatoni horgászat alkalmával szemtanúja voltam, amint egy idős horgász vaskos káromkodások kíséretében, a stégen tipródva, repülő vadrécét „fárasztott” nagy igyekezettel. A látszat itt csalt, mint utólag kiderült az áldozat a kifelé csévélt szerelék végén repkedő kenyérgalacsint kapta be, és pechjére a horog az alsó csőrkávájába akadt. Az eset happy enddel végződött, mivel némi birkózás után a mohó kacsa horog nélkül tűnhetett el a nádasban. Nos, az én esetemben – ahogy az a következőkből kiderül –, egészen más okból, és minden hátsó szándék nélkül került a horgászbot az események középpontjába.
Múlt év decemberének elején magányos, hajnali kacsalesre szántam el magam, miután vadőrünk megjegyezte, hogy érdemes lenne a télre beállt, de még jégmentes halastó partján korai órán próbálkozni a rendszeresen beszálló tőkésekkel. A biztatáson felbuzdulva a következő hajnalon még koromsötétben ott toporogtam a csöndben hallgató, nádassal övezett halastó partján. A parkolóban egyetlen autót, motort sem láttam, így megnyugodtam, hogy az esetlegesen lehulló sörétek nem veszélyeztetnek senkit. A vadőri útmutatásnak megfelelően a horgászoknak kiépített, tóba nyúló sarkantyú végén susogó nádcsomó takarásában lecövekeltem. Arra gondoltam, hogy innen van esélyem úgy lőni a mezőről beszálló madarakra, hogy még a tópartra essenek, és ezzel elkerüljem a decemberi „vizes munkát”. Később kiderült, hogy spekulációm merő naivitás, és aznapi gyötrődéseim okozója lesz.
A lassan nyomuló szürkületben már láttam az égerfák csúcsát, szemben felsejlett a túlparti nádas vonala is. Hamarosan néhány loccsanás, majd érces hápogás törte meg az eddigi, szinte tökéletes csendet. – Na, itt vannak az elsők! – gondoltam, és már lendítettem is a puskát a még alig kivehető mező irányába, ahonnan sűrű szárnysuhogás, recsegő hangzavar közeledett, majd fecskeszerű villanással áthúzott a fejem felett egy kis csapat csörgőréce, és máris a szürke vízen hangoskodott tovább. Ők ugyan érdektelenek voltak számomra, de megmutatták, hogy honnan várhatom a testesebb rokonokat.
Számításom gyorsan valósággá vált, mert az égersor felett feltűnt vagy nyolc-tíz tőkés és máris fordultak felém leszállásra készülődve. – Na, most, amíg nincsenek a víz felett! – huzakodtam neki, és gyors duplával köszöntöttem a reggeliről érkezőket. A lövésekre, ha nem is az első, de a harmadik kacsa kibukott a csapatból, és a parttól alig egy méterre élettelenül csapódott a vízre. – Ezt még elérem! – nyugtattam magam, de többre már nem volt időm, mert vitorlázva érkezett az újabb récekülönítmény, amit újfent duplával fogadtam. „Javult” a lőkészségem, mert most a sorban második madár kalimpált lefelé, de már jóval beljebb toccsant a vízre. Most kezdtem kicsit aggódni a továbbiak miatt, annál is inkább mivel a hírtelen feltámadó déli szél a tó közepe felé sodorta kacsáimat.
Mivel már egész világos volt, több réce nem mutatkozott, tehát sürgősen mentőakcióba kezdtem. Számba vettem a lehetőségeket: néhány csónak ugyan „horgonyzott” a horgásztanyánál, azonban szigorúan lakatra voltak zárva, horgász meg véletlenül sem áztatott a tóparton. Eszembe jutott otthon hagyott vizslám, akit úgysem küldtem volna be a néhány fokos vízbe. Felhívtam hát vadőrünket, aki sajnálkozott, de nem tudott jönni, viszont adott egy tippet: – Szaladj fel a faluba a Müller Józsihoz, neki van horgászbotja, rádobálással talán ki lehet hozni a kacsákat.
Kaptam az ötleten, pár perc múlva már öreg vadászcimborám kapuján dörömböltem. Józsi megismerve a tényállást, töprengve vakarta fejét majd akcióba lendült: – Ugyan van horgászbotom, de valahol a szőlőhegyen a pincében hányódik. (Az, hogy mit keres egy horgászbot a hegyen, ahol legfeljebb a ciszternában akadhat némi víz, akkor nem is ütött szeget a fejembe.) Vadásztársam gyorsan döntött, és már ugrottunk is a vén Nivába, erős gázszagot hagyva magunk mögött poroltunk a szőlőhegy irányába. Józsinak két hegyi hajléka is volt egymás mellett, és természetesen a második épület utolsó hordója mögül került elő az életmentő horgászszerszám.
