A fiúknak nem sok esélye volt, arra, hogy ismét meglépjenek vadászni a karácsonyfa mellől, de nem is bánták. Amikor fogyott a tüzelő, akkor mind a hárman kivonultak és együtt mentek fáért. Persze nem siettek, mert hova is siettek volna. Egyébként sem szerettek a szoknyák szélén ücsörögni, nem is abból a fából faragták őket. Kimentek fáért és a nagyobb hasábokra oda-odaütöttek egyet-egyet. Jellemző volt rájuk, hogy jó szerszámokkal dolgoztak és a nyél nem törte a kezüket. Olyan hasítófejszéje volt Arthurnak, hogy elég volt csak megmutatni a karikatölgynek és már pukkant is szét. Így hol Arthur, hol Etre, hol pedig Hubert vágta a fát…öröm volt Arthur fejszéjével dolgozni. S persze jó alkalom volt arra is, hogy minden aprólékosan megbeszéljenek, mert egy vadászat bizony nagyon pontos szervezést igényel ma is…

Gyenese Emese – A rémzsinóros dúvadhajtás

Samu bácsi az egyik délután benézett a parkba és az öreg barna vizslájával körbeszimatolt. Persze Arthur rögtön észrevette és csak úgy, egy bekecset a vállárára dobva, kilépett utána. Idő nem volt szólni és mire Etre, meg Hubert észbe kapott már visszafelé kapkodta a lábát Arthur!

• Minden rendben lesz, de gyerünk be, mert hajadon fővel ugrottam csak ki!
• Eljön ő is?
• El, de jönnek még mások is!

Persze Malvinka és Hubert anyukája is rögtön észrevette, hogy nyitva lehet egy ajtó, mert a kandallóban fellobogtak a lángok és hideg is áramlott be a lakásba, de nem érdeklődtek, hogy mi történhetett, majd mondják a fiúk. Úgy voltak vele, hogy tovább beszélgetnek, mert volt mit megbeszélni bőven, hiszen az ősz óta nem találkoztak. S mivel a lobogás is megszűnt, hát akkor biztos csak a nagy kandúrt tették ki. Malvinka persze élt a gyanúperrel, de nem szólt semmit, csak figyelte az eseményeket.

Arthurék aztán előbb a konyhába, majd onnan vissza a könyvtárszobába vonultak. Karácsony volt és nem mentek vadászni s elhatározták, hogy előveszik Arthur régi vadásznaplóit. Már órák óta azt bújták! Sorra került elő egyik a másik után, miközben, azért már a vadászatra készülődtek. Hubert volt a felelős a puskákért és takarosan olajozta, törölgette szárazra a fegyvereket. A csöveket felesleges lett volna kihúzni, mert arra Arthurnak mindig nagy gondja volt, hiszen nem volt olyan vadászat, hogy ki ne húzta volna csöveket! A puskavesszőt szét sem szerelte, az mindig ott volt a páncélszekrény sarkában. Volt neki valami igen régi Balistolja. Igen nem szerette Hubert az illatát ennek a fegyverolajnak, de hozzá kellett szoknia, mert az öreg Szilitől hozta Gemencből, de már vagy 30 éve. Hubert igencsak bízott benne a múltkor, hogy végre elfogyott, de ekkor Arthur újra elővett egyet és örömmel újságolta, hogy most beszélt a Szili fiával telefonon és van még neki pont ebből egy egész kartonnal! Ha kell, nekem félreteszik addig, míg nem járok arra – persze, hogy igent mondtam! Régi öreg barátom, annak idején még nála voltam gyakorlaton, hej, micsoda vadászházak voltak akkoriban ott!

• Fogd csak egy kicsit Etre, mindjárt keresek is egy naplót!

Na, Hubert csak lesett, de addig kutakodott Arthur, addig lapozgatott, míg meg nem találta az egyiket. Féléves gyakorlatnak csak marad némi vadászati emléke is – vetette közbe. Bár leírtam volna azt a sok kísérést is, de azzal nem töltöttem az időt, csak azt írtam le, amit mi vadásztunk!

Na, gyertek csak! Ezt hallgassátok!

„1971.

Mindent a világkiállításra kellett összeállítani. Az összes vadász- és erdészházat ki kellett tatarozni a nyáron. Locsoltuk a gyepet, ültettük a fákat és kint annyi léalmát hordtunk, adtunk a vadnak, amit csak meg bírt enni. Készítettük a szeptemberi bőgőhelyeket. A lajtok fenn a homokos, száraz részeken egymást érték. A vad szinte meg se mozdult és a termelőknek ki volt adva, hogy eszükbe ne jusson hajtani, űzni a vadat! Inkább szóljanak be az erdészetnek! Az a lehetőség, amit a nemzetközi kapcsolatok hoztak, messze túlmutatott azon, ami kárt a szarvas okozott. Persze megtérítettünk mindent.”

Várjatok ez nem is annyira érdekes. Lapozok! Na ez már jobb!

