Dzzzzssfssííííípaff – űííííííí-üiiii-íííímö-őmm-mm….hasított bele a néma éjszakába a barátom lövése jó becsapódással a fekete sereg egyik agyaras katonájába. Biztos, hogy nem valami kiskatona lehetett, csakis valami sráfos gatyás tekintélyes, a tisztikarral külön vacsorázó tagja.

Az ordításáról a falusi disznóölések pálinkaszagú hajnala jutott eszembe, amikor hosszú percekig szenved az egész évben féltett ”házikedvenc”, mire végre elévérzik szegény. Ezt a mai ember akciós tálcás húsfogyasztója nehezen érti meg. Vajon mit érezhetett az állat szorgalmas gazdája, akinek a szemétől jobban hízott a jószága, mint a mosléktól, amit esténként szürcsölgetett. Evés közben még jól megvakargatta a hátát a keverőfával, közben mintha áldást mormogott volna. És ma ő szúrta bele a hideg vasat, gyorsan és precízen, hogy ne szenvedjen féltett vagyona. Gyász volt ez, de ünnepnap is. Akár a vadászat.

Mindenesetre én akkor vadásztam, tehát ünnepeltem. Feszítettem a zöld ruhámban kalaposan a holdvilágos magaslesen. Előttem balra jókora repcetarló, jobbról kukorica, mögöttem kukorica amíg a szem ellát. Sáros, pocsolyás dűlőutak és sűrű fasorok, mint a kerítés választják el a már haldokló kukoricatáblákat egymástól.

Előttem vagy kétszáz méterre hajladozott egy öreg (talán) eperfa, mintha jóéjt puszit akarna adni a kis növésű kopasz bodzabokornak alatta. Szépen elrendezve magam körül a felszerelést, balra a puska, jobbra a keresőtávcső, a lámpát nem is tudom hová tettem, valahol van egy termosz is meg a hátizsák – csak nehogy belerúgjak valamibe, ha jön a disznóm.

Kicsit bosszankodtam, hogy nem alakítottam még ki magam körül egy jól bevált rendet a cuccaimnak, de mindegy, ez majd biztos kialakul. Nem érdekelt semmi. Nem fáztam, a telefonom lenémítva, bár ki kellett volna kapcsolni. Nincs helye a telefonnak a vadászaton, bár korábban már kidiszpécserkedtem magam, mert két barátom rajtam keresztül tudott csak kommunikálni egymással.

De hogy érthető legyen a mondadóm kezdem az elején. Laci barátom, a társaság elnöke, meghívott egy kis vadkárelhárításra Tápiószecsőre, és nem bánta, ha velem tart Zsolt, akivel többször etettem a szúnyogokat jó nevű vadászterületeken. Tudni kell, hogy apróvadas a területük, de azért mint mindig, most is nagy reményekkel indultunk.

Érkezéskor boldogan ráztunk kezet Zolival a vadászmesterrel és örömmel láttuk, hogy az elnök úr külön lesre írt be minket. Közben Zoli is kedvet kapott a vadászatra és elhatározta, hogy ő is kiül. Útközben elmondta, hogy tele van a kukorica disznóval, de van egy legendás példány – akár a szellem –, azt csak nagyon ritkán és kevesen látják. Aki látta, messze volt neki, nagyon óvatos remete, de a nyomait mindig felfedezik. Nahát az akkora, mint egy zongora. Persze zongora – gondoltam magamban, mindenhol van ilyen. Szellem, ja, örülnék én egy szintetizátornak, de még egy harmónikának is.

Mire feleszmélek, már a lesről nézegetem az eperfám közelében szöszmötölő tapsifülest és próbálok beleolvadni a szeptemberi naplementébe. Jobbra előttem Zoli, jobbra mögöttem Zsolti barátom is már biztosan várja az ördögöket. Csakhogy a puskát is használjam valamire, most a keresőtávcső helyett a szálkeresztet próbálom a nyuszira illeszteni, de az eperfát többször látom mint szegény mit sem sejtő lisztes fenekű pék barátomat.

Az ősemberre gondolok, amikor elhajította az első követ az ősfácán felé vagy ha bottal várta az ősnyulat, hogy leüsse és enni vigyen az utódainak. Akkor a kő és az emberi elme gyilkos fegyverré vált. Vajon ő mit érzett? Ez valami ösztönös, állati, megmagyarázhatatlan. Aki nem érzi, annak nem lehet megmagyarázni, aki igen, annak meg nem kell.