Hát, ami azt illeti, megviselt készség volt minden szempontból. A két és fél méteres bambusz boton régi peremfutó orsó árválkodott, a rácsévélt zsinór is erősen elhasználtnak látszott. A damil végén gömbólom, két előke egyes horoggal. Ennyi volt a szerelés, de hát „olyan kalappal köszönünk, amilyen van”, gondoltam. Miután jogosítványom fontosságára hivatkozva kivédtem aranyszívű cimborám szíves invitálását egy pohárka Vöröshegyi-vörösre, visszadübörögtünk a faluba, ahonnan egyedül – azaz dehogy, a BOT-tal kettesben – siettem a tóhoz.
Szorongva lestem ki a nádfal résén, hogy vajon hol hányódnak a kacsáim. Először megörültem, mivel az egyik úgy tizenöt méterre lebegett a vízen, és mintha egyre közelebb sodródott volna. Hanem a másik bizony túl a harminc méteren, egy kákacsomón fennakadva vesztegelt. Előszedtem boldogult horgászkorom idevágó ismeretanyagát, és miután a botot orsóstól beáztattam, megkezdtem a mentő műveletet. Hát bizony az első dobások csak néhány méteresre sikerültek, ám az öreg zsinór megemberelte magát, és hamarosan túldobtam a közelebbi récét. Kezdődhetett a „gereblyézés”, amiben néhány évtizede egész jó voltam, most azonban, a hatvanon túl, már nehezebben ment a mutatvány, annál is inkább, mert tartottam az elakadástól, és a kívánatosnál gyorsabban csévéltem.
Egyre biztosabban dobtam, és úgy a tizedik kísérlet körül beakadt az egyik horog a kacsa lábába. Tovább nem tekertem, hanem óvatosan hátrálva vontattam a „fogást” és néhány perc múlva már kezemben tartottam a szép tőkést. Időközben szerencsém fordulni látszott, az elakadt távolabbi kacsa elszabadult, és lassan vitorlázva közeledett. A sikeren felbuzdulva folytattam a dobálást, és idegfeszítő húsz perc után – amit még egy leakadás is fűszerezett –, társa mellé fektettem a második kacsát is. A művelet vége felé már csak azért drukkoltam, hogy horgász ne vetődjön arra (ha már időben nem jött!), és ne legyen tanúja formabontó ügyködésemnek.
Az igazán érdekes az lett volna, ha egy horgász ellenőr járőrözik erre, és kéri az engedélyemet meg a fogási naplómat. Magyarázhattam volna, hogy én nem víz alatti, hanem repülő zsákmányra hajtottam, ahhoz pedig nem kell horgászjegy! Kérdés, hogy elhitte-e volna a kacsákkal alátámasztott érvelésemet?
Ilyen vidámságokkal szórakoztattam magam, miközben néhány fotót készítettem, és a kocsiba rámoltam vadász-horgász vegyes felszerelésemet. Tíz óra is elmúlt már, amikor a horgászbotot köszönettel visszaszolgáltattam jogos tulajdonosának, aki nagyvonalúan csak így kommentálta tóparti produkciómat: – Mondtam én, hogy sikerülni fog, az ilyen öreg „cucc” többet ér néha, mint két kényes magyar vizsla.
Történetem elején bizonyos tanulságokról tettem említést, amelyek a hosszú hazaúton fogalmazódtak meg bennem: – Ha a vadász vízparti kacsázásra adja a fejét, jó, ha előbb tájékozódik a majdnem biztosan vízbe eső zsákmány birtokba vételének lehetőségeiről. Jó időben, a vízben szívesen dolgozó kutya teljes biztonságot jelent, még a sebzetten menekülő madarat is előkeríti. Hidegben, télen azonban más a helyzet, az értékes eb egészségének védelme fontosabb minden vízbe lőtt madárnál. Ilyen esetekben érdemes tájékozódni csónak ügyben, és nem árt, ha a fegyver mellé elpakolunk egy jó villantózó horgászbotot, hatékony hármas horgokkal felszerelve. Jómagam biztosan ezt teszem a jövőben, mert nem minden bokorban terem ám olyan felkészült vadász cimbora, aki csak azért tárol szőlőhegyi présházában muzeális jellegű horgászbotot, hogy azt megszorult kacsavadász cimboráinak kölcsönadhassa. Szerencsére nekem van egy ilyen barátom!
