A kilométerórára pillantok… 162-őt mutat… Alig észrevehetően, de jobban betámasztok az anyósülésen és rövid imát mormolok – csak érjünk ki időben! Bizony, késésben voltunk, tehát barátom ráállt a kisautó torkára és két kézre fogta a kormányt. Amikor izzó motorral a gyülekezőhelyhez értünk, már tudtuk, nem lesz baj.

Szinte senkit sem ismertem. A kézfogások alatt óvatosan figyeltem őket, hiszen velük kell töltenem egy hétvégét az erdőn… A hajtás azonban folytatódik, csikorgó gumik, arccal a vadászház felé!

A standokra tulajdonképpen kiestünk. Szétszóródtunk a völgyben, és végre körülnézhettem. Kapkodó pulzusom magához tért, ráncos homlokom kisimult és ellazítottam magam.

Micsoda hely! Előttem a bokrok, fenyők takarásában a vadászház –– ha van száz méterre –, felettem három hatalmas nyír –– a madarak forgását elősegítendő ––, fiatal telepítés, szálas erdő, meredek oldal…. Mi kell még? Kell még langyos avarszag, lila-kék ibolya a szálfa tövében, énekes- és feketerigó-duett békakísérettel, macskabagoly-vokállal… Teljes döbbenetemre ez mind adott volt. Gyanús… Azért az ennyire idillikus, ennyire klappoló este gyanakvóvá tett.

Aha! Akkor biztos valami emberi zajt, autót, repülőt kell halljak, harangszót, vagy „valamit”… és elkezdtem fülelni.

Semmi….

…És szép lassan rájöttem, hogy olyan csodálatos alkonyatban van részem, amiben idén még nem volt. Kalapom karimáját fel-, a puskát pedig összepattintottam. Egész este kábultan bambultam, szívtam magamba ezt a hamisítatlan tavaszi zsongást, ami nyugtatóbb volt, mint valaha… Éreztem, ahogy hömpölyög felénk az éjszaka, és már jóval a vacsoracsillag után elkezdem tervezgetni, hogy honnan jöjjön majd a szalonka… Mert így szoktam.

Egy elfúló kettőzés dobott vissza a valóságba. Na-na! Majd mellettem reccsen egy dupla… Néma csend, csak a kabát neszezik rajtam a forgolódástól, az agyból pedig szinte vizet fakasztok. De minden hiába, a csend még nagyobb lett, én pedig óvatosan beballagtam házhoz.

* * *

A vacsora alatt nem volt nehéz a többiek közé csiszolódnom. Közvetlenek voltak, érdeklődőek és Vadászok. Ahogy mélyült az éjszaka harsányabbak lettek a nevetések. Összeállt ismét a csapat, és jó volt látni, ahogy a hajtós hétköznapokat feledve mulatnak a régi tréfák könnypotyogtató csattanóin. Én is velük hahotáztam … ismeretlenül is.

Hajnalban egy hatalmas vágás szélén léptem ki a kocsiból, magas hagyásfák alá, egy lábaserdő mellé. A sötétben először a magas erdő felé pislogtam, háttal a völgynek. Jó nagy sűrűben álltam, még disznókat is szívesen láttam volna, amikor – a harsány reggeli madárkoncertbe – egy kettőzés robban mögülem. Lepillantok a völgybe, ahonnan a lövések jöttek. A teknő alján vastagon gomolyog a pára-köd, valahol ott, ahol a többiek állhatnak… Ott forognak a madarak! – gondoltam, és úgy néztem a kavargó, fehér leplet, mint egy ajtót, ami mögött tudod, hogy nagy dolgok történnek éppen, de nem láthatod.

Kivilágosodott.

Ballagni kezdtem lefele az oldalban és nem akartam, hogy odaérjek a többiekhez. Egyedül szerettem volna lenni ezzel a hajnallal, a kelő nappal, de az oldalamat nagyon fúrta a lövés, szóval rövidre fogva, szinte ügetve értem hozzájuk. Madár sehol – kalapok a fejen –, de már messziről hallani az egymás szavába vágó beszámolókat. El lett hibázva a cvikk….

