Keressen minket

Vadászat

A nagy kan története

Közzétéve:

Feltöltő:

2007. II. 28. után, a vadászati üzemterv lejártával, különböző érdekek és ellenérdekek felszínre jutásával társaságunk sorsa megpecsételődött. Kettéválni kényszerültünk. A szakhatóság felfüggesztette a területen folyó összes vadászati tevékenységet, míg egyezségre sor nem kerül, ami jogerőre emelkedik.

Így teltek-múltak a hónapok vadászat és a szórók üzemeltetése nélkül. Az elvonási tünetek már kezdtek egyikünkön-másikunkon mutatkozni (egy vadásztársamnál ez olyan fokú volt elmondása szerint, hogy már a tengeri malacot is féltette tőle a család…). De a sors közbeszült jelenlegi elnökünk személyében, aki egy gyors körtelefonnal összeívott bennünket megbeszélésre. Őszinte örömmel jelentette, hogy május 23-ától lehet vadászati tevékenységet folytatni az új területünkön, amelynek igazán megörültünk.

Nyomban nekiláttunk a szórók létesítésének, ki-ki ideje és energiája szerint. Én magam is ekként cselekedtem. Fölraktam a motoromra egy zsák csöves kukoricát, és elindultam az általam kiszemelt helyre, ahol kiürítettem a zsákom. Kétnaponként néztem a szórót, egy hét múlva megdobbant a szívem – valami a felét megette a kukoricának. Nem tudtam, hogy kire vagy kikre fogjam, eső nem lévén a száraz földön nyomot nem lehetett látni.

Elindultam a szórótól a lehetséges csapán, s a legnagyobb meglepetésemre és örömömre pár méterre találtam kukoricacsutkát és félig lerágott kukoricát. De az alkalmi étterem vendégének névjegyét nem találtam. Újra megterítettem a vendégnek, remélve, hogy ismét eljön vagy eljönnek lakomázni. Másnap újra ellenőriztem a szórót, volt-e vendég az éjszaka leple alatt? Bizony volt, de már a névjegyét is otthagyta az esti zápornak köszönhetően. Akkor úgy döntöttem, lesz ami lesz, én kiülök a lesre.

Este nyolc óra tájban már kinn voltam, vártam, távcsövezgettem a búzatáblákat, hátha látok valami érdekeset a lemenő nap fényénél. A lestől jobbra a nádasból alig hallható neszezéssel kiváltott egy bak, körbenézett, majd komótosan elindult a nádas szélén a szóró irányába. Szépen, lassan, de biztosan haladt a célja felé, majd gondolt egyet, és egyenesen a lesem felé vette az irányt.

Óvatosan a szememhez emeltem a távcsövemet és azon keresztül néztem, próbáltam megsaccolni, mekkora súlyú lehet a fejdísze. Már annyira közel jött, hogy a „messzelátó” inkább akadály volt, mint segítség. Nézegettük egymást, ő megunva a bámészkodást lassan továbbállt. Én vigyázva, hogy ne csapjak zajt, átültem a les másik lócájára, és tovább figyeltem a távolodó bakot, aki, mint aki jól végezte dolgát, egykedvűen távolodott.

A nap már a látóhatár alá bukott, gondoltam is, na innen még egy óra és lehet szedelőzködnöm. Szememhez emeltem a távcsövet, hogy újra körülnézzek, a búzában számolgattam a legelésző őzeket. A tőlem jobbra és kissé előre lévő táblában észrevettem három őzet, akik igen nyugtalanok voltak, sűrűn nézegettek a tábla jobb széle felé. Én is arra távcsöveztem, ahol valami nagy fekete haladt a búza közepén. Jobban megnézve nem hittem a szememnek. „Az én vendégem” – gondoltam.

De hát akkor miért nem a szórót közelíti? Bizakodtam, hátha kerülővel jön. Tizenegy óráig vártam, de nem jött. Másnap reggel megnéztem a szórót, megint csak volt a vendég. Újra terítettem és újabb elhatározás: estére jövök! Eljött az este nyolc óra, szorgosan készülődtem. Bepakoltam minden, ami ilyenkor kell: lámpa, szuku, kötél, fényképezőgép, meleg holmi, kés, távcső, telefon. Az időjárás nem volt optimális, borongós, esős, egyszóval „nemszeretem” idő, de azért csak kimentem.

A kocsival a lestől jó messze álltam le, összepakoltam és elindultam a les felé. Ahogy a célegyenesbe érek, látom, hogy a lestől balra lévő nagy búzatábla túlsó végén gépek dolgoznak, ott minden bizodalmam elszállt, de ha már itt vagyok, csak felülök.