Közben majdnem besötétedett, alattam szöszmötölnek a pockok és én néhány vékony puszit cuppantok a levegőbe, hátha erre jár a róka. Vajon az ősember irtotta valahogy a konkurenciát jelentő más ragadozókat, vagy ő volt a konkurencia és őt irtották az ősrókák? Nem tudom, de ha nem mi lettünk volna az ügyesebbek én most nem ülnék itt, és a telefonom se villogna, hogy üzenetem jött – hogy a fene ebbe a technikába.

Közben a hold már javában szolgálatba van. Helyet cserélt a nappal és nekem világít, akár a kis kék villogás a készülékem oldalán. Nem érdekel, még a nejemnek sem írtam egy sort se, pedig megérdemelné, mert egyedül vigyáz az utódokra a barlangban. Na majd most!

2010. 09. 24. 20:30 új üzenet érkezett Szilágyi Zsolt:
Most ment el egy lovas csávó, majdnem rálőttem, ez bolond.

Jól van akkor! Mit érdekel a lovasod, amikor a disznók már zörögnek a kukoricában, az én szemem meg mire megszokja a kijelző fénye után a sötétet, mind elmegy… Mért van az, hogy a kukoricaszár előbb zörög, mint ahogy a szelet érzem az arcomon? Az a lényeg, hogy szemből fúj! Gyertek disznók!!! Vissza az ősemberhez… Vajon, ha felém közeledne a sáros úton, sötétben nagy cuppogva egy hatalmas fekete halom a fegyver után nyúlnék-e? Azért jó lenne, ha Hubertusz gyengéden önmérsékletre intene, vagy ha… Úristen hol a telefonom?

20:36 üzenet létrehozás:
Vigyázzatok lovagol valaki a Zsoltinál. Elküld

Ennyit a biztonságról. A telefont vissza az ülőkére, kijelzővel lefelé, többet nem is nézek rá. A szemem mire megszokná a holdvilágot már villog is a pad, mert a kis kék lámpa a készülék oldalán van ám.

új üzenet 20:38 Kolozs Zoli:
Lehet,hogy az egyik tag,mond,hogy világítson rá ha megint jön.

20:50 üzenet létrehozás:
Azt mondja a Zoli világíts rá ha megint jön. Elküld

Végre elcsendesedik minden körülöttem….. minden. A szél sem fújja már a kukoricalevelét, sem az arcomat….csend. Bosszant, hogy nem cseréltek ezek számot. Mire elküldeném az egyiknek a másik számát a disznók is megjönnének. Akkor a másiknak is kéne emezé, mindegy nem érdekelnek, hogy is volt az ősemberrel?…a disznók akkor is jönnek, ha ezek nem tudják egymás számát.

Na most ordít az a sráfos gatyás, a fekete sereg tisztje, mert a testébe csapódó mag egy csipet lőpor és egy vascső meg az emberi elme, gyilkos fegyverré változott. Ha én vaddisznó lennék biztos, hogy nem mernék megmozdulni ezek után órákig. A lövés a vadászmester úrtól jött, ez biztos. Hol az a telefon?!

21:59 üzenet létrehozás:
Gratulálok. Elküld

21:59 Új üzenet Szilágyi Zsolt:
Mi volt?

22:01 üzenet létrehozás:
Szerintem a Zoli. Elküld

Na, ebből se lesz már vadászat. Ennyi üzenetet papírgalacsinnal váltottam iskolás koromban utoljára. Azért korán van még, a vad mozog, nálam csönd van, mindjárt jön valami…Mekkora lehet?..Hol az a telefon!

22:12 üzenet létrehozás:
Zongora? Elküld

22:13 új üzenet Kolozs Zoli:
Igen nem merek rámenni majd reggel.

22:15 üzenet létrehozás:
Meglőtte a zongorát. Elküld

Végérvényesen a sarokba dobom a telefonomat, elvégre vadászni jöttem, sms-ezni otthonról is tudnék. Egészséges vadászirigység van bennem, vigasztalom magam, hogy legalább volt egy kis izgalom. Szegény állatra gondolok aki azóta már a vaddisznók mennyországában bagózza az érő zabot, a búzát, töri a száraz kukoricát, gilisztát és szemes kukoricát túr a friss vetésben, vagy dagonyázás közben potyog a makk a szájába az erdő szélén. Embertől nem kell tartania, mert ott nincs.

De akkor ki veti el ott a buzát a zabot, ki ültet kukoricát és óvja az erdőt? És hogy érhet egyszerre a friss vetéssel a kukorica meg a búza? Na mindegy, a disznók megoldják valahogy maguknak. Szegény párát biztos kicsit hátul érte a golyó, gondolom eltörte a gerincét. Messzire nem vonszolhatta magát, az ordítás is elhaló volt.

