– Ha megígéred, hogy ősszel segítesz meglőni a sutákat, szombattól egy hónapig bármikor lőhetsz egy golyóérett bakot – hangzott fel Jozso baritonja a telefonkagylóból.

– Most hülyéskedsz? Mert akkor két medvét is megígérhetek.
– Na jó! Tapasztaltam már, hogy őzsutára nem emeled fel a puskádat, de ha egy nyársas vagy gombos bak kíséretében is állna az ajánlat, akkor talán láthatnálak.
– Tudod jól, ha csak egy gombost ajánlottál volna, akkor is szívesen felmegyek.
– Akkor mikor? De ne fél napra ám! Legjobb lenne hét közben, két-három napra.
– Megszervezem és visszahívlak – fejeztem be a beszélgetést.

Megdobbant a szívem, amikor letettem a kagylót. Azonnal forgatni kezdtem a tervezőnaptárt. Május tizenhatodika – szombat. Kedden van egy komoly értekezlet, azon ott kell lennem. Szerdán délelőtt egy megbeszélés. A csütörtök és a péntek szabad. Már írom is a szabadság szót, csupa nagybetűvel. A magamfajta síksági vadásznak nagy örömet okoz a hegyek mászása. A sűrű erdők rejtette vadászkaland, ahol a váratlan találkozások sokszor nem adnak esélyt a bak rögtönzött elbírálására sem, hát még az elejtésére.

A rematai erdészet, ahova a meghívás szól a Körmöci hegyek a Ftácnik és a Ziar hegyvonulatainak találkozásánál fekszik, Prievidza és Handlová között. Sok itt a medve, nem ritka a hiúz sem. Természetes ellenségei ezek az őzikének. Ezért aztán jó agancsú bak elejtéséért néha napokat, sőt heteket lépegethet a vadász, még akkor is, ha biztosan ismeri a tartózkodási helyét. Az említett predátorok gyakran kizökkentik állandó szokásaiból az agancsost. Sok időbe telik míg visszabátorkodik agancsverési helyére.

Egy óra sem telik el, már tárcsázom erdészcimborámat, hogy hírül adjam neki érkezésem időpontját.
– Gyorsabb vagy, mint a hasmenés – hangzik fel derűs hangja miután odahívják a telefonhoz.

Szerdán délután négyre beszéljük meg a találkát az erdészet irodájánál. Majd kiugrik a bőréből, mikor elmondom neki, hogy akár hétfő estig is maradhatok. Az idő gyorsan múlik. Egy szempillantás alatt eltelik a hét. Hétvégén meglátogatom pezinoki barátomat, hogy vegyek tőle egy demizsonnal a „Pezinoki kaparósból”.

– Te Jozsóhoz készülsz!
– Honnan jöttél rá?
– ő hívja „Pezinoki kaparósnak” a boromat.

Valóban Jozso nevezte el így Jano sok szeretettel termelt aranysárga nedűjét.

Két évvel ezelőtt, ítéletidőben érkeztünk a Rematára. Jano még ekkor nem volt vadász, csak jelölt. Kinn tombolt a vihar, a hideg ónos esőt fel-alá forgatta a szél, rangidős öreg fákat tört ketté, a fiatalabbjait csak egyszerűen kicsavarta tövestől. Vadászatról szó sem lehetett, más elfoglaltságot kellett találnunk.

Találtunk is. Az ácsolt vadászház kályhájának melegénél nekifogtunk borozgatni, mesélni. Jano tátott szájjal hallgatta Jozso jobbnál jobb meséit. Én meg nem győztem kijárni fát vágni, hogy kinn kiröhögjem magamat, ha nem akartam Jozso remekbe szabott füllentéseit elárulni. Ő meg csak szórta a sztorikat.

Janónak nagyon tetszett a dolog. Itatta is Jozsót, amennyi belefért a jó barátság reményében. Ízlett a sok szeszt megélt erdészmájnak az aranysárga nedű, így aztán mindenki jól érezte magát. Csak nekem lett vízhólyagos a tenyerem a sok favágástól. Szegény Jano. Jozso annyi vadat ígért neki, ha majd vadász lesz, hogy egy emberöltő nem lenne elég a begyűjtésére. El is fogyott még aznap a három napra szánt demizson tartalma.

