West-Nile-ban egyik napon hallván, hogy a szomszéd község közelében elefántok vannak, Kittenbergerrel áttettük rövid időre táborunkat Palorinából oda, hogy megnézzük, mi igaz ezekből az elefánthírekből.

Délelőtt odaértünk, megbeszéltük csatatervünket a nagyon pénz- és elefánthúséhes szultánnal és felállítottuk sátrunkat, illetőleg csak könnyen utazván, sátrunknak napvédő részét. Délután nekiindultunk a Bahr-el-Dzsebel papyrus-vadonjai irányába, hogy megfigyeljük, nem veszünk-e észre ott estefelé elefántmozgást. Kittenbergernek rossz dolga volt, ő csak mint megfigyelő szerepelhetett, mert elefánt-engedélyét már kilőtte. Nekem volt még két meglőni való elefántom.

Alkonyodott, lejjebb a papyrus sűrű fekete füsttel égett. Egyszer csak észrevettük, hogy néhány elefánt kilép annak sötétzöld sűrűjéből és jön lassan kifelé, az irányunkban lévő alig másfél méteres fűbe. Alig vettük ezt észre, itt is — ott is újabb csoport elefántok rajzottak kifelé, alig győztük nézni, számolni őket, addig rajzottak, hogy a végén volt legalább 200 darab kint, az ú. n. rövid fűben.

Ebben az általam még soha nem látott csapatban, fájdalom, a közepe táján volt egy bika, amely legalább félméterrel kimagaslott társai közül. Egyszer, amint felvágta fejét, agyarait is megláttam, azok is nagyon erőseknek látszottak. Mondtam is mindjárt Kittenbergernek, hogy akármi történjék is, ezt a nagy bikát meglövöm.

Ő ellenzéki állásponton volt, igaza is volt, mert azt állította, hogy a nap néhány perc múlva eltűnik a láthatár alá, megtörténhetik, hogy a nagy sietségben nem sikerülhet a cserkészet, szelet is kaphatnak és elrontjuk a jövő kilátásainkat. Véleménye szerint majdnem bizonyos, hogy ezt a csapatot másnap is megtaláljuk, valószínűleg kedvezőbb körülmények között.

Engem azonban az égő papyrus biztatott arra, hogy ne engedjek támadó szándékomból, az égő papyrus is, de mégis csak főleg az, hogy az a bika olyan borzasztó nagy volt. Ebből a fűből kiemelkedett egy termita-domb, megkértem ezért Kittenbergert, hogy kuporodjon fel annak csúcsára és onnan figyelje hadgyakorlatomat és ha szemem elől a nagy bika helyét változtatná, intsen nekem zsebkendőjével, hogy jobbra vagy balra húzódhassak irányába.

A szél jó volt, a elefántok felől fújt. Nehéz puskámat vettem kézhez, puskahordómnak a kis kaliberű céltávcsövest nyomtam a markába.

Nagyon szépen ment egy régi elefánttörésen a csapat megközelítése, de mikor a legközelebbi elefánt, egy tehén alig 10 lépésre szürküllött ki előttem a fű közül, észrevettem, hogy köztem és a nagy bika között még több tehén és borjú mozog lassan előre. Természetesen, ha ezeket észrevétlenül meg is tudtam volna kerülni, az nem használt volna semmit, mert meglátni ugyan nem láttak volna meg, de szelemet megkapták volna és kész lett volna az alarm. Így az egyetlen lehetőség az volt, hogy széllel és meglátással nem törődve keresztülszaladok a tehenek közt annyira, hogy a nagy bika tisztán látható és így lőhető legyen.

Ezt meg is tettem. Nagy mozgás keletkezett erre a manőverre a körülöttem lévő társaságban, de jól odaértem bikámhoz és dupla csövű puskám két golyóját vállapjába helyeztem.

Erre a két lövésre aztán felébredt a pokol. Recsegés, ropogás, trombitálás, sivítás, azt sem tudtam puskahordómmal, hogy hová táncoljunk, hogy valami riadt vagy mérges elefánt fel ne bökjön. Azért meglövöttemet nem akartam szem elől téveszteni, láttam, amint az tőlem jobbra indult el és ezért siettem az ujjaim között tartott két töltényt a puskacsőbe csúsztatni.

Itt azonban baj volt, nem tudtam puskámat kinyitni. Szememet a beteg elefánton tartva minden erőmmel nyomkodtam le fegyverem csövét, de az sehogy sem akart engedelmeskedni. Így egy pillanatra le kellett néznem, hogy térdemen próbáljam meg a závárzatot széjjelfeszíteni, ami sikerült is, de ezalatt természetesen figyelmen kívül kellett hagynom elefántomat.

