Keressen minket
[wpml_language_selector_widget]

Vadászat

Ördöggyűrűk nyomán

Közzétéve:

Feltöltő:

Print Friendly, PDF & Email

Úgy rohantak a napok, alig bírtam követni őket, miközben a naptár arról árulkodott, lassan készülődni kell az őzhívásra. Július már átkúszott, vagy inkább átrepült a második felébe. Az utak menti tarlókon napközben körbe-karikába rohangáló őzek figyelmeztettek – a párzás elkezdődött. Az őzeken ideges izgalom vett erőt, akár csak rajtam. Mennem kell. Nem szalaszthatom el a vadászesztendő számomra legszebb pillanatait.

Elfoglaltságaim azonban egyre inkább fékeztek szándékomban. Minél inkább szerettem volna kijutni a vadászterületre, annál inkább tornyosultak a munkahelyi problémák. A vadászláz legkomolyabb formáját éltem át. Hosszan tartó, csillapodni egyáltalán nem akaró láz volt ez a javából.

A bak meglövéséhez megvolt minden. Az engedély már több mint két hete nálam volt, csupán az időmből nem futotta. Régen előkészítettem a tavaly óta fiókban lapuló csalsípot is. Miután beállítottam rajta a hangszínt gondosan ismételgettem a suta epekedő, panaszos hangját és vészsirámját. Mindezt persze esténként a vadászszobámban, a másnapot tervezve. Így telt el egy hét az őzek nászának kezdete óta, én pedig egyre elviselhetetlenebbé váltam szeretteim számára. Amint elindultam esténként a vadászszoba felé, menekülve tűntek el a ház legtávolabbik zugában.

Végül eljött a várva-várt nap. Két órakor kikapcsoltam a számítógépet, és a titkárnőmnek távozásomkor meghagytam:.
– Ha valami sürgős akadna fél négyig felveszem a telefont, utána már mindenki fújhatja, mert én is azt fogom tenni.

Alig fél óra elteltével már nyakkendőm csomóját oldoztam otthon. Átrohantam egy forró zuhany alatt, hogy lehűtsön és irány a pince, készülődés az őzek szerelmeskedésére. Ha most az asszony látna, bizonyára nem nyelné le a megjegyzést.
– A magadéra nem készülsz ilyen gondosan.
– Ha az is csak egyszer lenne egy évben, bizonyára arra is gondosan felkészülnék – jut eszembe a kaján válasz.

Folyik rólam a víz, tikkasztó hőség van kint is, idebent is. Van vagy harminc fok, tisztára meghülyít a meleg. Gyors pillantás az órára. Időmilliomos vagyok. Van még fél órám az indulásig. Mindenesetre még egy zuhanyt eltűrne izzadt testem, de előtte főzök egy kávét – határozom el a fontossági sorrendet. A fél óra gyorsan eltelik. A kávé és a zuhany felfrissít egy időre.

Hihetetlen meleg van. Nyitott ablaknál is majdnem besokkolok az autóban. Valamivel elmúlt négy óra mire a vadászházhoz érek. Útközben az országút menti tarlón láttam egy pihenő őzpárt. Ezen a vadászterületen, ahol most vagyok kezdődött el évekkel ezelőtt szenvedélyem kibontakozni. Itt formálódott át mellkasom motora vadászszívvé. Ez az a hely ahol a gyerekkorból áthuppantam a felnőttkorba. Itt ismerkedtem a vadászat szépségeivel, a vadfajokkal, a vadászok szokásaival és fogásaival. Itt nőttem fel nagy példaképem és tanítóm, apám árnyékaként.

ő adta kezembe először a vadászpuskát. ő lövette meg velem életem első trófeás vadját. Az ő türelmének gyümölcse a vad megpillantásától az esetleges elejtéséig eltelő idő gondos elbírálása. Ezen a helyen tanítottam első vizslámat. Itt váltam Nimróddá, olyanná, aki a vadat egyenrangú ellenfélként tiszteli. Aki egyaránt tudja becsülni és óvni, etetni és védeni.