* * *

Napközben teljes rehabilitáció. Fény, illat, madarak, levegő, pihenés. Telefonomra pillantottam – keresett-e valaki –, de térerő egy leheletnyi sem mutatkozott. Remek! Nekem nem hiányzik. Nagyon élveztem, hogy végre megint én vezetem magam és nem a tempó sodor, lehetek kényelmes és tunya, és ha úgy tartja kedvem, bátran dőlhetek le egyet hunyni a hátsó szobába. Ment az adomázás, és jólesett, hogy kacagva, a válasz, a nagyobbat mondás kényszere nélkül hallgathattam a nem is oly’ régi emlékeket. Így telt a nap… lassan, ahogy kell, és szerintem senki, de senki nem gondolt azokra a problémákra, amiket otthon hagyott.

A pörkölt után kiszaladtunk az oldalba vadászni. A magasra nőtt sűrű közepére álltam, kis kilövéssel, nagy reményekkel. Nem volt nagy mozgás, csak egy kimért dupla durrant felettem, de olyat, hogy a sötét völgy még másodpercekig játszott vele. Hiba volt, állítólag elég komoly….

Mindezek közben arra lettem figyelmes, hogy egyáltalán nem bánt, nem nyomaszt, hogy madarat még csak nem is látok. Persze fura volt, de kezdtem megérteni. Oly’ sok mindennel kárpótolt ez a csendes, változatos terület, hogy szinte feledtette velem a sóvárgást a madár után. Nyugodt voltam, bár éreztem, hogy azonnal kapkodóssá válnék, ahogy megjelenne egy szalonka… – Mindegy.

* * *

Az este folytatódott a tréfa. Nagyokat nevettünk, és én ebben a hangulatban egy időre elhagytam a szobát –– lélekben… Kirepültem a házból és lassan távolodva, magasról néztem a kis kunyhót, mely csendben húzódott a hatalmas fenyők alatt a sötétben, nevetős-világos ablakszemeivel. Egy kis csapat volt benne… együtt….

* * *

Hajnalban szinte késve érünk ki. Fújtatva állok meg az esti standon, fent az oldalban. Ma el kell mennünk, vissza oda, ahonnan jó volt eljönni, elszakadni. Itt minden magától értetődő és világos, itt minden fekete, vagy fehér, itt nincsen kiskapu, itt….

Durr!
Hoppá….
Durr!

Na, ennek a fele sem tréfa! –– gondolom, és már pattognak is a puskák mindenfelé. Felém csak a visszahulló sörétek jönnek, szalonka nem. Virradattal erős kocogással kaptatok a többiek felé. Legalább kettő, óvatos becsléseim szerint három madár kellet, hogy essen. Annyi lövésnek volt olyan íze… Kapkodó pillantásom végigszalad a fejeken – kalap mindegyiken. Puff!

Egymás szavába vágva, csillogó szemekkel részletezik a hajnalt. Nem dühösek, nem szidják a madarat… vadásztak! Nem titkolóznak, nem szégyenkeznek egymás előtt, nincs is miért. A házhoz menet elutasítottuk a fuvart, inkább gyalog mentünk, pedig alig hallottuk egymás szavát a madaraktól.

Búcsúztam….

Szememmel végigsimogattam még a gyertyánok törzsét, szippantottam még egy utolsót a medvehagyma-szagú levegőből, gondolatban végigcserkeltem még az oldalban húzódó fiatalos szélét, és visszanézve mélyre véstem emlékezetemben a barátok gyalogúton közeledő sziluettjét.

Az idő azonban nem állt meg, és órák múlva ezt a szép képet dühös dudálásával és szirénáival, hanyag mozdulattal rombolta le az arc nélküli, nagyvárosi „civilizáció”.