Minden másképpen alakult, mint ahogyan eltervezte Arthur, de az elmúlt egy hét mégis igen jó hangulatban telt. Nagygyantéról még az éjjel üzenet érkezett azzal, hogy nem tudnak jönni a favágókkal hajtani, mert Miskának, az erdésznek be kell mennie a központba. Az egyik favágó beteg lett, Pelyhecske meg odavan Debrecenben, mert elvitték magukkal a halászok. A sófalviak is tudták, hogy tavaszon munka van. Igaz, náluk még vagy havazik, vagy olyan lágy fenn a hegyen minden, mikor napközben olvad, hogy egyebet otthon se tudnának tenni, mint, hogy állnának kint az udvar túlsó végén s hallgatnák, hogy szénáznak a lovak. Ők sem kívánkoztak már be a házba, úgy nekiülni, meg kártyázni, tenni a törvényt. Nincs olyan asszony, amelyik jó szemmel nézné. Jobb a békesség.

Bezzeg a kastélyban. Na, itt minden más volt. Hatalmas terek, megannyi szoba, társalgó, könyvtár, pince, hatalmas konyha, kandalló, meg ami a legfontosabb, hogy vendégségben mégiscsak másabb. Ahogy Miska, a gyantéi erdész üzent, úgy üzentek haza a sófalviak is, hogy tekintettel a rossz időre, meg arra, hogy a sakált ki kell füstölni a kastély mellől, maradnának még egy kicsit. Amolyan kérés volt ez, de ha szépen is mondták, akkor is ez azt jelentette, hogy ne várják őket, mert hát maradni fognak.

Ennek aztán  Arthur és Etre örült a leginkább és hozzá kell tenni, hogy Dénes, a sófalviak lófője mögé besorakozott mind. Amilyen nagy hanggal voltak, annyira tudtak viselkedni. Urak voltak azok, akik mulatni is úgy tudtak, hogy utána nem kellett szégyenkezniük. Malvinka csak nézte őket:

• Drága Jóistenem! Hogy ezek mennyire hasonlítanak egymásra!

Azok aztán mindent együtt csináltak, de minden komiszság kitervelője természetesen Arthur volt, akit persze rögvest követett mind. Annak ellenére, hogy nem mentek a sakálokra, azért, ki-kilestek a szalonkákra. Arra a pár perce kisétáltak, de túlzásokba nem estek. Lesre nem akart egyik sem felülni, meg a sötétben minek kuksoltak volna, az orruk hegyéig nem láttak. Régi vágású volt mind és ragaszkodtak ahhoz, hogy a lővilágig maradnak. Mivel még csak a napokban volt újhold, hát békesség és csend honolt az erdőn. Hallgattak a fegyverek, a vadászatok ideje lejárt és egyáltalán nem akarták felverni az erdőt.

Sok szarvas nincs ezekben az erdőkben, de annak a néhánynak is kell a nyugalom. A bikák egy része már levetette az agancsot, a tehenek nagy hassal fekszenek napközben, de mivel nem hajtják, zavarják őket, délután felé már feltűnnek. Egy pákosztos tehén, amit borjú korában mentettek meg, most is be-benéz az udvarra, aminek Arthur nem igen örül. Malvinka azonban, ha meglátja, sosem tud neki ellenállni és egy sárgarépa vagy valami a kamrából, mindig kerül. Így aztán számítani lehet rá, hogy beköszön.

Tiszta állatkert…, még hogy vadászkastély – bosszankodik ilyenkor Arthur, de mivel Malvinkát nagyon szereti, hát tűr a gímszarvas tehénnek, amelynek, akárhogy is vesszük, idén már borja lesz.

• Na, majd a borját is idehordja, aztán, majd egy egész rudlit nevelünk.
• Jaj, de szép csapat is lesz….
• Malvinka néni! Rudli az!
• Hadd el Hubert! Malvinka nénéd is úgy járt már, mint te, hogy Faleveleket olvas, aztán mondhatom én neki, hogy nem úgy van, csak hozza a szaklapot, hogy pedig megírták.
• Megírták, megírták. Lehet. De nem azt kell nézni, hanem azt, hogy ki írta…
• Jut eszembe Arthur – kiáltott fel Malvinka – a tiszteletes úr befogott valami baglyot, aztán meg kellene menteni!

Sokat nem kellett nógatni őket. Mindent hátrahagytak. Zsineg, régi lepedő, zsák, minden, ami kellett, szedték össze. A sófalviakat meg otthon se lehetett volna hagyni, már vették is a csizmákat s pár perc múlva Malvinka a nagy konyhaablakból csak azt látta, hogy elindult a menet, a hosszú magyar menet…Fel is sóhajtott, mert úgy megindultak, hogy aki láthatta őket, bizonyos lehetett volna abban is, hogy Kolozsvárig meg se állnak.

Legelől Arthur ment, hiszen házigazdaként úgy gondolta, hogy neki kell legelől menni és alapjában így is illet. Igen-igen fel is szerelkeztek, mert nem tudták, hogy mi történhetett a bagollyal. Kissé aggódtak is, mert, ha az Hú, ha az uhu kerül bajba, azt bajosan lehet elszállítani, de felkészültek minden eshetőségre! A barátjukért mindent megtesznek, annyi szent!

Ahogy közelednek a templom felé az egyik sófalvai vendég megszólal.

• Arthurkám, aztán ez az a régi templom?
• Ez bizony – feleli Arthur.
• Aztán mitől olyan régi? – kérdi egy másik.
• Úgy járja, hogy a negyedik században, a Csörsz-árok szélén álló egyik sánc alapjaira emelték. Árpád-kori.

Erre mind megállt. Még éppen olyan messze voltak tőle, mármint a templomtól, hogy kényelmesen megnézhették. A tetején csillag áll, amire az egyik csak nem bírta megint.

• Felénk, azért kakas is szokott lenni.
• Van az erre is, mondjuk Körösnagyharsányban. – teszi hozzá Hubert.
• Akkor Árpád-kori ez a geszti templom??
• Akkor mink már Sófalván voltunk vagy 500 éve. – teszi hozzá Dénes.
• Tudod is te Déneském – neveti el magát Arthur – az már olyan régen volt, hogy még a manók se emlékezhetnek rá.
• Na, ne mondjad Arthur Malvinka előtt, de te is erdélyi vagy, tudod, hogy miről beszélek. – állnak egymás mellett, féloldalvást, köröttük meg a többiek.
• Tudom és értem is, Dénes – aztán, de nagy csend vágott közébük.