Baj csak akkor lett, amikor Jozso ki akart jönni utánam, hogy segítsen a favágással. Fölállni ugyan még fölállt, de lépni már nem volt képes. Egyhelyben emelgette a lábait.

– Jano, mit itattál velem?
– Színtiszta szőlőlé Jozsko. A saját borom. Ebben nincs egy szem cukor sem.
– Cukor az lehet, hogy nincs benne, de tele van ólommal. Egyhelyben kaparok, mint az Avia, ha aláhugyoznak a kerekének. Na, majd én holnap utánanézek ennek a „Pezinoki kaparósnak”, ha megélem.

Íme tehát a bor története, amellyel megszakítottam a Janónál tett beszélgetést. Folytatom ott, ahol abbahagytam.

– Engem nem említett? – kérdezte rövid szünet után Jano. A hangja remegett.
– Említett, de azt mondta: te nagyon elfoglalt ember vagy, úgysem érnél rá négy napra feljönni.

Jozsóval megbeszéltük, ha szeretnék valakit magammal vinni, valakinek vadászörömöket szerezni, csak szóljak föl telefonon, hogy ki tudja állítani az engedélyt. Neki mindegy, ki lövi meg a bakokat. Névről nem esett szó, de szerintem ő is tudta, hogy leghamarabb csak Jano jöhet számításba. Megígértük neki ugyanis, ha törik, ha szakad, ott leszünk, ha őzvadásszá ütik.

Jano arcáról végképp eltűnt a derültség minden jele. Képtelen volt magát szóra bírni. Némán szívta meg a gumicsövet, hogy átszippantsa vele a nagy fahordóból a demizsonba szánt nedűt. Kacag a lelkem, de még hagyom, aszalódjon, szenvedjen egy kicsit.

– Na egyeztessünk! – töröm meg végül a csendet. – Szerdán délután négykor kell ott lennünk.
– Én is mehetek? – csillant fel újra a szeme.
– Hát, ha az asszony elenged – robban ki belőlem.
– Az első pillanattól tudtad te piszok, hagytál aszalódni!

Örömében Jano megfeledkezett a gumicsőről, mire észrevettük, kifolyt vagy fél liter a földre.

– Inkább a szemed folyt volna ki – mondom kacagva, majd folytatom. – Egykor nálam találkozunk. Ne felejtsd el, hogy már vadász vagy. Hozd a puskádat is! Itt a két százas a borért. A demizsont majd tedd be szerdán a kocsidba.
– Hülye vagy? Csak nem akarsz fizetni?
– Tedd csak el. A végén még azt mondod, hogy azért viszlek magammal, hogy ne kelljen fizetnem a borodért.
– Látod? Ez eszembe sem jutott volna. Majd odaadom az asszonynak, hogy vegyen magára valamit – mondja röhögve.
– Meg a gyerekekre is – kontrázok neki.
– Képzeld, nem győzöm pénzelni. Hétfőn adtam neki egy húszast és szerdán már nem volt egy fillérje sem.

Jó hangulatban vállunk el. Estig még négyszer felhív, hogy megkérdezze mire lesz szükségünk.
– Sok alvásra, mert szerdától nem nagyon lesz rá módunk – mondom végül tízkor a kagylóba. – Föl ne hívj még egyszer!

Nem mert.

Szerdára jól besűrűsödik a programom, de azért sikerül fél tizenkettőkor kitessékelnem az utolsó bejelentett vendéget is. Épp tárcsázni akarom Janot, mikor megszólal a telefon.

– Na hol vagy? – hallom türelmetlen hangját.
– Hol a fenébe lennék? Munkában.
– Te még dolgozol? Én már itt vagyok a házatoknál.
– Egyre mondtam, nem fél tizenkettőre.
– Majd megoldom. Igyekezz.
– Te Jano, aztán megsimogattad az asszony Vénusz dombját a jó szerencse reményében?
– Persze hogy meg. Még szombaton.
– Azt már megette a fene. Annak már nincs hatása. Frissen kellett volna, az út előtt.