Az az érzésem volt, mintha utolsó pillanatban eltűnni láttam volna, — így valószínűleg felbukni — a nagy fűben, de ez csak impresszió volt és ezért, mikor a puskám ismét rendben töltve volt, megkérdeztem eléggé beijedt puskahordómat, hogy nem látta-e, mi lett a nagy elefánttal.

Az majdnem az abban az irányba ide-oda mozgó kb. huszas csoport elefántra mutatott és azt mondta, hogy a nagy ott áll annak közepében. Végül is ez nem volt lehetetlen, gondoltam, hogy előbbeni impresszióm csak képzelődés volt, a mellett valószínűnek is tűnt fel, hogy a beteg köztük lehet, mert rendes dolog, hogy az elefántok sebzett társukat körülveszik és segítik, támogatják. A mellett azt is gondoltam, hogy ha puskahordóm rosszul látta a dolgot, az sem nagy baj, lévén még mindig egy engedélyezett elefántom. Ezért siettem az előbb említett csoport felé.

Körülbelül húsz lépésre közelükbe érve egy pillanatra tisztán láthattam a köztük álló erős darab váll-lapját, így gyorsan elhelyeztem abba egyik lövésemet. Ezután sokáig nem jött alkalom arra, hogy végezhessek vele. Állandóan takarva volt, azonkívül pedig egy-egy elefánt ki-kivált a beteget körülvevő tömegből és felém támadt, de rögtön észrevettem, hogy nem valami lelkes támadásról van szó, csak elijesztésről, közeledett az illető vagy 10 lépést és avval sarkon fordult és visszament csapatjához.

Ezalatt a hosszú harc alatt a Nap korongja búcsút mondott, letűnt. Nem tudtam mitévő legyek. Az elefántok sehová sem akartak elmozogni, a sebzettet sehogy sem tudtam tisztán lövésre kapni, nem is nagyon mertem már lőni a nagy puskával, nehogy véletlenül egy másikat sebezzek meg. Arra a gondolatra jöttem, hogy megkísérlem a sebzettet céltávcsöves kis puskámmal nyakba lőni, a távcsövön keresztül mégis sokkal tisztában láthatom. Lövésemre tűzben roskadt az össze. De odamenni így sem tudtam, mert az egészségesek egy lépést sem tágítottak halott társuk mellől, így nem volt mit tenni, szedni a sátorfát.

Másnap megtaláltuk mind a két nagy bikát (a csapatban álló nem a sebzett volt!), de milyen volt meglepetésem, mikor ezt a másodikat nézegetve tőlünk alig 10 lépésre feláll egy elefánt és nagy sikoltozás közben támadni próbál, de sehogy se tud előrejönni. Ennek már igazán nem tudtam, hogy mi baja lehet, mert én harmadik elefántra igazán nem lőttem. Amellett a lelkiismeretem is kezdte magát nagyon rosszul érezni, hiszen három elefántra már nem volt engedélyem. Gondoltam, hogy legokosabb lesz, akármennyire haragszik is az atyafi, ha Kittenbergerrel valahogy betereljük a közellévő papyrus rengetegbe, ottan aztán csináljon, amit akar.

De a terelés nem ment sehogy se: ő csak verekedni akart és arra sem volt már elég lóerő benne. „Vadásziatlannak” tartottam szegényt így kínlódásban hagyni és azért agyonlőttem.

Vizsgálgattuk, hogy mi az ördög baja lehet, mert ilyen ütközetekben soha el nem vesztem idegeimet és kizárt dolog volt, hogy kétféle elefántra lőttem volna a csapatban. És mi sült ki: mikor a sötétben a kis puskával nyakba lőttem a beteg elefántot, a golyó átütötte annak nyakát és egy mögötte álló elefántot a szeme felett sebzett. Ahol a golyó beütött, az egyáltalában nem volt halálos lövésre alkalmas hely, de úgy látszik, hogy valami idegcsomópontot találhatott, ami az állatot paralizálta anélkül, hogy tulajdonképpen halálos sebet ejtett volna rajta.

SZÉGYEN A FUTÁS, DE…

A West-Nile-i mocsarakban vadásztunk elefántok után, a leglehetetlenebb körülmények között. Térdig, majd nemsokára helyenként hónaljig érő vízben és alatta lévő sárban haladtunk az elefántok által tört utcán, keresztül a papyrus-rengetegen, az elefántok által látogatott sziget irányába. Ez az elefántsétány azonban nem nagyon hasonlítható össze a dunaparti korzóval.