Arthur, Etre, Hubert és a sófalviak megállottak a meglepően nagy falusi templom előtt, amelynek tornya csaknem 30 méter magas. A torony íves sarkú, teteje bádog, ami valamikor zsindelyes volt, az előtt meg nádtetős. Mind csak hallgatta Arthurt, aki szüneteket tartva csak folytatta. Erdély igazán sokszínű, vallásában is, de itt a Tiszántúlon nem igen van más fajta, vagy legalábbis régen, a reformátusokon kívül, más nem nagyon fordult elő. Voltak még szép zsinagógák, de azokat és a lakóit a háború elsodorta. Hatalmas és pótolhatatlan veszteség…

Ott álltak mindannyian, voltak vagy tízen és nézték a templomot, amely olyan titkokat őrzött, amely csak néhányuk előtt volt ismeretes.

• Tehát ez a híres középkori templom.
• Ez, Déneském. Ez az. A falai olyan régiek, hogy nem tudják megmondani, hogy mikor épült. Annyi bizonyos, hogy a temető, meg ez a templom, már 1000 éve is itt állhat. Egy helyen. Rendületlenül.

Az összes manó ott állt. Szemükbe sütött a nap és ki a tornyot, ki a tetejét, ki a tornyon a csillagot nézte, amikor az óra elütötte éppen a tízet. Egyik másik, haza gondolt, hiszen szépen szólnak ám a harangok Geszten is, de mindenkinek a saját harangja a legkedvesebb. Valaki az 1000 évre gondolt, ami az itteni emberek mögött van. Egyik, másiknak megpárásodott a szeme, de csak nagyot köszörült Dénes is a torkán, mert ki látott volna olyat, hogy megríkatja a meglett embereket – egy épület. Pedig bizony úgy volt. Nem más, mint a falakból áradó tiszta történelem, az emlékezés volt az, amely áthatotta őket. Dénes csak lopva nézett Arthur bácsira, mert ami igaz, az igaz, mindig tudta forgatni a szavakat és úgy beszélt, hogy szívéből szólt az embereknek. Volt annak a beszédnek éle is, de igazság is volt benne. Olyan igazság, ami megkerülhetetlen s ha nem beszélnek róla, ha nem adnak neki nyíltan igazat, az akkor is úgy van és úgy is lesz. És ha valamiért, hát ezért szerették sokan Arthur bácsit, mert amit mondott, azt szívből mondta. Akkor is merte mondani, amikor talán jobb lett volna hallgatni. Eltanulta már nagyon a reformátusoktól, de hát mit is lehetne azoknak itt tenni? Itt nincs más, mint neki-, szembefordulni a dolgoknak és megmondani, hogy mi a rossz. Annyi különbség volt viszont Arthurban, hogy nemcsak meg merte mondani, hogy mi a rossz, hanem azt is vállalta, hogy javaslatot tegyen s ha kellett beleállt egymaga is. Arthurnak ugyanis olyan hite volt, ami legtöbbször megsegítette olyan helyzetekben is, amiben más már feladta volna.

A torony tetején csak úgy ragyogott a csillag!

A kis turistacsapatot, amely ott állt és csak bámulta a geszti református templomot a tiszteletes nézte, amonnan a oldalról. A világért meg nem szólalt volna, mert úgy álltak ott a helyiek, a vendégeikkel, hogy azt az áhítatot nem szabad volt megzavarni. Az ilyet, amikor rácsodálkozik magától valamire az ember, vagy többen csak úgy megállnak, nem szabad még egy papembernek sem megzavarni. Ezért meg sem mozdult s várta, hogy történjen valami. Tudta, hogy sokáig úgysem állhatnak ott egyhelyben. Megmutatta magát a templom és a csillag ragyogása alábbhagyott, amint egy bárányfelhőt odébb tolt az égen a tavaszi szél, ami már délről fújt és változást hozott magával. Hozta a megannyi költöző madarat. A tiszteletest persze legelébb Arthur vette észre!

• Áldás! Békesség! – köszöntötte Arthur a sófalviakkal együtt, akiknek ugyanilyen hófehérre meszelt templomuk világít a Sószorosban, a völgyben
• Atyám, merre van a bagoly?
• Erre. Mutatom.

A torony alatti lépcsőknél, a templomban, félhomály uralkodott. Egy erős zseblámpával ment előre Hubert, akit Arthur követett, mikor egyszer csak fújásra, kaffogásra torpantak meg!

• Bizonyára már látott bennünket az elejitől fogva! – mondja Arthur bácsi!
• Nem az uhu az, annál kisebb! – mondja Hubert.
• Na, akkor csak elbánunk vele valahogy!
• Ismered?
• Nem, sose láttam, valami idegen bagoly lehet, de meglehetősen haragszik!
• Valahogy ki kell innét vinni – sopánkodik –  hallgatva a manókat – a tiszteletes, mert nagyon úgy volt vele Arthur és Hubert is, hogy jobb lesz itt hagyni, mert hárman is kellenek ahhoz, hogy felvigyék a kastélyba.
• Mi történt vele?? Nem tudja véletlen, tiszteletes úr?
• Nem fiam, talán nekikódult a harangnak, mert mikor éppen megszólalt, akkor esett le. Remélem nem szedett össze mérgezett egeret…

Az összes manó visszavonult. Megegyeztek, hogy a halogén lámpával Hubert belevilágít a szemébe, aztán megrohanják és lepedőbe csavarják, úgy viszik fel a kastélyba.

• Dénes! Ha nem féltek tőle, akkor meg tudjuk fogni! – mondja olyan komolyan Arthur, hogy a sófalviaknak felforrt a vére!
• Micsoda?? Hogy mi félünk? Hát még a medvének is nekimegyünk, nemhogy egy ilyen rossz bagolynak – de még nem tudták, hogy mi vár rájuk!

