Az enyhe Szent András hava csak fagyot ígért, és hozott is. A Karácsony hava viszont megmutatta mire képes valójában.

Fagyos reptű cinkék, elmélázó verébsereg az eresz alatt gubbasztva várták a tél markának pillanatnyi lazítását. A rénfán csüngő jégcsap egykedvűen lógatta magát, sziporkázva, hirdetve áttetszőségének csillogását. Az esthajnalcsillag hűvösen tekintett rá a lassan fogyásnak induló örök társára, kinek most nem kellett szégyellősen párafüggöny mögé rejtőznie ezen a fagyos hajnalon.

A nagy szántó egykedvű göröngyeit belepte a fehér hótakaró, amit szomorúan, némi kottogással fűszerezett hangon a nagy nyárfáról szemléltek a vetésiek. A vörösbe forduló lilás égtér mögül kisejlő fényjáték elúszó dunyhává változtatta a kihűlő kályhák elhamvadó leheletét.

A fagyos hó fájdalmasan csikordult meg, ahogy a pajta szúette, feketére érett ajtaját kitárva kilépett a jeges valóságba. A kitolakodó macska egy percig sem tétovázva egyetlen szökelléssel ugrott vissza a poros széna meleget adó rejtekébe. A kenderkötél durván sercent kérges markában, ahogy a kis szánkót kihúzta a hóba.

Meleg mélázással rátekintett a sok évvel ezelőtt készített ródlira. Nem is a sikló alkalmatosság méláztatta el, hanem az emlékek, amelyek hirtelen felszínre törtek, és lerohanták ezen a hűvös reggelen. Megannyi gyermekkacaj, visongás kötődik ehhez a fadarabhoz. Emlékezetes erdei kirándulások, hosszú-hosszú beszélgetésekkel telített téli emlékek. Az elbúvó fagyos szalonnazsír a fémtalp felett avasan hirdeti a nagy dombról történő lecsúszás emlékeit.

Igen. A hosszú-hosszú beszélgetések, a fagyos természet téli megfigyelése gyermekeivel, kiket megpróbált felkészíteni az igaz életre, a becsületre. Hitt egy olyan világban, ahol az adott szó szentírás, és az ígéretekhez nem szükséges papír. Ritka eseményszámba ment, amikor a kicsiny, fatornyos faluba ellátogatott két fia rázörgetni az ajtót az „öregre”.

–– A vén bolond, mindig álmodozik. Ha nem itthon koptatja a padlót, akkor az erdőt járja –– zsörtölődött sokszor tettetett haraggal felesége. –– Menj a védenceid közé, ők jobban elviselik morgásodat!

Az évek múltával lelke megfáradni látszott. Ráncai számának gyarapodásával szíve is egyre keményebb lett. Elmúltak a várakozással teli pillanatok, elmaradtak a látogatások. Már idejét vagy valós okát sem tudta, mi volt az ok. Mikor pattant el az a láthatatlan szál, ami a családi békét biztosította. Álmából is felriad a csapódásra, amikor fiai kiviharzottak a pajtából és bevágták a kaput. Ő tudta, megtanulta, mi az, hogy szeretni. Tudta, hogy néha meg-meg kell állni és másokkal törődni. Gyermekei ezt nem tudták, elragadta őket tőle a városi élet, a cserfes menyek vállvonogatása, a lesajnáló nézések viseltes bakancsára, foszlott bekecsére, tanácsai.

–– Unokát, hol él apuka? Ebben a világban…?

Megindult a kis szánnal az öreg, és tovább szorongatták torkát az emlékek. A közös vadászatok, a vad belopásának ezernyi fortélya, a vadásszá válás tanuló évei, az irtások csendje, a rókavár zsivaja. Megtanultak a természettel, a természetben élni. Vészjósló fényességű szekercéjét fogva baljában, roppanó lépések kíséretében indult a kis fenyvesbe.

