Ha apróvadvadászatra gondolok, először Füzesgyarmat jut eszembe. Tíz éven keresztül volt szerencsénk részt venni a decemberi nagy terítékű fácán- és nyúlvadászatokon.

Tóth László vadászbarátom tagja az ottani társaságnak, az ő szervezésén keresztül alakult ki a cserekapcsolat. Török Laci három társával eljött hozzánk szarvasbőgéskór vadászni, mi pedig a már említett vadászatokon vettünk részt.

Csapatunk további tagjai Nagy Csaba, és gyerekkori barátom, Papp János, így négyesben mentünk a felejthetetlen alföldi turnékra. Engem ott avattak vadnyúlvadásszá. Számomra ezért is fejthetetlenek a Fűzfa becenévre hallgató vadászcimborámmal eltöltött vadászatok.

Az első alkalom a kilencvenes évek elején történt, még a régi vadászati rend idején. Az első körben az Alföldön többnyire körhajtást csinálnak, egy cukorrépatarló volt a kör közepe, kettőszáztíz nyúl esett. A füzesgyarmati társaság nevelt fácánt, tízezer darabnál is többet, az utolsó körök mindig a fácánnevelők körül voltak. Az alföldi vadászok többségének nagyon jó vadászkutyája van, de talán a legjobb Tóth Zsigáé volt, a „Füles” nevű német vizsla, aki rendszeresen mellettem volt a hajtásokban. A telep körül szinte tíz méterenként keltette a madarakat, igazán tüzesre lőhettük a puskacsövet, fejenként a tíz körüli kakast is meglőhetett a jobb lövő.

Talán már az első vadászat alkalmával, a fehér asztal mellett felvettük az azóta is érvényes nevünket: „Túzokcsapat”. Ma már nem tudom kinek az ötlete volt, de a közeli túzokrezervátumról jutott eszünkbe. Nagyon jó hangulatban teltek el ezek a háromnapos vadászatok, akár a szeptemberi akár decemberi. A találkozások nemcsak a vadászatról szóltak, hanem a vadászbarátság ápolásáról is. Nagy beszélgetések után jókat ettünk és természetesen jókat is ittunk.

A vadászbarátság egy rendkívüli barátság, mert amikor idő van, mármint vadászati idény, mindenki elkezdi keresni a vadászvendégét. Szinte mindent félretéve szervezi, egyezteti az időpontokat, és csupa izgalom, vajon milyen lesz ez az év, az idei idény?

Mindig nagy szeretettel fogadtak bennünket nemcsak a meghívóink, hanem az egész vadásztársaság. Szinte már úgy mentünk Füzesgyarmatra, mintha hazamennénk. Rendszerint a vadászházban voltunk elszállásolva, mindenkinek megvolt a megszokott szobája, ágya. A „Holdfény” nevű vendéglátó-ipari intézményből való éjszakai hazaérkezés sem okozott különösebb gondot, már úgy ismertük a helyünket. Néha megjegyezte a többi vadászházban tartózkodó vendég: – A nótában nem voltatok egészen összestimmelve az éjszaka.

Reggel egy kicsit korainak éreztük olykor-olykor az eligazítást, de nem okozott különösebb gondot, mert „Fűzfa” legtöbbször már az ágyba hozta a fekete kávét és a felesége jóvoltából frissen sütött pogácsát

Vendéglátóink a kalapból kihúzták számokat, piros és kék színűeket, amelyek a jobb és bal oldalt jelölték. Úgy intézték, hogy a csapat együtt maradhasson, láthassuk egymást vadászat közben. Segítettünk egymásnak, és nem utolsó sorban, ha nem sikerült a lövés, kimaradt a ziccer, akkor jött a cukkolás.

Nagy szeretettel és tisztelettel gondolok vissza az ottani csapat negyedik tagjára id. Török Lászlóra. Sajnos már nem lehet köztünk. Sokat mesélt nekünk, a régi történeteket a vadászházban található fényképek is igazolták. Azokat a nagy vadászatokat, amelyeken ő még részt vehetett. Az utolsó előtti alkalommal meghívták a feleségeinket. Erzsikémnek is felejthetetlen élményt jelentett a körülbelül ötven vadászból és ugyanannyi hajtó részvételéből álló vadászat.

Akkor szerencsénk volt az időjárással is, mert bizony sokszor volt, hogy vízszintesen esett a havas eső. Csizmára rakodott fekete, huszonöt aranykoronás földtől illetve sártól nem egykönnyen lehetett megszabadulni, a csizma megtisztítására helybelieknek különböző praktikáik voltak. .Mi ezeket hamar megtanultunk, például fűben hátrafelé menni.

A későbbiek folyamán betársult egy ottani nagyon kedves, vendégszerető, vadász házaspár. Margó, a csinos, szép vadászhölgyet így hívták, a Töviskesi Vadásztársaságnak is tagja volt. Az utolsó négy-öt évben már egy napot a szomszéd területen is vadászhattunk, ami szintén igen gazdag apróvadban, a kis létszámú társaságot nagyon rendes és jó vendéglátó vadászok alkotják. Talán még jobban örültek a vadászsikereinknek, mint mi. Mindig azzal búcsúztak, hogy remélik, jövőre is találkozunk.

Sajnos azonban egyszer minden véget ér. A változások a mi kis baráti társaságunkat is utolérték, és úgy tűnik, hogy nem tud megbirkózni az adódott problémákkal, gondokkal. Soha nem fogom elfelejteni azokat a füzesgyarmati, töviskesi vadászatokat, örökre belevésődött az én vadászszívembe.