Na, azzal aztán előkészítették a nagy lepedőt, a kötelet, hogy mikor rádobják, akkor körbe kerítik, megkötözik és úgy aztán már fektetve magukkal hurcolják a kastélyba. Valamit megsejthetett a bagoly is a diskurzusból, mert csak fújt és kaffogott a lépcső alatti sötétből. Meglehetősen félelmetes is volt. De ha már jöttek, csak nem hagyják magára!

Mikor aztán elrendezték, hogy kinek, mi lesz a feladata, Hubertre bízták, hogy mikor indulnak meg. Az meg megvárta, hogy a bagoly kikaffogja magát s mikor elfogyott a levegője, megiramodtak. Hubert legelől, utána a többi. Kettő a lepedőt vitte, az volt a feladatuk, hogy menet közben hirtelen kifeszítik és míg a többi rányomja a bagolyra, addig ők jobbra is, balra is körbekanyarítják. A mögöttük érkezők pedig ugyanúgy járnak el, rányomják és a kötéllel megkötözik.

Igen ám, de mikor Hubert rávilágított, a bagoly ahelyett, hogy becsukta volna a szemét, még jobban kinyitotta. Akkor látszódott igazán, hogy a fülesbagolynak milyen narancssárga szeme is van. De még az! Mekkora tollfülei. Sok baja meg már nem lehetett, mert úgy felfújta magát, hogy már azt hitték, hogy lehet, hogy egy uhu! Hubert után jöttek a lepedősök, azok mögött meg a többi, hogy lefogják a baglyot! Még szerencse, hogy a többi nem látta azokat a nagy szemeket, de hát mind rohant, meg olyan csatakiáltást hallattak, hogy ha medve lett volna, az a Hargitáig meg sem áll. A másik meg az, hogy egy sófalvi sem akart lemaradni, nehogy azt mondják, hogy esetleg gyáva, mert annál nagyobb szégyen nem is érhet egy sómanót! Mikor a lepedővel jobbra balra elhúzódtak, Arthur érte el a legelőbb a baglyot, de az valahogy kihúzta a fejét és úgy lekapta Arthur kalapját, hogy meglepődni sem volt ideje. Dénes közvetlenül mellette szorította és aztán a többi mind gyűrte, nyomta le a baglyot. Rúgkapált, fújt kaffogott, de ügyesen körbe kerítették és a kötéllel már hurkolták is körbe. Dénesnél volt egy nagyobbfajta zsák, azt húzta nagy bátran a fejébe a bagolynak, pedig a csőre akkora volt, mint a manók tenyere! Mikor már azt hitték sikerült, akkor az egyik tollas lábával csak kivergődte magát és úgy elkapta az egyik manón a hátizsákot, hogy abból éppen csak kitudott bújni. A termoszpalackját a nagy karmok úgy lyukasztották át, mintha gyenge fólia lett volna, de mivel már megmarkolta, nem engedték neki, hogy újat fogjon és a lepedő alól kibújt lábát is megkötözték. Mikor biztonságban tudták magukat és a baglyot is, akkor aztán lehuppantak. Mind szuszogott, de nem mondott, nem beszélt azok közül senki. A hatalmas csőr, ami Arthur kalapját levette, csak kilyuggatta a kalapot is, meg sajnálta mindegyik a táskát, a termosszal. Arra is gondoltak, hogy lehetett volna nagyobb baj is, meg aztán kiszámol el a András gyerekkel.

• Ne is aggódjon semmit Dénes bátyám, majd legalább lesz mit meséljek a Tündikének!
• Na még az kéne, hogy anyád is megtudja!
• Nem tudja az meg!
• Nem tudja, nem tudja! Elébb fogja tudni, mint ahogy te hazaérsz!
• Honnan veszi azt Dénes bácsi?
• Onnan fiam, hogy a húgomat, ha valaki ismeri, akkor apád után én volnék az, de akkor, ha megtudja, akkor már csak apádra számíthatsz!

Na ezen jót nevetnek, különösen akkor, amikor Arthur megszólal!

• Na, akkor magam mondom el neki, hogy milyen bátrak is ezek a sómanók!
• A se lesz jó Arthur! Abból se jövünk ki, mert akkor megint csak engem vesznek elő!

A tiszteletes megnyugodott és marasztalta volna őket, hogy körbemutatja a templomot, meg talán maradt valami úrvacsorai bor is a parókián, amire talán hajlottak is volna, de a baglyot rettentően sajnálták s mielőbb fel akarták vinni a padlásra. Meg enni is kellett neki adni. Nem késlekedhetnek.

Megköszönték a szíves kínálást, de aztán megindultak. Oldalra forgatták a baglyot és egy oldalról megragadva négyen felemelték. Kettő sietett előre, a többi is ott volt körülötte, de úgy, ha kibújna, akkor el tudják egyszerre ereszteni. Aztán usgyi!

A tiszteletes kinyitotta a templomajtót, a manók meg a fehér lepedőbe kötözött bagollyal megindultak kifelé. Szép tavaszi idő volt, talán jobb is lett volna nekik az erdőn vagy bárhol máshol lenni, minthogy így fényes nappal a templom előtt, ahová éppen megérkezett Bakóné, hogy a nárciszokat megütögesse, tehát kicsit megkapálgassa. Mikor meglátta a sok manót, akik egy fehérlepedőbe kötözött valamit vittek a hónuk alatt, ami még ráadásul még mozgott is, hirtelen a rosszullét kerülgette. Nem segített neki az sem, hogy a tiszteletes is megjelent, aki még azokkal nagy tisztelettel beszélt is. A menetből meg egy még a kalapját is megemelte, hogy illedelmes legyen.

• Jóska, hogy vinne el a medve! Gyere már!

A tiszteletes meg nyugtatta Bakónét: csak megütötte ez a nagy meleg, ne beszéljen már mellé, hogy manók, meg medve, amikor az nincs is Geszten. Végén abban maradtak, hogy bizonyosan szorosra volt kötve a fekete kendő, ami úgy felmelegedett, hogy megszédült Bakóné, mert más nem igen történhetett.

• Még szerencse, hogy tiszteletes úr erre járt, mert, ha én sokáig fekszek a járdán, bizonyosan megfázok.

A végén már azt sem tudta, mi is történt vele valójában és úgy határozott, hogy nem is beszél róla senkinek, mert bizonyosan kibeszélnék a faluban. A tiszteletestől meg nem tartott, mert arra sok mindent rá lehetett bízni s egyébként sem volt pletykás fajta.