Végre, anélkül hogy megfulladtunk volna, vagy hogy valamely ott elég sűrűn előforduló krokodilus kacérkodott volna lábikránkkal, kiértünk a szigetre és az ottan növő elefántfű által takarva kényelmes, elefántok taposta folyosókon haladtunk az ambatsch-erdő irányába. Embereim, kivéve puskahordómat, visszamaradtak, mi pedig lopakodtunk előre. Aztán puskahordóm is jobbnak látta nem zavarni engem az elefántcsapat szemlélésében és szerényen visszavonult.

Alig 10 lépésre előttem kis termitadomb állott,azontúl pedig tőlem még jobbra észrevettem három elefántbikát álldogálni. Közel voltak, alig harminc lépésre, köztünk a fű is elég ritka volt, úgyhogy agyaraikat kényelmesen meg tudtam határozni. Az egyik jó pár agyart hordott fejében, darabonként 70 fontra becsültem. Nem sokat törtem a fejemet, oldalt állottak és így egyik golyómat beleküldtem a jó agyarú vállapjába.

Lövésem után mindhárman a papyrus közé rohantak be. Egy pillanatig keresgélni kellett, míg alkalmam jött második lövésemet is elhelyezni a sebzettbe ám a ravasz elhúzása közben különös látvány ötlött szemembe: az előbb említett termitadomb oldalából felemelkedett egy negyedik elefánt. Az a ritka szerencse ért, hogy fekvő elefántot volt alkalmam meglátni, amit nagyon ritkán fordul elő.

Az, hogy fekvő elefántot láttam, amelyik párnának termitadombot gyűr a feje alá, nagy örömet okozott nekem és még nagyobb örömet okozott volna, ha az illető fekve marad, de az, hogy az állat felállott és nagyon nem tetszetős pozícióba vágta magát, mint aki éppen az én kergetésemben leli legnagyobb örömét, az legkevésbé sem okozott nekem különösebb élvezetet. Annál kevésbé, mert az előbbeni elefántra tett két lövés után fegyverem üres volt.

Nem maradt egyéb hátra, mint hátat fordítani ennek a nem tetszetős jelenetnek és visszavonulni, mégpedig sürgősen. Az elefánt felkunkorított orrmánnyal, kiterpesztett füllel indult utánam. Nem állítom, hogy nagyobb előzetes tréning állott volna mögöttem a gyors futásban, de azt már határozottan állítom, hogy olympiázhatnak idehaza annyit, amennyit akarnak, nincsen az a fürge lábú Nurmi, akit ezen a rövid távolságon el nem hagytam volna.

Útközben nyitogattam a puskámat és dugdostam bele a friss töltényeket, közben vissza-visszapislogtam, hogy vajon hogy állnak versenyesélyeim, de arra a kellemetlen meggyőződésre jutottam, hogy bár a startnál volt vagy 15 méter előnyöm, a távolság rohamosan kisebbedik köztünk és az elérhetőség kellemetlen kilátása már nincs nagyon távol.

Közben a puskatöltéssel elkészültem és — amilyen gyorsan vált az ember esze ilyen sürgős körülmények között — rájöttem arra, hogy bármennyire is meg vagyok elégedve bámulatos kezdő gyorsaságommal, a stamina nem tartozik erős oldalaim közé. Szerencsémre éppen egy igen sűrű, elefántoktól még meg nem gázolt, 50—60 négyzetöl kiterjedésű elefántfűcsomó mellett erősítettem a tempót, mikor eszembe ötlött, hogy egyetlen kilátásom a győzelemre a csel: kikerülni valahogyan az elefánt látóköréből és szeléből.

Hirtelen körülkanyarodtam a nagy füvön és annak tulsó oldalán megálltam. A csel sikerült. A fű túlsó oldalán megállott az elefánt és sokkal barátságosabb, inkább érdeklődő arckifejezéssel tekintgetett jobbra-balra, sehogy sem tudta megmagyarázni magának, hogy hova lettem. Én sem voltam rest, kényelmesen célba vettem az alig pár méterre levő halántékát: most már ő volt az én kezemben. Azért voltam annyira óvatos, illetőleg nem voltam annyira megijedve, hogy előbb agyarát meg ne nézzem.

Hatalmas, vastag és több mint egy méter hosszúságú agyara volt, de csak egy. Nem tudtam mit kezdeni vele, átadtam neki az iniciativát. Úgy határoztam, hogy ha felém fordul, elhúzom a ravaszt. Mert a szaladástól hosszú időre elment a kedvem. Nem nekem megfelelő sport. Ha azonban az az egészséges gondolata jönne, hogy más irányba megy, akkor csak áldásomat adom rá, menjen amerre lát, vagy amerre az a fél agyara húzza… Elment társai után.