Két óra múlva már Jano profi módjára előzgeti a sok teherautót. Én a mellette levő ülésen elterülve pihentetem szemeimet. Nem nagyon beszélünk. Gondolataimban már ott vagyok a vadászmezőn. A tavaly lőtt kilenc őzbakra gondolok. Arra, vajon az idei év is oly sikeres lesz-e? Kapok-e annyi esélyt, lesz e annyi időm vadászgatni? Ilyen és hasonló kérdések latolgatásával telik az út.

Háromnegyed négykor kanyarodunk az erdészet irodája elé. Jozso forró vaddisznógulyással vár bennünket. Gyorsan előkerül három stampedli is. Jéghideg Sligovicát emel ki a mélyhűtőből. Az ötven fokos sűrű szesz bepárásítja a poharakat. Gyorsan végzünk a csípős gulyással és már indulunk is a vadászházba, hogy felkészüljünk az első esti cserkelésre. Átülök Jozso öreg terepjárójába, hogy megbeszéljük a megbeszélni valót. Cimborám átnyújtja a nevemre kiállított engedélyt. Két bak elejtésére szól.

– Az egyik bakot Janónak szántam – mondom meglepetésemet nem leplezve.
Szó nélkül nyújtja felém a másik engedélyt. Azon is van két bak.
– Ezt hogy csináltad? – kérdezem, de nem jön válasz.

Jozso félszemmel az utat figyeli, másikkal az erdőt. Nem szól, csak bambán mosolyog csodálkozásomon. Hirtelen megállítja az öreg Arót. A hátsó ülésen lapuló távcsőért nyúl. Hosszasan bámulja a tőlünk balra elterülő szálerdőt. Jano közben simán odagördült mögénk. Az ő szemén is ott a figyelőtávcső. Egyszer csak vadul villogtatni kezdi a fénydudát és mutogat a fák közé.

– Jano lát valamit – mondom halkan Jozsónak.
– Én is látom. Satnya kis bak. Csont-bőr, nem tudom, van-e tíz kiló. Itt a távcső, nézd meg. Ott van a gerinc alatt.

Valóban nagyon sovány bak járkál fel-alá a bükkök közt. A távolság lehet vagy kétszáz lépés. Fejét szűkállású, vékony hosszú agancs ékteleníti. Szárainak végei, akár a tűhegyek. Rövid kis szemágai vannak, félujjnyira a szárak hegye alatt.

– Lőhető, villás bak – mondom Jozsónak bírálatomat.
– Kár lenne itt hagyni. Annál is inkább, mert nem idevaló.
– Lövesd meg Janóval – ajánlom fel.
– Inkább veled lövetném meg. Janónak messze van. Hacsak…
– Hacsak mi?
– Van itt alattunk húsz méterre egy erdei ösvény. Azon nesztelenül, jó takarásban elsétálhatna egy ötven lépést. Onnan, az öreg borzszikla mögül, már nem lenne messzebb száz méternél.

Gyorsan kilépünk az autóból. Jozso elmagyarázza Janónak a teendőket és útjára engedjük a kezdő vadászt. Szemmel tartjuk mígnem rátér az erdei ösvényre.

– Vedd magadhoz a puskádat, hátha elkapkodja – bíztat az erdész.

Míg én előkapom a Springfieldet Jozso szemmel kíséri a bakot. Két lőszert csúsztatok a tárba, utána együtt várjuk a fejleményeket. Az őz nyugodtam csipkedi az alsó ágak leveleit, meg-megnyújtva hosszú, vékony nyakát. Öt perc sem telik el, durranás, utána tompa puffanás. A bak felkapja a fejét, majd némi habozás után vágtába kezd, le a dombról, egyenesen felénk. Hetven méterre lehet, amikor hirtelen lefékez és a durranás irányába bámul.

– Mire vársz? Lőj már! – hallom Jozso türelmetlen hangját.
Nyaklövésem után a bak tompán zuhan a tavalyi avarra.
– A puffanás arra vall, hogy Jano golyója fát talált. Csak azt szeretném tudni, honnan lőhetett, mert a borzszikláig még el sem juthatott.