Mire megnyugtatta a tiszteletes Bakónét, a manók felértek a kastélyba és a padlásra vonultak! Ott aztán haditanácsot ültek, hogy miként oldozzák el a baglyot. Abban maradtak, hogy a legutolsó veszi le a zsákot a fejéről és azután olaj!

• Mit beszélsz Arthur? Olaj?
• Jaj, Dénes bácsi! Maguk még nem tudják, hogy Arthur Faleveleket olvas!
• Az meg mi?
• Mi volna Dénes bácsi, hát a szaklap.
• Nekem mindegy, csak nehogy a szarvasrudliból, csapat legyen, meg a kocából coca, meg mit tudom én még mit találnak ki mostanában.
• Na, akkor ki vegye le a zsákot? – kérdezi Arthur.

Erre egyszerre jelentkezik mind.

• Jó, akkor én veszem le és Dénes marad kicsit hátrébb, ha segíteni kell.
• Én nem leszek hátrébb egy centivel se – morog Dénes.
• Jó, akkor húzzunk sorsot, hogy ki lesz hátrébb, mert mikor futni kell az átjáróba csak egyszerre egy ugorhat.
• Én maradok utolsónak! – mondja Dénes.
• Akkor leszel utolsó, ha te veszed le a zsákot. – s már két gyufaszálat elő is vett és az egyikből letört egy darabot. – Aki a rövidebbet húzza az szalad elől.
• Úgy legyen.

A többi hátrébb lép, csak figyelik őket. Arthur elfordul, aztán vissza. Tenyerébe szorítva ott lapul a két gyufaszál, az egyik rövidebb, a másik hosszabb.

• Ha jól értem, aki a rövidebbet húzza az lesz most a gyáva.
• Én nem leszek gyáva.
• Megegyeztünk, hogy sorsot húzunk.
• Emmán igaz.

Nagy komolyan, aztán nekiveselkedik. Nagyon nem szerettek gyávának látszódni ezek a sófalviak és mind azt szerette volna, hogy Dénes vegye le a zsákot, míg Etre és Hubert Arthurnak szurkolt. Arthur vagy Dénes, Dénes vagy Arthur?

• Most már ne vacillálj, Dénes! Húzzál!

Nagy nehezen húzott, de már tudta, hogy neki kell elébb futni, mert Arthur már mosolygott, hiszen ő tudta, hogy melyik a hosszú és az pont a tenyerében maradt.

Hamar kibontották a madarat, leoldoztak róla mindent. Az értékes köteleket lehordták az átjáróba és mind visszahúzódzkodott. Csak ketten maradtak Arhurral, akitől csak egy lépés távolságra állott meg Dénes.

• Mondom, hogy menj arrébb, mert elesünk egymásban!
• Nem a!
• Na, most figyelj! – és egy mozdulattal lekapta a zsákot a bagoly fejéről.

Ám ahelyett, hogy Dénes is megindult volna, végignézte, ahogy Arthur megindult s mikor barátja szemébe nézett, akkor iramodott meg, de akkor úgy futott Arthur után, mint a vereshasú nyúl, mert addigra a bagoly is összeszedte magát.

• Képzeld csak el Malvinka néni! A két nagyokos addig-addig egyezkedett, míg a bagoly elmacskásodott, elzsibbadt szárnyai meg nem javultak. Persze, alig várta, hogy lekerüljön róla a zsák. Gondolhatod, hogy a félhomályban milyen jól látott. Azok meg, hogy ki a bátrabb, még megálltak, aztán egymást nézték.
• Megérdemeltétek volna, hogy nyakon csípjen benneteket!

Azok meg csak kerek szemekkel néztek magok elé, mert a bagoly komolyan gondolta, hogy megfogja őket és úgy a nyomukba eredt, hogy mind a kettő otthagyta a kalapját.

• Arthur! A tied hamarabb esett le. – mondja Dénes.
• Nem igaz! Rágalom! Ha le is esett, az csak azért volt, mert a templomban már megrágta a nyavalyás!
• Elég! Nem akarok többet hallani erről a bagolymentési akcióról! Még az hiányzott volna, hogy itt ápoljam valamelyikőtöket.
• Engem bizonyosan nem, hacsak nem Dénest.
• Úgy, úgy, mert te elébb indultál el! Otthagytál!

Na erre már nehéz volt mit mondani, mert ez mindenki látta, csak hát a kalapok tényleg fent voltak a padláson.

• Na, este beszélek az öreg uhuval, hogy tanítsa jó modorra ezt az erdei fülesbaglyot, mert nem állok jót magamért!
• Nana Arthur bácsi! A fülesbagoly védett madár!

Kész. Nem volt tovább, mind leültek ebédelni, aztán a délutáni szilencium után mind csak kártyázni akart, mert másnapra állítólag megérkeznek az erdészek és meghajtják az erdőt, de elébb az egyik, aztán a másik dőlt ki.

Míg az ebéd fáradalmait pihenték, Hubert körbejárta az erdőt és megállapította, hogy bizonyára bent vannak a sűrűben a sakálok. Nem is volt olyan jó érzés egyedül kint lenni, de hozzá kell szokniuk a manóknak is, hogy Skú, az aranysakál mindennapi veszedelmet jelent mindannyiuknak, akik kint járnak a határban. A nyugalom, a hajdani nagy békesség már a múlté. Hol van már az az idő, amikor borzból is, alig-alig láttak, hogy a nyest és a nyuszt is csak az erdőkben fordult elő, s amikor a róka kerülte még az embert is. Ennek már vége. Mintha dézsából öntenék a dúvadat és olyan, mintha a zsombék teremné a sakált, amiben sokat nem tévedtek Arthurral. Arthurral elhatározták, hogy csinálnak egy szórót a sakálnak. Olyat, amit lent a Balkánon találtak ki, csak ezt itt nem a farkasnak, hanem sakálnak állítják fel. Régen is voltak ilyenek, hát akkor most is készítünk. Majd tudom én, merre kell felállítani – gondolta ki magában Hubert és a délutánnal szépen visszaballagott a kastélyba. Mikor elérte a régi tanító házát, ahol legelőször vették észre a sakál nyomát, megtorpant, mert Miska bácsi hangját hallotta meg, aki a fogattal felhozta a fontos embereket. Csak kacsintott egyet, de meg nem mozdult volna a fogattal. Na, hát kocsizni volt kedvük az uraknak, akkor kocsizzanak. Neki mindegy, hiszen amúgy is fogattal volna, legalább a lovakat nem az erdőn kell gyötörni. Csak hát ettől még nem kell kevesebb fát kihozni ebben a hónapban. Attól neki a munka annyi marad. Helyesebben több, mert hát ezt be kell valahogy hozni, de nagyon nem morgott, mert az erdészek hozzá vannak ehhez szokva.