„Valami németek jöttek. Diplomata rendszámmal. Álló lámpás fekete Mercedesekkel, az autók felségjelzése persze magyar volt. A Fifi gazdáját igen jól ismerték, meg is ölelték. Palacsintát és gulyáslevest kértek, de kiderült, hogy az öreg szakácsnét is ismerik, azzal németül beszéltek – állítólag valami távoli rokonság. Az erdőben, befelé Sükösdtől, az egész erdőt lezárták. Se ki, se be, nem mehetett senki. A kormányőrök be akartak jönni az erdőbe is, de Szili bácsi kizavarta őket, hogy eszükbe ne jusson az aszfaltos útról egy centit se bejönni, mert, ha a bika nem lesz ott, akkor ők lesznek a hibásak. Az itteni erdészek így nem tudnak vadásztatni. A bikát már az első kimenetelnél be kellett érni! Meg kellett mutatni, mit tudnak a magyar erdészek!”

Arthur felnézett, összecsapta a naplót és Etrére nézett, aztán Hubertre.

• Na, kiskomám látod? Iskolába nem véletlenül jártunk! Ez a szakma olyan szakma, mind minden más s az nem elég, hogy szereted, ahhoz végig is kell taposnod – megkerülni nem lehet, mert azt mindenki tudni fogja és a becsületed fabatkát sem ér majd.

Gyere, bátyó, gyújtsunk rá egy pipára – javasolta Etre. Aztán komótosan kivonultak az apjával. Hubertet valahogy nem is hívták, de annak meg nem akaródzott menni. Úgy utálta azt a pipafüstöt, meg a szüttyögést, meg most Trinidadi vagy nem, de szerinte nem, mármint az, de hogy jó illatú lenne, Hubert szerint kizárt! Sőt! Éppen ellenkezőleg az egyik büdösebb volt, mint a másik!

A puskák, a fegyverek, szép sorjában ott feküdtek előtte. Arthur párpuskái, a két öreg dupla Merkel. Persze az egyikkel Etre, a másikkal Arthur vadászik. Hubert úgy döntött, hogy Arthur Salvinellijét választja, ami gazdagon vésett, grénerzáras, igazán elegáns, könnyű olasz puska volt, de ennek ellenére ragyogó acélból kovácsolták. A baszkülje fényes, szóval, ha hajtásba nem is adta volna oda Arthur, de standpuskának most mégiscsak belegyezett: de ha egy karc is lesz rajta, de ha egy karc is, – fenyegette meg Arthur Hubertet, akkor ne találkozzunk többet!

Egyébként a Ballistol kifejezetten jó olaj. Vannak olajok, amelyek szárítanak, vannak olyanok, amelyekben más adalékok vannak, de ez az öreg márka olyan jó olajat készít, ha esik az eső vagy párás az idő, akkor is védi puskát. Védi a fegyvert s nem húzza meg a rozsda, nem mattosodik meg. Egyszóval erre találták ki.

Ebédre sok mindent lehetett választani. Annyi minden volt, hogy a nagy asztal majdcsak megrogyott. Ennek ellenére Arthur képes volt elővetetni Malvinkával a halászlevet, hogy melegítse meg neki, mert más egyebet ő nem kér. Mikor aztán Malvinka elővette és Arthur meglátta, hogy kocsonyásra meghűlt, akkor meg kitalálta, hogy de jó volna hozzá egy pirítós.

Ám ekkor már Malvinka türelme elfogyott és kijelentette, hogy még hajlandó megmelegíteni, de kizárt dolognak tartja, hogy nekiáll pirítóst készíteni. Malvinka pontosan jól tudta, ha pirítóst szeretne Arthur, akkor azt csak a sparhelten lehet elkészíteni és hirtelen azt se tudta, hol lehet az a kis háromlábú alkalmatosság, amin szokott volt Arthur pirítani. Arthur érezte, hogy egy picit túlfeszítette, mert valóban a töltött káposzta, a lerben sütött hízott kacsa, a párolt lilakáposzta, a fokhagymával, füstölt szalonnával tűzdelt mezei nyúl, aztán a nagy őzcomb és még azon felül hal – rántva és paprikás lisztben sütve – s a rengeteg sütemény. Hubertnek, a vegyes puding, meg a háromféle savanyúság, a befőttek, szóval megérezte Arthur, hogy jobb, ha különféle úri passzióit már nem terjeszti elő. Persze amit Arthur kigondol, az általában úgy is lesz, de most megérezte, ha Malvinkát tovább nyaggatja, akkor többel köti be.

Persze nem vette ezt komolyan senki és csak nevették Arthurt és Malvinkát, mert azért nem voltak ők olyan öregek és nagyon szerették egymást. Mikor feltálalta Malvinka a forró halászlét s Arthur erős paprikát szelt a levesbe, hirtelen elcsöndesedett. A zöldpaprika még nem is olyan régen szinte elérhetetlen volt a kastélyban, ahogy a citrom, a narancs is nagy kincsnek számított. Ámbátor értettek akkor is a kertészek, hogy legyenek citrusok az asztalon. Az ilyen főúri helyen meg is kaptak mindent ahhoz, hogy megteremhessen, de a zöldpaprika mégiscsak nagy kincs volt. Egy-két étel nagy ritkaságnak számított. Régi csavaros kérdés volt a vadászvizsgákon: szereted-e újkrumplival a nyúlpaprikást? Mert a szezonjuk nem ért össze. Amikor lőtték a nyulat, nem volt újkrumpli, amikor pedig szedték a burgonyát, a nyulat nem lehetett vadászni. Erre csak annyit mondott egy régi erdőkerülője a Tiszáknak: kérem alássan méltóságos úr, lehetni lehet lőni, csak nem szabad!

