Nyár derekán túl voltunk, épp’ aznap lépett második hetébe az augusztus. Végét járta az őzek násza, de azért még jó eséllyel lehetett vadászni rájuk, mert sokat mozogtak.

A Salak-hegy – Bandi bátyám vadászterületén – megér pár szót. Meddőhányó volt úgy a XX. század közepéig, valahonnan kohósalakot is szállítottak ide. A hegyet mára benőtték az akácfák és a siskanád, a rossz aszfaltút mellett pedig valamikor salakbányát nyitottak – itt terem fejtés és rostálás után a rosszabb fajta teniszpályák vörös talaja.

A kitermeléshez persze gépek kellenek, a gépek fém alkatrészeinek óvására biztonsági őr, az őrnek meg rossz idő esetére menedékhely. Így aztán konténer is van itt a különféle gépek között – még szerencse, hogy a Salak-hegy mögötti lesről nem lehet rálátni az illúzióromboló bányára.

A magasles egy L-betű formán elágazó mezőgazdasági terület sarkán áll, egy völgy aljában. Előttem az L-betű hosszabbik szára, egy őzrejtő gazos, pár éve felhagyott szántó, végében kis lucernás vadfölddel, azon túl már a salakbánya gátja.

Jobb kéz felől – az L-betű rövidebb száraként – vagy kétszáz méterre benyúlik az erdőbe a völgy aljában egy erősen parlagfüves kaszáló. Ez a les előtt úgy száz méter széles lehet, a vége felé pedig keskenyedik. A gazost és a kaszálót is a Salak-hegy felől keskeny sávban akácos övezi, felette cseres áll, a les mögött meg szép, gyertyánnal elegyes cseres-tölgyes.

A gazosban egy suta jön-megy ez évi gidájával, meg is dobogtatja időnként a szívemet. Helyettük egy rendkívül széles terpesztésű, bár rövid szárú trófeát viselő, középkorú bakra várnék – őt szánta nekem Bandi bátyám.

Vártam már vadra ezen a lesen néhányszor, télen disznóra, rókára, ma hajnalban bakra… Egy fiatal, felemás agancsút csúnyán el is hibáztam rettenetes szívdobogás közepette, torokszorongató vadászizgalmamban, kitekeredett testhelyzetből… Nem is értem, hogyan rántottam el a ravaszt, miféle reszketés futott végig akkor a mutatóujjamon? A vad ugrott egyet a dörrenésre, megállt egy pillanatra a kaszáló közepén, aztán riasztva, nagy ugrásokkal, tükrét fel-felvillantva tűnt el a szemem elől.

Nicsak, ott van a bak a gazosban! A középkorú az, fején igen kívánatos trófeával! Messze van azonban, kicsit több lehet, mint kétszáz méter… (Alföldi vadászok most biztosan nevetnek…) Száz méteren túl nem lőnék rá, a reggeli hibázás jókora visszatartó erő – majdcsak jön közelebb is, ilyenkor még későn sötétedik.

Egy kis nyugalom telepszik erdőre, kaszálóra és gazosra, van idő emlékezni.

Az a mai reggel… Benne volt abban az elkapkodott lövésben a tavalyi szezon 17 eredménytelen lese, cserkelése és barkácsolása – igaz, jártam közben néhány felejthetetlen helyen a Börzsönyben, ami azért nem utolsó eredmény.

Aztán Szent Mihály estéjén, az idény utolsó előtti napján … Csütörtököt mondott a régi puskám! Csalódottságomban ki is cseréltem a télen. Ez évben is volt pár eredménytelen les: júniusban a terület legjobb, legszebb részén akkora felhőszakadás ért kinn, amekkorára a százéves öregek is csak hazudós kedvükben emlékezhetnek.

Tegnap este meg éppen ide jöttem volna, csakhogy mire Bandi bátyámmal kiértünk, be volt írva ide valami megyei potentát. Egy erdei lesdeszkán vártam hát a jó szerencsét, azaz szurkoltam, hogy a mezítlábas közjogi méltóságnak ne jöjjön ki a nekem szánt bak.

Hab a tortán, hogy a még világosban a fülem hallatára érkezett egy disznó a közeli dagonyára. Látni nem láttam a sűrű cseres-gyertyános újulatban, de vagy harminc méterre tőlem nagyot loccsant a víz – s abban a pillanatban megszólalt a zsebemben a mobil, amit elfelejtettem lehalkítani. A disznó azonban erre sem ment el, viszont nyíltabb részre sem merészkedett ki végül.

