Vadászat
„Házi” állataim
A szerencse úgy hozta, hogy olyan helyeken élhettem, ahol a természet szinte az ajtóban kezdődött. A ház, ahova házasságom után költöztem, a kis falu végén volt, nagy udvarral és még nagyobb kerttel, és ahova számtalan gyerekkori emlék fűzött.
Nagyszüleimé volt az a ház, és első gyerekkori emlékeim közé tartozik, mikor almaérés idején szürkületkor nagyanyám kézen fogott, és kiballagtunk a kisajtóig, hogy a kertben meglessük a szarvasokat. Öregapám szolgálati kukkerét cipeltem a nyakamban, és lestem, hogy ballagnak elő a méhes melletti szakadáson szép óvatosan, hogy egy kis téblábolás után beleharaphassanak a frissen hullott jonatánba.
Olyan jóízűen ropogtatták, hogy összefutott a nyál a számban, és visszatértemkor első dolgom volt nekem is a szekrény tetejére felrakosgatott almákból egynek nekilátni. Persze akkor még savanyú volt, de ropogós, és úgy látszik, ők így szerették…
Mikor aztán felnőttként mienk lett a porta, kiskertet is csináltunk, egy ágyás eperpalánta, sárgarépa, krumpli, uborka, ahogy kell, és a kerítéshez legközelebb egy sor csemegekukorica. Milyen jó lesz ezen főzés, sózás után „szájharmonikázni”!
De volt valaki, akinek erről más volt a véleménye. Egyik éjjel hangos kutyaugatásra ébredtem, ki is csattogtam, kikiáltva az éjszakába, aztán, mint aki jól végezte dolgát, aludtam tovább. Reggel aztán nem akartam hinni a szememnek! A többi veteményben nem volt hiba, de az egy sor kukoricavetés akkurátusan felforgatva, csak a sor végén virított a föld tetején egyetlen szem, mutatóba. És a disznó (mégpedig jókora, ahogy kinyomoztam) következetes is volt, mert ugyanúgy végigment egyenesen a soron, ahogy én tettem, csak neki még vezetőzsinór sem kellett!
Mérhetetlen haragra gerjedtem. Nemrég kaptam meg az állást, és amíg én a terület legmélyén kerestem, pont engem tett csúffá ez a jószág! Neki is huzakodtam egyből, létrát támasztottam a fészernek és feltelepedtem a tetejére. A vetést még napközben kipótoltam, így hát jöjjön, aminek jönnie kell!
Nem jött. Azt hiszem, mással lehetett elfoglalva, mert se a következő éjjel, se utána nem tette tiszteletét, és ez így ment egy álló hétig. Este fel a kakasülőre, aztán először csak hajnalban le, aztán már két órakor, aztán már éjfélre bent voltam.
A nyolcadik nap este eleredt az eső, így nem mentem ki. Esett egész éjjel. A kukorica meg reggelre kitúrva. Ezzel aztán „barátom” elvetette a sulykot. A sáros talajon könnyű volt kinyomozni, merre járt az éjjel. Tőlünk felment a kert mögötti árokba, toronyiránt végig a háztáji földeken, és ki a falun túli friss silóvetésre, ott aztán egész éjjel randalírozott.
Következő éjjel felhúztam 11-re a vekkert. Mikor kiballagtam a faluvégre, már ragyogtak a csillagok. Egy-két kutya álmosan megugatott, aztán elmaradt mögöttem az utcai lámpa fénye, és a kelő Hold finom derengésbe borította a tájat. Könnyű szél fújdogált, néha hullámokban egész kellemes, langyos áramlatokat hozott szembe. Elfele nagyon jól lehetett látni, a megművelt föld szépen kiszürkült, csak a Holddal szembe nem volt érdemes nézni.
Ehhez igazítottam körutamat is, megkerültem a Kiserdőt és a háztáji kertek végében ballagtam végig. Az egyik parcella alján gyanús foltok. Odamentem, megtapogattam: friss túrás! A föld még nem száradt meg benne, és a holdfényben ott sötétebbnek látszott. Tehát már kint van, csak meg kell keresni!