Közben már érkezik Jano. Csodálkozva integet.

– Mire lőttél? – kérdezi lihegve.
– Arra, amit te oly nagystílűen elhibáztál – vágja oda Jozso az orra alá.
– Én? De hiszen az én bakom fekszik – jön a hitetlen válasz.

Összenézünk Jozsóval. Pont elkapom a pillanatot, amikor felborult a rend az agyában. Látom arcán a megrendülést. Váratlanul éri a fordulat. Türtőztetnie kell magát, de tökéletesen álcázza az érzelmeit. Jano kezdő vadászként olyan bakra emelte a fegyverét, sőt mi több, el is ejtette azt, amire Jozso nem adott engedélyt.

Most már csak abban bízhatunk, hogy nem valami erdei csoda fekszik Jano gyilkos golyója által az avaron. Érzem itt csak a kupica segíthet, ha segíthet egyáltalán valami. Előveszem a laposüveget és átnyújtom Jozsónak, hadd kortyintson egyet. A pálinka feloldja hangulatát.

– Tudod hány ilyen üvegedbe fog kerülni az első bakod, ha valóban ott fekszik ahol mondod? – nyújtja oda Janónak az üvegecskét.
– Ne félj, ahogy Janót ismerem, tele van az autó csomagtartója – mondom, majd folytatom – menjetek érte, addig én is elrendezem a bakomat.
– Csak húzd le. Ne törd fel. Beadjuk az erdészlakba. Helmut majd kizsigereli őket és az agancsokat is kifőzi. No, adj még egy kortyot – mondja végül Jozso – aztán legyen, aminek lennie kell.

Mire lehúzom a csallóközi nyúlnál alig nagyobbacska őzet, már a fiúk is érkeznek. Jó hangulatban vannak. Lábainál fogva hozzák a bakot. Jano térdénél ott himbálódzik sötét feje, rajta a ceruza vastagságú pár centis agancs. Fiatal nyársas bakot lőtt, méghozzá ő is nyakon. Kezdő vadászként. Le a kalappal, ilyen lövés láttán.

Cimborám – aki nem azért lett tíz évvel ezelőtt a barátom, mert vadász, de azért lett vadász, mert a barátom – duzzad az örömtől, amikor gratulációhoz nyújtom a kezem. Megtudom, hogy ezt a bakot kereste Jozsko a távcsövével, amikor megállította a terepjárót. Eleve ezt szánta Jano keresztgyermekének. Ez volt a terve. Az én bakom csak némi váratlan ráadás. Jóízű gyümölcse a szerencsének.

Ki hitte volna, hogy mire följutunk az ácsolt vadászházhoz, már mindkettőnk kalapja mellett ott fog feszíteni a töret? Számomra első az idén, de távolról sem lesz olyan emlékezetes, mint Janóé, akinek ez az összes közül az első.

Helmutot az udvaron találjuk. Épp a katlanfazékban turkál. A kutyáknak főzött húsdarabokat hajtja sikertelenül egy jókora tölgyhusánggal. Mire kivenné, a hús mindig leakad az alkalomadta főzőkanálról.

– Ez aztán a pompézis érkezés – fogad bennünket és már nyújtja is hólapát nagyságú tenyerét.
– Hozd a vallatópálcát, meg a kisüstit – adja ki Jozso a parancsot alattvalójának, aki szemvillantással továbbítja azt az erdészlak szoknyásnépének.

Közben kiemeljük Jano bakját a terepjáróból és fenyőgally-nyoszolyára helyezzük. Mire végzünk, a fehérnép már hozza a mogyoróvesszőből direkt erre a célra készített keresztelőpálcát, no meg a kisüstit. Jano öröme határtalan. Mindnyájan osztozunk vele. Az én bakom szinte feledésbe merült a nagy örömtől.

Jano már készül ráhasalni az őzre, mikor Jozso jóízűen rászól.
– Itt nem bugrisok közt vagyunk, hé…! Térdelj csak szépen jobb térdedre a bak mellé, jobb kezedet a vadra, ballal pedig borítsd rá a kalapodat a szívedre!

