Hetek óta figyeltem az időjárás-jelentéseket. Egy igazi téli vadászathoz hozzá tartozik a hó is! Amikor január utolsó péntekén elindultunk barátnőmmel, Zsuzsával, és Ferivel, aki kollégám és vadászbarátom is egyben, hó szempontjából nem sok jóra számíthattunk.

Az idő gyönyörű tiszta volt, ahogy közeledtünk Szín felé még a Tátra hófödte csúcsai is látszottak, de a határ eme oldalán még egy pelyhet sem láttunk. Érkezésünkkor némileg megnyugodtam, a „nagyoldalt” jó tízcentis hó borította. Itt találkoztunk Marci barátommal, akivel már visszatérő vendégnek mondhatjuk magunkat Szelcepusztán!

Első este lesvadászatra indultunk, Lacival és Albival, hivatásos kísérőinkkel. Egy vadászházhoz közeli szóróra ültem ki Zsuzsával, míg Feri és Marci egy-egy távolabbi lest foglaltak el. Kiérkezésünkkor egy fiatal barkás bak, sutával már a szórón csipegette a kukoricát, tőlünk jó ötven lépés távolságra. Egy óra múlva a bak felkapta a fejét, figyelt, majd menekülőre fogta.

Kézbe vettem a 30-06-ost. Jól sejtettem, megérkezett az erdő „fekete serege”, egy legalább húsz fős konda. Óriási élmény volt, barátnőmnek és nekem is – ő még nem látott ennyi vaddisznót egyszerre – főleg amikor egy „medve” méretű kan keresztbe állt előttünk alig tizenöt méternyire! Olyan nyugodt volt a vén remete, mintha tudta volna, hogy ma nem ő miatta járjuk az erdőt.

Másnap hajnalban Marci cserkelni ment, Feri és én barkácsolni indultunk. Sok vadat láttunk ismét, de lövést csak Marci tett egy gím tehénre. A kicsit hátracsúszott lövedék ellenére hamarosan birtokba vehette a vadat. A sikeres vadászat értékét az is emelte, hogy a fagyott talajon szinte lehetetlen volt halkan közlekedni. Igaz, ezen én nem igazán csodálkoztam, Marcinak olyan szerencséje szokott lenni.

Délután ismét az őzek fogadtak a szórónál, hatan voltak, és már kezdtünk aggódni Lacival, hogy megeszik az összes kukoricát. Erre szerencsére nem került sor, bal oldalról egy bikaborjú érkezett a sűrűből. Rövid távcsövezés után megállapítottuk, hogy lőhető, de mintha csak megsejtette volna, hogy mire készülök, megállt az utolsó előtti bokor mögött, majd néhány perc múlva megfordult és visszatért a védelmet adó csenderesbe.

Mosolyogva –– én egy kicsit szomorúan – egymásra néztünk, Diana és Hubertus valamiért nem akarja, hogy gímszarvast lőjek!

Aztán jó negyed óra múlva megtört a jég, hat gím jött ki a szóróhoz még lővilágban. A rudlival volt egy fiatal bika is, remélem, vele még találkozni fogyok egy szeptemberi cserkelésen! Ahogy szétszóródtak, és tisztán keresztbe állt előttem az egyik tehén, már az oldalán parázslott a szálkereszt piros közepe.

Eldördült a lövés, „szétszaladt az erdő”. A kötelező várakozás után, a vad keresésére indultunk, és hamarosan meg is találtuk, egy cserje tövében feküdt, már élettelenül.

Fenyőágakból készítettünk terítéket a magyar erdők királyának, majd a hagyományok szerint megtörtént az avatás is. Ezzel együtt már csak a muflon trófeája hiányzik gyűjteményemből, és teljes lesz a „magyar nagy ötös”. .

Bérczesi Márton, Bordás Péter és Kristóf Ferenc a gímtehénnel

Barátnőmmel és az első szarvasommal