A terep igen egyenetlen, igazi bakonyi táj, tele kis hajlatokkal, árkokkal, amikben megmaradtak a facsoportok, és az ilyen forgókat nagyon szereti ám a disznó, kivált az öregebbje! Igyekeztem hát mindenhova benézni, és a silóvetés szélén újra felfedeztem a túrásokat. Úgy látszik, nem volt sürgős a vacsora, sehol sem szakadtak meg pár méternél jobban a zegzugos vonalak, szépen végig lehetett utánuk ballagni. Mintha valaki óriáspálcával írt volna szürke palára, én meg, mint a táblára tévedt bogár, ténferegtem, és próbáltam megérteni az üzenetet, a sorok közt olvasni…
Lassan átértem a túlsó szélre, és már látszott az erdő sötét, sejtelmes vonala, amely mint egy fal magasodott elém: eddig, és ne tovább! Ez már a vad mentsvára, ahol elkorcsosult érzékszerveivel az ember úgyse menne éjszaka semmire…
Mielőtt visszafordulnék azért még végignézek az erdő szélén, és keskeny, fekete csík kapja meg a szemem. Talán valami faág hever ott a földön? Ballagok közelebb, a csík meg vastagodik, úgy lesz belőle, amint a csöpp hajlatba egyre jobban belelátok, egy disznónak a háta. Most felkapja a fejét, és oldalról jól kivehető a busa, háromszögletű fej, a vastag, öreg disznóra valló „ormány”.
Szépen fenékre ereszkedem. Csak nem elkapkodni! – hallom Apám szavait, akinek ezt régebben mindig el kellett ilyenkor suttognia, mert ha megláttam egy vadat, mindig tűzbe jöttem…
Sóhajtottam pár mélyet, amitől a lüktetés a torkomból valamelyest leköltözött a bordák közé, és már talán nem akart a szívem kiugrani. A langyos légáramlat az erdő avarral vegyes medvehagyma-illatát hozta felém, tehát a szelem jó, nincs miért sietnem. Óvatosan feltérdeltem, és alaposan megtávcsöveztem a mit sem sejtő disznót. Mikor végre keresztbe fordult, láttam a hasa alján levő szőrpamacsot: kan!
Lassan kézbe a puskát, rá a kalapot (a biztosítót így szép halkan lehet hátrahúzni), aztán bal térdemre rákönyököltem, hogy a kezem ne remegjen. A céltávcsőben alig találtam meg a célt, akkor aztán szépen, alulról rávezettem a vastag tüskét, és amikor nagyjából a feketeség közepébe ért, meghúztam a ravaszt.
A torkolattűz élesen hasította ketté az éjszakát, és mire felkaptam a keresőt, a föld üres volt. Mi ez, szellem? Volt itt valami? Egyáltalán, elsütöttem a puskát?
Hát legalább ebben biztos voltam, mert a fülem még mindig zúgott, és a hátrahúzott závárzat felől kesernyés füst illata szállt, de ahogy körülnéztem, mindenhol olyan sejtelmes, süket félhomály volt, a fák tömött falként tornyosultak elém.
Nem akaródzott fölkelni. És főleg nem bemenni, őutána… De ez csak olyan elhaló, ősi rezzenése volt a félelemnek, amikor még eleink kezében csak lándzsa volt, az ellenfél pedig tigris…
Gyönge zseblámpám fényénél alaposan átvizsgáltam az elugrás helyét, a nyomokon el is ballagtam a szélső fákig, aztán leültem. A legfontosabb ilyenkor, hogy mindent alaposan átgondoljon az ember. Tovább nem mehetek, mert puskalámpám nincs, sose szerettem. Ha él még a disznó, el is ugraszthatom.
Bevackoltam hát a terebélyes bükkfa tövébe, két terpesz közé, és az éjszaka hátralevő részét abban a révedező, félig álom-félig ébrenlét állapotában töltöttem, amikor néha nem tudja az ember, a neszek, amiket hall, a külvilágtól vagy az álomból erednek.
Egyszer aztán úgy tűnt, közeledik valami, mintha a nagy disznó keresné, ki merte őt evés közben megzavarni, a lábak csörtetése egyre közelebbről hallatszott, mindjárt kilép elém, és a kezem hiába akarom nyújtani a puska felé, nem engedelmeskedik, a disznó meg odaér a lábamhoz, és az orrával szinte megérinti…
Horkanás. Úgy ugrom talpra, mint akit megböktek, és egy borz ijedten galoppozik az erdő szélén elfelé… Én pedig egyből fölébredtem, és első indulatból válogatott jókívánságokat vagdaltam utána, mégpedig a vastagabbjából…
Hajnalodott.
