Megfogadtam, hogy ezentúl nem csak disznóvadászatokról, hanem más egyebekről is beszámolok. Tulajdonképpen a vadászatok mindegyik módozatát szeretem. Sőt a szeretem szó elég enyhe kifejezés. Inkább az imádom, meg a rajongok érte kifejezés a helyén álló.

A vadászat szeretete, tisztelete gyerekkorom óta a véremben van. Ha ezt véletlenül társaságban említem, akkor kedves párom rögvest hozzáteszi, hogy „sajnos így vagy te a horgászattal is”. Teljesen igaza van a kedvesnek, mert néha nehezen tudom eldönteni, hogy most melyik hobbim erősebb nálam. Mikor az egyik, mikor a másik.

A 2005. évi bőgési szezonban Somogyban próbálkoztam, de szokásomhoz híven nem jött semmi sem össze. Szarvasbikát nem, szarvasagancsot pedig csakis a vadászházban láttam, mégpedig a falon. De hát ez az én dunántúli formám. Valahogy érezhetik rajtam a szabolcsi szagot, ezért bújnak el annyira előlem. Na, de majd csak kijön egyszer a lépés, és akkor megtudják, hogy az én szemem, na meg a puskám sem kismiska! Csak idő kérdése az egész. Igaz, hogy az eltelt igen sok év már hozhatott volna valami sikert…

* * *

A nagy bikák hazájából hazatérve itthoni vadásztársaim mindig mosolyogva kérdezték, hogy mi sikeredett. Én meg szomorúan magyarázkodtam, hogy hát az időjárás, a bőgés, a szerencse meg minden egyéb.

Idehaza, a mi társulatunknál is folyt még a bika vadászata. Egyik délután szólt Ricsei István vadőrünk, hogy ne búslakodjak odahaza, inkább menjek ki velük. A Beregdaróc melletti nádasba mennek Feri vadásztárssal, és ott én is felülhetek a szélen lévő lesemre, ahol a századik disznómat lőttem. Feri nagy bikát szeretett volna elejteni. Az volt a kérésük, hogy ha véletlenül az én oldalamra váltana ki az általuk keresett bika, jelezzem nekik, és megpróbálnak rácserkelni. Azért megbeszéltük, hogy ha valami jó selejt bika jönne hét kiló körül, én is bevállalnám. Rendben van, belefér, miután van még üres kvótánk

Ez a beszéd. Ezt már szeretem, és Berci barátom kíséretében már indultunk is elfoglalni a nagy lesemet. Már nem is érdekelt a messzi távolban történt sikertelenségsorozat. Majd idehaza sikerül bikát lőnöm – bíztattam magam, és a lesen ábrándozva vártam a szebb jövőt.

Először a nádas melletti kis tölgyes szélén őzek jelentek meg, de még bőven volt időnk a Nap még nagyon magasról szórta arany színű őszi sugarait. Hamarosan megjelentek a szúnyogok is. Na, ebből a fránya vérszívóból errefelé tengernyi él. Miután az ukrán–magyar államhatártól csak jó kilométerre vagyunk, itt aztán senki nem törődik az irtásukkal. A kis határ melletti falvaknak más gondjuk is akad bőven, amire kevéske pénzüket elkölthetik. Három megoldás létezik. A szúnyogháló, a spray, de leginkább a tűrés.

Amint a szúnyogokat csapkodjuk, észrevesszük, hogy a kis fiatalos csatornapart felőli végéhez közeli részén megjelent egy szarvastehén. A sűrűből gyenge bőgés hallatszik. A távolság jó 400 méter. Amint távcsövezek, látom, hogy még három tarvad előbújik a tehén mellé. Hátrafelé, a bőgicsélés irányába figyelgetnek. Hamarosan egy nagy testű és látszatra hosszú, méter feletti hegyes agancsot hordó bika jelenik meg, és elég unottan zavargatja a teheneket. Aztán egyre agresszívabb válik, és a tehenek átlósan megindulnak felénk.

A bika követi őket. Néha megáll és gyengén elbőgi magát. Hosszasan bámulom. Tisztán látszik, hogy nem az a méret, amit Feriék várnak. A jobb oldali agancsszáron egy hatalmas dárda, bal száron hegyes villa, néhány kicsike ág a szárakon. Viszont az is egyértelmű, hogy a többiekre veszélyes agancsú, sántikáló bikáról van szó. Az ő tulajdonságait csak nem kellene örökíteni.

Amint közelednek egyre jobban erősödik bennem a gondolat, hogy ezt a bikát meg kell lőni. Pista vadőrünket felhívom, és halkan elsusogom, hogy mit látok. Már látta ezt a bikát és bíztat, hogy lőjem meg, mert selejtnek tartja.

Már csak száz méterre vannak, de még mindig felénk közelednek. Azon a fasoron óhajtanak a magasles mellett átballagni, ahol mögöttünk a kukoricás van. Az első tehén eléri a fasort és megáll, majd szép csendesen átoson rajta. A többiek is hasonló módon követik. A bika vagy húsz méterre lemaradt, de ő is megáll a fasor előtt. Tovább már nem húzhatom az időt, bár még a fasor másik oldalára is lőhetnék.

A távolság maximum nyolcvan méter, amikor elhúzom a ravaszt. A bika a lövésre megugrik visszafelé. A találat jelzése nem volt valami rózsás. Lassan fut a fiatal tölgyes irányába, ahonnan jött. Nincs mese, lőnöm kell még egyszer. A lövés után sem lassul, de az újabb lövést a távolság miatt már értelmetlennek tartom.

Látjuk, hogy bement a fiatal tölgyesbe, ahol a két-három méteres sűrűben eltűnt. Távcsövezés közben észreveszem, hogy a fiatalos szélétől nem messze egy ponton nagyon mozog a fák teteje. Mondom is Bercinek, hogy ott lesz a bika.

Most kezdek csak izgulni. Hívom Pistát és elmesélem, hogy mi történt. Ők még várnak sötétedésig, majd idejönnek. Aztán újra rezeg a telefonom. Felveszem és Baracsi Endre vadásztársam kérdezi, hogy megvan-e a bika? A háza előtt ült és hallotta a lövéseket. Megkért, hogy várjuk meg. Felhúz egy bakancsot, és jön le a kertjén, aminek a végén ugyancsak az ő erdejében lehet a bika.

Természetesen megvárjuk, és közösen indulunk a bika csapáján. Ahol a fa mozgását láttam a lesről ott feküdt csodaszép vadam, de amikor közeledésemre csapott kettőt a fejével azonnal a puskám után kaptam. Felállni, mozdulni már nem tudott szegény, de még élt. Gyorsan visszaléptem párat, és egy kegyelemlövéssel megszabadítottam szenvedésétől.

Leírhatatlan az örömöm. Barátaim gratulálnak, és büszkén tűzöm kalapomra az Endre által átnyújtott töretet. Mennyire igaz a mondás, hogy mindenütt jó, de a legjobb otthon!