A lesen kivettem a hátizsákomból a szükséges dolgokat, betáraztam a Zastava 7×64-est és vártam. A gépek nemsokára elmentek. A nagy csendben a szívem dobogását is hallottam. Kis idő múltával feltűnt, hogy még a madarak is csendben vannak, őzet sem látni, úgyhogy a maradék kedvem is elment. “Biztosan túljár az eszemen” – gondoltam.

Már kilenc is elmúlt, a nap közelítette a horizontot. Ezen mélázva megütötte fülem nagyobb távolságból a nád csörrenése, majd csönd, és megint csörrenés. Azt gondoltam, a tegnapi őz jön. Puskámat a kezembe véve minden érzékszervemmel figyeltem az egyre erősödő hangot. Csörtetés – csend – csörtetés.

Már erősen szürkült, amikor először megpillantottam, de lövéshez nem jutottam, mert a zöld nád takarta előlem. A hangot követve próbáltam kitalálni, hol jön majd ki a nádból. Amikor meghallottam, hogy a csatornába lévő vízbe belemegy, az villant át rajtam, hogy biztosan elmegy.

Aztán megláttam a nádas felőlem eső részében, s egy kicsit megörültem, már célba is vettem, de megint belépett a sűrűbe. Újra kételkedni kezdtem, hogy kijön a szóróra. De most már célozva követtem a hangot, és a következő pillanatban ott állt előttem teljes életnagyságban a nyiladék közepén, a céltávcső szálkeresztje ott táncolt a disznó fején.

Egy hirtelen ötletből kifolyólag mégis hátrább vittem a célkeresztet és megérintve az elsütőbillentyűt útjára eresztettem a fekete angyalt. Lövésemre a disznó elugrott.

„Elhibáztam” –– gondoltam. De fülelőztem, és hallottam, hogy töri a nádat futtában, majd csend. „Biztosan ráállt a váltóra, azért nem hallani, hogy távolodik” –– gondoltam. De az nem lehet, hogy ilyen távolságból hibázok! Na mindegy, új lőszer a csőbe, puska, lámpa a kézbe, irány a rálövés helye. Ha találok vért, vágott szőrt, irány haza vadőrért, kutyáért.

A rálövés helyén semmi ilyesmit nem találtam, körbelámpáztam, amelynek fényében megláttam a disznót, nekem keresztben! Lámpázom, de meg se moccan. Célzásra emelem puskámat, de nem látok semmit. Ekkor a lámpámat a két térdem közé fogom, irányítok a puskámmal, célzok, lövök, a disznó a másvilágba visítja magát. Közelebb megyek, ő már a utolsókat rúgja.

Ekkor látom, mekkora nagy darab, az oldalán fekve is hatalmas. A lámpa fényénél nézegetem, a zsákmányom szájából egy hatalmas penge villan ki. rácsodálkozom, de közben fohászkodom Hubertuszhoz, hogy a másik penge is ép legyen. Gyorsan átfordítom és mosolyra húzódik az ajkam, a fohász meghallgattatott.

Ekkor ocsúdok föl, keresem a lövések helyét. Mind a két lövés a testben van, majd zsigereléskor megnézzük, hogy az elsőre miért tudott megtenni vagy harminc métert.

Kapom a telefonom, hívok segítséget és persze dicsekszem is. Ránézek az órámra, 21,32-t mutat. Amíg a többiek ideérnek, van időm pár kép elkészítésére. Vadászmesterünk és egy hivatásos vadász személyében megjött a segítség, vadőrünk álmában sem gondolta, hogy ekkora disznót lőttem.

Azt szerettem volna, ha a zsigerelést csak mérlegelés után végezzük el. Rövid győzködés és súlybecslés után (200-–220 kg), helyben zsigereltünk, így is nehezen raktuk fel a kocsi platójára. A kifőzött agyarak hossza egyenként 25,6 cm, a kis agyarak kerülete 7,4, szépségpont 5, a nagy agyarak vastagsága 28, amely paraméterek alapján aranyérmet érdemelt a trófea.

Vadászat

A dámszarvasbikám története

Csernyánszky Kitti dámszarvasbikára vadászott. Élményeiről bezsámolt lapunknak:

Published

on

 Kattints a képre és csatlkozz a WILD Hungary csoporthoz!

Csernyánszky Kitti dámszarvasbikára vadászott. Élményeiről bezsámolt lapunknak:
A történet még szeptemberben kezdődött, amikor a baráti társaságunkkal elindultunk vadászni. Az egész hétvégét a területen töltöttük, ám sajnos a vadászat akkor sikertelennek bizonyult. A sikertelenség ellenére azonban megpillantottuk azt a bizonyos, nem mindennapi dámbikát. Már akkor elhatároztam, ha lehetőségem adódik rá, visszatérek, és szeretném majd terítékre hozni.