Már nem ültem vissza, hanem végignéztem, ahogy egyre világoskékebb, majd pirosabb lesz az ég alja, és az első sugarak elindulnak fejem fölött, valahová a semmibe.
Az aljnövényzetben, a letaposott hagymaleveleken vérvörös pettyek mutatták az utat…
Tisztelet a halott nagyúrnak…
* * *
Második hívatlan albérlőmhöz jókorát, tíz évet kell ugrani az időben. Öreg jószág volt ez is, talán vénebb, mint az előző, és különös ismertetőjegye, hogy farka vége felé jókora zsömlenagyságú buckó volt, régi törés nyoma, amelyre még a sár is rátapadt. Talán egy másik kérővel való verekedésben eltört még fiatalon, vagy mikor egyszer a hóban, alvás közben a kutyák megrohanták… Nem tudni.
Egyszer, holdfénynél valami esti lesről bandukoltam haza, és a házam mellett, a kerítésnél ácsorogva szép, egyholdnyi krumpliföldemben gyönyörködtem, amikor a túlsó végen valami feketeség kapta meg a szemem. Nappal még biztosan nem volt ott, és azt gondoltam, hazatérőben embereim gurítottak ki egy bálát, amit éjszaka begyújtva lehet riogatni a szarvasokat. Ettől a gondolattól egészen ellágyultam, lám, milyen rendesek, tudják, hogy későn jövök haza, legalább nem kell vele vesződnöm. El is határoztam nyomban, hogy másnap némi söröket fogok kiosztani…
A bála azonban úgy látszik, nem volt hálás természetű, mert egyszer csak odébb ballagott.
Hűha! Már nagyon álmos lehetek! Becsukom ismét a szemem, és amikor kinyitom, megint érezhetően odébb van. Nem akartam elhinni. A ház harminc méterre tőlem, bentről kihallatszik a tévé, a gyerekek, hallom, összekaptak a távirányítón, az anyjuk meg válogatja őket kétfelé. Ez az izé meg itten ballag… Nna !
Felveszem a keresőt, a puska eszembe sem jut, csak az, hogy megint elszabadult a szomszéd major rendetlen gazdájának tehene, és már előre fogalmaztam a méltatlankodást, mikor az üveg egy akkora disznót hoz a szemem elé, mint egy nagyobbfajta póniló… Bár én eddig csak kisebbfajtát láttam, de az apjuk ilyen lehetett…
Hirtelen kaptam a puska felé, kutyám pedig, észrevéve engem, hangos tetszésnyilvánítással üdvözölt a kerítés túloldalán. Erre a disznó se rest, és szépen elkezdett oldalvást kocogni, ekkor láttam, hogy olyan volt, mintha a farkára csomót kötött volna. Kényelmesen megcéloztam háromszor is, de nem messze, a falucska egyetlen utcájának túlvégén cserkészek táboroztak, és kiszaladt volna az egész csapat…
A nyáron aztán még többen is látták, de szerencsésen mindig kereket oldott. ősszel eltűnt, de egy decemberi éjjelen újból összetalálkoztam vele. Előbb, pár hete pótkocsiravaló silót vitettem ki a házhoz nem messze levő párholdas kis sűrűség szélébe. Ez különösen kedvelt helyem volt, egyik oldalán nyárról maradt krumpliföld szegélyezte, amelyben még mindig találtak ennivalót a disznók, másik oldaláról átöleli a hatalmas szálerdő, amely onnan sok-sok kilométeren át tart…
Csakhogy a nyílt térre éjfél után jöttek ki, így az egyszerűbb megoldást választottam, a szálasba csalogattam őket. Ott már este volt esély találkozni velük. Sikerült is két süldőt ejtenem, de ezután az egész család elköltözött.
Mikor beköszöntött a fagy, esett pár centi hó is. Egyik este, mikor a többiek már elaludtak, én meg álmatlanul forgolódtam, az ablakon ragyogó telihold nézegetett be. Nekem se kellett több! Kis készülődés után már ballagtam is ki, és leültem a siló maradványaitól kb. 30 méterre, egy előzőleg odakészített fakuglira. A hold már fenn volt, és kitűnően lehetett látni. Körbefordulok: az enyhe szellő szépen arcomba lengedez. A magas, ezüstszürke fák hosszú árnyékot vetnek a hóra, a hálózsákot magam köré tekerem, nekivetem hátamat a széles fatörzsnek, és pár perc múlva már semmi nem árulná el, hogy ott vagyok.