Nagy hümmögve körbejárták megint a tanító házát. Hát itt lakott a híres költő. Itt – mondja az építésvezető. Ott meg a gróf. Igen, ott meg a gróf. Úgy mondja, aki kérdezte, mintha egy kicsit ez is lehetne, hogy megtudta és egy kicsit amaz is. Hozzászoktak már a helyiek ehhez, hogy aki bejön, azt hiszi egy kicsit lehet főúri is, meg egy kicsit lehet költő is, de mikor integetnek, csak annyit szoktak mondani: se nem úr, se nem paraszt. Magyarul semmihez se ért. Ezt kellett most kivárnia Hubertnek, mert nem tudott felmenni a manólakhoz. Hirtelen annyian lettek, hogy képtelenség lett volna észrevétlenül feljutni. Lenne már vége ennek a felújításnak. Miska bácsi csak tűrte, de a lovak kevésbé, aztán csak szelíden, szelíden odaszólt: Hó, hóóóó. Értették azt a lovak, aztán csak letelt ez az áhítat is, hiszen egyszer minden véget ér.

• Holnap Miska bátyám, akkor jönnek?
• Ha nem maradnak, már pedig nem maradnak, mert lűni nincs mit, akkor hajnalban befogok!
• Körbejártam, szerintem bent vannak.
• Bent vannak?
• Úgy gondolom, hogy kettő. Egy nagy kan és egy fiatalabb. Megleltem a nyomukat.
• Na, kérem, ha úgy gondolják, akkor… – fordul Huberttől el az erdész az urak felé.
• Úgy gondoljuk igen, úgy.
• Kérem, akkor.. – azt se tudja Miska, az erdész, hogyan mondja, hogy pászoljon.

Hubert csak lesi egy szúrós, örökzöld magyalbokor alól. Kissé elhúzza a száját, hiszen szereti az öreg erdészt és rettentően bántja, hogy amolyan foghegyről beszélnek vele. Pedig hiába simogatják itt az erdész a lovait, semmit se ér, ha a kötőféket se tudja a nyakába tenni a lónak…

De Miska bácsi csak csettint a két pejnek és lépésben megindulnak. Kalapját megigazítja Miska bácsi, ami végeredményben Hubertnek szól, de az egyik úr meg úgy gondolja, hogy miatta igazított egyet a kocsis, mert hát tudja ő, hogy miként kell beszélni az ilyennel. Hubert a bokor mélyéről csak nem bírja és beszól:

• Fogatos kérem! Fogatos!

De meghallotta ezt Miska bácsi is és hogy ne legyen nagyobb baj, olyat pattintott az ostorral, hogy akik a hintó derekában ültek, a nyakuk majd kitört, amikor megiramodtak a lovak…

Délután hamar körbejárta az erdőt Hubert.

Nem volt mit szépíteni a dolgon. A manók az estével aztán megülték a törvényt és úgy határoztak, hogy csak jó döntés volt, hogy nem adták elő a kincset. Jó helyen volt eddig is, ezután is vigyázunk rá. S hogy a megegyezést megpecsételjék, egy régi bikavért előkerítettek és kihúzták a fogát, majd előkerültek a pipák is. Áldomást ittak. Csak azt az átkozott dohányt ne vették volna elő… és addig mondogatta Hubert Malvinkának, hogy milyen jó idő van már odakint, hogy teraszra száműzték a pipásokat.

• Jó helyen vagytok ott Arthur és közben még friss levegőt is szívhattok.

Aztán előkerült a kártya és ha másnap nem kellett volna korán kelni, biztosan éjszakába nyúlóan folyt volna az ulti, de a sakálhajtás előrébb való volt mindegyiknek.

Hajnalban nehéz lett volna megmondani ki kelt elébb. A sófalviak is kezdték otthon érezni magukat, persze ez nem azt jelentette, hogy rendetlenség uralkodott volna el a kastélyban. Urakként tudtak viselkedni és úgy tudtak viselkedni, hogy vendégek is voltak, de mégsem szolgáltatták ki magukat. Ha Malvinka nem lett volna otthon, akkor bizonyosan úgy érezte volna még Arthur is, hogy valahol fent a Kárpátokban vadásznak együtt egy nagy vadászházban, mert tényleg ilyenek a jóbarátok. Nehéz azt leírni, körüljárni, hogy milyen is ez, hogy nem kell semmit eldugni, eltenni s hiába engedik a mindennapjaikba a barátaikat, azok nem fognak fiókokat kihúzni, lomolni. Na, mint ahogy az előbb is mondtam, urak voltak.

Sokkal korábban keltek, mint ahogy muszáj lett volna, de erre Malvinka is számított, így csak nem tudott elébb kelni nála senki. Mikor megébredt, olyan sötét volt, hogy a denevér is eltévedt volna a szobában. Ezt Arthur bácsi is mondta s hogy denevérhez hasonlítgatta egyetlen szerelmét, hát azt nem felejtette el Malvinka és mivel itt voltak a barátai meg Hubert, hát nem szólt vissza Arthur bácsinak, ami hallgatásból Arthur tudta, hogy ezt majd többel köti be.

Nagy nyeles zoknikban masírozott mind. Olyanok voltak, mint eső előtt a hangyák. Malvinka próbálta megfejteni, hogy hova sertepertélhetnek, de még unokaöccsét, Hubertet sem bírta megérteni. Mindegyik vitt valamit, hozott, pakolt kérdezett, aztán vissza. Kavarogtak. Aztán egyszer csak csend. Mind odagyűlt a fegyverszobához és megkezdődött a haditanács.

• Na, most értekeznek – nevette Malvinka őket.