Ahogy álltam ott a vadászház udvarán, gondolataim elkalandoztak. Akaratlanul visszarepítettek, azokba a szép időkbe, amikor építgettük vadászházunkat. Órák százait töltöttük itt akkortájt. Valahogy más volt akkor az élet. Kevesebb volt a vadász, még kevesebb az önző puskaforgató, ám azok a vadászok igazi barátok voltak. Tele erővel, energiával, és főleg akarattal. Nemcsak jó vadászok, de remek barátok is. A végtelenségig tudták cukkolni egymást anélkül, hogy bárki is megsértődött volna. Mindig találtak időt egymásra, élvezték az együttlétet.

Ilyen környezetben apáról fiúra szállt a szenvedély. S mi, akik akkor fiatalok voltunk és mára felnőttünk a mai nagy öregek akkori életkorába, egészén másként éljük át a vadászatot. A lelkiismeretünk és tanítóink iránti tiszteletünk nem engedi, hogy olyanok legyünk, mint azok, akik azért válnak vadásszá, hogy ne lógjanak ki a sorból. Hogy netán-tán valaki azt mondja róluk, hogy nem engedhetik meg maguknak. Sajnos egyre több nagyszájú, “túl okos” vadásszal találkozom, akik a vadászatból “gyilkos sportot”, önmagukból pedig “trófeahajhászt” csinálnak. Akik a vad elejtéséről fél percnél tovább képtelenek beszélni, akik azt hiszik, attól lesznek jó vadászok, ha messze hordó puskájukból annyiról lövik a vadat, hogy utána fél napig tart míg elmennek érte.

Nem szeretem az olyan vadászt, aki az útjára engedett golyót csak szemmel követi. Sokkal jobban kedvelem a „nagy öregeket”, akiknek minden mozdulatából, minden szavából vadászbölcsesség árad. Akik lehet hogy életük során nem gyűjtöttek be húsz trófeánál többet, de egy vad elejtéséről napokig képesek mesélni. Sajnos sokan már szögre akasztották a szenvedélyt, csupán a gondolataikban izzik a vadászat szította tűz. Esténként meleg pokrócba csavarva, forró teásbögrét szorongatva emlékeznek a régi vadászidőkre. Mások már a világ legnagyobb magasleséről pásztázzák az örök vadászmezők trófeás daliáit. Onnan fentről sokkal jobban látják az őzek párzáskor kitaposott ördöggyűrűit…

Gondolataimból egy távolban elindított körfűrész sikító hangja térít vissza a valóságba. A falusiak munkából hazatérve elkezdték a második műszakot.

Idén először jöttem ki a területre. Vállamra akasztom apám Springfieldjét, melyet akkor kaptam tőle ajándékba, amikor a vadászat fizikailag teherré, lelkileg pedig pótolhatatlan hiánnyá vált számára. Ej, ha ez a fegyver mesélni tudna! Nem egy könyv alapjául szolgáló élményről tudna beszámolni a gazdájával eltöltött időkből. Beszélhetne arról, hogyan dicsérték ha pontosan célba küldte a golyót, és arról is, hogyan szidták, ha célt tévesztett, milyen igazságtalanok a vadászok sokszor, magamat is beleértve e sorba. Ha a lövedék célt téveszt, majdnem mindig a puska a hibás.

Nekem azomban sokat nem tudna mesélni. A történetek többségét jómagam is átéltem. Amelyeket pedig nem, azokat nemegyszer hallottam már. Egy pohár jó bor mellett mindig szívesen meghallgatom apám élményekben gazdag vadászmúltját, nem szólva közbe akkor sem, ha öregedő fejében mára már néha összekeveredik a tömérdek élmény.

Gyakran bontok szárnyat az ilyen és hasonló gondolatoknak az ország különböző helyein várakozva kísérőre, erdészre. Csak a pillantás az órámra – fél öt van – hoz vissza teljesen az abszolút realitásba. Ekkor veszem észre véglegesen, hogy itt otthon vagyok. Itt nem kell várakoznom senkire. Ezen a vadászterületen senki sem tudna olyat mutatni, amit még nem ismerek. Itt én is nyugodtan lehetnék kísérő. Jól ismerem a vad szokásait, tartózkodási helyeit, menekülési útvonalait. A terület minden zugához temérdek emlék fűz.