Mozdulatlan az erdő. A nyárról jól ismert neszek most hiányoznak, nem mozdul egér, nyest nem szaporázza a levelesben, az őzek is valami sűrűben húzzák össze magukat. Az éles, fekete árnyak váltakoznak a szinte kékes árnyalatú holdsugarakkal, és a levegő is mintha jéggé dermedt volna. Sóhajtani is alig merek.
Talán másfél órát bírtam. Közel van már az éjfél. Lassan felállok, hogy meggémberedett tagjaimat átmozgassam, és mindjárt meglátom a nagy disznót. Szemben áll velem, a silón jóval túl, és a fejét ide-oda forgatja. Aztán komótosan keresztbe fordul, de nem mozdulok, várom, hogy kijjebb jöjjön a sűrűből, a nagy fák közé. De inkább visszaballag.
Huhh! Lőni kellett volna! De hát igazából meg se tudtam nézni, kiféle-miféle. Biztos egyedül van, lépéseit még most is hallom, és erős darab. Pár perc múlva újból megjelenik, most kicsit odébb, és érdeklődve nézeget a silómaradványok felé, amin ugyan mostanában nem sok ehető volt, mert szabad levegőn egy hét alatt megromlik, de pár napja feljavítottam egy zsák szemessel. Gondolkozik hát a mogorva öreg erősen, de semmi nem juthat eszébe. Közben farkát is el-eltartja, és látom a távcsőben, hogy ő az… De nem akarok az ágak közé belőni, majd jön őkelme kijjebb is. Miért ne jönne? Éjfél van, ez a boszorkányok és az ő ideje…
Mást gondol. Beáll egy nagy tuskó mögé, és nekiáll túrni, hallom, ahogy pattannak a gyökerek. Egy helyben dolgozik, néha percekre mozdulatlanná merevedik, hogy azt hiszem, el is illant, vagy csak a szemem káprázott. De nem, újra nekilát!
Csaknem egy óráig elbíbelődött egyhelyben. Ásott is akkora gödröt, hogy szinte ki se látszik belőle. Végül aztán megunja, kijön, és végre! Szépen elkezd oldalazni, majd szemben, még mindig a sűrű szélén, megáll.
Na, most jön a jutalom! A fegyvert már rég kibiztosítottam, és amikor elkezd enni, akkor szépen meg fogom célozni. Csak azt nem tudom eldönteni, hova lőjek. Nincs messze, lehet, hogy megkockáztatom a fejlövést. Az tiszta munka, nem kell keresni, kiráncigálni a sűrűből, csak odatolatok a nyomon, amin a silót is behoztam. Igen, így praktikus, mindjárt be tudjuk emelni…
Megvárja, amíg ezt szépen kitervelem, csak utána fordít hátat, és szép lassan becsúszik az ágak közé. Hiába, egy ilyen sokatlátott remetének van modora.
Nem tudtam hazafelé a számat befogni, úgy reszketett, és egy trappban loholtam hazáig.
Hiába, a telihold! Akkor az öreg disznó még a szokottnál is gyanakvóbb. És nemhiába maradt ennyi évig életben. Akármilyen zamatos, illatos és édes a kukorica, tudni kell – lemondani.
Egy hétig, ha rágondoltam is a guta kerülgetett. De egy éjszaka igen szép hó esett, bokán felül, és reggel csak eloldalogtam a sűrű felé. A siló behavazva, de elmosódottan látszik, hogy az éjjel valaki járt rajta, mégpedig – a beváltásból ítélve – egyedül. A bokrok közt, jó tenyérnyi nyomában már alig van hó. Ez csak hajnalban ment el innen! Akkor pedig talán nem jutott messzire! Nagyot dobbant a szívem erre a gondolatra. Hátha!
Szinte lábujjhegyen hagyom el a helyszínt, aztán reggeli, és nyomás egyik jó emberemért a favágókhoz! Visszafelé már nem sietünk. A nap közepe őneki az éjjel, akkor lankad a figyelem, csukódnak le a szempillák…
Csaknem dél, mire komámat útnak indítom a darabka mezőn keresztül. Alaposan megbeszéljük a haditervet. Emberem a nyílt tér felől megy be, én pedig elállok a szálasban húzódó sziklás gerincen. Indulás egészkor.