* * *

Az Uelle-folyó menti őserdőkben rossz széllel kisebb elefántcsapatot hajtattam négereimmel magam felé. Egy közeli dombtetőre érve egy vastag fához támaszkodtam és türelmesen vártam. Nem sok türelem kellett, megroppant közel hozzám egy gally. Odacserkésztem a roppanás irányába, sokáig semmit sem tudtam a bokrot között meglátni, míg hirtelen alig három-négy méterre tőlem egy szürke oszlopot vettem észre magam előtt.

Lefeküdtem a földre, hogy az oszlop folytatását felfelé megláthassam: fiatal elefántbika állott benn a sűrűben, egyik lábáról a másikra lóbálta magát és paskolta magáról a legyeket nagy füleivel. Agyarai alig lehettek 20 fontnál nehezebbek, ezért amilyen csendesen melléfeküdtem, fel is keltem onnan és mentem vissza régi helyemre, nehogy megzavarjam sziesztáját.

Visszaérve a mögöttem elterülő kis völgyben hallottam mozgást. Arra figyelve rövidesen egy vörös bivaly vállapját láttam meg, melybe az állat trófeájának megfigyelése nélkül, mivel ezekre az állatokra törvényes kímélet nincs, beleküldtem golyómat. Lövésemre ez a bivaly bivalynál sohasem hallott sikítással rohant el. Nem tudtam azonban ennek a történetnek folytatását figyelemmel kísérni tovább, mert lövésemre megnyílt a pokol minden fülsiketítő zajával, dübörgésével, ropogásával. Egy elefántcsorda fejvesztett zavarának közepébe kerültem bele.

Egy elefánt azonban különösen szigorúan vette a dolgot. Mérges trombitálásáról és gyors közeledéséről mindjárt megvolt a véleményem, éreztem, hogy minden jókívánsága, amit itt elmond, nekem szól. Kellemetlenül gyorsan közeledett ahhoz a helyhez, ahol állottam egy nagy fa mellett, melyre sűrű kúszónövény kapaszkodott fel.

Hirtelen készen voltam tervemmel. Hogyha meglátom az állatot, homlokon lövöm, amitől egy kis fejfájáson kívül nem sok baja lesz, de ami mindenesetre elég lesz arra, hogy a támadás folytatásának gondolatát kiverje a fejéből.

Ezt a tervet végrehajtani azonban nem maradt időm. Az erdő annyira sűrű volt a támadás irányában, hogy hiába voltam készen vállhoz emelt fegyverrel, nem láttam semmit sem és az igazán hátborzongató látványt nyújtó felgörbített hátú, kiterpesztett fülű, felkunkorított ormányú elefántot csak akkor láttam meg, mikor feje már felettem volt és nem volt célpont, ahová lőhettem volna. A mellett a látvány is csúnyább lett még egy fokkal, mert hozzám érve kieresztette ormányát és annak útiránya nagyon a nyakam irányába igazodott.

Balra a kúszónövény miatt nem térhettem ki ennek a mozdulatnak ellensúlyozására és ezért jobbra előreugrottam az elefánt mellé, kapásból fültöve irányába sütve el puskámat. Nem tudnám esküvel megerősíteni az események láncolatát, illetőleg azt nem, hogy ormányától elkapva sütöttem-e el puskámat, vagy egy pillanattal előbb, csak az az egy biztos, hogy az elsütés is megvolt és az orrmány sem hiányzott. Elkapott valahol a vállam körül és odébb lódított.

A lódítás elég alapos volt, nagyon sokáig repültem a fák és bokrok között, nincs az a császármadár, amelyik simábban elsiklott volna köztük röptében, végre egy bokor tövében kikötöttem. Puskám velem csinálta az egész légi utazást.

Nem mondom, hogy különösen üdén éreztem magamat, de arra is hamarosan rájöttem, hogy néhány folytonossági hiánytól eltekintve különösebb bajom nincs. Visszamentem tehát, hogy megnézzem a csatateret, főleg azért, mert repülésem kezdetén mintha úgy tűnt volna fel nekem, hogy az elefánt nekibotlik a fatörzsnek, amely mellett állottam.

Először is odaérve azt állapítottam meg, amit különben már akkor nagy lábujjam sajgása és eltörött körme jelzett is, hogy az elefánt elég udvariatlan volt lábamra lépni. A fának csakugyan nekiesett fejével, onnan tovább botlott a dombon lefelé és egészen a közelben ott feküdt kimúlva. Öreg matróna volt. Az első lövésemmel meglőtt állítólagos vörös bivaly szintén elefánt volt, gyenge darab, amelyik a vörös, mocsaras iszapban végezte reggeli toalettjét. Mélyen alattam állott, ezért látszott oly kicsinynek.

Részlet Horthy Jenő: Egy élet sportja című könyvéből (1937)