Miután magamra aggatom az összes szükséges kelléket, bezárom az autót. Kilépek a kácsatói útra. Lassan lépkedek a mezei úton, mely vadászházunk mellett vezet a terület vadaskamrájába. Remekül érzem magam. Kísérőm a tűző Nap. Olyan helyeken sétálok, ahol töksötétben sem okozna gondot a tájékozódás. Az út talaja leginkább csont-bőr vénasszonyra emlékeztet. Tegnapelőtt esett ugyan, de a szomjas föld gyorsan magába szívta az eső minden cseppjét. Mára már nyoma sincs a kiadós zápornak, mely igencsak ritkaságszámba megy az idei nyáron. Az utat, vagy inkább utacskát, nem nagyon használják mostanában. Balról vén fűzfák egyenletes sora szegélyezi, valaki idén tavasszal is gondosan lebotolta őket. Az azóta kihajtott friss fűzhajtások büszkén feszítenek a fák koronájában.

Az égen egy véletlenül ottfelejtett felhő sincs. A Nap jobbról kísér, fenn van még olyannyira, hogy könnyedén ellátok alatta. A szemközti kukoricaföld, vagy inkább csak satnya imitációja, bizonyára nem okoz sok örömet az embereknek, akik pénzt és munkát fektettek bele.

Habár figyelmem a liliputi kukoricára irányul, így is észlelem magam előtt a mozgást. Előttem vagy harminc lépésre fácántyúk szaporázza lépteit a leborotvált fűzfák irányából. Megállok. Fácáncsibéket remélek és intuícióm beválik. Kisebb csoportokban sprintelnek anyjuk nyomában, tizennégyet számolok belőlük. – Kielégítő fészek – konstatálom, és elraktározom memóriámban az imént látott képet.

Távolabb az alig bokáig érő kukoricában tapsifüles kap lábra. Korai kölyöknek nézem, de bizonyára már ivarérett. Eszeveszett menekülése nem kis gondot okoz a szemmel való követésben. Mire rátalálok a távcsőben, már a kukoricatábla túlsó felénél, a bodzabokroknál jár. Vigyázatlanul keresztezi egy őzpár pihenőhelyét a bokrok árnyékában. Az őzek felugranak a meglepetéstől és sokáig bambán bámulnak a füles után. Nem okoz gondot a “bak elolvasása” a 7×50-es távcsőben. Négy év körülinek vélem. Remek kondícióban van. A köztünk lévő távolság elegendő esélyt nyújt a trófea pontos elbírálására is. Jó terpesztésű hatos agancs. Magasan a fülek fölé nőtt szárakkal, amelyek vastagok és sötétek. A rózsatőtől felfelé sűrű gyöngyözés borítja egészen az alsó ágakig. Az ágak hosszúak és tompa végződésűek. A trófea egyértelműen arról tanúskodik, hogy viselője a tenyészet kimagasló részese lehet az elkövetkezendő időszakban. Nem jósolok hosszú életet tulajdonosának. Túl szép ez a trófea ahhoz, és az őz fejéhez képest aránytalanul nagyot mutat.

Még sokáig elnézegetném a mit sem sejtő daliát, de azonfelül, hogy a látvány gyönyörű, számomra más értéke nincs. Én olyan agancsost keresek, aki élete csúcsán van. Olyan öreg bakot, mely évek hosszú során ravaszul elmozgott vadásztársaim és jómagam látószögéből, elkerülve a rá leselkedő veszélyeket. Olyan bakot, mely este sötétetés után hagyja el búvóhelyét és amint észrevette a hajnal első lopakodó fényfoszlányait, azon nyomban képes félbehagyni lakmározását. Abban bízom, hogy most a szerelmi időszakban, amikor valamelyest enged óvatosságából és éberségéből még egy öreg bak is, talán megpillanthatom valahol a fák árnyékában és kihasználhatom pillanatnyi megingását.

Búcsút intek a fiatal baknak, remélve, hogy lesz még módom találkozni vele és folytatom kellemes sétámat. Célom végállamásaként az Öreg kőrist választottam, mely három út kereszteződésénél magányosan álldogáló vén kőrisfáról kapta a nevét. Oda szeretnék elsétálni alkonyat előtt. A három út egyike ez is, amelyen most energiával túlfűtve lépkedek a természet nemrég nyújtotta látványától.