Ahány hely, annyi szokás.

Jozso előveszi tőrkését, Jano vállára teszi és ünnepélyesen őzvadásszá üti a negyvenéves nebulót.

Ezen a helyen most sokáig ecsetelhetném, hogy miért maradt el az esti cserkelés, de maradjunk csak annyiban, hogy természetesen elmaradt. A fiúk addig ünnepelték Jano bakját, amíg még érthetően tudtak beszélni, sőt még egy jó félórával tán tovább is.

* * *

Reggel Helmut ébreszt bennünket. Jano igencsak megszomjazott az éjjel, mert miután kiitta a fél kanna forrásvizet, fölkínálja Helmutnak az üres kannát, hogy míg mi készülünk, ugorjon el a forráshoz egy kis tartalékért. Inkább szenvedés, mintsem készülődés folyik. Gyorsan kiöntögetem az este elkészített kávét a termoszból. A forró kávé aztán valamelyest helyrehozza a társaságot.

Sötéttel indulunk a Chrenovecre. Mire fölérünk, már pirkad. A magas tölgyek koronái közé befésülték magukat a sötétkék fénycsóvák. A chrenoveci vadászház előtti réten már tisztán látni. Itt kettéválnak útjaink.

Janóék a friss vágásokat mennek megnézni, mi pedig a vadászház alatti rétek felé indulunk. Az elsőhöz negyedórás lassú séta után érünk oda. Közben teljesen úrrá lesz a világosság. Egy jókora csipkebokor mögül pásztázzuk távcsöveinkkel a hosszúkás rétet. Úgy tűnik üres. Az alig térdig érő fűben bizonyára észrevennénk a vörös csuhás őzet, ha ott lenne. Helyette azonban csupán egy sötét szőrű nyestet észlelünk, amint óvatosan lépked egy szemközti bükkfa alsó ágain.

Jozso nem látja érdemesnek várakozni. Int, hogy megyünk. Nem beszélünk, de a mutogatásokból és szempillantásokból is jól értjük egymást. Nem okoz gondot megérteni, hogy ezt a rétet érinteni fogjuk visszafelé.

Vegyes erdőn visz tovább az utunk. Javarészt bükkös, elvétve találni itt vadgesztenyét, tölgyet, de fenyő is van bőven. Vaddisznókonda friss csapája keresztezi előttünk az utat. Bizonyára gondos koca vezette ezen idei porontyait, de a nyomok szerint tavalyi süldők is tartózkodnak a konda közelében.

Jozso gondosan megvizsgálja a nyomokat, majd újra kilép az erdei ösvényen. Hűvös a hajnal. A madarak reggeli koncertezésének hirtelen megszűnése automatikusan az ég felé kényszeríti tekintetünket. A fák fölötti látvány hamarosan megoldja a kórus hirtelen elhallgatásának okát. Az égen egyhelyben egyensúlyozó vércse váltotta ki azt.

Közben a Nagyréthez érünk. A legmagasabb pontjánál közelítettük meg a rézsút lefelé elterülő legelőt. Végtelen óvatossággal bújunk ki a fák alól, araszolva hajtogatjuk el magunk elől az ágakat. A rét üres. Legalább is annak látszik. Tőlünk jobbra először ad hírt magáról a kakukk. Jellegzetes hangja ösztökéli társait is. Rövidesen háromfelől jelzik ittlétüket. Jozso az órájára pillant, majd cigarettát vesz elő a zsebéből. Szó szerint lemásolom a mozdulatait. Vizsgálgatjuk a május végi szellőben kallódó füstöt. Rövid szédelgés után balra veszi az irányt.

– Nem jó a szelünk – súgja felém az erdész.
– Honnan várod a bakot?
– Pont onnan, ahová a szelünk fúj, de csak fél óra múlva.
– Ha olyan pontosan jár, mint a szlovák vonatok, akkor bizonyára késni fog. Gyere, alámegyünk. Jobbról megkerüljük a rétet – próbálom buzdítani, hogy föloldjam tétlenségét.
– Az nem lenne jó! Ott is kijár egy bak meg két suta. Bizonyára riasztanának. Gyere, átvágunk a rét közepén.

