Hideg eső szitál. Az esődzsekimről lecsorgó víz lassan átáztatja a combomon a nadrágot.

Hirtelen fuvallat támad és egyszerre vizes hópelyhek jelennek meg az esőcseppek között. Arra gondolok, hogy ha munkáltatóm kényszerítene rá, hogy ilyen körülmények között valamit is csináljak, azonnal panaszt tennék ellene minden elképzelhető fórumon. Ha nyilvánosságra kerülne a dolog, bizton számíthatnék a nagyközönség szimpátiájára.

Mivel azonban kedvtelésemnek hódolok itt a magasles szellős és kényelmetlen ülődeszkáján, kitartok. Mi több, nem is háborgok. Sőt, ha hazamegyek még nekem kell feleségem fejmosását végighallgatni, hogy teljesen elment az eszem, ilyen zegernye időben fúvatni magam a széllel, mikor még a pusztai betyárok is fedél alá mennének.

Nem vitatkozom, mert milyen érvet tudnék itt felhozni? Ezt nem lehet ép ésszel megmagyarázni, még magamnak sem. A nem-vadászok egyszerű kézlegyintéssel elintéznék, hogy az nem más, mint a barbár gyilkolási ösztön. Igen ám, de most vadászszezonon kívül vagyunk és az összes felszerelésem egy távcsőből és egy fényképezőgépből áll.

Óvatosan letörlöm az orrom hegyét csiklandozó esőcseppet és a szememmel végigpásztázom a keresztben húzódó, útnak használt nyiladékot. Ezen az úton jár keresztül az a szarvasbika, amit meg szeretnék pillantani. A nyomok, amelyek bivalynyomnak is elmehetnének a méretük révén, nem hazudnak. Ugyanezeket a nyomokat láttam a szomszédos csemetekertben is, amikor egy reggelre több, mint ezer juharcsemetének találtam a csúcshajtását leharapva. Gondos és alapos munkát végzet az erdő koronás királya, hogy nehogy egyetlen csemete is kimaradjon a sorban. Még arra is ügyelt, hogy egyforma magasságban legyenek leharapva.

Természetesen felháborított a dolog, már csak azért is, mert két kerítést is át kellett ugrania, hogy a csemetékhez jusson, de „amúgy” nem haragszom rá. Most is csak szeretném megpillantani, hogy milyen. Erre jogosultnak érzem magam, mivel az én munkám is hozzájárult, ahhoz a nem kétségesen kapitális méretű agancshoz, amit ekkora nyomtól elvár az ember. A kapitális agancshoz sok táplálék és ásványi anyag kell, amiből sok van a csúcsrügyekben. Hát, ehhez járultam én hozzá, eléggé közvetlenül, de akaratlanul.

Azon morfondírozok magamban, hogy mégis a fenti jogosultsági érzésen kívül, mi tart engem itt felgallyazva, amikor valószínű, a bika a fenyves sűrűben meghúzódva várja az idő jobbra fordulását. Már harmadszori félórás meghosszabbítást adok magamnak a kint maradásra, mert ismerve a csalóka időérzéket, ezek a félórák alig hosszabbak a valóságban tíz-tizenöt percnél. A zsebemben nem kezdek kotorászni és nem akarok megmozdulni, mert hátha akkor történik valami ebben a kihaltnak tetsző erdőben.

Muszály, hogy más magyarázat is legyen, viszem tovább a gondolat fonalát. Őseink sok ezer évvel ezelőtt az emberré válás folyamán a táplálékláncban egyre feljebb küszködték magukat. A bogyóevés és gyökérgumó-rágcsálás szintjéről lassan a ragadozók közé emelkedtek, míg végül a csúcsragadozók versenytársai lettek. Sőt, gyakran azokat fel is váltották ebben a szerepben.

Ez egy rendkívül hosszú folyamat volt, amit a vadászat kialakulása és türelmes fejlesztése, tökéletesítése tett lehetővé. Mindez szoros kölcsönhatásban állt az akkori vadászok intelligenciafejlődésével, vagyis az emberré válásban, mert egyik a másiknak feltétele.

Ma úgy tekinthetjük a vadászatot a gyűjtögetés mellett, mint a másik legősibb területhasznosítási formát. A növényvilág által képviselt természeti erőforrások az állatvilágban összpontosultak, amelyek kiaknázása fordulópont volt saját evolúciónkban. Csak növényi táplálékon az agyvelőnk sosem tudott volna akkorára növekedni.