Hirtelen szárnysuhogást hallok. A fejem fölött szépszámú vadkacsacsapat húz el, a közeli halastavak irányába repülnek. Megszámolni sincs esélyem őket máris újabb csapatok érkeznek, szinte egymást érik. Remek lőtávolságra repülnek, mintha itt sem lennék. Bezzeg majd egy hónap múlva, ha lőhető vaddá válnak. A Hold közelében fognak körözni és csak sötétedés után merészkednek a nyílt vízre. Olyan kicsiknek látszanak majd, akár ez a szúnyog, mely itt repked az orrom előtt. Úgy látszik elhatározta, hogy ha törik, ha szakad belém mártja szívókáját. Rövid idő múlva rá kell jönnöm, hogy csak elterelő manőver volt a részéről. Míg ő elvonta a figyelmemet, nőstényének nem éppen önkéntes véradóként szolgált homlokom.

Közben az öreg meder azon részéhez érek, ahol keresztezi az út. Hogy tényleg meder volt e valaha, azt a ma élők közül senki sem tudja igazán megmondani. Biztosan tudom, hogy kétszáz évvel ezelőtt már nem folyt itt víz. Egy kétszáz éves térképen nem találtam nyomát folyónak. Ha viszont igaz a monda, nem valami csürhe kis ér folydogálhatott ezen a tájon. A meder ugyanis helyenként van vagy negyven méter széles. A két oldalon elterülő vén fűzfák talán még tudnának mesélni arról, amit őseiktől hallottak. A vadászház mögött elterülő tőzeggödrök is lehetnének egykori folyó maradványai. Ma mindenesetre remek legelő. Kétszer egy évben kiváló szénát nyújtanak a helyi gazdáknak.

Ahogy átérek a meder túlsó felére a fűzfasor, mely ezidáig balról kísért átkerül jobbra és kellemes árnyékot nyújtva felfogja előlem a tűző napsugarakat. Közeledek a Homoklikhoz. Ez egy néhány hektáros homokbánya, melynek területét sűrűn benőtte a nyakigérő gyom. Remek búvóhelyet nyújt így a síkságon élő apróvadnak, de őzek is gyakran felkeresik ezt a gidres-gödrös területet. Most körös-körül tarló szegélyezi, tulajdonosa nincs. Mindenkié. A homok minősége nem a legjobb, de akinek egy kannával vagy egy talicskával kell, annak megfelel, így aztán viszi boldog-boldogtalan.

Nem vagyok elég óvatos. Talán nem is akarok az lenni. Célom a felderítés, nem vajmi elszánt gyilkolás. Amint kilépek a sarki fűz árnyékából vagy száz fácán kap lábra, némelyek szárnyra is. Korai és későbbi csibék tyúkok és kakasok közé vegyülve menekülnek, nagy összevisszasággal hagyják ott a tarlót és keresnek búvóhelyet a gyomok közt. Nem akarom bántani őket, ezért nyugodtan állva maradok, hogy legyen idejük biztonságos menedékbe vonulni.

Eltelt már egy óra és még nem sípoltam. – Megpróbálom a Homoklikat, ha a fácánok megnyugodtak – határozom el magamban, de valahogy nem bízok a gondolatban, amit éppen kiötlöttem. A biztonság kedvéért rágyújtok egy cigarettára, hogy felmérjem a szél irányát. Teljes szélcsend van. A füst sokáig kóvályog a fejem felett, mígnem szétoszlik a felhőtlen ég irányába. Biztos rejtekhelyéről előveszem a csalsípot és csak úgy lezseren háromszor megszólaltatom a suta hívó hangján. Még odahaza eltökéltem, hogy lőni csak akkor fogok, ha olyan bakra találok, amilyet megálmodtam.

Ebben az álomban csak három típusú trófeának jutott hely. Rendellenes, parókás és érmes. Érmes bakot már láttam ma. A trófea, mely becslésem szerint jóval meghaladta a száz pontot, gyönyörű volt ugyan, de bűn lett volna viselőjét a párzás első napjaiban kivonni a szaporításból, könyörtelen pofont adva így az itteni állománynak. Azt nem feltételezem, hogy egy nap kétszer nyújtja felém Diána istennőnk segélynyújtó kezét. Az utolsó szippantás teljes átélésével szívom meg a már igencsak csikknek nevezhető cigarettát, majd gondosan eloltom. Nem szeretnék olyat tenni, amivel ezekben a forró száraz napokban a természet vandáljai közé sorolhatnának.