Ddúúúrrr!!! Hé, hát itt lőnek, mi ez a háború? Jobbról mögöttem – csakis a Zsolt lehetett – nagyot szól a puska. Atyaég, a szivem majd kiugrik. Mit izgulok, nem értem, nálam meg se rezdül semmi. Hol az a telefon, lövöldözzünk üzenetet. Hallani kellett volna a becsapódást, rágom a szám szélét, közben kibiztosítom a billentyűzárat, és már tüzelek is az abc-vel.

22:34 üzenet létrehozás:
Megvan??? Elküld

Szinte még visszhangzik a határ a rettenetes lövéstől amikor elküldöm az sms-t. Szorongatom a lapos készüléket, úgy várom a választ.

22:36 új üzenet Szilágyi Zsolt:
Nem látom.

22:37 üzenet létrehozás:
Nehogy utánamenj. Elküld

22:37 új üzenet Szilágyi Zsolt:
O.K.

Miért nem volt becsapódás, ajjajjaj. El is felejtettem, hogy vadászni jöttem, az eszem csak a szomszédokon jár. Azért figyeljünk, csak lehet itt még valami, majd most jön az enyém, csak sikerüljön gyorsan és precízen célozni…. nyugi, nagy levegő… Csend… Villog a kis kék lámpa.

22:44 új üzenet Szilágyi Zsolt:
Szerintem megvan,mert hallottam hörögni.

Úgy legyen, hogy meglegyen, csak az enyémet várjuk még meg és mehetünk haza. Korán van még, megjön az is, csak hagyjatok vadászni. Villog a telefonom!

22:54 Új üzenet Kolozs Zoli:
A Zsolt lőtt?

22:54 üzenet létrehozás:
Aha hallotta hörögni de nem látja mondtam ne menjen rá. Elküld

22:54 új üzenet Kolozs Zoli:
O.K.

Néha még körbetávcsövezek, de a telefont lesem a szemem sarkából. Én nem bírnám ki, hogy ne menjek utána. Várok, de már nem a vadászatra koncentrálok. Vajon a finálé milyen lesz? A határ csendes, de a szívem még zakatol. Halk autózúgást hallok Zoli felől. Aha, mintha menne bele a kukoricába. Hamar véget ér a ropogás és a reflektorfény, ami úgy vágja a táblát, mint a kés a friss kenyeret.

23:34 üzenet létrehozás:
Megtaláltad? Elküld

23:37 új üzenet Kolozs Zoli:
Igen

23:41 üzenet létrehozás:
A Zsoltiét megnézzük? Elküld

Na, szedjük a cókmókot! Kiürítem a fegyvert – micsoda kupleráj van ezen a lesen – mire rendet rakok, minden rajtam lóg. Az úton várom a közeledő terepjárót. A kocsi elejére egy hatalmas, fekete, páncéltőkés hangszer van láncolva, fehér billentyűin világít a holdfény. Zoli barátom kiszáll és én hosszan rázom a kezét.

Közben előkerül pár zöld ruhás, kalapos ember, akikkel kézfogás közben egyszerre mutatkozunk be, ráadásul alig látunk egymás arcából valamit a sötétben, így szinte semmit sem tudunk meg a másikról. Az biztos, hogy segíteni jöttek – gondolom. A főszereplő most különben is a viharvert vad.

–– Lacikám –– szólt Zoli ––, hogy kérdezhetsz ilyet? Még szép, hogy megnézzük a Zsoltiét is! A rühes rókától az utolsó macskáig mi mindent megkeresünk, akkor is, ha se vér, se semmi. Na gyerünk, találkozunk a Zsoltinál.

A kocsimat úgy eldugtam, hogy alig találom meg, mégis elkerültek a disznók. Bepakolok és már töröm is keresztül a száraz fasort. Jó érzés a tiszta, meleg autóval a sáros, traktornak való úton csúszkálni és átgázolni a kerti tó méretű pocsolyákon. Na, ebbe se lennék aranyhal. Nézem a telefont, éjfél, nem fogadott hívások és egy:

22:50 új üzenet Szilágyi Zsolt:
Mi van?

Jól van már, itt vagyunk, látlak haver, az arcod fehér mint a fal. Kezdő vadász vagyok én is, mégsem izgulok, igaz, a puskacsövem is rég volt meleg.
–– Na csá, mi van!?
–– Valami kis süldő, szerintem ott lesz.
–– Törte a kukoricát? Mit hallottál? Merre futott?
–– Nem, de hörgött.
–– Hörgött vagy morgott nem mindegy –– szólt Zoli–, és már indultunk is a rálövés irányába egy marcona minikutya segítségével.