Jókorát kerülök, nehogy valamiképp meghalljon. Hátulról jövök végig a hegyélen, lassan nyílik meg a völgy alattam, először csak a sűrű teteje bukkan fel, aztán már az innenső vége, és a szélén kanyargó árokba is belelátni. Megállok az utolsó sziklánál, alattam az egész völgy. Mint egy páholy! Mindenhol évszázados bükkfák, mintha csak az öreg remetének állnának őrt. Benn van vajon? Nem volt idő körbejárni az egészet, de valahogy olyan érzésem van…
Végre tizenkettőt mutat az óra. Barátom elindulhatott, illetve most még csak egy helyben áll, és kopogtat bottal egy fatörzset. ő is érti a dolgát, tudja, hogy nem szabad hirtelen berontani. Csak lassan, hogy ami benn van, ne ijedjen meg.
Először nem is reagáltam a mozgásra, de kétségtelenül valami megvillant az árok alján. Kijjebb jön, felém tart. Jókora vadmacska! Hosszú, tömött farka szinte úszik utána, aztán eltűnik alattam, a sziklák közt. Biztos bement egy hasadékba. Mit kereshetett kinn, a sűrűben? Rendes kandúr ilyenkor már otthon van…
Jó ez a hely! Magasan is vagyok, a ritkás erdőben pedig ellátni jobbra is, balra is. Ha például nem pont rám jönne, hanem oldalt, akkor is látnám.
Pont ott jelenik meg, ahova nézek. Nem kapkod, furcsa-hosszú lábaival nagyokat lép ugyan, de komótosan. Lemegy a parton, és már kapaszkodik is fel szemben, aztán farkát felcsapva tempós kocogásra vált. Messze van a ritka szálerdőben, legalább százötvenre, és ha tartja is az irányt, nem lesz sokkal közelebb.
Talán most!
Arcomnál van a sokat látott, kopottas Mauser, a céltávcső tüskéjét az orra előtt húzom, a fákkal most nincs idő törődni, mintha nem is lennének, nem keresek most rést, csattan a lövés! A kan ugyanazzal a tempóval tova, én pedig szinte öntudatlan állapotban, gépiesen rántom a fogantyút, lököm rá a második töltényt, a harmadikat, a negyediket…
Elég! Már vége… Az előadásnak vége, a függöny legördült. Haza lehet menni…
Fekszik ravatalán a Széles-árok ura, és alig tudok lebotorkálni remegő lábakkal a csúszós sziklákon… Két lövés van az oldalában, érzésem szerint az első és az utolsó, mindegyik a szíve fölött. Óriási erő, lendület vitte el idáig, hogy nekidőlhessen a legöregebb fatörzsnek, amely majd az emlékét hirdeti.
“Kevesen vagyunk itt, akiknek valamelyik fegyvere ne viselné magán Pisti keze nyomát, legyen az javítás, szerelék felrakás, vagy pusztán csak belövés…őrizzük az ujjlenyomatot emlékünkben és mindig jusson eszünkbe majd, ha célzásra emeljük a tust.”
Így búcsúztunk Tőle egykor, hiszen már 10 éve, hogy nincsen közöttünk Geges István a mindig vidám, a lősportot és a vadászatot szerető és tisztelő családfő, vadásztárs és barát.
Ilyenkor, ősszel szerveztük mindig a Somogyi Vadászok Lőbajnoksága versenyeket – amelynek dolgos házigazdája is volt Pista -, és amely versenyek a Geges család messzeföldön híres vendégszeretetéről, a barátságról, az együtt eltöltött kellemes emlékektől, vidám napokról voltak híresek.
„Elmegy lassan a berek, az erdő,
el a nádas, a tél, a nyár,
a hegy, a völgy, a nappal s az éjjel,
a szememlátta egész határ…
Elmegy? De talán mégsem egészen,
Meglátom tán az örök vizen,
Hiszen a szépség maga az Isten!
Lelkemben ott lesz, hiszem, hiszem!”
(Fekete István: Búcsú)
Őrizzük Geges István emlékét!
Forrás: Dr. Kemenszky Péter – OMVK
Révész Zsolt, a Csíkvölgyi Wass Albert Vadásztársaság területén egyéni vadászaton vett részt. Élményeiről beszámolt lapunknak:
Hát röviden, kissé hihetetlen, ahogy történt. Kiültem a múlt héten a társaság egyik szórós lesére. Általában az autó kesztyűtartójába több doboz cigi is szokott lenni, de ez most nem így volt. 21 óra körül jöttem le a lesről és akkor szembesültem azzal, hogy nincs egy szál cigarettám sem. Akkor pakoltam és mentem a közeli városba vásárolni.