Nincs kedvem időzni tovább. Még egy utolsó röpke pillantás a bánya irányába és kilépek a fűzfa árnyékából. A hátam mögötti meder felől felhangzó böö, bö…, inkább meglep, mintsem megörvendeztet. Ösztönszerűen simulok vissza a fa törzséhez. Hangjáról ítélve fiatal bakocska. Lehet vagy harminc méterre tőlem, valahol a mederben. Nem tévedek. Egy menekülésre kész, tükrével felém forduló fiatal nyársas bak áll a fűben. Hitetlenül bámul rám. Pici nyársai alig látszanak a fülei közt. Maga a tapasztalatlanság. Láthatóan ideges, egyhelyben tapossa a száraz füvet. Keresi a sutát, melyet az imént hallott epekedni. Ösztöne erős és türelmetlen. Böö, bö.., hallatja magát újra. Bőöö, bőö.., hangzik fel egyszercsak a Homoklik felől.

No, ez már egy jóval komolyabb hang volt, állapítom meg tüstént. Figyelmem magától értetődően a bányából jövő hangra terelődik, de nem látok semmit. A “Nyársast” is jobban érdekli a bánya felől érkező hang mint én. A végtelennek tűnő vihar előtti csendet egy harmadik bak hangja töri meg. Az Öreg kőris felől érkezik, utam eltökélt végállomása felől. Hangjáról ítélve öreg bak, amelyik nem egy hasonló fellépést élt már meg.

Az “Öreg” a bányából kiront a tarlóra és fölveszi a harci pózt. A baknak szinte nincs is nyaka, nehéz, fehér fejét alig bírja tartani. Amit hord rajta, gyönyörű. Vastag sötét agancs, páratlan gyönyözése felkúszik az alsó ágak fölé. Csak most veszem észre a rendellenességet. Az alsó ágak hátrafelé nőnek. A trófea átlagon felüli, a bak golyóérett. Bírálatom nem tart tovább néhány másodpercnél. Közben a “Nyársas” felméri a helyzetet és úgy dönt, legjobb, ha eltűnik. Döntenem kellene. Mit tegyek? A bak lőhető, a trófea tetszik. Egyedül a kíváncsiság fékez.

Közben az izzó Nap lecsúszott a horizont szintjére. Egy óra múlva kibukfencezik a látókörömből, hogy nyomban előbukjon valahol Ausztráliában a kenguruk között. Az “Öreg” vár. Kíváncsiságát felkeltette a nagy ellenfél. Bevallom – az enyémet is. Mindketten türelmetlenek vagyunk. Én talán türelmetlenebb. Nem babra megy a játék. Az “Öreg” bármely pillanatban elugorhat, úgy, hogy az ellenfelét nem sikerül megpillantanom. Ez a tudat növeli a vadászlázam. Mi lett a sétából? Ki hitte volna! Tamáskodom – meglőjem az “Öreget”?

Óvatosan kézbe veszem a golyóst, de idegállapotom nem jó. Hintázik a bak a tüskén, azaz a puska a kezemben. Meg kell nyugodnom. A feszültség egyre nő. Bőöö, böő…, kezdi újra a hangpárbajt az “Öreg”. Jól van na, bööő, bőő.., megyek már. Hangzik az ismeretlen válasza. És valóban jön.

A meder közepére egy remek kondícióban lévő bak érkezik. Fejét olyan trófea díszíti, melynek nincs helye semmilyen vadászterületen. Az agancs hosszú sötét szárait sűrű gyöngyözés díszíti, ága pedig egy szem sincs. Gyilkos bak! Döntöttem. Újra kezemben a golyós. A további fejleményeket már a céltávcsövön keresztül követem. Amikor a “Gyilkos” az “Öreg” felé fordul és megmutatja lapockáját, utoléri és azon nyomban fel is dönti a halálos ólomszem.

A drámának vége. Az “Öreg” némi habozás után fejvesztve menekül, talán még most is fut. Rágyújtok, hogy a cigaretta füstjével megpróbáljam távoltartani a szúnyogok raját, melyek közben jócskán megvámolták véremet. A “Gyilkos” fejét a Nap felé fordítva fekszik. Innen úgy fest, mintha Napisten áldozati oltárán feküdne. Kiürítem a tárat és boldogan kilépek a bak irányába, hogy megadjam a neki kijáró utolsó tiszteletet.

