Hjajj, Te első királynő, Te szívemnek legbecsesebb, de nehéz dolgom van veled! Hányszor leültem már, hogy megörökítselek, hogy megtiszteljelek egy szép írással?!

Hiszen itt vagy, itt lebegsz gondolataim penge élén, itt vagy tollam hegyén, de valahogy sosem sikerült még tisztességesen papírra vesselek! Mindahányszor gyűrött papírgalacsinként végezted a szemétkosárban. Egyszer túl giccses lettél, másszor semmitmondó, harmadízben túl álomszerű és így tovább. De, becsületemre váljék, küzdök! Újra és újra írásnak veselkedem, hogy nyugtalan éjjelen ne szegezhesd nekem vádlón hosszú csőröd.

Hat éve történt – milyen kurta idő ez egy vadászéletből! –, március vége felé. A kovácsoltvas kertkaput becsuktam magam mögött, és megállt az idő. Kívül maradt minden gond, probléma. Kívül rekedt a zajos huszadik század, a modern világ rohanása, és jóleső nyugalommal lépdeltem az ódon ház felé.

Beléptem, és nagyot szippantottam a csendből. Gábor az asztalnál ült ebéd utáni hosszúlépése mellett, és pipázott. Lecihelődtem és leültem egy pohár jó olaszrizling mellé magam is. Kora délután volt, ráértünk még. A szó lassan folyt, vigyázva szinte, nehogy megzavarjuk az öreg ház álmát.

Első szezonom volt ez, amikor puskával állhattam kint a standon én is, persze csak öreg barátom vigyázó felügyelete mellett. Már jó néhány szalonkát elhibáztam, némelyiket igazán csúnyán. Kicsit féltem is az estétől, és néha még olyan gondolatom is támadt, inkább ne jöjjön rám madár, mert megint eltolom. Azért persze tűkön ülve vártam, mikor mondja az öreg, hogy induljunk.

Nem mondta. Kényelmesen üldögélt és a barackfát nézte a kertben.
–– Meg kellene lassan ezt is metszeni.
–– Lassan ideje –– válaszoltam, és titkon drukkoltam, nehogy most álljunk neki, mert akkor biztosan elkésünk a húzásról.

Nekiálltunk… Gábor nyugodtan csipkedte az ágakat a metszőollóval, én pedig serényen kapkodtam fel a lehullottakat a földről, és egyre számláltam a perceket. „Most már biztosan nem érünk ki!”

Aztán mégis összeszedelődzködtünk, és elindultunk Visegrád felé. A Vízverési-rét alatt álltunk meg, ismerős helyen. Korábbi esztendőkben már többször vártuk itt az erdők királynőjét – Gábor puskával, jómagam kibicként. Megkaptam a puskát, és néhány patront is hozzá, majd az öreg odébb sétált egy termetes bükkfa tövébe. A hegyeket néztem, vajon honnét fog jönni, ha jön.

Egyszer csak elkezdtek pattogni a puskák. Innen egy dupla, amonnét egy szimpla, messzebbről megint egy dupla. Szívem már hevesen vert, és bőszen tekergettem a nyakam – semmi. Erősen sötétedett. Körülöttem már huszonkét lövés dördült el, de még pisszegni sem hallottam a madarat.

Az égen szaporodtak a csillagok, és a dagadó Hold kérdőn bámult le rám – ez a suhanc meg mit csinál itt? Mérgesen visszakérdeztem: „Én miért nem kapok?! Ide miért nem jön szalonka?!” Aztán – jobb híján – válaszoltam magamnak: „Aki ennyit hibázott, az mit akar? A múltkor Erdőanyában az a szóló madár milyen lassan, komótosan jött, messziről korrogva? Azt vártad, hogy még infarktust is kap a durrogásodra, te taknyos?”

„Igaz”,– ismertem be, és hazaindulásomon kezdtem gondolkodni, amikor „Cpszt …cpsszt” –– két szalonka gurult le sebesen a szomszéd hegyoldal felől. „Először a hátsót” – villant még át az agyamon. DURR! –– a madarak repültek tovább, mégsem tudtam duplázni, ekkor a hátsó ívesen zuhanni kezdett. Becsapódása soká visszhangzott az erdő csendjében. Megijedtem –– ez túl nagyot puffant.

–– Ez megvan –– szólt egy vidám hang a bükkfa alól.
–– Ez meg –– reszkettem. Szaladtam is nyomban keresni. Gondolatok százai cikáztak agyamban. „Lehet, hogy nem is szalonka volt? Akkorát szólt mint egy zsák. De hát pisszegett, és a csőrét is láttam! Lehet, hogy kacsa?! Mindegy! Az enyém, bármi is az! Első vadászzsákmányom leesett, és megkeresem, ha reggelig kell maradjak is!”

–– Na, menj vissza a standra, és irányíts merre esett! –– szól Gábor, mert látta, hogy össze-vissza rohangászom.
–– Jó –– hebegtem. Óráknak tűnő percek csorogtak el, míg egy helyen megállapodott a lámpa fénye.
–– Mit szól a fiatalúr, ha megtalálom a madarát?
–– Kiugrok a gatyámból örömömben! –– de már szaladtam is – gatyában. És ott volt! A kis elemlámpa fényében, az összeboruló fűszálak alatt ott feküdt első szalonkám. Mérhetetlen boldogság, könnycseppek, gratuláció. Nem tudom, hogyan értünk be Visegrádra. Az erdész házánál megálltunk egy áldomásra.

–– A fiatalúr meglőtte első madarát! –– nevetett be a kertkapun Gábor. Aztán persze jöttek az élcek, hogy ilyen nagy madarat nem nehéz eltalálni, meg nincs is rajta seb, biztosan szélütés vitte el, és így tovább. Nem bántam, bár igaz, ami igaz, a madár nem volt éppen kicsi, és csupán három szem sörét találta meg.

Az avatás másnap reggel volt. Somvirággal, ibolyával, barkával, tüdőfűvel díszítettük a ravatalt, és jól suhogó somvessző is került. Öcsi bátyám ünnepélyes avatóbeszéde után aztán megtapasztalhattam, hogy nem csak jól suhog, csíp is!

Valahogy így történt az a bizonyos első.