Arthur beszélt, a többi figyelte. A vendégnek különféle jogai vannak, ami a háziaknál sokszor több előnyt jelent, de ez a vendégjog nem azt jelenti, hogy követelőzhetne, parancsolna, mi több elégedetlenkedne. Persze ez a sófalviak esetében meg sem fordul az ember fejében, csak úgy megjegyzem, mert azért néha elő-előfordul. Bizony van úgy, ha túl feszítik, vendégjog ide vagy oda, megpattan valami. Akkor minden vadászatnak, minden jó hangulatú vadászatnak vége van. Aki méltatlankodik, azt többet nem hívják, különösen úgy, hogy vendégként érkezett. Ezek valami régi időkből fakadhatnak és azért meg-megesik. Nem mondhatjuk azt, hogy azok között, akik mostanában lettek vadászok, mert a régi vadászok között is felüti a fejét az efféle viselkedés. Sokszor azért jót tesz, ha valaki, mielőtt vadász lesz, egy-két évig azért hajtóként megízleli, mit is jelent az, ha puskát is vehet az ember a kezébe. Persze, a fegyverszoba ajtajában még mindig Arthur beszélt, de nem unta senki, mert Arthurt jó volt hallgatni.

• Ahol szalonkázni szoktunk, ott végig felállunk.

Mindenki nézte, senki nem szólt semmit.

• Most kettővel kevesebb álljon fel, mert az erdő két sarkára kell egy-egy elálló. Ha akarjátok sorsot is húzhatunk.
• Arra semmi szükség! – mondja Dénes és a jóbarátok gyorsan megegyeznek a sorban.
• Akkor én vezetem fel a sort. Dénes lesz ezen a felén. Hubert a túlsó sarkán az erdőnek, a András gyerek meg emez felén.
• Fiúk! Ti nagyon figyeljetek, mert amikor elindul a hajtás, azonnal ugorhat a sakál. Ez igaz az elállókra is. A másik! Az elállók pisszenés nélkül sorakozzanak fel, senki nem beszélhet, vagy köhinthet!
• Na, meg lehet bent disznó is. Hubert tegnap lejárta az erdőt, igaz?

Mindenki Hubertre néz, mert ezt nem tudta senki, de hát meglátszik, hogy a gyerek is erdész, mert hát azt nem lehet csak úgy felvenni. Iskola kell hozzá, máskülönben csak műkedvelő lehetne…

• Na, akinek kell, vehet gyöngygolyót. Van itt 12-es is, 20-as is. Mindenki annyit visz, amennyit akar.
• Hubert! Ha akarod, a rétre viheted a golyóst is, én a sarkon a duplagolyóssal leszek. Ha valaki cserélni szeretne, vagy félti a sörétesét, választhat, bármit.

Voltak ott Franchik, Steyr Mannlicherek, egy-egy békebeli Merkel és még ki tudja mik lapultak még ott! Dénes egyszer csak megszólal.

• Az a Benelli, az viszi a gyöngygolyót?
• Az? Mindent is! – válaszolja Arthur, aki bár mosolygott, de úgy adta oda a félautomata Benellijét, mintha a fogát húznák, de még a szeme se rebbent!

Mindenki összeszedte, amire szüksége volt. Hubert a WIN243-asát vitte Arthurnak, talán ezt ismerte a legjobban. Ő a rétre áll le, ami a Csillag-lapos felé nyúlik el. Érezte, ha ki akar törni a sakál, az csak neki a nádnak megy, hazafelé, ahol a háborítatlan ingovány várja.

Reggeliztek, de nem ültek neki, mint a hétvégén, csak úgy hipp-hopp ettek, vettek ebből is abból is, aztán Dénes elindította a tányérját balról és sorba mind rakta egymásba, rá pedig a villákat, késeket. Nem volt azon maradék, csak éppen el kellett mosogatni. Csak annyit szedett mind, amit megettek, aztán ahogy nyílott az ajtó Arthur már meghallotta Miska lovainak a csengőit.

• Éppen jókor!

Malvinka egy kosárba készített össze az embereknek teát, egy-egy szendvicset, mert azok is korán keltek, jusson azoknak is. Ki tudja, honnan jönnek s ahogy megálltak, a füles kaska fel is került a szekérre. A bakon az erdész Miska ült, mögötte pedig a válogatott favágók, erdőkerülők, nádi, réti emberek utolsó hírmondói! Köszönt mind, de ahogy Pelyhecske meglátta Malvinkát, már vette is le a sapkáját!

• Kezit csókolom Malvinka néni! – mondja, kissé meg is hajol és a kékszeme csak úgy ragyog.

Arthur mosolyogja, mert hát Pelyhecske a legszabadabb mind közül. Annak nem lehet parancsolni s talán a legélelmesebb is. Malvinka is szereti, mert nem tud olyat kérni tőle, amit Pelyhecske le nem szedne. Még lórom virágot is tud hozni, ha szükség van rá. Persze, hogy ő kapja meg a kosarat, de ebből nem csinál a többi sem problémát, mert amit kapnak közös és igazságosan elosztják maguk között.

Lent állnak a kastélylakók, meg a sófalviak, fent a kocsin meg a hajtók. Ezek itt lent kalapjukat mind megemelve köszön, azok meg fent a kocsin, azt se tudják mit csináljanak, mert hát ennyi vadászmanót egyszerre nem sokat szoktak látni. Egy a kocsiderékból megkérdi, hogy az a mienk? Az a Hubert? Az. S egyik is, másik is, arrébb hajolva megnézi magának a peszerei vadászmanót. Az meg mindegyiknek a szemébe néz. Nehéz elgondolni az embereknek, mi járhat a vadászmanó, a Hubert fejében, mert úgy szúr, úgy vág a tekintete, hogy szinte éle van. Barna gombszemei azonban becsületesek s a híre, talán az jár jobban előtte. Beszélik, szerte a határban, hogy becsületes, de a rongyembereket nem kedveli, viszont még az ellenségének is segít, ha az bajba kerül. Úgy jár a határban, mint az éjjeli lepke…hát az volna a Hubert, mondja egy idősebb favágó, amire Pelyhecske csak azt feleli:

• Az bizony. Az a Hubert!