Zsigárcsik Gyula, Pozsony

Vadászat

A szentlászlói gímbikák

Print Friendly, PDF & Email

Váczi Sándor kísérővadász beszámolója:

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A SEFAG Zrt. Szántódi Erdészetének Szentlászlói kerületében osztrák vendégünk – Váczi Sándor közreműködésével – szeptember 15-én két gímbikát is terítékre hozott:

Fotó: SEFAG Zrt.

„A reggel elejetett példányt két hete láttam először, egy elég nehezen megközelíthető területen bőgött mélyen bent az erdőben, ráadásul az eső is esett. Kiadós cserkelést követően tett rá lövést a vendég, a vadat megsebezte, melyet egy eredményes utánkeresést követően talált meg Nagy Árpád vérebvezető, Cárral, a 7 éves hannoveri véreb kannal. Az öreg, visszarakott bika trófeájának becsült tömege 8,5 kilogramm, kora véleményem szerint legalább 12 év. Idén az agancsának bal szárán már hiányzik a jégág és a középág, igazi kuriózum, a vendég nagyon boldog volt.

Fotó: SEFAG Zrt.

A második bika délutáni lesvadászat alkalmával került terítékre. Az erdő felől érkezett a vad, megállt a nyiladékon és az elejtő kb. 100 méterről egyetlen jól irányzott lövéssel terítékre is hozta.  7 év körüli bika agancsának bal szára villás, az agancs vékony, a jobb szár koronája gyenge, a trófea becsült tömege 6,5-7 kilogramm.”

Gratulálunk a vendégnek és gyakorlott kísérőjének

Forrás: SEFAG Hunting Hungary

 

 

Tovább olvasom

Vadászat

Második bikám elejtésének története

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Tuba Szilárd gímszarvasra vadászott a Barnakmenti Vadásztársaság területén, amely Rábakecöl határában fekszik Győr-Moson-Sopron vármegyében.

Élményeiről beszámolt lapunknak:

Az idei évben a társaságunk szabályzata szerint jogosult lettem szarvasbika elejtésre. Már jóval az idény kezdete előtt, figyelmesen jártam a területet, néhányszor a hivatásos vadász barátommal és próbáltunk minden apró jelből következtetni a szarvasok jelenlétére, mozgására.

Fotó: Tuba Szilárd – AJN

Néhány kihelyezett vadkamera is a segítségünkre volt, szórók, dagonyák környékén láttunk tarvadakat és bikákat is. Nagy reményekkel,  fellelkesülve, bizakodva vártam az idény kezdetét. Volt elképzelésem a vadászhely kiválasztását illetően,de a szélirány néha módosította a terveket.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Szeptember 7.-éig, minden este és pár alkalommal reggel is, a lesen ülve vártam a bika megjelenését. Többször láttam tarvadakat, nagyon távolról bikát is, de lövéshez nem jutottam. Eljött a szombat hajnal, amikor már 4 óra után nem sokkal igyekeztem minél csendesebben elfoglalni az aznapra jónak vélt leshelyet. Ez a hely a Rába árterében van, egy hosszú és rá merőlegesen elágazó allé kereszteződésében. Szemből, kissé balról ért a dél/délkeleti szél, minden optimális volt a vadászathoz. Némi várakozás után egy őzsuta, kicsit utána egy bak váltott át előttem. A bennük való gyönyörködésemből egy nagyon várt hang ,,rázott” fel. Igaz messze tőlem, de egy bika bőgése törte meg a hajnali csendet.

Fotó: Tuba Szilárd – AJN

Nem maradt magára, elkezdődött a felelgetés. Annyira magával ragadott ez a csodálatos ,,koncert”, hogy szinte elsiklottam afelett, hogy kb. 150 méterre előttem egy szarvas állt keresztben. Egy tehén volt. Egyedül. Teljesen elkapott a vadászláz, figyeltem, vártam, hátha akad követője. Jobbról, amerre távozott, többször hallottam zörgést, ágroppanást. A távcsövet szinte le sem engedtem a szemem elől, annyira akartam látni és reménykedtem benne, hogy jön a tehén után bika is. Nem jött. Legalábbis nem onnét. Lassan már egészen kivilágosodott, még jobban, még többet lehetett látni. Ahogy kémleltem az előttem lévő területet, egy nagyon kicsi, szinte jelentéktelen roppanást hallottam, tőlem balra. Már-már nem is gondoltam lényegesnek, mert a nyulak is nagyobb ,,balhét “ szoktak csapni. Persze azért elkezdtem távcsövemmel azt a részt is figyelgetni és pár pillanat múlva megjelent egy nagy sötét folt, a szálerdő sűrű aljnövényzetében. Bíztam benne, nagyon reméltem, hogy bika lesz. Nem kellett sokat várnom és megláttam. Tényleg bika. Még az erdő szélében állt, amikor jobban szemügyre tudtam venni az agancsát és el tudtam bírálni. Most kezdődött az idegek harca. Nagyon lassú mozdulatokkal távcső le, puska föl.