Alig gondolom végig, már kapkodhatok is a sarokba támasztott puska után, mert a kaszáló sarkára kijön a középkorú bak! Csak átvált a gazosból az akácos szegélybe, talán hét-nyolc méternyi utat tesz meg takarás nélkül. Mire azonban gyorsan, de óvatosan a vállamhoz emelem a puskát, már el is nyelte a tisztást szegélyező sűrű.

Alkonyatig úgy telik el az idő, hogy lőhető helyzetben nem látom viszont a kívánatos vadat: még vagy háromszor-négyszer megpillantom a gazosban, egyszer úgy jó százötven méterről meg is célzom, de nem szánom el magamat a lövésre: tisztán csak a nyakát látni, ahogyan egy bokor hajtásait csipegeti. Inkább a gazost figyelem tehát, mert ott jár inkább a kiszemelt vad.

Így telik el sötétedésig az a pár óra: akármilyen hosszúnak is tűnt még délután a vadászatra fordítható idő, az alkonyat már közeledik, egyre lejjebb bukik a nap a távoli hegyek mögött. Fogynak a vadászatra fordítható percek, lövésre már szinte esély nincs…

A következő pillanatban majd kiesik a keresőtávcső a kezemből, mert egy bakot veszek észre a jobb kéz felé eső kaszáló közepén! Hogy nem vettem észre eddig? Már fogom is a puskát, óvatosan emelem, nehogy odakoppanjon a mellvédhez…

A bak pedig közeledik a les felé! Nem a középkorú, széles terpesztésű azonban, hanem az a fiatal felemás agancsú, amelyiket ma reggel elhibáztam! A bal szár rendes hatos, a jobb pedig villás – akárhogyan is van, lőhető!

A bak pedig még mindig közeledik. Torkomban ver a szívem, a vadászláz megremegtet, a szálkereszt nem akar megállni….

„Nem kell lőni!” –– nyugtatom magamat. A bak úgyis jön…. De ki tudja, lesz-e még alkalmam máskor is fegyvert emelni rá? Tavaly 17 sikertelen vadászat, aztán az elképzelhető legtisztább helyzetben a cserbenhagyó fegyver, idén is mindig volt valami baj… Egyszer már el is hibáztam ugyanőt….

Nagy levegőt venni, nagy levegőt!

Az őz megáll úgy százhúsz méterre, néhány magasabb kóró leveleit csipegeti, aztán szépen keresztbe fordul… A szálkereszt már biztosan ül a lapockáján, a fegyvert jól fel tudom támasztani a tenyerembe… Aztán – magam sem tudom, hogyan – dördül a lövés…

A vad megfordul, szemmel nem is követhető a gyorsaság, ahogyan az akácosba veti magát… Még egy kis csörtetés, aztán csend lesz…

Mi történt itt? Új lőszert ismétlek a töltényűrbe, elteszem az üres hüvelyt a jobb felső zsebembe – gyűjtöm a vadlövő üres hüvelyeket, hátha ez lesz ebből is – aztán csak nézem a sötétedéssel mindinkább elszürkülő tisztást. Úgy érzem, jó helyre ment a lövedék, szerintem a baknak tűzben kellett volna rogynia… Egészen biztos, hogy eltaláltam – de hol?

Már telefonál is Bandi bátyám, aki a Salak-hegy túloldalán lévő lesre ült fel.
–– Megvan? –– jön a szokásos kérdés.
–– Elment.
–– Hallottam a becsapódást.
–– Elvitte.
–– Megyek, megnézzük.

Nem bírom ki azt a tíz percet, amíg ideér, a telefont letéve lekászálódok a lesről. Tudom, hogy várni kellene még – de azt is, hogy perceken belül sötét lesz, előtte jó lenne megjegyezni azt a helyet, ahol a vad az erdőbe ugrott. Megkeresem a rálövés helyét, biztos támpont az a néhány magasabb kóró, ahol a bak csipegetett.

Találni azonban nem találok semmit, de már sötétedik is erősen. Harminc méterrel odébb azonban, ahol a vad az erdőbe ugrott, az elemlámpa fénye néhány sötétvörös vércseppet mutat a gyalogbodza- és a csalánleveleken. Nem sok, de mégiscsak reménykeltő!

