Új világrekord trófeát adott a csodás Magyar Erdő. Híre bejárta a vadásztársadalmat. Nézegettük az agyarról készült képet, elemezgettük a pontokat és csorgott a nyálunk. Sokunknak a disznó maradt az utóbbi évek nagyvadja, mivel a társaság (és a pénztárcánk) anyagi helyzete nem tette lehetővé más trófeás vad elejtését. Én “genetikailag kódolva” szeretem a vaddisznóvadászat minden formáját. Édesapám szokta mondogatni, hogy egy öreg kanban több rafinéria van, mint az egész vadásztársaságban.

Több mint negyven éve vadászik és vadásztat, de a vadászszobája falán sorakozó őzagancsok között talán öt van, ami érmes. A többi csak az “értők” számára jelent csemegét, de azt jócskán! A parókás kivételével szinte minden “rendellenesség” hordozója megtalálható itt a gombnyársastól a zergekampósig. Bármelyikre rámutathatsz, tudja hol és mikor esett el, és mesél róla szívesen. Szarvasagancs, mufloncsiga egy-kettő, de itt is csak az élmény a nagy.

Külön falat és kiemelt jelentőséget kapott eddigi vadászélete során az igazi szerelem, a DISZNÓ, így, csupa nagybetűvel. Háromszáz felett van az elejtett feketecsuhások száma, és ebből jócskán akad húsz centi feletti kan. Még Sz. Laci bácsi, a trófeabírálók nagy öregje is elismerően csettintett a “kollekció” láttán.

Az agyarak mellet a falon lóg egy megsárgult fénykép. A történetét én is csak felnőtt fejjel ismerhettem meg, mert akkor került oda, amikor elég idős lett hozzá, hogy ne keseredjen meg a szája, ha ránéz. Ennek a kannak a meséjét szeretném megosztani a kedves olvasóval, édesapám szavaival.

“1963 nyara volt és nagyon meleg. Gyakornok voltam annál az erdészetnél, aminek később a vezetője lettem. Egy szombati munka után betértünk a falusi kocsmába, hogy leöblítsük az egész napi rohanást. Mellénk csapódott a helyi vadásztársaság néhány tagja és invitálták az erdészkollégákat egy esti, éjjeli disznólesre, mert nagy volt a kár a zabban és körül akarták ülni a táblát, de nem voltak elegen. Akkoriban csak a vasárnap volt szabad, és volt elég munka a háztájiban, így mindenki szabadkozott, de nem akadt jelentkező. B. Laci akinek a keze alá voltam beosztva, látván a felcsillanó szememet, felajánlotta a szolgálati puskáját, ha maradni akarok. Nagy boldogan mondtam igent, és türelmetlenül vártam a folytatást.

Késő délután mentünk ki a zabtáblához, és sorban álltak el a vadászok. Én maradtam utolsónak a fölső sarokra, ahol már csak egy harmincméteres csíkra szűkült a föld. Nem is bántam, mert sörétes puskával úgysem “nyúlhatok” messzebbre. Besötétedett. Holdvilág nem volt, csak a csillagok meg az érő zab világított.

Tíz óra után elnyomott az egész napi munka és bevallom férfiasan, elbóbiskoltam. Arra riadtam föl, hogy valami zörög előttem. Néhány pillanat múlva a csámcsogást is hallottam. A gyomrom a torkomban. Óvatosan föltérdelve láttam egy fekete tömeget a tábla szélén, ahogy egyre beljebb halad. Puska a vállhoz, és durr. A disznó megperdült és ugrott vissza, amikor odagyújtottam a másik csövet is. Nem ide készültem, így még lámpa sem volt nálam. Hamarosan feljött a szomszéd vadásztárs, de a gyengén pislogó elemlámpája nem segített. Ki kellett várni a reggelt! Most már nem bírtam visszaaludni. Ébren lestem a hajnalpírt, hogy mehessek már. Azt, hogy ilyenkor milyen lassan telik az idő, csak az tudja, aki átélt már hasonlót. Ezerszer végigjátszottam magamban a történteket. Határozottan emlékeztem, hogy a második lövés fényénél láttam, hogy összerándul futás közben.

A lelkemre kötötték, hogy várjam meg a többieket, így már világos volt, amikor keresni kezdtük. Megtaláltuk az elugrás helyét, és ahol másodszor rálőttem, onnan vért is. A vérnyomot követve alig hetven méterre a táblától már kimúlva találtunk rá.

Döbbenten állták körül. Én szólni sem bírtam az örömtől! Nem a nagyságán lepődtek meg, hiszen mindannyian láttak már két mázsa körüli kant – engem kivéve –, de ami a szájából kiállt, az nem agyar volt, hanem “sarló”. Gratuláltak és valaki szekérért indult. Én csak ültem a disznó mellett és simogattam, simogattam…

Ma is tisztán látom magam előtt az egészet. A “bérfás” szekérből kilógott, ahogy a falu felé vittük. Aki tudja miről beszélek, az el tudja képzelni mekkora lehetett. Az átvirrasztott éjszaka ellenére segítettem szétszedni a disznót és megvártam, míg Laci bácsi szakértő kézzel kifőzi az agyarakat. Együtt mértük meg a többiek hitetlenkedő, irigykedő, de elismerő pillantásaitól kísérve. Az egyik nagyagyar 37,5 cm a másik 26,4 cm. A hosszabbik oldalán csak az állkapocsban volt kisagyar, így koptató nélkül nőhetett ekkorára. Azt csak a jóisten tudja, hogy nem tört le eddig.

Két évre rá, akkor már erdészeti dolgozóként, egy mesébe illő lányszöktetéses esküvőn túl (ez is megérne egy misét, de nem ide tartozik), német vadászvendégeket fogadtunk téli hajtásra. Sok disznó volt, lőttek is szépen. Este a vacsoránál a kollégák unszolására megmutattam az agyarakat. Akadt egy “vadász” aki nem volt hajlandó letenni a trófeatáblát. Ígért, kért, könyörgött! Mindent hajlandó lett volna megadni érte.

A szolgálati lakás, ahová a fiatalasszonyt hoztam, vasággyal, sparhelttel és néhány falba vert szöggel és madzaggal volt “berendezve”. Kivolt a seggünk a gatyából és nem számíthattunk csak magunkra. Nem cifrázom tovább! Két álmatlan éjszaka után igent mondtam. Lett szobabútor, konyhabútor és minden, ami kell.

Azt, hogy hányszor rágódtam ezen azóta, azt inkább nem mondom. Kárpótolt a Zemplén többszörösen! Lőttem nagykant és lőttem még nagyobbat (26-os hibátlan agyarakkal), de az az ELSő visszahozhatatlanul és felejthetetlenül vádol a mai napig akárhányszor a képre nézek.”

Ennyi a történet, melynek csattanójaként Te is nézz a képre kedves olvasó!

Az afrikai varacskosagyarakkal versenyre kelő magyar valóság. A méretek hitelességéről még néhány szemtanú beszélhet, bár – fájlalom – napról napra kevesebb. Talán a tábla tetejére rakott gyufásdoboz segít a becslésben.

Sok nagy Öreg van a vadásztársaink között, akinek hasonló kinccsel bír. Mindannyian láttunk már náluk soha le nem bírált trófeákat, amiről haláluk után már senki nem mesélhet. (Általában valahol új történettel kerülnek elő újgazdagék fillérekért vett “zsákmányaként.”) Legalább néhányról tudósítsunk amíg lehet! Olyan örökség ez, amit vétek lenne veszni hagyni.