A SEFAG Zrt. Szántódi Erdészetének Szentlászlói kerületében osztrák vendégünk – Váczi Sándor közreműködésével – szeptember 15-én két gímbikát is terítékre hozott:
Fotó: SEFAG Zrt.
„A reggel elejetett példányt két hete láttam először, egy elég nehezen megközelíthető területen bőgött mélyen bent az erdőben, ráadásul az eső is esett. Kiadós cserkelést követően tett rá lövést a vendég, a vadat megsebezte, melyet egy eredményes utánkeresést követően talált meg Nagy Árpád vérebvezető, Cárral, a 7 éves hannoveri véreb kannal. Az öreg, visszarakott bika trófeájának becsült tömege 8,5 kilogramm, kora véleményem szerint legalább 12 év. Idén az agancsának bal szárán már hiányzik a jégág és a középág, igazi kuriózum, a vendég nagyon boldog volt.
Fotó: SEFAG Zrt.
A második bika délutáni lesvadászat alkalmával került terítékre. Az erdő felől érkezett a vad, megállt a nyiladékon és az elejtő kb. 100 méterről egyetlen jól irányzott lövéssel terítékre is hozta. 7 év körüli bika agancsának bal szára villás, az agancs vékony, a jobb szár koronája gyenge, a trófea becsült tömege 6,5-7 kilogramm.”
Gratulálunk a vendégnek és gyakorlott kísérőjének
Forrás: SEFAG Hunting Hungary
Vadászat
Második bikám elejtésének története
Tuba Szilárd gímszarvasra vadászott a Barnakmenti Vadásztársaság területén, amely Rábakecöl határában fekszik Győr-Moson-Sopron vármegyében.
Élményeiről beszámolt lapunknak:
Az idei évben a társaságunk szabályzata szerint jogosult lettem szarvasbika elejtésre. Már jóval az idény kezdete előtt, figyelmesen jártam a területet, néhányszor a hivatásos vadász barátommal és próbáltunk minden apró jelből következtetni a szarvasok jelenlétére, mozgására.
Fotó: Tuba Szilárd – AJN
Néhány kihelyezett vadkamera is a segítségünkre volt, szórók, dagonyák környékén láttunk tarvadakat és bikákat is. Nagy reményekkel, fellelkesülve, bizakodva vártam az idény kezdetét. Volt elképzelésem a vadászhely kiválasztását illetően,de a szélirány néha módosította a terveket.
FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!
Szeptember 7.-éig, minden este és pár alkalommal reggel is, a lesen ülve vártam a bika megjelenését. Többször láttam tarvadakat, nagyon távolról bikát is, de lövéshez nem jutottam. Eljött a szombat hajnal, amikor már 4 óra után nem sokkal igyekeztem minél csendesebben elfoglalni az aznapra jónak vélt leshelyet. Ez a hely a Rába árterében van, egy hosszú és rá merőlegesen elágazó allé kereszteződésében. Szemből, kissé balról ért a dél/délkeleti szél, minden optimális volt a vadászathoz. Némi várakozás után egy őzsuta, kicsit utána egy bak váltott át előttem. A bennük való gyönyörködésemből egy nagyon várt hang ,,rázott” fel. Igaz messze tőlem, de egy bika bőgése törte meg a hajnali csendet.
Fotó: Tuba Szilárd – AJN
Nem maradt magára, elkezdődött a felelgetés. Annyira magával ragadott ez a csodálatos ,,koncert”, hogy szinte elsiklottam afelett, hogy kb. 150 méterre előttem egy szarvas állt keresztben. Egy tehén volt. Egyedül. Teljesen elkapott a vadászláz, figyeltem, vártam, hátha akad követője. Jobbról, amerre távozott, többször hallottam zörgést, ágroppanást. A távcsövet szinte le sem engedtem a szemem elől, annyira akartam látni és reménykedtem benne, hogy jön a tehén után bika is. Nem jött. Legalábbis nem onnét. Lassan már egészen kivilágosodott, még jobban, még többet lehetett látni. Ahogy kémleltem az előttem lévő területet, egy nagyon kicsi, szinte jelentéktelen roppanást hallottam, tőlem balra. Már-már nem is gondoltam lényegesnek, mert a nyulak is nagyobb ,,balhét “ szoktak csapni. Persze azért elkezdtem távcsövemmel azt a részt is figyelgetni és pár pillanat múlva megjelent egy nagy sötét folt, a szálerdő sűrű aljnövényzetében. Bíztam benne, nagyon reméltem, hogy bika lesz. Nem kellett sokat várnom és megláttam. Tényleg bika. Még az erdő szélében állt, amikor jobban szemügyre tudtam venni az agancsát és el tudtam bírálni. Most kezdődött az idegek harca. Nagyon lassú mozdulatokkal távcső le, puska föl.