Kétszer is megálltam a cselekvésben,mert felém fordította a fejét és pár pillanatig figyelt. Végre lövésre kész helyzetbe kerültem, viszont a bika még nem lépett ki teljesen az alléra, néhány bokor, ág takarta a testének nagy részét. Újabb idegőrlő pillanatok jöttek, mert nem sietett sehova az Uraság, nem akart előrébb lépni. Néhány fejforgatás, szaglászás után már megtette azt a pár lépést előre, ami által tisztán láttam a lapockáját. Ekkor elindult a PPU lőszer magja. A 300-as belekiáltott az ébredező reggeli erdőbe. A bika kiugrott, és hatalmas csörtetéssel eltűnt a sűrű fiatal tölgyesben. Pár másodperces, alig távolodó zörgés után hirtelen csend lett. Jöttek a gondolatok, régi intelmek,-,,várj egy kicsit,ne siess”! ,- ,,ha zajosan megy el a vad, akkor találat érte, ha csendben, akkor nincs meglőve”! Néhány magasabb csalán, kóró is volt előttem, erre a fegyvermester szavai jutottak eszembe. -,, ezzel a lőszerrel belelőhetsz a gazosabb részbe is, nem expandál”!

Minden eszembe jutott, amiket hallottam, ezekkel próbáltam nyugtatni magam. A fegyver pontosságában nem kételkedtem, hiszen nemrég tettem vele néhány próbalövést és minden rendben volt. Elszántam magam, elindultam a rálövés helyére, amiben biztos voltam, mert egy nagy tölgyfa ágai előtt jött ki, ami mellett akácfák vannak. A rálövés helyén vért, kifröccsenést nem találtam.

Közben már hívott Gyuri barátom, hogy én lőttem-e? Mondtam, hogy igen. Erre felajánlotta, kihozza a hannoveri vérebét, hadd gyakoroljon. Természetesen igent mondtam és vártam az érkezésüket. A kutya néhány szaglás után, kb 2 lépésre az erdő szélétől, egy kisebb fát megkerülve, kijött a nyiladékra. Na, gondoltam, ezt elhibáztam!! Aztán újabb -,,keresd Báró” kérésre, ismét elindult a kutya, határozottan, befelé a sűrűbe. Én utánuk. Közben vércseppeket,esetleges kenést kerestem. Talán egy, talán két perc elteltével, hallom Gyuri barátom kiáltását: itt van! Olyan hangon mondta, azt hittem még áll a bika. De kevesebb idő alatt, mint ezt a mondatot leírtam, már én is odaértem  és láttam: a magyar erdők királya már megpihent.

Nagyon nagy öröm volt, barátom nagy ölelések közepette gratulált és megkaptam a töretet is Tőle, amit büszkén tettem a kalapomra! A bikának is megadtuk a végtisztességet, utolsó falat, sebtöret és természetesen a ,,megtalálónak”, Bárónak a nyakörvébe is került egy. A bika rálövéskor kb 75 méterre állt, szívlövéssel, az allé szélétől mintegy 40 métert ment be a sűrűbe. 10.7 grammos PPU lőszert használtam, 300-WinMag kaliberből.

Nagy köszönet a sok információért Szigeti Béla hivatásos vadász barátomnak, Tuba Gyuri barátomnak és kutyájának a keresésben végzett munkájukért, és minden jelenlévő vadásztársnak, akik osztoztak örömömben és segítettek a vad beszállításában!

A bika becsült életkora 6 év. A trófea súlya,lefőzés után 24 órával 4.4 kg. Kívánom, hogy minél több magyar vadásznak legyen hasonló élményben része! Mindenkinek jó egészséget kívánok!