Fotó: Csernyánszky Kitti – Agro Jager News

Úgy is lett. Október 18-án hajnalban korán felkeltünk, és egy kis készülődés után útnak indultunk, hogy a megbeszélt reggeli időpontra a helyszínre érkezzünk. Sikeresen megérkeztünk, és egy rövid beszélgetést követően elindultunk a területre. Először egy kis ösvénynél álltunk meg, abban bízva, hogy kilép az a bizonyos bika. Vártunk, figyeltünk, hallgattuk, ahogy a barcogástól zeng az erdő, ám a hőn áhított bika nem jelent meg.

Már délelőtt járt az idő, amikor a kísérőm befejezettnek nyilvánította a reggeli vadászatot. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy a délutáni vadászatot ebéd után folytatjuk. A vadászházban elfogyasztottunk néhány finom falatot, majd egy kis pihenőt követően ismét útnak indultunk, bízva abban, hogy ezúttal nagyobb szerencsénk lesz, mint reggel.

Ismét a reggeli helyünkre mentünk. A várakozást hosszú, izgalmakkal teli percek követték, de a bika továbbra sem jött. Tanakodtunk, hogyan tovább: cserkeljünk, vagy inkább várjunk még egy kicsit? Miközben ezen gondolkodtunk, egyszer csak az erdőből kilépett a bika a tarvadakkal. Ám ahogy megjelentek, úgy el is futottak. A kísérőmmel a nyomukba eredtünk, de sehol sem láttuk őket – mintha a föld nyelte volna el a társaságot. Felsétáltunk egy domboldalra, hátha az alatta lévő katlanban megpillantjuk a bikát, de nagy meglepetésünkre a katlan teljesen üres volt.

Nem tudtuk már, mi tévők legyünk. Az idő egyre hidegebbre fordult, és már délután négy óra körül jártunk. Magamban már elkönyveltem, hogy ez sem az én napom lesz, talán majd holnap. A kísérőm megkérdezte, mit tegyünk, én pedig a hidegre hivatkozva azt javasoltam, üljünk fel a lesre. Így is tettünk. A lesen kényelmesen elhelyezkedtünk, és beszélgetni kezdtünk. Őszintén szólva ekkor már egyikünk sem bízott abban, hogy Diána ezen a napon megajándékoz bennünket.

Fotó: Csernyánszky Kitti – Agro Jager News

A beszélgetés közben azonban egyszer csak két dámbikát láttunk futni a les irányába. Abban a pillanatban tudtam, hogy az elöl haladó bika az a várva várt, különleges példány. A bika megállt a domboldalban, én pedig egy pontos lövéssel terítékre hoztam. A vad tűzben rogyott. A kísérőmmel meghatottan összenéztünk – sikerült!

Egy kis várakozás után leszálltunk a lesről, és megadva a vadnak a végtiszteletet, birtokba vettük. A gratuláció és a terítékkép elkészítése után a vadat bevittük a vadászházhoz. Ezzel véget ért ez a csodás nap, amelyre úgy érzem, életem végéig emlékezni fogok.

Írta és fényképezte: Csernyánszky Kitti

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Tovább olvasom

Vadászat

A természet megőrzése folyamatos felelősség

Gróf Széchenyi Zsigmondról elnevezett emlékérem díjátadó ünnepségét szerveztek

Published

on

A vadászat nem a hatalomról, hanem a felelősségről szól, nem a birtoklásról, hanem az őrzésről, nem a zsákmányról, hanem a kapcsolatról, a közösségről – jelentette ki Hubai Imre, az Agrárminisztérium mezőgazdaságért felelős államtitkára gróf Széchenyi Zsigmondról elnevezett emlékérem díjátadó ünnepségén, csütörtökön, a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban.

Fotó: AM

Hubai Imre a rendezvényen kiemelte, az emlékérem átadásával nem pusztán a mai példaképek előtt hajtunk fejet, hanem tiszteletünket fejezzük ki gróf Széchenyi Zsigmond életműve, szellemisége, hűsége iránt is. Hiszen az elismerés névadója nemcsak kiváló vadász és író volt, hanem az emberi tartás és a magyar nemzeti önbecsülés megtestesítője is.

Kifejtette, gróf Széchenyi Zsigmond és családja a második világháború alatt szinte nincstelenné vált, és ő maga csak 1947-ben kapott munkát az Országos Erdészeti Központban, majd három évre rá, a Mezőgazdasági Múzeumban. A kommunista rendszer azonban nem engedte érvényesülni, 1951-ben kitelepítették. Megjárta az Andrássy út 60-at, másfél évig Sopronkőhidán és a Mosoni utcában raboskodott. Mindenét elvették, de megtörni nem tudták. Értékrendjét, hűségét, karizmáját mindvégig megőrizte, neve egybeforrt a szülőföld és a család iránti hűséggel, ahogyan a mostani kitüntetetteké is.