Most nem a könnyed gyermekeit, nem is a várományos lőtt vad terhét, még csak nem is takarmányt az etetőkre kívánt húzni vele, hanem valami sokkal szebbet, nemesebbet. Két igazi karácsonyfát. Még az éjjelen derítette fel lelkét, melegítette szívét a gondolat. Akkor is lesz karácsony, közös, nagy, szeretetteljes. Úgy, mint régen. Megmutatom, ér még valamit az öreg. A vasútjegyet már előre megváltotta, sőt a poggyászkocsiban még helyet is kapott a szállításra szánt fenyők részére.

Kissé kifulladt, homlokát veríték lepte el. Nehéz kucsmáját meglóbálva friss hűvöset tolt homlokába. Pont itt, itt esett az első. Rámosolygott a nagy kökényes sűrűjére. A csökött sertevad kisebbik fia szatymalövésére itt fújta az utolsót. Lesz ám meglepetés, amikor beállít a fákkal, és elképzelte gondolatban, amikor a gyantás erdei illat belengi a városi nappalit. Nem holmi áruházi csúfság, messze földi ismeretlen fajta, hanem saját, igazi nevelésű bozontos erdei fenyő. Itt, itt a tölgyben, itt búgott a tehén keresve terítéken pihenő véres oldalú fiát, nagyobbik gyermekének első találatát.

Hirtelen megmerevedett, csendben szusszant egyet. Minden érzékszerve újra megfiatalodott, amikor rámeredt az előtte átváltó nyomra. A „behemót”! Óvatosan térdre ereszkedett. Csak ő lehet, de mi lelte? Ilyen közel soha sem jött a faluhoz. Bizonyára a hideg és az éhség az oka. „Be sem kopogok, csak szépen csendben betámasztom a fákat. Úgy is tudják ki volt. A Jézuskához már régen felnőttek. Csak rám ismernek. Hol van már a harag, ez első ősszel elfújta a szél. Talán írnak majd egy pár sort, talán szilveszterre ideér…”.

Beletúrt a hóba, igen. A jobb hátsót kissé húzza. Minden vadász álma és rémálma. A „szellemkan”, a „behemót”. Tavaly télen látták utoljára. Előtte egy német puskázott rá, de a jellegzetes nyomokra később rátalálva tudta, ha kapott is lövést, kiheverte. A nyárfásban hever, nem-nem a disznóvölgyben vette fel a szórót. A fenét, a szomszéd Pista a másik falu mellett a kanálisnál látta dagonyázni. Ki itt, ki ott, de minden lövést elvitt, sokszor remegett a puska, reszketett a szálkereszt, és a hang amely róla szólt. Lassan misztikummá lett, és egy jelentőségteljes „tudod”-nál egy szót sem lehetett a vadászokból kicsikarni. És most itt van előtte a régen látott. Pont a szóró felé tartott.

A fájdalom, ahogy felállt, tompán kúszott fel bal karján, levegőért kapott. A szűk gombolás kiengedtével megszűnt a szomj. Átkozott pirulák, bizton elmaradt egy. Este, majd este fogadkozott magának, még egy misét megér az út előtt.

Élesen pengett a fejsze, és a hóköntöstől megszabadult kis fák már a szánkón várták, hogy nemsokára ünneplőbe öltöztetve hirdessék karácsony napját. Sebesen lépdelt, a feltámadt szél arcába vágta a havat, a pára a bajuszára fagyott.

A forró leves lassan ment, a másodikkal kissé elmélázott, a buktát már eltolta az asztalon.
–– Kimegyek!
–– Nem mész te sehová, már megint a régi nóta, legalább egyszer az életben… legalább a kályhát tedd rendbe! –– A neje tudta, felesleges a szó, hisz’ ezért szeretett bele. Nyughatatlan természete, néha eltúlzott akarnoksága lendítette előre a szépen gyarapodó családot. –– Vigyél egy kis teát legalább! Várj! A doki is megmondta!