Gyenese Emese – A rémzsinóros dúvadhajtás

A Tiszák uradalma nem volt egyébként akkora, mint egy-egy dunántúli birtok, de ügyesen gazdálkodtak rajta s volt itt minden. Az erdészük és a vadászuk, a Müller Géza sok mindenhez értett és ő javasolta, hogy a semlyékes, vízjárta területekre telepítsenek tölgyet, kocsányos tölgyet, meg bírja cser is ezt a klímát. Szóval a nagy erdők, amelyek Geszt, Mezőgyán, Zsadánynak, Gyanténak nyújtózkodnak, akkor születtek. Persze, hogy régi trükköket tudott, de a szakmát, mi erdészek, nem szoktuk csak úgy elmondani. Egymás között, meg aki arra érdemes – tanították Hubertet, de egy biztos, hogy miután Szépapóból elköltöztek, minden megváltozott. Hiányoznak nekem. Még emlékszem, hogy a Gémes erdőben másztunk a fákra, hogy meggyűrűzzük a madarakat, de aztán hiába akarta megvédeni az erdőt. Kérte, hogy azt ne vágják ki, mert azután soha nem költöznek vissza, mert nincs olyan erdő a környékben.  Nem tudta elérni. Így az utolsó gémtelep is eltűnt. Nem bántotta azt a falusi ember soha, mert úgy voltak vele: megenni a gémet nem lehet, az erdő meg a bűzös halak, meg a sok ürülék miatt járhatatlan. Így védeni külön nem kellett, de hát a terv, azt teljesíteni kellett és a háború után olyan sok rossz történt, hogy az, hogy mi lesz egy gémteleppel, senkit nem érdekelt. Tanyákat számoltak fel, költöztették be az embereket a faluba. A kedvenc libás helyeden Hubert, a Tarr-tanyánál, valaha ott is volt egy szép kis ház…hiába hordták el, húzták szét a tanyát, a falu ma is megemlékszik rá. Pedig, pedig van vagy 70 éve, hogy elpusztították. Itt a Tiszántúlon, nálunk is volt annyi tanya, mint a Kiskunságban. Hogy azok ott, hogy úszták meg, nehéz magyarázatot találni…de itt minden tanyát szétvertek. Az apróvadnak ez volt az első koporsószege. Majd jöttek a nagy táblák, a tagosítások, aztán repülőről szórták a vegyszereket…

Egyszer csak megcsillan Arthur szeme! Etre, kicsit hunyorított, mert az ilyen villanásai Arthurnak sose jelentettek jót. Akkor mindig valami olyat talált ki, aminek a vége beláthatatlan volt és Arthur gyakran olyan dolgokba is beleereszkedett, aminek maga sem látta a végét. Arthur ilyen volt. Feltétlenül hitt magában és kifejezetten jól ismerte a határait, amit senki nem volt képes felmérni. Nem is mérhette fel, mert ezeket állandóan csak tágította s ha nem tudott valamit, elolvasta, megtanulta. Arthurnál az volt a helyzet, hogy nem menetközben találta ki, hanem amikor már nekifogott, akkor már régen tudta, hogy mit csinál. Úgy van az, amikor megbízik a vadász a kutyájában és hagyja, hogy dolgozzon. Azt nehéz megmondani, hogy a kutya, mikor rááll a nyomra, tudja-e, hogy beéri a vadat, de minden bizonnyal nagy a valószínűsége, hogy igen. Nem, a vadász nem zaklatja, a jó kutya pedig nem kér segítséget – különös kapcsolat.

Arthur persze nem feszítette túl és Etre sem tudott sokáig azon morfondírozni, hogy vajon mit akar a bátyja, ez is csak egy villanás volt benne és inkább egy érzés, mint egy alapos gondolat volt, amikor egyszer csak meglátta a kártyát a kezében:

• Ulti! – vágta rá Hubert.

Éppen jó, mert hárman voltak. Na még, ha van valami, akkor az ulti az, amit Malvinka nem szeret, de ellenben Arthur! Etre általában rendre veszít, de Hubert egyre jobban fejlődik és újabban Arthurt meg is szorítja. Hiába, meglátszik, hogy sokat van Arthurral és amit Etre felszedett az egyetemen, ma már kevés Arthurhoz. Különösen úgy, hogy kemény csatákat vívtak itt a gróffal. A pesti trükköket, így Arthur elleste és kombinálta a saját technikájával. Akkor se volt rossz játékos, de azóta sokat fejlődött, viszont Hubert új stílusa és az, hogy a játékban nemcsak a szerencse, hanem a gondolkodásnak is fontos szerep jut, Hubertet lenyűgözi. Így aztán Arthurnak igencsak törnie kell a fejét, hogy Hubert ne tudja megfogni, amire újabban egyre többször kerül sor.