Vadászüdvözlettel: Tuba Szilárd

 

Vadászni szeretne Győr-Moson-Sopron vármegyében található Barnakmenti Vadásztársaság területén?
Keresse bizalommal Szigeti Béla hivatásos vadászt:
Tel: + 36 30 603 62 60

 

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Tovább olvasom

Vadászat

Az első alföldi bakom

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Angyal Szabolcs Csongrád-Csanád vármegyében őzbakra vadászott. Élményeiről beszámolt lapunknak:

Augusztus 3.-t írunk. Az őzek üzekedése a zenitjén jár. Édesapámmal egy Csongrád megyében található településre, Rúzsa felé vettük az irányt, hogy találkozzunk egy régi barátunkkal, Dani Zsolttal, akit egyben vadászati mentoromnak is tekintek.

Fotó: Angyal Szabolcs – AJN

Fiatal korom ellenére számos őzbakot sikerült már elejtenem, mindezt különböző vadászati módokon tettem, de eddig  üzekedés során hívással még nem sikerült bakot terítékre hoznom. Barátunk neve talán sokak számára nem ismeretlen, mivel egy országos szinten ismert és elismert szakember a vadászat területén.

A terület, ahol vadásztunk, egy tipikus alföldi táj, kisebb erdőségekkel tarkítva. Az őzeknek ideális terület. Vadászatunk során először egy kisebb erdőbe mentünk be, ahol gondosan elhelyezkedtünk, majd a kísérőm elkezdett hívni. A hívás során számos őz reagált, de mind suta volt. Hihetetlenül izgalmas, ahogy az ember bent áll az erdőben és bármerről megjelenhet a vad, ezért a figyelem és a koncentráció egy pillanatra sem lankadhat.

Érdemes tudni ezen területekkel kapcsolatban, hogy itt az őz a legnagyobb nagyvad, élete során ritkán találkozik nála nagyobb vaddal, ellentétben a Dunántúlon, vagy az Északi-Középhegységben élő társaival szemben, így a viselkedésben is lehetnek különbségek.

Fotó: Angyal Szabolcs – AJN

Utunk következő állomása egy akácerdőbe vezetett, felvettük a pozíciót, majd vadásztatóm elkezdett hívni.  Talán 1 vagy maximum 2 perc telhetett el, amikor feltűnt a bak. Szemmel látható volt, hogy ő az adott revírnek az ura, magabiztosan mozgott. A bakot bírálását követően engedélyt kaptam annak elejtésére. Viszont a bak idő közben takarásba került, felkészültem a lövésre és amint kilépett a takarást nyújtó fa mögül, útjára engedtem a golyót. A lövést követően az őzbak tűzben rogyott. Jól megtanultam eddigi vadászéveim alatt, hogy a tűzben rogyott vad mindig gyanús, kell neki időt hagyni, hogy a vad a földi létet hátrahagyva, békében tudjon távozni.

Rövid várakozást követően elindultunk a rálövés helyére és, ahogy azt vártuk, birtokba vehettük a vadat. A bak első ránézésre átlagos hatos baknak tűnhet. Igen ám, de nem nekem. Egy igaz vadásznak egy trófea értékét sosem a trófea nagysága, illetve azok száma határozza meg. A vadász, amikor ránéz egy trófeára mindig visszaemlékezik az elejtés módjára, mikéntjére, minden pillanatára és ha mindez arra méltó, baráti társaságban történt, akkor mindig melegséggel fogja elönteni a szívét. Ez az őzbaktrófea éppen ezért mindig közel fog állni a szívemhez. Az meg csak hab a tortán, hogy ugyanezen a reggelen, ugyanezen a módon, édesapám is elejtett egy őzbakot.

Fotó: Angyal Szabolcs – AJN

Véleményem szerint az egyik legszebb és legizgalmasabb vadászati mód a cserkelés. Ennek a reggelnek köszönhetően ezt annyiban máshogy gondolom, hogy talán az üzekedésben, erdőben, hívással történő őzbakvadászat talán még ezt is felülmúlja….

Ezek azok az alkalmak és pillanatok amiért érdemes vadászni!

 

Írta és fényképezte: Angyal Szabolcs

 

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

 

 

Tovább olvasom