A csúcsragadozók hiányát, vagy állatfajok eltűnését gyakran írják a vadászok számlájára. Leggyakrabban azonban komplikáltabb okok pecsételték meg ezek sorsát, amire jó példa a DDT kiterjedt használata, ami a ragadozó madarak tojáshéját tette tönkre, sok fajt sodorva a teljes kipusztulás szélére. A DDT-t már nem használjuk, de vannak más, még komplikáltabb károkat okozó vegyszerek, amiknek úgy tűnik, hogy a méhészet a következő áldozata. Vagyis nem elhanyagolható az elővilágra gyakorolt hatásuk.

Nem kis irónia van abban, hogy éppen a vadászott fajok vannak a legnagyobb számban és a legjobban elterjedve, nem kis károkat okozva az erdő- és mezőgazdáknak. Valószínű, hogy rendelkezünk olyan technikai eszközökkel és természettudományos ismeretekkel, hogy ennek teljes egészében elejét tudnánk venni, ezen fajok teljes kiirtásával.

Ez nem lehet cél, ezen a felismerésen már régen túl vagyunk. Ezért a vadászatnak nemcsak törvényei, hanem etikai szabályai is vannak. Pl. a vadászfegyverek fejlődése megállt egy szinten és nem vette át azokat a messze hatékonyabb fegyvereket, amelyeket a hadsereg használ.

Nem sokkal humánusabb eltűrni, vagy közvetett módon mérsékelni a vadon élő állatok, ezen belül a vadászható fajok kártételét, megtartva a terület -és erőforrás-hasznosítás azon formáját, amit a vadászatnak hívnak?

Igaz ugyan, hogy az élelmiszer-szükségletünket egykori állatfajok élőhelyén termeljük meg, de mégis az itt élő állatok az ember termését eszik, legalább részben. Ez erkölcsi alapot ad ahhoz, hogy az irtás helyett visszatérjünk az etikusabb, ősi területhasznosítási módhoz, s így vegyük ki a magunk részét a megtermelt javakból. Föleg, ha hozzávesszük, hogy ezek a fajok éppen az emberi gazdálkodásnak köszönhetően vannak jelen, legalábbis gyakran az emberi beavatkozás előtti állapotokhoz képest, sokszoros méretű populációban.

Ugyanakkor a közjóléti hasznosításba a vadászaton kívül belefér az ezen élővilág megfigyelésére, fényképezésére irányuló turizmus is, amelyre figyelemmel kell lenni a vadászatnak. Ennek kölcsönösnek kell lennie, mert az ártatlannak tűnő madárles oly mértékben zavarhatja a költést, párzási rituálét, hogy messze negatívabb hatást fejt ki, mint a szűk időtartamra korlátozódó vadászat.

Tudomásul kell vennünk, hogy az emberiség puszta létével és létfenntartásával messze nagyobb hatást fejt ki az élővilágra, mint a szervezett és szabályozott, tervszerű vadgazdálkodáson alapuló vadászat valaha is fog.

A vadászathoz fűződő viszonyunk tehát nagyon régi és bonyolult. Ha az anyatermészet azt akarta volna, hogy vegetáriánusok legyünk, akkor olyan fogazatunk lenne, mint a nyúlnak, vagy a kecskének, meg olyan gyomrunk, mint a szarvasmarhának. De nem olyan van. A mienk inkább hasonlít a disznó vagy medve fogazatára, vagy emésztőrendszerére, amelyek mindenevők. Mi is azok vagyunk, és a vadászat révén lehettünk azok.

És ennek is része van abban, hogy félig megdermedve figyelem az egyre fehéredő erdőt. Mindinkább több a hópehely az esőcseppek között. Lassan kifehéredik a magasles padlója, korlátja. Úgy döntök, hogy hazamegyek.

Elgémberedett lábam alig hajlik, ujjaimban alig van erő, amikor meg kell markolni a létra jeges fokát. Az utolsó pár fokot esve, szánkázva teszem meg, némi zajt okozva huppanok a földre. Az általam keltett zaj rögtön ágrecsegéssé és csörtetéssé válik, ahogy a kis szarvascsapat átrobajlik a szűk nyiladékon és eltűnik a túloldalon. A bika is köztük volt, még távolódóban is hallom agancsának koppanásait a fákon. Nem tudtam jól megfigyelni, mert mire megfordultam már távolodóban voltak a fák között.

Hát mégis itt voltak! Itt álltak észrevétlenül az erdőszélen, és várták a kedvező pillanatot, amikor ügyetlenkedésemmel megzavartam őket. Mégsem fagyoskodtam hiába! Micsoda remek nap!

Csincsa Tibor, erdőmérnök
Ontario, Kanada