Malvinkáék megneszelték, hogy ultiznak a fiúk és köréjük gyűltek. Persze mindenki Hubertnek drukkolt, mert Arthur mégiscsak nagymenő volt – a kártyában is. Volt ebben a kölyökben valami olyan tisztelet, hogy még ha nyerni is tudott, később sose élt vele vissza, de azért nem ijedt meg egy-egy beszólástól sem. Mikor azt hihettük vón, hogy most már nincs tovább, akkor meg hiányzott mindenkinek az a nyavalyás. Mert Hubert olyan volt, hogy azt nehéz szavakba önteni. Nem vakmerő, hanem szívből mondta, amit kigondolt, miközben ellenfeleit mindig tisztelte és ez a mindennapi életében is megmutatkozott. Sose engedte meg magának, hogy egy-egy ellenségének akár ne köszönjön. Na, nem, olyan ezekben a körökben sohasem fordult elő. Az más kérdés, hogy véletlenül nem ült volna le egy-egy asztalhoz, de a tisztelet kölcsönösségére jellemző volt az is, hogy erre soha nem került volna sor, mert mindenki tudta, hogy mit tehet meg. Az előbbi inkább a társasági etiketthez tartozott… Arthur szokta is mondani, hogy aki nem tud viselkedni, az inkább ne is menjen társaságba…Volt ebben valami.

Igen kellemesen telt az este. Arthurt meg-megszorították, de még Hubert messze volt attól, hogy elvigyen egy egész estét, de az már látszott, hogy hamarosan komoly ellenfele lesz Arthurnak. A magyar kártya szépen járt. Akárki keverte, vagy osztott, az vigyázott a lapokra és senkinek eszébe nem jutott megcinkelni egy lapot se. Élvezték azt is, hogy társaságot kaptak. Malvinka pedig mindent végignézett és látta a három puskát, amelyek csak sörétesek voltak. A két Merkel párpuska és a Salvinelli. Vajon ezek meg merre mehetnek? Ezeket az elegáns fegyvereket csak ritkán veszik elő – figyelte Arthur három fegyverét. Hogy ezek biztos nem a nádba mennek ki, az már szent! – gondolta Malvinka, de elképzelése sem volt, hogy mit terveltek ki…

Nehéz megmondani, mikor feküdtek le, de hajnalban már megint mind a hárman kint voltak az udvaron. Most nem a kocsibejárat felé fordultak, hanem erre balra. Még meg sem virradt. Olyan hideg volt, hogy a hó nem állt össze: porlott. A felgyorsult szél elhordta a havat és a fűszálak közül gondosan kifújta. Mikor ilyen helyt ráléptek, az ropogva tört össze a lábuk alatt…

Hubert kapta a legnagyobb hátizsákot. Teljesen természetes volt, hogy Hubert viszi, hiszen ő volt a legfiatalabb és a sor úgy hozta, hogy a legfiatalabb vadász vagy ebben az esetben erdész viszi a pakkot. Ugyan Hubert elsősorban vadász volt, de alapvetően erdész. Kevesen voltak, akik az erdőmérnök szak után vadászok lettek, de Hubert éppen pont ilyen volt.

• Te tudsz ilyet? – kérdezte Etre.
• Nem csak az öreg Szentét tudtam Szegeden. Annyira szerette a vadászatot, hogy még én is csak később tudtam meg róla, hogy erdész…

Hubert csak lesett, fogalma sem volt ki lehetett az az ember, de úgy vette ki, hogy szerették az apjáék. Bár mintha Arthur ismerhette volna jobban. Arthur már az egyetemen sokfelé csavargott és állítólag sok tanszéken szertáros is volt. Igen sok helyre már akkor bejáratos volt. Hamar megtanulta, hogy kell viselkedni és persze egy-egy vadászatra már magukkal vitték.

• Arthur bácsi! Te sokat vadásztál az egyetemen? – kérdezte Hubert.
• Dehogy, inkább sokat hajtottam, meg volt, hogy puskatöltögető is lehettem. A vadászatok előtt meg, töltöttem a sok lőszert! Akkoriban még úgy ment. Egyszer az egész csoport lőszert töltött, mert az egyik professzort a felesége nem engedte, hogy elmenjen vadászni! Még az! Egyszer csak bejött, hogy a mai foglalkozáson megismerkedünk a lőszerkészítés szabályaival és fortélyaival!
• Az öreg rovarász volt? – kérdezte Etre.
• Az, honnan tudod?
• Híre volt annak Arthur, elhiheted! Egyszer bent aludt a tanszéken, mert a felesége megírta neki, hogy eszébe ne jusson hazamenni, ha már elszökött vadászni.

Arthur megállt, úgy nevette.

• Ez mikor volt?
• Már te régen nem voltál és én már firma voltam.
• Arthur bácsi!
• Mi az Hubert?
• Ez a rémzsinóros dolog engem nagyon aggaszt. Nem úgy van az, hogy körbe kellene keríteni a nádast előző nap?
• Alapvetően igen, de a sűrű nádasokat ezzel a csengős zsinórral lehet jól megmozgatni. Ritkaság ez ma már. Nem is láttam én ezt már mostanában sehol. A gróffal vadásztunk így, az öreg Müller Géza bácsi értette ezt nagyon, de mi is teszünk most egy próbát.