Fotó: AM

Ugyanis nincs szebb és méltóbb cselekedet a világon annál, mint ha valaki önzetlenül beteg gyerekek gyógyulását támogatja, szolgálva ezzel a hazáját és a teljes magyar nemzetet – tette hozzá.

Forrás: AM

Fotó: AM – Magyar Mezőgazdasági Múzeum

Tovább olvasom

Vadászat

Tíz év emléke és felelőssége

Megemlékezést és trófeaszemle tartottak Huszárokelőpusztán:

Published

on

 Kattints a képre és csatlkozz a WILD Hungary csoporthoz!

A Bakonyi Gyilkos-tó fölött, a Hivatásos Vadászok Emlékhelyénél gyűltek össze november 4-én a vármegye vadászai és erdészei. A Bakony Vadászkürt Egylet rövid szólamai nyitották meg az eseményt, majd megkezdődött a tizedik vadászkamarai trófeaszemlét megelőző megemlékezés és tiszteletadás.

Fotó: Szegedi László – OMVK

Elsőként Varga László, a Bakonyerdő Zrt. vezérigazgatója köszöntötte a résztvevőket. Megköszönte Korn Ignác és Fodor Zoltán munkáját, akiknek segítségével a közelmúltban megrongált emlékhely ismét méltó állapotban fogadhatta a közösséget. Beszédében szólt a szakma előtt álló kihívásokról – a klímaváltozásról, a túlszaporodott nagyvadállományról, az apróvadat érintő élőhelyvesztésről és a betegségek elleni felkészülés fontosságáról. „Emlékeznünk kell azokra, akik tudásukat ránk hagyták – ez a vadászati kultúra szerves része” – mondta.

Ugron Ákos Gábor, a VERGA Zrt. vezérigazgatója a szeptemberi munkacsúcsot idézte fel. Elmondta, hogy a hivatásos vadászok idén is példásan helytálltak, hibás elejtés nélkül zártak, és nemrégiben sikerült rekordméretű csigahosszal rendelkező muflonkost is terítékre hozatniuk. Külön említést tett arról a ritka trófeáról, amely a 19. század végéről származik, és most visszakerült a gazdasághoz – egy gróf Nádasdy Ferenc által zsákmányolt gímszarvas agancsáról.

A megemlékezés során Pölöskei Balázs, a megyei vadászkamara hivatásos vadász alelnöke hangsúlyozta: az emlékezés nem puszta szertartás, hanem a hivatás része. Azokért állunk itt, akik életüket adták a munkájukért – akik most a terepen szolgálnak, akik már nyugállományban vannak, és akik eltávoztak közülünk.

Ezután Pap Gyula, a megyei vadászkamara elnöke átadta a Huartlaki Kereszt kitüntetést Németh Mihálynak, a Csángotáér Tulajdonosi Vadásztársaság hivatásos vadászának. Méltatását ide kattintva olvashatják.

A kitüntetés átadása után koszorút helyeztek el a hivatásos vadászok emlékhelyénél a megyei vadászkamara és az állami erdőgazdaságok képviselői.

A trófeaszemle hivatalos megnyitóján Pap Gyula köszönetet mondott a vadőrök egész éves munkájáért, és külön gratulált Hári Csabának, aki Cseresznye nevű vizslájával harmadik helyezést és két különdíjat nyert az országos vizsla főversenyen.

Fotó: Szegedi László – OMVK

A szemlét Takács Szabolcs főispán, az Országos Vadgazdálkodási Tanács elnöke nyitotta meg. Elmondta, hogy a vármegyében idén 1600 gímszarvas-trófeát bíráltak el – a tavalyi évhez képest nőtt az átlagéletkor és az érmes arány. A legnagyobb trófea több mint 13 kilogramm tömegű volt, a Darnay Kálmán Vadászterület területéről. A dámszarvasok közül száz trófea került bírálatra, köztük öt kilogrammot meghaladó agancsok is. A főispán arra biztatta a vadászatra jogosultakat, hogy osszák meg tapasztalataikat a hatósággal, és dolgozzanak együtt a fenntartható vadgazdálkodás érdekében.

A szemlén huszonhat vadászatra jogosult reprezentálta a vármegye idei „termését”: 141 trófeát, köztük 97 gímszarvast, 17 dámszarvast, 22 őzet, 4 muflont és egy vaddisznót.

A program végén a résztvevők közösen megtekintették a trófeákat, majd egy tál szarvasraguleves mellett zárták a napot – egyszerűen, ahogy a vadászemberhez illik.

 Forrás: OMVK
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Tovább olvasom