2007. II. 28. után, a vadászati üzemterv lejártával, különböző érdekek és ellenérdekek felszínre jutásával társaságunk sorsa megpecsételődött. Kettéválni kényszerültünk. A szakhatóság felfüggesztette a területen folyó összes vadászati tevékenységet, míg egyezségre sor nem kerül, ami jogerőre emelkedik.

Így teltek-múltak a hónapok vadászat és a szórók üzemeltetése nélkül. Az elvonási tünetek már kezdtek egyikünkön-másikunkon mutatkozni (egy vadásztársamnál ez olyan fokú volt elmondása szerint, hogy már a tengeri malacot is féltette tőle a család…). De a sors közbeszült jelenlegi elnökünk személyében, aki egy gyors körtelefonnal összeívott bennünket megbeszélésre. Őszinte örömmel jelentette, hogy május 23-ától lehet vadászati tevékenységet folytatni az új területünkön, amelynek igazán megörültünk.

Nyomban nekiláttunk a szórók létesítésének, ki-ki ideje és energiája szerint. Én magam is ekként cselekedtem. Fölraktam a motoromra egy zsák csöves kukoricát, és elindultam az általam kiszemelt helyre, ahol kiürítettem a zsákom. Kétnaponként néztem a szórót, egy hét múlva megdobbant a szívem – valami a felét megette a kukoricának. Nem tudtam, hogy kire vagy kikre fogjam, eső nem lévén a száraz földön nyomot nem lehetett látni.

Elindultam a szórótól a lehetséges csapán, s a legnagyobb meglepetésemre és örömömre pár méterre találtam kukoricacsutkát és félig lerágott kukoricát. De az alkalmi étterem vendégének névjegyét nem találtam. Újra megterítettem a vendégnek, remélve, hogy ismét eljön vagy eljönnek lakomázni. Másnap újra ellenőriztem a szórót, volt-e vendég az éjszaka leple alatt? Bizony volt, de már a névjegyét is otthagyta az esti zápornak köszönhetően. Akkor úgy döntöttem, lesz ami lesz, én kiülök a lesre.

Este nyolc óra tájban már kinn voltam, vártam, távcsövezgettem a búzatáblákat, hátha látok valami érdekeset a lemenő nap fényénél. A lestől jobbra a nádasból alig hallható neszezéssel kiváltott egy bak, körbenézett, majd komótosan elindult a nádas szélén a szóró irányába. Szépen, lassan, de biztosan haladt a célja felé, majd gondolt egyet, és egyenesen a lesem felé vette az irányt.

Óvatosan a szememhez emeltem a távcsövemet és azon keresztül néztem, próbáltam megsaccolni, mekkora súlyú lehet a fejdísze. Már annyira közel jött, hogy a „messzelátó” inkább akadály volt, mint segítség. Nézegettük egymást, ő megunva a bámészkodást lassan továbbállt. Én vigyázva, hogy ne csapjak zajt, átültem a les másik lócájára, és tovább figyeltem a távolodó bakot, aki, mint aki jól végezte dolgát, egykedvűen távolodott.

A nap már a látóhatár alá bukott, gondoltam is, na innen még egy óra és lehet szedelőzködnöm. Szememhez emeltem a távcsövet, hogy újra körülnézzek, a búzában számolgattam a legelésző őzeket. A tőlem jobbra és kissé előre lévő táblában észrevettem három őzet, akik igen nyugtalanok voltak, sűrűn nézegettek a tábla jobb széle felé. Én is arra távcsöveztem, ahol valami nagy fekete haladt a búza közepén. Jobban megnézve nem hittem a szememnek. „Az én vendégem” – gondoltam.

De hát akkor miért nem a szórót közelíti? Bizakodtam, hátha kerülővel jön. Tizenegy óráig vártam, de nem jött. Másnap reggel megnéztem a szórót, megint csak volt a vendég. Újra terítettem és újabb elhatározás: estére jövök! Eljött az este nyolc óra, szorgosan készülődtem. Bepakoltam minden, ami ilyenkor kell: lámpa, szuku, kötél, fényképezőgép, meleg holmi, kés, távcső, telefon. Az időjárás nem volt optimális, borongós, esős, egyszóval „nemszeretem” idő, de azért csak kimentem.