Lassacskán elindulunk lefelé a réten. Még nem hajtott ki istenigazából a fű. A hajnali harmatból jól megáldott bennünket a természet ezen a napon. Szerencsénkre csak a gumicsizma szára lett harmatos, a nadrágszár száraz maradt. Jobbról már pislogni kezdett a Nap a fák között. Jozso sietősre vette a lépteit, meg amúgy is tolt bennünket a súlyunk a lejtőn. Gyorsan leérünk a még majdnem kopasz rét közepéig. Ott körbetávcsövezzük a terepet, majd rézsút balra vesszük az irányt. Helyes kis öble van az erdőnek. Oda irányítjuk lépteinket.

Félúton lehetünk, amikor nagy ágrecsegés töri meg az erdőszéli csendet. Szarvasok próbáltak átváltani a réten. őket zavartuk meg. Nagy robajjal rohantak lefelé az erdőben, de mintha tudnák, hogy őket nem érheti veszély, hamar megnyugszanak és tőlünk kétszáz méterrel odébb lassan átváltanak. Hárman vannak. Rangidős szarvastehén vezeti a csapatot. Utána egy ünő, végül pedig egy háncsba borult agancsú hatos bika. Ezt a jelenést már mi is az erdőszéli fák alól nézzük végig.

Újra csend van. Csak a madarak megszokott fütyörészése hallatszik, de ehhez már hozzászokott fülem. Szinte nem is hallom. Távcsőre nincs szükség, anélkül is jól belátni az egész rétet. Csendben üldögélünk a tölgyfa törzsén amit ősszel kifordított a szél, amikor meghallom pisszentését.

Kint a bak…!

A rét jobb felső sarkában csipegeti a friss tavaszi sarjút. Alig néhány méterre onnan, ahonnan az imént átkutyagoltunk ide, mert rossz volt a szelünk. Agancsa már tiszta, de nyári rozsdavörös bundája fölött még apró foltokban ott hordja a téli szürkés gúnya maradványait. Nehéz tele lehetett, de már kezd magához térni.

Nincs könnyű sorsuk errefelé az őzeknek. űzött vadként élik le életüket, a medve és a hiúz is jócskán megtizedelik őket a téli hónapokban. Ettől függetlenül nem némi ficsúrhoz van szerencsénk, inkább több telet, menekvést átélt remetéhez. A nyakát már igencsak egy vonalban hordja a hátával. Orra fehér, akár a vénülő vizsláé. Fejét visszarakott hatos agancs díszíti, mely tavaly óta bizonyára veszített néhány centimétert magasságából is és vastagságából is. Terpesztése sem a régi már. Szemágai, akár a tűhegyek. Csupán koszorús, erős rózsatöve emlékeztetheti a vadászt, hogy valaha pompás agancs lehetett. Persze a tömege még ma is elégséges.

Közben az aggastyán elindul lefelé a réten. Egyre közelebb jön. A távolság rohamosan csökken. A világbajnok futó azt mondaná, tíz másodpercen belül van már.

Összenézünk az erdésszel. Szemében ott lapul a boldogság és az öröm. Nem nehéz leolvasni a gondolatokat az arcáról. Itt a bakod, amit ígértem. Tiéd a pálya, a többi a te dolgod, most már csak találd el.

Vállhoz emelem a golyóst, távcsőben követem a remete utolsó lépteit. Mikor mind a négy lába a fűben van, útjára engedem a gyilkos golyót. A halálos ólomszem kettétöri az őszpofájú bak nyakcsigolyáját. Váratlanul, de fájdalomtól mentesen rogyik össze.

Közben, mintha magam ellen haragítottam volna az Isteneket, szárnyra kap a szél. Egyszerre minden elszürkül, a Nap is elmenekül az égről. Vihar kerekedik, és nem is akármilyen. Tiszteletadásra sincs idő. Felkapjuk Jozsóval a bakot és próbáljuk menteni az irhánkat, de még a réten utolérnek a haragos esőcseppek. Pofoznak bennünket minden irányból. Mire az erdőhöz érünk az esőcseppekből dara, a darából jég lesz. Vacog a fogunk. Úgy tűnik húsz fokot hűlt a levegő, márpedig akkor mínusz van. A fák lombjai valamelyest megvédnek, de már régen csurom vizesek vagyunk.