Kétszer is megálltam a cselekvésben,mert felém fordította a fejét és pár pillanatig figyelt. Végre lövésre kész helyzetbe kerültem, viszont a bika még nem lépett ki teljesen az alléra, néhány bokor, ág takarta a testének nagy részét. Újabb idegőrlő pillanatok jöttek, mert nem sietett sehova az Uraság, nem akart előrébb lépni. Néhány fejforgatás, szaglászás után már megtette azt a pár lépést előre, ami által tisztán láttam a lapockáját. Ekkor elindult a PPU lőszer magja. A 300-as belekiáltott az ébredező reggeli erdőbe. A bika kiugrott, és hatalmas csörtetéssel eltűnt a sűrű fiatal tölgyesben. Pár másodperces, alig távolodó zörgés után hirtelen csend lett. Jöttek a gondolatok, régi intelmek,-,,várj egy kicsit,ne siess”! ,- ,,ha zajosan megy el a vad, akkor találat érte, ha csendben, akkor nincs meglőve”! Néhány magasabb csalán, kóró is volt előttem, erre a fegyvermester szavai jutottak eszembe. -,, ezzel a lőszerrel belelőhetsz a gazosabb részbe is, nem expandál”!
Minden eszembe jutott, amiket hallottam, ezekkel próbáltam nyugtatni magam. A fegyver pontosságában nem kételkedtem, hiszen nemrég tettem vele néhány próbalövést és minden rendben volt. Elszántam magam, elindultam a rálövés helyére, amiben biztos voltam, mert egy nagy tölgyfa ágai előtt jött ki, ami mellett akácfák vannak. A rálövés helyén vért, kifröccsenést nem találtam.
Közben már hívott Gyuri barátom, hogy én lőttem-e? Mondtam, hogy igen. Erre felajánlotta, kihozza a hannoveri vérebét, hadd gyakoroljon. Természetesen igent mondtam és vártam az érkezésüket. A kutya néhány szaglás után, kb 2 lépésre az erdő szélétől, egy kisebb fát megkerülve, kijött a nyiladékra. Na, gondoltam, ezt elhibáztam!! Aztán újabb -,,keresd Báró” kérésre, ismét elindult a kutya, határozottan, befelé a sűrűbe. Én utánuk. Közben vércseppeket,esetleges kenést kerestem. Talán egy, talán két perc elteltével, hallom Gyuri barátom kiáltását: itt van! Olyan hangon mondta, azt hittem még áll a bika. De kevesebb idő alatt, mint ezt a mondatot leírtam, már én is odaértem és láttam: a magyar erdők királya már megpihent.
Nagyon nagy öröm volt, barátom nagy ölelések közepette gratulált és megkaptam a töretet is Tőle, amit büszkén tettem a kalapomra! A bikának is megadtuk a végtisztességet, utolsó falat, sebtöret és természetesen a ,,megtalálónak”, Bárónak a nyakörvébe is került egy. A bika rálövéskor kb 75 méterre állt, szívlövéssel, az allé szélétől mintegy 40 métert ment be a sűrűbe. 10.7 grammos PPU lőszert használtam, 300-WinMag kaliberből.
Nagy köszönet a sok információért Szigeti Béla hivatásos vadász barátomnak, Tuba Gyuri barátomnak és kutyájának a keresésben végzett munkájukért, és minden jelenlévő vadásztársnak, akik osztoztak örömömben és segítettek a vad beszállításában!
A bika becsült életkora 6 év. A trófea súlya,lefőzés után 24 órával 4.4 kg. Kívánom, hogy minél több magyar vadásznak legyen hasonló élményben része! Mindenkinek jó egészséget kívánok!
Vadászüdvözlettel: Tuba Szilárd
Vadászni szeretne Győr-Moson-Sopron vármegyében található Barnakmenti Vadásztársaság területén?
Keresse bizalommal Szigeti Béla hivatásos vadászt:
Tel: + 36 30 603 62 60
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Vadászat
Az első alföldi bakom
Angyal Szabolcs Csongrád-Csanád vármegyében őzbakra vadászott. Élményeiről beszámolt lapunknak:
Augusztus 3.-t írunk. Az őzek üzekedése a zenitjén jár. Édesapámmal egy Csongrád megyében található településre, Rúzsa felé vettük az irányt, hogy találkozzunk egy régi barátunkkal, Dani Zsolttal, akit egyben vadászati mentoromnak is tekintek.