A zsinór nagyon jó állapotban került elő, amin egyébként Arthur is meglepődött. A titkos lépcsőkön másztak fel a padlásra és ott egy lefalazott tűzfal mögött voltak különféle kincsek elrejtve. Többek között ez a zsinór. Nem is értette Arthur, hogy pont ez a zsinór, hogyan is került ide.

Na, látod Hubert! Így kell elcsomagolni. Ez a csengős, az a másik nagy kupac meg a szalagos. Mindegyik rémzsinór. A nagy akkora, hogy egy egész erdőt körbe lehet vele keríteni. Arra tartotta gróf, ha letéved a hegyekből a farkas, akkor gyorsan körbekerítettük véle az erdőt, a nádast, vagy amibe bevette magát. Mert, ha megjön a farkas, olyan pusztítást végez, hogy az rémes. Mintha nagy ollókkal hasogatnák meg a jószágot. Amit nem öl meg, azt bajosan lehet meggyógyítani. Pocsék, fertelmes munkát végez. Nem szabad hagyni egy percig se. Pusztítja az ám az őzet, a szarvast, vaddisznót. Mindent! Gondolhatod, amikor apáddal egy sebzett, majd utóbb kiderült, közel 80 kilogrammos farkast kerestünk. Ez tehát erre volt itt.

A másik, ez a csengős, amit most fogunk elővenni ilyen kisebb hajtásokra, nádasokat átmozgatni jó. Koslatásban tudod, hogy úton van a róka s az is igaz, hogy képes a sakál is a kutyát becsapni. Nem fél tőle és az utolsó percig kivár s ha a hajtás vonala átmegy rajta, úgy hogy nem vették észre, még ahhoz is van ereje, hogy hátra se ugorjon ki. Persze tudjuk mi azt, hogy bent maradt, ezért a vonal megfordul és visszahajtunk, kontrázunk! Sőt voltam úgy egyszer, hogy háromszor is meghajtottuk – rekontráztunk – mire kiugrott. Szóval a lényeg az, hogy ez a csengős zsinór, ahogy a két végén feszíti és húzza a hajtás jobb- és balszárnya, ahogy át-átugrik egy-egy akadályon, meg-megszólal. Kizárt dolog, hogy van olyan róka, ami elviselné, de ugrik olyankor mindenféle vad. Így egyáltalán nem tisztességes más vadra lőni. Nem is szokás, egyáltalán nem fair, csak a dúvad az, amire így vadászunk. Sokszor azt hisszük, így biztos a vadászat, a siker. Persze ez nem úgy van, mert rafinált a róka és kihasznál minden előnyt, hogy mentse az irháját. Persze mi meg lessük! – tanítgatta ott félhomályban, a téli kastély padlásán Arthur bácsi Hubertet.

Alapvetően nem is számított már értékes holminak, esetleg a megannyi csengő miatt, de az idő messzeségéből már Arthur sem tudta megítélni, hogy mikor a gróf még itt élt, hogy akkor sokba került-e egy ilyen rézcsengő vagy nem. Talán mindegy is. Viszont szépen összekötve találtak rá, ahogy valaki, talán az öreg Müller elcsomagolta. Egér nem rágta meg, mert aki rakta a falat, úgy intézte, hogy a macska és éjjel a bagoly is betaláljon. Mert a bagoly olyan, hogy az efféle helyekre berepül, sőt még a kéményekbe is képes leereszkedni. Na, pedig az már tényleg hajmeresztő mutatvány. Sok gondot is tudnak okozni a csókákhoz hasonlóan, mert azok is szeretik az ilyen kürtőket. Csak ne hordanák tele gallyal, s mert mikor ősszel begyújtanának nem szelel a kémény, nincs huzat és csak füstölnek a kályhák vagy éppen a kandallók.

Gyenese Emese – A rémzsinóros dúvadhajtás

Korán jöttek a kastélyból, de milyen korán kelhettek Gyantén, mert a távolból már hallik, ahogy szépen jönnek a szánnal. A két ló repíti őket. A bakon az erdész, mellette Pelyhecske. A szán hátsó padján a vátyoni ember, de az nem előre néz, hanem mindenfelé jár a szeme, forog. Hátul a talpon másik két jómadár, akik szintén láttak már egyet-mást itt és távoli vidékeken. Sok harapófogóból kimásztak azok, amikor már sokan feladták, ki tudtak csúszni a legszorosabb zár alól is. Metsző hideg volt a szánon, de azok egy percig nem fáztak s úgy szóltak azok a csengők, ahogy a két ló húzta a szánt, vele együtt az öt embert, hogy beleborzongott bárki, aki hallotta. Olyan szép volt…

De attól nem kellett tartani, nem hallotta azt senki. Ilyenkor nem járt erre ember. Ez a vidék, a Sárrét, megtanította az itteni embert, hogy az idegent kerülje. Soha nem bízik meg az idegenben, még ha azt is hiszi. Mert ez a törvény! Ez volt mindig a tatár, a török és labancz idején is…Vérében van a falunak, a tájnak… Aki nem itt születik, idegen. Lehet ellene zúgolódni, haragudni, de tenni ellene semmit se lehet.