A kocsival a lestől jó messze álltam le, összepakoltam és elindultam a les felé. Ahogy a célegyenesbe érek, látom, hogy a lestől balra lévő nagy búzatábla túlsó végén gépek dolgoznak, ott minden bizodalmam elszállt, de ha már itt vagyok, csak felülök.

A lesen kivettem a hátizsákomból a szükséges dolgokat, betáraztam a Zastava 7×64-est és vártam. A gépek nemsokára elmentek. A nagy csendben a szívem dobogását is hallottam. Kis idő múltával feltűnt, hogy még a madarak is csendben vannak, őzet sem látni, úgyhogy a maradék kedvem is elment. “Biztosan túljár az eszemen” – gondoltam.

Már kilenc is elmúlt, a nap közelítette a horizontot. Ezen mélázva megütötte fülem nagyobb távolságból a nád csörrenése, majd csönd, és megint csörrenés. Azt gondoltam, a tegnapi őz jön. Puskámat a kezembe véve minden érzékszervemmel figyeltem az egyre erősödő hangot. Csörtetés – csend – csörtetés.

Már erősen szürkült, amikor először megpillantottam, de lövéshez nem jutottam, mert a zöld nád takarta előlem. A hangot követve próbáltam kitalálni, hol jön majd ki a nádból. Amikor meghallottam, hogy a csatornába lévő vízbe belemegy, az villant át rajtam, hogy biztosan elmegy.

Aztán megláttam a nádas felőlem eső részében, s egy kicsit megörültem, már célba is vettem, de megint belépett a sűrűbe. Újra kételkedni kezdtem, hogy kijön a szóróra. De most már célozva követtem a hangot, és a következő pillanatban ott állt előttem teljes életnagyságban a nyiladék közepén, a céltávcső szálkeresztje ott táncolt a disznó fején.

Egy hirtelen ötletből kifolyólag mégis hátrább vittem a célkeresztet és megérintve az elsütőbillentyűt útjára eresztettem a fekete angyalt. Lövésemre a disznó elugrott.

„Elhibáztam” –– gondoltam. De fülelőztem, és hallottam, hogy töri a nádat futtában, majd csend. „Biztosan ráállt a váltóra, azért nem hallani, hogy távolodik” –– gondoltam. De az nem lehet, hogy ilyen távolságból hibázok! Na mindegy, új lőszer a csőbe, puska, lámpa a kézbe, irány a rálövés helye. Ha találok vért, vágott szőrt, irány haza vadőrért, kutyáért.

A rálövés helyén semmi ilyesmit nem találtam, körbelámpáztam, amelynek fényében megláttam a disznót, nekem keresztben! Lámpázom, de meg se moccan. Célzásra emelem puskámat, de nem látok semmit. Ekkor a lámpámat a két térdem közé fogom, irányítok a puskámmal, célzok, lövök, a disznó a másvilágba visítja magát. Közelebb megyek, ő már a utolsókat rúgja.

Ekkor látom, mekkora nagy darab, az oldalán fekve is hatalmas. A lámpa fényénél nézegetem, a zsákmányom szájából egy hatalmas penge villan ki. rácsodálkozom, de közben fohászkodom Hubertuszhoz, hogy a másik penge is ép legyen. Gyorsan átfordítom és mosolyra húzódik az ajkam, a fohász meghallgattatott.

Ekkor ocsúdok föl, keresem a lövések helyét. Mind a két lövés a testben van, majd zsigereléskor megnézzük, hogy az elsőre miért tudott megtenni vagy harminc métert.

Kapom a telefonom, hívok segítséget és persze dicsekszem is. Ránézek az órámra, 21,32-t mutat. Amíg a többiek ideérnek, van időm pár kép elkészítésére. Vadászmesterünk és egy hivatásos vadász személyében megjött a segítség, vadőrünk álmában sem gondolta, hogy ekkora disznót lőttem.

Azt szerettem volna, ha a zsigerelést csak mérlegelés után végezzük el. Rövid győzködés és súlybecslés után (200-–220 kg), helyben zsigereltünk, így is nehezen raktuk fel a kocsi platójára. A kifőzött agyarak hossza egyenként 25,6 cm, a kis agyarak kerülete 7,4, szépségpont 5, a nagy agyarak vastagsága 28, amely paraméterek alapján aranyérmet érdemelt a trófea.