Mikorra fölérünk a chrenoveci vadászházhoz újra kisüt a Nap. Vége a bolondórának, csupán a testhez ragadó vizes ruha emlékeztet a viharos jégesőre, meg a zsebemből előkotort maréknyi jégszem.

* * *

Hangosan pattog a tűz az ácsolt vadászház kályhájában. Mindenfelé vizes ruhák száradnak. A fazékban rotyogva melegszik a pacalpörkölt, amit Jano még odahaza elkészített. Forró rumos teát szorongatva hallgatom Jozsót az erdészet egyre rosszabbodó gazdasági helyzetéről. Arról, milyen rossz állapotban vannak a vadászházak és a bennük lévő szerény bútorok, mennyire nincs pénz újításra. Nem szólok semmit, de érlelődik bennem a segítség lehetősége és módja. Délután, mikor Janóval újra elindulnak, hogy megpróbálják elejteni a maradék bakot, fáradságra hivatkozva elutasítom a lehetőséget, hogy velük tartsak.

Távozásuk után papírt ceruzát keresek, és ügyesen nekifogok a munkának, hogy mire visszajönnek én is végezzek. Egyszerű, de hasznos bútort tervezek, olyat, amilyet gyorsan és olcsón lehet elkészíteni. Ágyat, szekrényt, asztalt, padot, fogast, puskaállványt. Mindezt méretre. Már sötét van, amikor odagördül az öreg terepjáró a vadászházhoz. Hangoskodó, boldog vadászok szállnak ki belőle. Jano kalapján egy félméteres töret fityeg. Úgy jön be az ajtón, mint a rohamkommandó vezéralakja.

– Tudod milyen bakot lőttem? – ordítja felém.
– Na mondd, ne kímélj! – bátorítom.
– Páratlant barátom, páratlant! Ha jobbról nézed gyilkos, ha balról aranyérmes… Hogy lehet az, hogy még nem öntöttél? – intézi felém a kérdést.
– Bocsánat fővadász úr. Azonnal, van még valami óhajod? Esetleg a csizmádat ne húzzam le? – fordítom humorosra a dialógust.

Jozsónak nagyon tetszik a párbeszéd. Nem titkolja jókedvét a komoly erdészember. Sűrű bajsza alatt tágra nyílik a mosolya.

Amikor meglátja az asztalon a rajzokat, a szeme is felcsillan.

– Ezért maradtál itt? – kérdezi. Jól néz ki, de sajnos nem tudok rá keretet szerezni.
– Nem is kell.
– Ezt, hogy érted?
– A terveket vedd úgy, mintha találtad volna. A munkát felejtsd el, három köb fenyőfát meg csak találsz az erdeitekben.
– Én meg biztosítom a szállítást – szólt közbe Jano. De most már igyatok velem egyet arra a páratlan bakra.

Ittunk.

Reggel aztán volt időnk pihenni. Nyolc órakor ébredtünk, de délig még eltötyögtünk, elbeszélgettünk. Utána rendet raktunk és elindultunk hazafelé. Helmutnál felvettük a négy ragyogóan kifőzött őzagancsot és elbúcsúztunk a cimboráktól meg a hegyektől. Alig tértünk ki az országútra mikor megszólalt Jano.
– Igazad volt azzal a szerencsével. Megérte hazaugranom.
Bambán bámultam, mint városi gyerek a tyúkszart. Nem értettem miről beszél.

– Tudod, amikor még munkában voltál, hazaugrottam megsimogatni az asszony Vénusz-dombját, ahogy mondtad. Nem nagyon értette mit akarok, de nem ellenkezett. Biztos azért volt ilyen szerencsés a vadászatunk.

Jóízűt mosolyogtam az orrom alatt. Máig nem mondtam meg neki, hogy csak bolondítottam. Attól tartok, majd most megtudja.