Pelyhecske, ha szorul a hurok, odébb áll. Így ígérni sem szokott, mert azt akkor nem kell betartani, de az biztos, hogy általában mindent tud. Sőt, többet tud, mint egy polgármester. Na, annál azért nem dicsőség és kuncognak már a kocsiderékban. Persze Miska nem tudja mit pusmognak és csak rájuk néz. Arthur azt hiszi, hogy valami történt, hogy Miska odapillant és ő is a kocsira veti a tekintetét. Na, azok meg kimeredt szemmel, mint a vadnyúl úgy megmerevedtek, mintha karót nyeltek volna. Neveti őket Hubert, amit meg Arthur hallott meg. Na, kezdődik…

Mindent megbeszéltek. Az elállók csendben felsorakoznak, a kocsival megelindulnak s az András gyerek is felkapaszkodik hátulra. Aztán nagy csend lesz odafent, mert az összes favágó mind megnémul. Ez a sófalvi sómanó ám nagyon nyalkán, szép vadászruhában, szép olajozott, ápolt puskával lépett fel és mindnek köszönt. Látszott rajta, hogy amolyan uraságféle forma, de nem rátarti, szóval nem igen értették, hogy miféle forma manó lehet. De az látszott rajta, hogy nem ijedős fajta, meg hát, egy olyan nagy dupla puska volt nála, hogy aki azt manó létére forgatni tudja, abban valami különleges nagy erő lakhat, mert embernek is megjárná az a puska.

Aztán megáll a kocsi. Hubert lelép. Súgva mutogatja el, merre lőhet, mi hogy fog történni és a bakra visszalépve csak a kalapját lengeti meg. A sok favágó meg mind nézi, ahogy távolodnak tőle, de egyik se másfelé, csak a manót, a sómanót nézi mind, mert hát ilyen azért ritkán történik. S hogy elfelé mennek most már bátrabban vizslatják.

• Egy pisszenést se! Róbert, aztán Pelyhecske, aztán a többiek. Lépésben megyünk, úgy ugorjatok le. Kürtre indulunk!

Még a lovak is tudták, hogy csendben kell járni. Hogyne tudták volna, mert Miska az erdész mondott nekik valamit és olyanok voltak azok a lovak, mint a betyár lovak, mert úgy értették a szót, mint az ember. Talán Miska bácsi még a feleségénél is jobban szerette őket, mert néha szokta is neki mondani, mikor össszevésznek és az erdész kimegy a lovaihoz…

Ahogy szépen kerítették körbe az erdőt úgy fogytak a hajtók a kocsiról, amit meg egyre könnyebben vittek a lovak. Régi hétpróbás emberek voltak. Nem kellett azoknak mondani se, hogy mikor ugorjanak, úgy tudták azok, de azért persze Miska, az erdész rajtuk volt, de szólni nem kellett. Ha szükség volt mégis, elég volt a szemével inteni. Jaj, nagyon tudták ezek a virágnyelvet is. Mikor mind elfogytak, csak Hubert maradt. Azzal kijjebb fordult Miska bácsi s mikor már nem hallotta senki, csak megszólalt:

• Azért nem kellett volna tegnap szólni.
• Nem kellett volna, lehet – feleli Hubert, aki tudta, hogy nem fogja szó nélkül hagyni Miska bácsi a tegnapi esetet – , de ha nem szólunk, akkor azt hiszik, hogy buta, sötét parasztok laknak itt.
• Lehet, de Hubert jól jegyezd meg, hogy az egyik jön, a másik megy. Majd az idő megválasztja, hogy ki lesz az, akire jószívvel emlékeznek az emberek.
• Meglehet Miska bátyám, de addig mi lesz?
• Azt nem tudom, dehogy Gyantéig arról beszéltek, hogy valakik lehettek a sűrűben. Most aztán egyet sem hagyhatok ott a lesen, mert úgy járunk, mint az öreg állatorvossal, aki, ha beesteledett futott haza, ha megzörrent a nád
• Rossz volt annak a lelkiismerete Miska bácsi. Csak az olyan ember fél a sötétben.

Miska bácsi csak nevette Hubertet, mert hát tudvalevő volt, hogy a legtöbb sakált ez az alig térdmagasságú manó lövi és még olyanhelyt is utána megy, ahová kutyákkal kellene menni. Meg hát látja ő a nyomokból, hogy merre jár. Még a Csillaglaposon is meglelte a boglyát, amibe belebújt. Régi fortélyokat tud a gyerek, annyi szent, de ha úgy vesszük, kellett már valaki, aki meg meri mondani az igazságot. Még ha sokszor fáj is. Nem lehetett parancsolni sem a kastélylakóknak, sem pedig a sómanóknak.

A lovakat szépen kifordította, messze elállt s azért a bak alól előkerült a saját sörétese is, amit csak azért nem vett észre senki, mert rendesen, ahogy a sörétes puskákat szokás volt, szétszedte. A bőrtok már régi, rajta kívülről egy-egy késtok. Végül előkerült az öreg mordály. Egy régi szolgálati erdész puska. Persze dupla ez is. Fényesre kopott, az agyazásán is látszik, hol szokta fogni, a szíja meg az időtől és a sok hordástól sötétbarna.

Hubert, mikor meglátta Arthurt tudta, hogy ott is felálltak, emitt tudta, hogy a hajtósor is kész, hiszen ő volt az utolsó. Az összes hajtó arca erre nézett, hiszen fehérlett a képük, Miska bácsira nézett még a távolban. Minden rendben! Akkor aztán megfújta a kürtöt és elindult a hajtás.

Olyan zajjal volt a hajtósor, hogy a sófalviak is megmarkolták a puskát. Feszült csend honolt az elállók között és alig telt el egy perc, a hajtás közepén megszólalt az első puska és egy másik követte!

Dirr, durr, dirr, durr!

Sakál a hajtásban.

Mind lefelé ment, de nehéz volt megmondani, hogy mire lőhettek. Csak sejteni lehetett, hogy sakál az! Hubertre két szajkó és egy dolmányos varjú húzott rá. Gyanította Hubert, hogy kiszúrták a golyóst a kezében, egyszerűen más magyarázatot nem talált rá, mikor Arthur előtt megelevenedik a sűrű és a nagy kan ugrik ki. Kapja a puskáját, de a szeme sarkából egy sakált pillant meg. Majd meghasad a szíve, de visszahúzza a nagy 9,3X62-est és telibe kapja a sakált. Mondani sem kell, hogy egetverő dörrenés rázza meg a hajnalt s ahogy a Fekete hántásban felfordult a sakál, ami Hubertre támadt, ez sem járt másképpen.