Megérkezik Bandi bátyám is, csóválja a fejét, hogy még várhattam volna, nehogy túl messzire menjen a sebzett vad, aztán megnézi a sötétvörös vércseppeket is. Azt mondja, túl magas a kenés, ha volt ereje a baknak ekkorát ugrani, még jól elmehet. Vigasztal, hogy majd reggel megtaláljuk, most már sötét is van, zavarni sem érdemes, hadd betegedjen meg valahol minél közelebb.

Szörnyű, a nappaliban álmatlanul végigforgolódott éjszaka után, hajnali öt óra körül már újra a kaszálón vagyunk. A vércseppeket megtaláljuk könnyen, rászáradtak már a levelekre. Bandi bátyám bújik elsőnek a fák közé. Jó sűrűn állnak a fiatal akácok, de azért járható az erdő alja.

–– Itt a bakod –– hallom egyszer csak a hangját.

Aztán oldalt áll, hogy elsőként én léphessek az erdőszéltől legfeljebb öt méterre fekvő vadhoz. Este elemlámpával benéztünk ugyan a sűrűbe, de a bak oldalt ugrott, miután az erdőt elérte, ráadásul egy talajhorpadás alján feküdt, ahol nem láthattuk.

Levett kalappal, meghatódva térdelek a vad mellé. A trófea vékony szárú, szinte gyöngy nélküli, elég világos színű – látszik, hogy akácosban élt – és valóban felemás, viszont mégiscsak hatos. A jobb száron a hátsó ág azonban nincs egy centi, azt nem láttam távcsővel sem.

Bandi bátyám félrehúzódva vár, hadd örüljek a zsákmánynak, aztán gratulál, még sok szép vadászélményt kívánva.

Itt találtunk rá a salak-hegyi kis bakra

Kivisszük a vadat az erdőszélre, következhet a zsigerelés, ami egyben boncolás is: hol érte a lövedék, hogy így elszaladt?

Nos, a 11,7 grammos, 30-06-os Sellier & Bellot lövedék szilánkosra törte a jobb felkarcsontot – lehetséges, hogy egy ujjnyival előbbre küldtem a golyót a kelleténél, nem állt azért teljesen keresztbe a vad, de mozdulhatott a lövés pillanatában is – ez már sosem derül ki.

Mindenesetre a lövedék és leváló köpenyének darabjai a szívet sértetlenül hagyták, viszont szó szerint lerombolták a két tüdőlebenyt, csak a jobb oldali tüdőcsúcsból maradt meg egy cigarettásdoboznyi darab. A lövedék magja átütötte a vadat, a felkarcsont szétzúzása után baloldalt, az utolsó előtti bordát eltörve és ötvenforintos nagyságú kimeneti nyílást hagyva távozott. A vad csak ezen keresztül hagyott némi vért.

A különös már csak az, hogy a szörnyű sebbel, gyakorlatilag tüdő nélkül és három lábon, a bak még elszaladt vagy harminc métert, akkorát ugorva a sűrűbe, hogy sötétedéskor nem találtuk. Később olvastam, hogy valószínűleg épp’ a belégzés állapotában van ilyenkor a vad, s a lövedék becsapódása után még reflexszerűen megkezdi a menekülést, viszik a lábai.– Így van-e vagy sem, nem tudom, de az én őzem még meg is fordult.

Akárhogyan is volt, azért abbahagyhatta volna a halálvágtát négy-öt méterrel előbb. Megkímélt volna egy rettenetes éjszakától, Bandi bátyámat és engem is egy újabb hajnali úttól a területre….

Csakhogy ennek a kis selejt baknak a történetéhez hozzátartozik már a lelkiismeret-furdalástól gyötört, álmatlan éjszaka, a hajnali felkelés, a hat lépésnyi utánkeresés – sőt, még az előző reggeli hibázás is.

Aztán még a trófea mellé párosul egy lepréselt akáclevél töret, egy kilőtt töltényhüvely, meg a vad gerincében talált babszemnyi rézdarab is a lövedékköpenyből. A történet és az élmény pedig így, mindenestül kerek – és főképpen igaz. Talán annyit érdemes még említeni, hogy az átvevők 17 kilósnak mérték a vadat, a bírálaton meg – nagykoponyával– 268 grammosnak a trófeát.

Hozzátenni meg már csak annyit tudok: köszönöm, Bandi bátyám!