1981 júniusában Bulgáriában, Plovdivban volt a vadászati világkiállítás. Társaságunk szervezésében én is kirepültem. Indulás előtt két nappal kiszaladtam Bélaházára azzal a szándékkal, hogy a kéthetes családi nyaralásomat a naplóba bejegyezzem.
Endrével Feketevíz pusztán találkoztam. Izgatottan mesélte, hogy az ún. Lackó les mellett egy fantasztikus nagy disznócsapát talált, ami a szemben lévő búzatáblába vezet oda-vissza. A búzatábla már a szomszéd – bakonyszombathelyi – társaság területén van, így a Lackó les előtti lucernán volna lehetőség elkapni.

–– M. Béla nem megy veletek Plovdivba, sőt a jövő héten végig kint lesz. Biztos, hogy mire megjössz, meglövi a remetét, úgyhogy még az indulás előtt gyere ki, ha jót akarsz! ––– darálta egy szuszra.
––– Na… te aztán tudod, hogy kell az embert útjára bocsátani ––– nyavajogtam. ––– Két nap múlva indulunk. Még addig dolgozom, és össze is kell készülődnöm. Megmondanád, mikor jöjjek ki? ––– kérdeztem szemrehányóan.
––– Hát ma este! ––– mondta a világ legtermészetesebb hangján.
– Na jó, akkor este itt vagyok, de jegyezd meg jól, hogy egyszer kinyírlak… ––– köszöntem el nevetve.

Délután feleségem, látva, hogy pakolok a kocsiba, sajnálkozva ingatta a fejét, majd csendes melankóliával csak annyit mondott:
––– Ne haragudj…, de nálad valami nincs egészen rendben.
Magamban örültem, hogy ennyivel megúsztam.

Feltelepedtünk a Lackó-lesre. Jó háromnegyed hold ígérkezett. Láttuk is felkelni. De lassan, ám egyre biztosabban, befelhősödött. Néha kevés szűrt fény áthatolt a felhőkön, de összességében szinte semmit nem láttunk. Ennek ellenére éjjel egy óráig várakoztunk, eredménytelenül.
––– Hát… Endre, én ennél többet nem tudok tenni. Figyeld az eseményeket, és ha megjöttem, úgyis jövök ki a családdal. Akkor majd elmeséled, mi történt.
––– Addig is, Isten Veled! ––– köszöntem el tőle. Másnap otthon a kertbe kiülve, sóvárogva néztem a ragyogó holdvilágot.
––– Ne sóvárogj! Inkább feküdj le, mert egykettőre hajnal lesz, és indulnod kell! ––– parancsolt be a feleségem.

Alig tudtam elaludni. Mindig az volt a látomásom, hogy Béla fülig érő szájjal áll egy hatalmas kan mellett, és a kezét dörzsöli. Valahogy mégis reggel lett. A társaság, az utazás elterelte a gondolataim. Ettől függetlenül elég sokszor felsóhajtottam, élhet-e még a nagy kan? A sóhajok az ottlétem alatt sem hagytak el.

Maga a kiállítás hatalmas élmény volt. A bőség zavarától az ember azt sem tudta, hova kapja a fejét. Tátott szájjal néztem az elképesztő méretű agyarak, őzbakagancsok sokaságát, hogy az egyéb trófeákról ne is beszéljek. Nagyon tetszettek a szovjet pavilonban a prémes állatokat bemutató diorámák. Azt mondanom sem kell, hogy szinte minden rekordot a Zsivkov és Ceauşescu elvtársak által zsákmányolt trófeák tartották. Érdekes, hogy mindkét országban az első ember egyben az ország legügyesebb, legsikeresebb és legeredményesebb vadásza is. Valószínű, a véletlenek szerencsés összhatásaképpen. Másra gondolni nem tudok…

Ittlétünk alatt két emlékezetes kis történetnek is a részese voltam. Mindkettő gasztronómiai vonatkozású.
Plovdiv köztudottan egy fékezett habzású, csendes, franciás beütésű bájos városka egyetemmel, kávéházakkal és a város legmagasabb pontján az elmaradhatatlan, hatalmas Lenin szoborral, amit ottlétünk alatt csak „Bácsi”-ként emlegettünk, mint legfőbb tájékozódási pontot.