A nap már jócskán lefele fordult, a megdermedt természet vörös sziporkában lángra gyúlt. Valami vészjósló hűvös csend telepedett a tájra. A létrát nehezen markolta vastag kesztyűjében, majd fogai közt tartva a pár jobbikát, biztosabb fogással elérte az ülőkét. A vastag pokróc kikerülve meleg fészkéből, a posztózsákból, jóindulatúan takarva be a kérges deszkát.

Ahogy leült, nemsokára kattant a zár, magába foglalva az ólomhegyű végzetet. Lámpára szükség nem lesz, a holdfénynél nincs rejtekebb. Átmenet nélkül, hirtelen sötétedett. A varjak egyszerre némultak el, a rigók megmeredtek, a kis cinkék a szórón gyorsan némaságba burkolóztak a hirtelen beálló szürkeségben. Mint kezdő, tanulatlan festő színei, ki a sokszínűségből szürkét nem kívánva bontakoztatná szárnyait, úgy terült ki az ég alja a tölgy szélén.

Egy suta bóklászott riadt fejemelgetésekkel a szóró felé. Mire elérhette volna, ismét feltámadt a jeges szél. Szabályos hózápor kerekedett, amikor a tölgyek rozsdás levelei megszabadultak fagyos terhüktől. A szóró sárga kis kukoricagyertyásai rögvest kihunytak az áldást követően. Ennek fele sem tréfa, az utolsó mentsvárat, a pokrócot is magára terítve résnyire hagyott szemnyíláson kémlelte a semmivé váló természet látványát. Lassan elszenderedett. A valóságban a pokróc oltalmából kikerült jeges deszkának hideg sütése és mozdulatlan lábujjainak dermedtsége térítette vissza. Karja már megint zsibbadt, és levegője is elfogyott. Óvatosan lélegzetért kapva megszabadult a pokróc havas börtönéből. Veríték verte ki és elmerengett. Egy kósza hópihe nyugalmat nem találva kerengett a korlát felett, ezüstösen megcsillanva a holdfényben.

Ahogy visszanyerte karikáktól tűzdelt látását úgy érezte szellemet lát. Egy jókora test körvonalit vélte tolakodni a szóró melletti frissen gyalult havon. Kesztyűjét levéve finoman megdörzsölve szemét, kitörölve belőle a könnyeket. A látomás életre kelt. A „behemót”! Lassú mozdulatokkal szinte kényeskedve túrta a havat, és minden talált szemet módszeresen elmorzsolgatott fogai között. Óvatlanul is nyögött egyet.

A jókora kan hirtelen elugrott. Kimért mozdulatokkal a korlátra fektette a dióverőt, megtörölte a deres távcsövet és rámarkolt a jeges tusra. „Visszajön, úgyis visszajön” – skandálta magában. A nézőke hirtelen elhomályosult, amikor a test betolakodott a háttérbe. Egy kattanás, dörrenés majd lángcsóva jelentette a végzetet. Egész teste belesajdult a lövésbe.

A csend újra megtelepedett felvert magányából. Árulónak érezte magát és magányosnak. Megannyi éven át volt társa az alatta dermedten fekvő reménységnek. Hány éjszakán keresztül gondolt elejtésének kifőzött mozzanataira. Sokszor látta magát a „Kiskurtában” mutogatva a bizonyosság agyarait. Nem így lett. Megszűnt az álom, szertefoszlott a remény, ami sok nehéz órán tartotta benne a lelket. Most utoljára búcsúzott. Némán, szégyellősen lecsúszott a lesről, és ólomléptekkel közelített bajtársa kimúlt teteme felé. Ismét megszédült. Valami jeges görcs ostromolta kitartóan mellkhasát. Térdre rogyott, majd megkapaszkodott a vadkan bozontos üstökében.

* * *

Fiai reményt keltő várakozással, türelmetlenül csengettek. Ők is feladták, ez így nem mehet tovább. A jó hír és annak elmondása a menyekre vár, hogy labda vagy baba, az még nem biztos. De szép fák anyuka! Miért kettő…?