A szán, ahogy meglátta a Arthurékat, lassított és mire odaértek, szinte már csak lépésben jöttek. Arthur mindenkit jól ismert. Hubert is tudta, hogy ki, kicsoda, de Etre ritkán látott vendég volt ezen a tájon. Őt jobban megnézték, de állta a tekinteteket. Nem igen szerette az ember társaságát, de ezek az emberek erdőjárók voltak és élt a betyárbecsület. Malvinkának kedves Pelyhecske, sokszor megetette. Hubert tudja, hogy a vátyoni ember ismeri a legjobban az erdőket és Arthur a gyantéi erdészben bízik meg és az meg a két jómadárban, akik ott vannak most is a talpon, akkor ő nem tehet fel kérdéseket és nem is fog…Ők tudják. Kipróbált hajtókból áll ez a csapat…ő pedig vendég. Hogyan is rendezkedhetne?

A két ló csak éppen megállt, amikor már úgy pattogtak fel Arthurék a szánra, mintha a tatár hajtaná őket, de igyekeztek is, mert nem akarták, hogy megfázzanak a lovak.

Ahogy elindultak a gyantéi erdész már fordult is hátra, de Arthur meg kapaszkodott előre.

• Na, van ott az a nádfolt, itt a régi tó körül.
• Vannak befelé nyomok, úgy gondolom, hogy lesz benne róka. Egyébként is már csak alig egy hét és itt van a koslatás…
• Na, meglátjuk Arthur! Rajtunk nem fog múlni!
• A zsinór rendben van, lehoztuk. A csengők rajta vannak. Ezt az egy nádast meghúzzuk, aztán ti is tudtok menni a dolgotokra…

A két ló repítette őket és jó előre leszálltak Arthurék. Megbeszélték, megmutogatták, hogy ki, hol fog elállni és merről érkezik a hajtás. Etrének és Hubertnek is részletesen elmagyarázta. A szelük jó volt és ahogy elindult a szán, ez volt az utolsó pillanat, hogy beszélgettek, mert nem szerették volna, hogy a róka vagy éppen a sakál kereket oldjon.

Arthur állt kint balszélen, mert onnan látta, hogy feszítik meg a zsinórt és őt látták a hajtók is. A gyantéi erdész vezette a hajtást, így ő ment középen, ahogy kell. Hiába, ő volt az emberek között a főnök. Meg se fordult a fejében, hogy kiadja a feladatot.

A vadkamra karnyújtásnyira volt és egy rókának, ilyenkor jó egy kilogramm húsra van szüksége télen. Egyes vélemények szerint megközelítheti a két kilogrammot, amelyen azért sokan vitatkoznak. Arthur nem bánta, hogy a vadászatok után, amikor egy-egy söréttel elrepül egy fácán s azt betegen összeszedi, mert annak is élni kell, de amikor kölykei vannak, elképesztő pusztítást tud végbe vinni.

Szóval a lehető legnagyobb csendben felvették a helyüket Arthurék s mikor jelzett neki Hubert és Etre is, akkor a távolban megindultak. A lovakat szélvédett helyen hagyták hátra, de gondosan letakarták őket. Aztán már jöttek is. No nem olyan gyorsan, de mindig közelebb és közelebb kerültek.

Aztán Arthur meghallotta az első csengőt, majd a többit. Na. elérték a nádat!

Különösképpen nem kellett hangoskodniuk sem, de azért szerettek ezek az emberek hajtani és aztán igencsak rá is kezdtek. Értették is a csíziót. A kötelet a két szélén lévő amennyire tudta megfeszítette s amikor egy-egy helyen megakadt, akkor a hajtásban középen a gyantéi erdész, meg Pelyhecske átlökte, emelte. Igazi jó nádas volt, mert különösebb nád vagy fa nem volt benne. Ezt is le lehetett vágni és régen le is vágták takarosan, mert valamikor mindent náddal fedtek be, de ma már nincs olyan nagy értéke. A nádat használták szigetelésnek a fal alá, a tetőre, de még az is szokás volt, hogy a temetőben nádpallóval fedték be a koporsót, hogy ne dübögjön a föld, amikor temettek, mert azt nem bírták az emberek…

Ezek között is van egy-kettő, akik egy marék nádon is meg tudják sütni a szalonnát, de ahhoz már nagyon tudni kell. Kevesen vannak már ilyenek. Szóval a nád minden pillanatban ott volt az ember életében és azt mindig le is vágták, csak mostanság nem…

Most aztán jó tanyája lett a rókának és újabban a sakálnak is. Háborítatlan sűrűk, meg védett területek, amelyek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, mert abba most bevette magát a dúvad és ott igazán jól érzi magát.

Jó felénél lehetett a hajtás, amikor Hubert puskája szólalt meg először! Aha, szóval jól gondoltam én – morfondírozott Arthur bácsi, hogy a vadkamra felé akartok kitörni, aztán Etre is szerencsével járt.