Jelentős túlerővel indulunk, bár fegyver senkinél sincs. Az út mellett mély barázdát hagyott a nehéz acél, mikor alátemette a tavalyi talót. Most vízelvezető ároknak is megfelelt, de egy hatalmas vaddisznó is elfért benne úgy, hogy a magaslesről semmit se lehetett látni belőle.

–– Mi ez te Zsolti? Mit lőttél öcséém? Basszus mekkora!
Atyaég ez kocát lőtt – gondolom magamban és nyújtogatom a nyakam, hogy lássak valamit a sok ember mögött. Jól van, fehérlik valami a szájában.
–– Öcsém mekkora, jó kövérre hízott a szecsői kukoricán.

Mint ahogy az emberek között is van vastag szájú vagy kapafogú, megállapítottam, hogy a vaddisznóknál sincs ez másképp. Ez egy vastag szájú példány volt, mert amikor a fogászati vizsgálatra került sor, azt hittem nincs is ínye szegény megboldogultnak, mert az agyar egyre csak nőtt.

–– Ide figyelj Zsolt! –– szól a vadászmester –– Tápiószecsőn 20 éve, de lehet, hogy még soha nem esett ekkora kan, úgyhogy becsüld meg öcsém, mert sokan sok éjszakát virrasztottak érte eredménytelenül! Becsület szavamra örülök, hogy vendéget ért ilyen szerencse. Közben keresett valami zöld növényt, és ahogy kell, átnyújtotta a barátomnak. Parlagfűnek ilyen becsülete még nem volt. Kicsit irigykedek is.

Bezzeg a vendéglátóink nem. Ők az éjszaka közepén egy emberként sietnek, ha a vadásznak segítségre van szüksége. Szorgalmas gazdák ők. A szőlő préselése még éjfél után is tart, de nem restek, hogy hagymát vágjanak a friss máj alá és reggelire invitáljanak az otthonukba. Bárcsak élhetnénk a meghívással. Gyors áldomás és már autózunk is haza.

Csendben autózunk hazafelé, néha azért még felidézzük – hogy volt, mint jött –, megveregetem még Zsolt vállát, aztán megint csend. Hátul zötykölődik bezárva a mindig szabad nagyúr üres teste. Ilyen nyugodtan soha életében nem fekhetett, vér és mandulamintát sem vettek tőle és a csánkját sem csúfították el, mint a halott ember lábujját. Minden az övé volt, és ő mindenkié. A feje alá az ülőszivacsom kerül, de önző célból, nehogy megsérüljön hatalmas éles fegyvere, amit most elveszünk tőle, mint a szabadságát, az életét. Meg sem érdemeljük. Az ünnep véget ért, most némán gyászolunk.

Az az érzésem, mintha elvettük volna a gazdától féltett jószágát. Azért vakargatta, azért hízlalta? A betakarítás öröme őt illette volna meg. Nem elvettük, ő adta nekünk… ez igaz, de ki lehet ezt forintban fejezni? A hús ára nevetséges, ha arra gondolok, hogy mire fognak vadászni ezután ezek az emberek, és kinek a nyomát keresik a határban. Ha találkoznak majd így beszélgetnek: A zongora? Hát azt az a csávó vitte el, tudod aki tyúkot lőtt tavaly a Nádasvölgyben… Ajjaj!

Lehet, hogy Hubertusz terelte szelíden a barátom elé ezt a szép vadat jutalmul, amiért kezdő vadász létére nem lőtte meg azt a lovasdublét? Nem tudom. Mindenesetre köszönöm neki és a Megoldás Vadásztársaságnak ezt a szép vadászatot!

Másnap 08:22 új üzenet Szilágyi Zsolt
Képüzenet érkezett, rajta a napfényben szépen zöldben felravatalozva a gyönyörű vad.

Néhány nap múlva viszont igazi örömhírt kaptam telefonon az elnök úrtól. Nehogy azt higgyem, hogy az a „zongora” volt, mert az sokkal nagyobb és a nyomait megint felfedezték a területen. Ott jár kel, mintha csak őérte lenne világ. Néha feláldoz egy két tisztet a vezérkarból, mint aki már az ősemberrel titkos paktumot kötött, hogy vetnek neki kukoricát, érő zabot és búzát ehet, még az erdőt is óvják helyette. Jut egy kis makk is, ő meg nyugodtan dagonyázhat bántódása nem esik, cserébe.

Amíg élek őt fogom követni.