Ahogy visszaértem a területre, a földes út kezdete után, 50 méterre megálltam és gondoltam elszívok egy cigit, ott, ahol egy gazos rész van. Kiszálltam a kocsiból és még a cigarettát meg sem tudtam gyújtani, már kamerán láttam, hogy tőlem nem messze turkálgat. Hátsó ajtó kinyit, lőbot felállít. Belenézek a kamerába, még mindig ott van. Oké. Majd puska betölt.
Útjára engedtem a lövedéket. A kan súlya, megközelítőleg 180 kilogramm lehetett. A hatósági bírálat bronzéremmel jutalmazta a trófeát.
Írta és fényképezte: Révész Zsolt
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36 70 330 91 31
Az Országgyűlés a 2023. évi CIII törvény keretében elfogadta a digitális állampolgársági programot, amelynek elsődleges törekvése az állami szolgáltatások digitális térbe való költöztetése. A Vadászkamara online térben intézhető hatósági ügyeit is közvetlen befolyásolja a kormányzati rendszereket érintő változás.
Megszűnik az Ügyfélkapu, amely jelenleg az online vadászjegy érvényesítést és a vadászati engedély igényléséhez szükséges bejelentkezési felületet is biztosítja. A rendszert pont a vadászjegy érvényesítési dömping kezdetével, 2025. január 16-án vezetik ki, és ideiglenesen az Ügyfélkapu+ lesz használható helyette, de az is csak 2025. december 31-ig. Az Ügyfélkapu+ lényegében a kétlépcsős azonosítás bevezetése, ami a felületekre történő bejelentkezéshez egy megerősítést (QR-kód beolvasását vagy egy generált 6 jegyű kódot) kér az általunk választott háromféle hitelesítő alkalmazáson keresztül. Ennek beállítása csupán pár percet vesz igénybe, a felhasználó egy videóból is segítséget kaphat, amely elérhető ide kattintva.
A másik azonosítási lehetőség a Digitális Állampolgárság (DÁP) mobilalkalmazás, a jövőben kizárólag ezt az azonosítási módot tudjuk majd igénybe venni. Ez egy jóval összetettebb szolgáltatáscsomagot kínál, amelynek csupán egy eleme az e-azonosítás.
Az eSzemélyi igazolvánnyal rendelkezők kényelmesen, az applikáción keresztül is tudnak regisztrálni abban az esetben, ha az igazolványuk a személyigazolvány PIN kódjával aktiválásra került. Azok, akik 2021. június 23-a előtt kiállított okmánnyal rendelkeznek, a regisztrációt Kormányablakon keresztül tudják megtenni. Az ügyintézéshez külön ügymenetet biztosítanak: ha előzetesen letöltöttük az alkalmazást, az ügyintéző által kinyomtatott QR-kódot beolvasva tudjuk azonosítani magunkat a rendszerben, tehát maga az ügyintézés csak néhány percet vesz igénybe.
Az állami alkalmazás segítségével történő bejelentkezés során csupán QR-kód beolvasására van szükség, vagyis nem kell minden alkalommal megadnunk a felhasználónevünket és a jelszavunkat, majd pedig a külön applikációban generált hitelesítő kódot, mint az Ügyfélkapu+ esetében.
Jó tudni: egy mobileszköz csak egy profilt tud kezelni, és a DÁP mobilalkalmazást sem tudja az összes mobiltelefon használni (technikai feltételeknek megfelelő okos készülék kell hozzá). Érdemes tehát elsősorban a DÁP mobilapplikációt preferálni, hiszen hosszútávon az azonosítás ezen keresztül fog történni, és a bejelentkezés folyamata is egyszerűbb, mint az ideiglenes Ügyfélkapu+ esetében.
Az egyéb igénybe vehető szolgáltatásokról érdemes bővebben tájékozódni, azonban kiemelten fontos, hogy az új azonosítást a vadászoknak minél hamarabb célszerű megtenni annak érdekében, hogy a Vadászkamara által biztosított ügymenetek gördülékenységét – így elsősorban január 17-étől a vadászjegy érvényesítését – a kormányzati azonosítási szolgáltatások változása ne akassza meg.
Forrás: OMVK
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36 70 330 91 31
You must be logged in to post a comment Login