Fotó: Angyal Szabolcs – AJN
Fiatal korom ellenére számos őzbakot sikerült már elejtenem, mindezt különböző vadászati módokon tettem, de eddig üzekedés során hívással még nem sikerült bakot terítékre hoznom. Barátunk neve talán sokak számára nem ismeretlen, mivel egy országos szinten ismert és elismert szakember a vadászat területén.
A terület, ahol vadásztunk, egy tipikus alföldi táj, kisebb erdőségekkel tarkítva. Az őzeknek ideális terület. Vadászatunk során először egy kisebb erdőbe mentünk be, ahol gondosan elhelyezkedtünk, majd a kísérőm elkezdett hívni. A hívás során számos őz reagált, de mind suta volt. Hihetetlenül izgalmas, ahogy az ember bent áll az erdőben és bármerről megjelenhet a vad, ezért a figyelem és a koncentráció egy pillanatra sem lankadhat.
Érdemes tudni ezen területekkel kapcsolatban, hogy itt az őz a legnagyobb nagyvad, élete során ritkán találkozik nála nagyobb vaddal, ellentétben a Dunántúlon, vagy az Északi-Középhegységben élő társaival szemben, így a viselkedésben is lehetnek különbségek.
Fotó: Angyal Szabolcs – AJN
Utunk következő állomása egy akácerdőbe vezetett, felvettük a pozíciót, majd vadásztatóm elkezdett hívni. Talán 1 vagy maximum 2 perc telhetett el, amikor feltűnt a bak. Szemmel látható volt, hogy ő az adott revírnek az ura, magabiztosan mozgott. A bakot bírálását követően engedélyt kaptam annak elejtésére. Viszont a bak idő közben takarásba került, felkészültem a lövésre és amint kilépett a takarást nyújtó fa mögül, útjára engedtem a golyót. A lövést követően az őzbak tűzben rogyott. Jól megtanultam eddigi vadászéveim alatt, hogy a tűzben rogyott vad mindig gyanús, kell neki időt hagyni, hogy a vad a földi létet hátrahagyva, békében tudjon távozni.
Rövid várakozást követően elindultunk a rálövés helyére és, ahogy azt vártuk, birtokba vehettük a vadat. A bak első ránézésre átlagos hatos baknak tűnhet. Igen ám, de nem nekem. Egy igaz vadásznak egy trófea értékét sosem a trófea nagysága, illetve azok száma határozza meg. A vadász, amikor ránéz egy trófeára mindig visszaemlékezik az elejtés módjára, mikéntjére, minden pillanatára és ha mindez arra méltó, baráti társaságban történt, akkor mindig melegséggel fogja elönteni a szívét. Ez az őzbaktrófea éppen ezért mindig közel fog állni a szívemhez. Az meg csak hab a tortán, hogy ugyanezen a reggelen, ugyanezen a módon, édesapám is elejtett egy őzbakot.
Fotó: Angyal Szabolcs – AJN
Véleményem szerint az egyik legszebb és legizgalmasabb vadászati mód a cserkelés. Ennek a reggelnek köszönhetően ezt annyiban máshogy gondolom, hogy talán az üzekedésben, erdőben, hívással történő őzbakvadászat talán még ezt is felülmúlja….
Ezek azok az alkalmak és pillanatok amiért érdemes vadászni!
Írta és fényképezte: Angyal Szabolcs
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
A szentlászlói gímbikák
Második bikám elejtésének története
Az első alföldi bakom
Beszámoló az odúimban idén költő madarakról: a szalakóta
Az Alföldön is megszűnik a tűzgyújtási tilalom
Két déli vármegyében is elszaporodtak az olaszsáskák
Cseh és német vendégvadászok a SEFAG vadászterületein
Már a műholdakról is látszanak a Magyarországon bajba került fecskék – VIDEÓVAL
Szántódi vadászterületünkről jelentjük
Koros bikák a terítéken – Kardosfa
Már a műholdakról is látszanak a Magyarországon bajba került fecskék – VIDEÓVAL
Nem várt szerencse egy csodálatos reggelen
Augusztus a Kálozi Gyurgyalag Vadásztársaságnál
Az aranysakálok miatt lettem vadász
KITEKINTŐ: V. Magyarkanizsai Vadásznap – GALÉRIÁVAL
Idénykezdés Kardosfán
A cakkosfülű öreg aranysakál
Vaddisznó utánkeresése magyar vizslával
Második bikám elejtésének története
You must be logged in to post a comment Login