Már nem első alkalommal indultunk Krisztián barátommal Siklós melletti vadászterületére. Néhány éve ismerkedtünk meg, néhányszor voltam már a vendége. Reggel indultunk, aznapra az etetők, sózók, feltöltése illetve fegyverbelövés, majd délután a terület másik részén esti les volt kitűzve célul.
Miután a munkát elvégeztük jöhetett a szórakozás. Vaddisznót szerettünk volna lőni, legalábbis én. Eddig sajnos csak olyan élményben volt részem, amit nem könyvelhettem el teljesen az enyémnek, ugyanis hajtásban már lőttem disznót, de csak sebzettet. Érthető, hogy vágytam már arra, hogy ne kelljen osztoznom másokkal a sikerben, csak az örömben.
Elindultunk hát arra a területre, ahova beiratkoztunk. A vadászmester háza mellett vitt az utunk, éppen indulóban volt valahova, néhány szóra megálltunk. Amikor megtudta, hogy még nem lőttem disznót, Zoltán így szólt barátomhoz: ültesd a szórómra a vendéged. Még hozzátette, hogy igyekezzek időben felülni a lesre, mert azon a részen a vad korán mozgásban van, mivel nincs zavarva.
Leértünk az említett helyre, az én helyem az ártéri erdőben délre, barátom a művelt földeken, tőlem északra ült egy lesre. November volt, de a nap még magasan fent járt, amikor elfoglaltam a helyem. Szeretek kiérni még világosban, legalább be tudom tájolni magam.
A szóró körülbelül 40 méterre volt tőlem, a már megszokott erdei vendégek, gerlék rigók, cinkék, néha egy-két mátyás madár már vacsoráztak a terített asztalról. Sürgésük-forgásuk szinte teljesen lekötötte a figyelmem, közben az erdőbe lassan kezdett belopózni az alkonyat. A színpad is kiürült, átengedve a helyet komolyabb művészeknek.
Balra tőlem kb. fél hektáros nádas, a többi szálerdő. A nád felől mintha valami neszt hallottam volna, majd egy perccel később nagy csörtetéssel elindult a vad. Hangjából ítélve csak disznó lehetett, ha jól hallom, kettő. Ezek aztán tényleg korán elindultak, de nem jöttek a szóróra, mögöttem elhaladva a nád takarásában kiértek a szálerdőbe, ahol már nem láthattam őket. Reménykedtem, hogy talán barátom állására mennek, és neki szerencséje lesz.
Vártam és hallgattam a sötétségbe borult erdő sokszor sokat mondó zajait. Vártam mikor csattan a lövés a másik irányból, ám helyette elnémított mobiltelefonom hívásjelzője villant meg. A vonal túlsó végén barátom suttogó hangja szólt: tőlem lőtávolon kívül két disznó futott át a gáton, figyelj, hátha feléd mennek.
Ahogy csak tudtam füleltem, meresztettem a szemem, de távcső nélkül nem sokat láttam. Az erdőből egy halk ágpattanás hallatszott, utána süket csend. Próbáltam távcsövezni a szórót, amelyen a ráöntött kukorica sárgállott, a látási viszonyok igy elég jók voltak.
Körbepásztáztam a tisztást körülvevő erdő szélét, úgy, hogy a lencse fele a kukoricán, a másik fele a bokrokon legyen. Azt gondoltam, ha valami jön, így könnyebben észreveszem. Hirtelen megállt kezemben az optika, mintha valami feketedne a bokrok alatt, ami az előbb még nem volt ott. Annyira erőltettem a szemem, hogy szinte már fájt. Legszívesebben még a les kosárból is kihajoltam volna, hogy többet lássak, de nem kellett. Felismertem a vendéget, disznó, és nem is kicsi.
Mint egy szellem úgy mozgott, zaj nélkül. Egy ekkora test hogy képes erre, ezt csak ők tudják. Az erdő szegélye nyújtotta árnyékot kihasználva elkezdett körbe járni, valami áruló jelet, szagot vagy hangot akart fogni. Azt a néhány pillanatnyi időt kihasználva míg mozgott vállhoz emeltem a fegyvert, és már céltávcsövön keresztül kísértem, így vártam, mikor kezd el csemegézni.
Belépett a kukoricára, testalkatából láttam, hogy kan. Rávilágítottam a lámpával, időm nem nagyon volt gondolkodni, mert féltem hogy elugrik. A szálkereszt a lapockáján állt, itt volt a nagy lehetőség. Idegeim pattanásig feszültek, amikor elengedtem a lövést.
Az erdő sötét csendjét kettévágta a nagy csattanás, egy pillanatig semmit sem hallottam, majd nagy csörtetést és a végén egy reccsenést.
Következtek a kétkedések. Ez volt talán a halálvágtája és eldőlt a sűrűben, vagy átugrott egy bokron és világgá ment?
Barátom közeledő lámpajelzései rántottak vissza a valóságba. Az első kérdésre mindjárt jött is a második. Mire lőttél? Eltaláltad?
Elmeséltem a történteket és vártunk jó fél órát, ami nekem fél nap volt. Aztán odamentünk a rálövés helyére, ahol sem vért, de még golyó vágta szőrt sem találtunk.
Elindultunk az elugrás irányába, és láttuk, hogy néhány lépés után a vad elkezdett vérezni. Ahogy tovább haladtunk a vérzés egyre erősödött, húsz lépés után már a nyom mindkét oldalán vérzett. Ez jó jelnek mondható, tehát a lövedék átütötte a vad testét. Amerre haladt, a fák törzsét is összekente, jól követhető nyomot hagyva maga után.
Egyre növelve a tempót a rálövés helyétől harminc méterre találtunk rá a ravatalán. Kalaplevéve léptem oda hozzá, nagyon örültem ennek szép élménynek és sikernek. Barátom átadta a töretet és gratulált, ígéretét betartva avatott vaddisznóvadásszá.
Egy idősebb vadásztól hallottam: a vadászat a lövés pillanatáig szórakozás, utána munka. Igazat kellett neki adnom, vissza volt a zsigerelés, utána kihúztuk a disznót egy tisztább részre, ahol autóra került, majd a hűtőházba. Agyarai 14 cm hosszúak, épek és egészségesek, zsigerelt súlya 97 kg volt.
Köszönet érte az önzetlen vadászmesternek és Krisztián barátomnak.
You must be logged in to post a comment Login