Egy délután az apósommal, T. Ferivel, Cs. Lacival sétálgattunk a szűk utcákon azzal a nem titkolt szándékkal is, hogy valahol éhünket és szomjunkat oltsuk. A sok „semmirevaló” kávéház nagyívben való elkerülése után végre találtunk egy magyar kisvendéglőnek megfelelő helyet. Az ital rendelésével nem volt baj, a „vín” és a „bír” szavakat még „tájszólással” is a világ minden szegletében megértik. Az étel már más kérdés. Feri bátyám, mint afféle ételben-italban nagy étvágyú bakonyi tsz-elnök, szeretett volna valami tartalmasat magához venni.

Tekintettel arra hogy franciául egy kukkot sem tudtunk, így az orosszal próbálkoztunk… az mégiscsak testvéri nyelv nekik. Kézzel-lábbal elmagyaráztuk, hogy sült csirkét szeretnénk ebédelni. Látszólag a pincér mindent értett. Elviharzott leadni a rendelést. Mi eközben a csibének készítgettük az ágyát. Már kedélyes hangulatban voltunk, mikor a pincér megjelent az étellel. Meglepődve láttuk, hogy az asztalra tett tálon sima rántotta gőzölög. Ezt látva Feri bácsit elfutotta a Szent Antal tüze, és kifakadt:
––– Nem ezt kértük, hanem ennek az anyját!
Szegény pincér ma sem érti, miért vigadtunk olyan harsányan a rántotta láttán, amit természetesen jobb híján elfogyasztottunk.

Másnap este Cs. Laci bejött hozzám a szobába:
––– Gyere, elmegyünk járni egy kicsit! Az öregek hadd szomorkodjanak csak itthon! ––– invitált hamiskás mosollyal. Laciról már szóltam egy előző történetben. Emlékeztetőül csak annyit, hogy az élet minden területén nagy étvágyú mezőgazdász volt, aki soha nem bírt a fenekén maradni, mint ahogy most sem.

A belváros fele vettük az irányt. A sétálóutcában kávéház, kávéház hátán. Az utcai teraszokon fiatalok üldögéltek csendesen kávé vagy üdítő társaságában.
––– Az Istenfáját! Itt mindenki ortopéd?! ––– fakadt ki Laci váratlanul. ––– Nézd meg ezt a sok sápadt kólaivót! Itt a bort senki nem ismeri? Látod azt a gyereket, milyen bombázóval üldögél? A szerencsétlenjének csak éppen a nyál nem csurog a szájából. Persze ha kóla helyett egy fél liter otellót benyomott volna, már biztos a bokrok alatt döncölné azt a bögyöst ––– mondta nekitüzesedve. Tudtam, honnan fúj a szél. Már pár napja nem volt nővel, és jelentkeztek nála az elvonási tünetek. Mivel nő nincs, meg kell, hogy itassam, talán ettől lenyugszik – határoztam el.
––– Gyere, Lacus, beülünk valahová beszélgetni, iddogálni – invitáltam.
––– Ne menjünk el az egyetemhez? Ott vannak ám jó nők ––– mondta szinte sóvárogva.
– Majd később. Először igyunk valamit! – hárítottam el. A bőgő bika kutya füle… ––– somolyogtam magamban.

Végre találtunk egy elegáns helyet, ahol nem csak kávé és üdítő kapható. A földszinti nagyterem tele volt. A pincér a karéjra kísért bennünket. Az is majdnem tele volt, és itt is szinte mindenki üdítőt ivott. A bor megrendelése nem okozott gondot. Ám mikor Laci jelezte az ujjaival, hogy három üveggel hozzon, akkor nagyra kerekedett a pincér szeme. Ahogy letette a borokat az asztalra, Laci testbeszéddel elmutogatta, hogy nyugodtan bontsa csak meg mindegyiket. Látszott rajta, furcsállja, de kihúzta mindhárom flaska dugóját. Könnyű kis asztali bor volt. A hazai, ászári ezerjónak a nyomába sem léphetett. Ereje is alig volt. Húsz perc alatt lelégtelenítettük a három üveget. Laci újra az ujjaival instruálta a pincért.