No, vaktyúk is talál szemet – viccelődött öccsén Arthur, amikor előtte megmozdult a nád. Egy fekete kutya bújt ki, de meglehetősen óvatosan.  Arthur leste, de nem akart rálőni, mert van úgy, hogy elszökik egy-egy kutya faluból. Ha szólnak a gazdájának, akkor csak elzárják a falubeliek. Ilyen mindig előfordul és egy jó erdőkerülő, egy jó vadőr visszafogott ezen a téren és kellő türelemmel, no, és megértéssel kezeli a falu ügyes-bajos dolgait. Igyekszik helyén kezelni és bolhából nem csinál elefántot. Persze, ha már sokadjára találkoznak és űzi, hajtja a vadat, akkor később már nincs pardon. Ez volt mindig a sora az elkanászodott kutyának és ez lesz később is. Persze rákap az ilyen kutya a gidára és minden másra is. Akinek a kutyája kijár, tudja, mi lesz a sorsa a szerencsétlennek. Meg kellett volna csinálnom a kerítést hamarébb…

Igen ám, de ez a kutya, ahelyett, hogy a falu felé igyekezett volna, visszafordult és ahogy csak tudta, húzta az inát! A fenébe is! – kapott észbe Arthur bácsi! De akkor már késő volt, mert csak megpuskázni tudta volna, aminek értelmét nem látta. Csak azért rálőni, hogy hátha…akkor majd inkább legközelebb.

Míg Etre és Hubert két rókát helyben marasztalt, addig ez a fekete sakál lövés nélkül ugrott el. Különös fekete színű sakál volt. Igen bosszantotta is, de ilyen a vadászat és igazán örült Hubert és Etre rókájának. A vátyoni ember volt hozzá a legközelebb és megszólalt:

• Zsadányból kiszabadult valamikor egy nagy fekete kutya. Persze, jó orra volt. Na, elég az hozzá, hogy egyszer csak egy szukát olyan fekete kölykökkel látták. Mikor kint silóztak, már az idei nagy kölykök voltak vele. Amarra többet is lőttek, valahogy az a szuka vagy kóborgott, vagy lelőtték a kant, mert másképpen nem lehet…

Hogy így volt vagy másképpen esett, azt nem tudni, de kétségtelen, hogy ez a sakál igen bizalmas is volt. Az meg, hogy a rókák is itt voltak megbújva még különösebb, de most annyi dögöt, miegymást, öreg, beteg állatot lelnek a határban, hogy dőzsöl a dúvad.

Az óesztendő utolsó vadászata mindössze egyetlen egy hajtásból állt. Az erdésznek az embereivel vissza kellett menni, mert az egyik erdőrészletben még volt egy kis munka. Nagyon nem erőltették, maholnap be is fejezik s úgy voltak vele, hogy komótosan elébb meg is reggeliznek. Pelyhecske előbb kétszer elnézett Zsadánynak. Itt volt a Csillag-lapos karnyújtásnyira, onnan, meg vagy Vátyonnak, vagy a tavak mellett a Ligetnek, viszonylag hamar hazaérne. Amúgy meg? Most vissza Gyanténak a szánon, aztán meg még ott is lenni. Ó, ki tudja, mikor érek haza – gondolta.

Azért nem szólt semmit és segített összetekerni a kötelet, ahogy kellett, mert értette azért a munka sorát nagyon. Értette ezek az emberek közül mind, csak hát azt volt hajlandó megcsinálni, amihez kedve volt, de voltak így egy páran azzal a különbséggel, hogy ők, itt, ezt ki is merték mondani.

Persze mikor mindennel végeztek, egy kis ponyva került elő, aztán Arthur a saját táskájából bőven, a kastély és a határ gazdagságából, megvendégelte a vadászbarátokat. Mert hát mondjuk ki ezt is, hogy ez az igazi vadászat, amit nem lehet csak úgy megvenni. Ahol nem tudja az ember, mi vár rá és itt mindent neki kell kitalálni, hogy ki merről, honnan jön, hogyan hajtson vagy álljon le? Nyomolni kell előtte, észrevenni a jeleket, hogy hol jár a vad? Most, minden Arthuron múlt és amit kigondolt, sikerült is.

• Na, ezt kóstoljátok meg! – nyújtotta az üveget, mellé mindenkinek egy poharat. – Kökény pálinka! Az őszön szedtem, szedtük. – pontosított kicsit, amire Pelyhecske felnézett és megcsillant a kék szeme. Hubert bele borzongott, mert úgy utálta ezt is a pipával egyetemben, hogy még a szagát is nehezen viselte. Csak-csak segített gyűjteni, de, hogy egy kortyot is igyon, teljesen kizártnak tartotta. Brrr – borzongott bele mégegyszer.

Az erdész elment a lovakért, s mikor a nagy pokrócokat mind levette róluk, akkor ideléptette őket. Meg is érezték a rókák szagát, kicsit prüszköltek is, de tudták, ismerték a vadat, hiszen sokat járnak ki az erdőre. Aztán a sok beigli, sütemény kopott. De faragták az őzcombot is, volt egy darab tűzdelt nyúl is, amit Pelyhecske választott ki magának – szabad volt. Mindenki azt ette, ami előtte volt, amit szeretett. Amiből meg már csak éppen egy falat volt, azt nem bántotta egyik se, de aztán: mielőtt megfogta volna, csak megkérdezte, hogy valaki kér-e? Ilyenkor aztán szokott úgy lenni, hogy ketté vágjuk – ezen nem kell meglepődni. Így illik ilyen közös reggelinél. De azt tudni kell, hogy a bicskáról mindenkinek magának kell gondoskodni, mert anélkül nem boldogul az ember.