• Na, te sem fogsz idén őzgidát! – s fájón a nagy kan után nézett, ami egyenest Miska felé tartott.

Nem irigy ember, helyesebben manó, Arthur bácsi, de azért megállt benne az ütő. Persze Miska bácsi sem ma kezdte a szakmát és mikor kiugrott a kan s felé fordult, már cserélte is a patronokat. A lovak jól ismerték a puskát, a lőpor illatát. Talán a disznót is látták, ami még a téli csuhában nagyobb lehetett egy 424-es gőzmozdonynál is. És mit adott a Jóisten, egyenest nekiszalad Miskának! Arthur csak leste. Tudta, hogy a sakál már nem mozdulhat s mikor 20 méterre lehetett az erdésztől az öreg sörétes is elbőgte magát.

• Még karikára lövi a sörétessel. Még karikára…. – mormogta, de azért örült is neki, mert hát ilyen a vadászszerencse s más különben meg igen jó lövés volt!

Eközben a hajtás szépen haladt, mikor Hubert előtt valami megmozdult a sűrűben és egy borzpofa tűnt fel. Nem idegeskedik. Kutya nem volt bent és meghúzódva most akar kereket oldani. Hubert nem hisz a szemének. A borz egyenest nekiszalad. Persze a szele is jó és az a nagyobb zsombék el is takarja. Mikor megcélozza a rettenetes nagy borzot, megrőkönyödik.

A borz közben csak szalad, de nem úgy, mint Miskának a vaddisznó, hanem egyenest neki. Újra a szeméhez emeli a puskát, de már megint leveszi, mert ott van előtte, s mikor a zsombékhoz ér a borz, akkor veszi fel Hubert szagát. Persze, hogy megismeri. Azt sose felejti el, amikor megmentette és átvezette a falun, amikor a kövér kocsmáros és a bandája éppen csak ki nem füstölte.

• Nem éreztem magam jól a Váradi hegyekben. Inkább visszajöttem. – állt meg Hubert előtt az Apát-nyári nagy borzklán feje.

A borz fekete-fehér csíkos pofája a reggeli napfényben sokkal szebb volt, mint amit el lehetett volna képzelni. A hatalmas kanborz dagadt az erőtől. Félelmetes karmai, izmos első lába és az ásásban megedződött izmos teste kicsit lomhává tette, de csak látszólag.

A nagy borz túl volt már azon, hogy féljen a Huberttől, hiszen akkor, mikor a Vass Sándor hídjánál megszorult, bármikor le is puffanthatta volna, ő meg azon az éjszakán többször is széttéphette volna. Sokat jártak egymás nyomában, talán szerencséje volt ennek is, annak is. Most meg Hubertnek lőni kéne, mert a borz, a borz dúvad…

De Hubert nem lő.

• Abban maradtunk, hogy nem térsz vissza.

De Hubert tudta, hogy felesleges volt a kérdés, mert hiszen itt áll előtte. Viszont nagyon érdekelte, hogy mi történhetett azon a napon, kint Szilas-pusztán a toronyban, amíg be nem esteledett és tovább nem tudott indulni, csak hát sem a hely, sem az idő nem volt arra alkalmas, hogy megbeszéljék. Mivel Miska bácsi a disznójával volt elfoglalva, Arthur meg messze volt, így hát Hubert megint megmutatta, hogy merre tud elmenekülni a borz.

• Arra menj! Arra nincsenek vadászok, de… – nem tudta befejezni, mert a borz bekapcsolt és hullámzott a kövér testén a csuha, úgy menekült.

Lehuppant Hubert a kis zsombék mögé, aztán oldalra fordult és kilesett Arthur felé. Persze, hogy figyelte! Vagy őt vagy a borzot. Azt nem lehetett tudni, de kizárt dolognak tartotta, hogy most is látja Arthur, mert innen egyszerűen nem láthatja, maximum sejti, hogy itt lehet. Vajon mit tudhat? Vajon mit látott? Ültében még látta, ahogy a borz kissé jobbra fut már. Megint kilesett Arthurra és látszott, hogy hol a borzra, hol ide kapja a tekintetét.

• Fogadom azt gondolja, hogy leütött! – mondja Hubert a leselkedésben és ekkor lövéseket hallani, amire Arthur elkapja a tekintetét és Hubert felpattan, de a világért rá nem nézett volna Arthurra.

Csak a szeme sarkából látja, hogy újra erre fordul. Persze az öreg veterán pontosan jól tudja, hogy szó nem volt arról, hogy leütötte a borz, mert ha messze is volt, látta, hogy beszélgetnek.

Miska a disznót egyedül nem tudja feltenni, ott hagyja. Kijönnek a hajtók, begyűjtik őket, felveszik Hubertet és már állítják a másik hajtást, miközben a leállók maradnak. Persze a hajtás csendben lemegy. Több sakál, róka nem esik. Aztán felhúzzák a disznót, a sakálokat is összeszedik. Kint a rétben terítéket készítenek, ahogy kell. Elől a dúvad, hátul a vaddisznó. Micsoda disznó. Csodájára járnak. Hubert úgy tesz, mintha észre se venné Arthurt, de az pontosan jól tudja, hogy valami turpisság történt, de azt is tudja, hogy nehezen fog a végére járni.

A titkok körül ölelik a kastély lakóit és Hubert a vadászmanó életét, ahogyan a sómanók is megannyi titokkal élnek együtt, fent a hegyen, messze Erdélyben. Szépen szól a kürt. Vadászok, vendégek, hajtók külön-külön. Emitt a lovak, a kocsival, mert most a fogat, a hintó a színben áll. Ide most ez kell. Csend. Mindenki tudja, hogy ezzel a hajtással most már végleg lezárult az esztendő. Mást hoznak a szelek. Itt, ott már fakad a bodza, virágzik a kökény s ahogy vetni kezdik a kukoricát, megelevenedik a határ. Holnapután már április lesz, közeleg a Húsvét, s hogy melegszik az idő,  azt a madarak is tudják mert a búbosbankákkal együtt megérkeztek a fecskék is…

Folytatjuk…

Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.