Amikor a második kört hozta, már némi feltűnést keltett a dolog. Többen odanéztek, összesúgtak. Háromnegyed órát ez is kitartott. Laci keze újra rendelt. A pincér egyre sápadtabb lett. Bajt, botrányt érzett. Ennyi bort itt egy hét alatt nem ittak meg. A harmadik kört kihozva, a részeg ember imbolygását utánozva „kérdezte”, hogy tudunk-e majd menni.
––– Édes egykomám – nevetett Laci az arcába –, ha három nap, három éjjel mulatok, azt sem veszi észre rajtam senki.
––– Te csak ne aggódozz! Inkább hozz még három flaskát, de azt ne bontsd ki, mert látom, be vagy már szarva! Majd az öregek megisszák – dünnyögte maga elé.
Az utolsó kört elfogyasztva, az üvegeket kézbe fogva, urasan lesétáltunk az emeletről. Észrevettük, hogy mindenki arra volt kíváncsi, hogy fogunk elmenni, egyáltalán tudunk-e? A lépcső felénél tarthattunk, amikor tapsolni kezdtek, majd vastaps közepette, mint két bonviván, elhagytuk a helyet.
––– Na…akkor itt is voltunk ––– mondta Laci csendesen, csak úgy… hogy mondjon valamit.

Az egyetemet persze nem úsztam meg. Már későre járt, mire odaértünk. Minden zárva volt. Lenin elvtárs két kiterjesztett karja védelmezőn borult a város fölé. Így aztán csendesen, az otthon hagyott kedves, gömbölyded hajlatain elmélázva, hazaballagtunk.

Reggel érkeztem haza Bulgáriából. Délután már Bélaházára vagyunk betelepülve. Két hét szabadság! Mindenhol jó, de legjobb a Bakonyban! – lelkendezem boldogan. Legnagyobb örömömre él még a nagydisznó is!
––– Amíg a kan nem lesz meg, mással nem foglalkozunk ––– határoztuk el Endrével. Hiába lestük azonban több estén keresztül, nem jöttünk össze vele. Viszont a friss oda– vissza csapáját mindig láttuk.
––– Próbáljuk meg hajnalban! Hátha akkor van a járata! ––– indítványoztam Endrének.
––– Próbáljuk! ––– hagyta jóvá.
Eredmény semmi. A csapa viszont egy száz méteres sávon belül továbbra is ott volt. Mi lehet a dolog nyitja? Mi az, amit rosszul csinálunk? ––– rágtuk magunkat.

––– Te… Endre emlékszel arra a nagy kanra a sarokerdőnél, amelyik délelőtt járt ki a kukoricára, és délután ment haza? ––– kérdeztem.
––– Tudod! Akkor bukott le, amikor egyszer nagyon korán kiültünk, és láttuk visszahúzni. Ilyen vén kaszakövek idős korukra bónásak, kiszámíthatatlanok lesznek, mint az öregember. Lehet, hogy egy ilyen bónás öregúrral van most is dolgunk! Elképzelhető, hogy ez is nappal jár ki, és ezért nem bírjuk elkapni.
––– Igazad lehet ––– gondolkodott el a dolgon Endre. ––– Ma este még tegyünk egy próbát! Ha nincs eredmény holnap kiülünk a lucernaföld szélére. Legfeljebb kártyázgatunk. Majd úgy csináljuk, hogy senki ne lásson bennünket. Mert ha híre megy, hogy fényes nappal disznót lesünk, kihívják a mentőt….

Délután lementünk családostul, Endréstül a hántai tóhoz pecázni. Estefelé jött kismotorral egy horgász, aki izgatottan újságolta, hogy mekkora vaddisznót látott.
––– Hol látta?–– – kérdeztem rosszat sejtve.
––– Ahogy jöttem itt a csárdai úton, a búzaföld szélében fekszik. A szombathelyi vadőr lőtte fejbe 20 m-ről kispuskával.
––– Bármire esküszöm, ez a bónás kan! ––– mondtam Endrének. Nem szólt semmit, csak nagyot szívott a cigarettába. Ez nála az egyetértés jele.

Másnap tudtuk meg, hogy jó volt a diagnózisunk, csak későn született. A szomszéd kolléga a majdani esti leshelyet keresve vette észre a búzából már felénk hazaváltó disznót. Csak a szolgálati kispuskája volt vele. Olyan szerencsésen fülbe lőtte, hogy helyben maradt. Hat évesnek ítélték. Az agyarai 22,5 cm-esek és egészségesek voltak. Nem mindennapi zsákmány! Az se lenne csoda, ha az ember az elvesztése feletti bánatában rigolyássá vagy éppen bónássá válna.

Egyik sem lettem, de egy életre megjegyeztem, hogy öregdisznó viselkedésében ne keressünk sem ésszerűséget, sem logikát. Tesz az egészre egy nagyot!