Gyenese Emese – A rémzsinóros dúvadhajtás

Különös társaság volt az ott kint. A környéket talán ők ismerték a legjobban. Pelyhecske a réteket, a mezőket. A vátyoni ember a sűrűket és az erdőket, a gyantéi ember meg a régi grófi erdőket. Voltak még a másik falvakban is ilyen határjáró emberek, de ma már azok sem voltak sokan. Nem sietett most haza senki. A szél elállt és minden bizonnyal raktak volna tüzet is, de itt nem volt fa egy szál se. Aztán az egyik ló kapált egyet a lábával, majd egy-egy penge is bekattant a helyére, zsebbe került a régi barát, az öreg bicska. Hátrább-hátrább léptek az emberek s egyik a másik után köszönte meg a jóságát Arthurnak. Így illet. Hubert meg térdelt és mindent takarosan csomagolt össze. Egy pillanatra felnézett Arthurra, aki csak bólintott és külön egy kis csomagot rakott össze. Pelyhecske előbb Arthurra majd, Hubertre nézett, de egy szó semmi nem esett. Persze, hogy tudta, hogy neki rakják össze. Csak gondjuk volt rá, mert ilyenkor télen, ilyen kemény hidegben még a gomba se nő. Nincs semmi a határban és ha lehetne orvvadászni, Pelyhecskét akkor sem vinni rá a lélek. Na, ő nem olyanféle…

A rókák hamarosan a kastély nagy tiszafájának az ágán lógtak. A prémjük is szép volt, meg a trófea, na azt nem hagyták volna semmi pénzért. Majd rendbe kellett rakni azokat is, csak pár napot vártak véle. Az erdész és a favágók visszakanyarodtak Gyanténak, bevitték volna őket minden bizonnyal a kastélyba is, de Arthur nem engedte. Ha nem is lett volna nagy kerülő, de mire az udvarra érnek, addigra majdcsak Mezőgyán alatt lettek volna az emberek. Nem igen szerette kiszolgáltatni magát, úgy volt vele, hogy hadd menjenek. Meg addig is többet lehetnek idekint.

Közülük akárki fogadott volna, biztosan nyer, hogy Pelyhecske inkább visszafordul Zsadánynak. Nem is ült fel a bakra. Még arra se lépett, nehogy valaki parancsoljon neki és nehezebb legyen elindulnia, haza. A rét és az erdő sarkáról még visszanézett. A lovak csengőjét már nem hallotta és a kastély lakóit se látta. Csak a nyoma volt mögötte. Arról jött. Szemből szikrázott az egész hómező. Vakítóan ragyogott a táj és itt az erdő szélén, a fák törzsén megmaradt a hó is, ahogy éjjel hordta, vitte a havat a szél. Olyan hideg volt, hogy hiába sütött a nap, meg se olvadt a törzseken. Hubert csomagolt neki egyet s mást, ha nem változik az idő, akkor is bizonyosan kihúzza pár napig úgy, hogy nem kell mennie sehova. Otthon eltüzelget és a kiskutyájával szépen eltelnek az ünnepek. Azért majd az egyházhoz csak benézek. Ha mást nem is, de tüzelni csak kell ott is, aztán hasogatok majd egy kis fát. Persze nem annyit, hogy egész télre elég legyen – mosolyodott el magában. Akkor holnap már nem is kéne, hogy menjek, – aggodalmaskodott kicsit magában. Mert azért jó volt odamenni s a tiszteletes sohasem engedte el üres kézzel. Főleg nem ilyenkor. Volt annak gondja mindenkire. Jaj, az a tavalyi kocsonya, amit tiszteletes asszony adott szilveszterre – jutott eszébe és jóleső érzéssel gondolt a két emberre. Hogy merre ment tovább, azt már onnan nem lehetett tudni, mint ahogy azt sem, hogy sokszor mit gondolhatott ez a réti ember.

Közelgett az újév. A falvakban csak az járt ki éppen az udvarra is, akinek valami dolga volt. Megnézték az emberek, befagyott-e a kút? Persze nem fagyott az be sose, de azt meg kellett nézni. Régi szokás ez is: na mennyi víz van benne? Mi van a szomszédban, ki merre jár? Meg van-e már a csikó? Füstöl-e a kémény? Betette-e a gyerek a kertajtót? Van-e a kutyának vize? Eszik-e a jószág és merre fújja a kéményből a füstöt a szél. Milyen idő jön? Mert, akinek van szeme és füle hozzá, azt is meg tudja mondani. A régi megfigyelések, azért csak, csak beválnak ma is …

Boldog új évet kívánunk! Január 4-én folytatjuk…

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter

Illusztrálta: Gyenese Emese – A rémzsinóros dúvadhajtás

Kövessétek Hubertet a Facebookon is! Kattints! –> Hubert, a vadászmanó