Fülledt levegő volt a hegyen. Kutakodva pillantottam az égre, mit tartogathat estére, és bár meleg volt, mint a kályhában, nyúlós esőfelhők húztak felettünk, és amerről jöttek komoly utánpótlás mutatkozott. Egy kevés szél is fújt, de az kitartóan.

Vacsora után összenéztünk.
–– Hova üljünk?
Barátom –– és vendéglátóm –– hátradőlt a présházi priccsen, megtörölte morzsás száját, majd csak ennyit mondott:
–– A Bányatetőre!

A Bányatetőre! Hangulatos hely. Valóban a tetőn van. Egy óvatos hintő a les előtt, körülötte pedig paradicsomi keveredésben mindenféle fajú és korú erdő. A kis tisztáson kötésig ér a fű. Mögötte a szóró… Csak egy azon áthúzó nyompár enged bepillantást a szemekhez – ahová a disznókat várjuk.

Mérgesen konstatáljuk, hogy az eső nem váratott sokat magára, szépen nekiáll. Tető van felettünk, nem ázunk, csak néha bólintunk egyet, ahogy a cseppek bágyasztó kopogása pereg. Hernyók „szórakoztatnak” minket, de csak groteszk, útkereső mozgásukkal, nem pedig jelenlétükkel. Iszonyatos mennyiség van belőlük, mindenhol ott kúsznak, tekeregnek és minden percben újabb meglepetéssel szolgálnak hol a nyakamon, hol a lábamon rádlizva. Az erdő egyik részét már pocsékra rágták. Most jön a másik fele….

Disznó nem jött. Egyáltalán semmi nem jött.

Fél tíz is lehet már, neszes az erdő. Egymásra pillantottunk –– még öt percet….

Reccs!!!

Igen. A gukkerbe nézve egy nagyobb darabnak tűnő disznót veszek észre a sűrű szélén. Áll és a szóró felé néz. Meg sem moccan, és önkéntelenül is valami ragadozó jut az eszembe, ahogy a felhők közül kivillanó telehold rászórja ezüstsugarát. Aztán, mint aki tökéletes biztonságba tudja magát, beüget a szemekhez.

A lesen ekkor már lázas pakolászás, suttogás és távcsövezés. A kocát már lehet lőni, de ez akkor eszünkbe sem jutott. Kocát nem akarunk lőni. Úgy tűnik egyedül van. A nagy fű miatt nem látszanának a malacok, tehát fülelünk és várjuk, hogy kilépjen a kocsinyomba, ahol már jobban látnánk.…

Persze mindketten magunkban fohászkodunk, hogy kan legyen. De nem látjuk rendesen. Sokat figyel, áll lélegzetvisszafojtva, hogy aztán egy fújás után tovább csámcsogjon. Mert csámcsogott teli pofával, felemelt fejjel, szinte behunyt szemmel. Élvezte a nedves estét…

Valamennyire mi is lenyugodtunk a lesen. Már húsz perce kint van. Se malac, se további disznók. Néha mintha a tökeit is látnánk. Fene egye meg ezt a „minthá”-t! Végül is kanra szavazunk. Ezt úgy beszéltük meg, hogy a sötétben hosszan egymásra néztünk, majd vállrándítva ismét ráhasaltunk a távcsövekre. A negyedik farkasszem után szomszédom idesúgta:
–– Jól van. Lődd meg!
Háhh! Lődd meg! Jópofa! Nem lőttem még disznót….

Úgy elkezdek remegni, mint egy fázó kutya. Összeszedem a puskát, belenézek. Rendben, jól látom, nem kell a lámpa. Ötvenre lehet, épp’ a tiszta részen topog.

–– Súgd merre néz, hátha nem jól látom… –– lehelem balra.
–– Most balra…. Várj, fordul!

Látom én is. Felénk néz felemelt fejjel és szaggatottan nagyokat csámcsog. Mint aki hallgatózni akar, de úgy ízlik neki a kukorica, hogy néha rá kell harapjon….

–– Most jobbra áll!

Begyorsítok…. Ráfeszülök az agyra… – Durr! A lángcsóva mögött még láttam, ahogy összedűlt….

Barátom rányomja a lámpát, én pedig ismételve őrzöm. Meg sem moccan… Egy ideig figyeljük csendben, majd kialszik a reflektor, sötétbe borul a roppant csend. A következő pillanatban nagyot puffan szomszédom tenyere a hátamon.
–– Megvan az első disznód! Gratulálok! –– és tovább döngöl a tenyere.

Most szakadok fel. Fogam csattogni kezd, úgy reszketek. A cigarettát alig bírom kihalászni a dobozból, nem talál bele az ujjam. Az eső ismét rákezd. Essen csak, tulajdonképpen nem baj ha esik, kell az a földnek, állatnak egyaránt. Zuhoghat is. Szépen beszívja a talaj, sok életnek ad majd lehetőséget… Úgy pillantok körbe, mint aki most teremtette a Világot, és látom, hogy ez így van jól. Adom a lojálist és tényleg – felőlem akár a föld is mozoghat, első disznóm nyugodtan fekszik… Legfeljebb elázunk. Nagy ügy.

Borzasztóan örülök.

A cigaretta felénél tartottam – ment már félhangosan az adomázás a lesen – amikor ritty-rotty a szóró felől.
–– Psszt! Hallod?

Nem szól semmit. Persze hogy hallja… Az első pillanatban még azt hittem, hogy újabb disznók jöttek. Még azt… Viszont nincs a fekete tömeg a szórón. A puskához kapok. Sehol a disznóm. Szörnyű balsejtelmem támad. Kifelé még bizakodó vagyok, belül azonban összeomlottam. A még a puskát markoló kezemben lévő cigaretta füstje a szemembe csavarodik. Szúr. Ez meg hogy kerül ide? –– nézem bután az ujjaim közt füstölgő csonkot, de nem ezen jár az agyam.

A disznóm elment.

Az eső esik, mossa el a nyomokat. Most már a pokolba kívánom. Esett már eleget, kell a francnak. Az alig egy perce bennem tombolt teremtő jókedvet valami iszonyú nihil veszi át. Lemegyünk. Egy kis vérfolt, rugdalódzás a magok közt, a lábak kaszálásának nyoma, semmi több. Szótlanul világítunk ide-oda, lépkedünk össze-vissza, holott mindketten tudjuk már –– csodálatosan gerinctüskén lőttem a disznót.

Hazamentünk.

A tanyában némán, de határozottan húzok le egy tele pohár fröccsöt. Mondjuk, ha a disznó mellett állnék, akkor sem tennék másként. Üveges tekintettel huppanok a sarokba. Magam elé bámulok és szinte zavar, hogy barátom nem csacsog össze-vissza. Persze, hogy nem. Ő is odavan.

Nehéz éjszakám lesz.